25
máj
2023

Helyettes bűnhődés – a protestáns ortodoxia válaszai a történelemben ismétlődő kérdésekre, I. rész (Krisztus a közvetítő)

 

I. rész – Krisztus a közvetítő

 

Egy, az oldalunkon korábban megjelent interjúban Szabó László református lelkész a következőképpen jellemezte a protestáns ortodoxiát: „Ortodoxiának nevezzük […] a protestáns – azon belül pedig elsősorban a református és az evangélikus – teológiatörténetnek azt a szakaszát is, amely a reformáció megszilárdulását követően alakult ki, és a felvilágosodás térhódításával ért véget. […] A református ortodoxia korábban kezdődött és tovább tartott, mint az evangélikus ortodoxia. Az előbbi 1560–1790, az utóbbi 1580–1730 között virágzott.”

Miért fontos most számunkra a protestáns ortodoxia, különösen is vitás (vagy egyesek által vitatott) teológiai kérdésekben – jelen esetben a helyettes bűnhődés tekintetében? (Lásd a 2018 óta hazánkban zajló és itt, e portálon már sokszor tárgyalt vitát.) Egyrészt azért, mert rendkívüli alapossággal és körültekintéssel megfogalmazott definíciókban gondolkodik, összehangolva a masszív biblikus alapokat a logikus érveléssel. Másrészt pedig azért, mert azokat a kérdéseket és felvetéseket, amelyek ma újszerűnek tűnnek, a protestáns ortodoxia rendre megválaszolta már. Így nemcsak az válik egyértelművé, hogy az eretnekségeket, tévtanításokat illetően végső soron nincs új a nap alatt, hanem az is, hogy mindezekre nem muszáj nekünk valamiféle adekvát választ „kifőzni”, hanem nyugodtan támaszkodhatunk hitbéli elődeinkre, és meríthetünk a korábbi hitvallók bölcsességéből.

Az alábbi, interjúformában közölt fejtegetésekben a protestáns ortodoxia egyik legkiemelkedőbb képviselőjének, a Kálvin János reformátor által alapított Genfi Akadémia egykori vezetőjének, François Turrettininek a magnum opusát, az angol nyelven három kötetben megjelentetett Institute of Elenctic Theologyt (Az elenktikus teológia rendszere) vesszük alapul. E mű, amely először 1679–85 között Institutio theologiæ elencticæ címen, latinul látott napvilágot, mintegy harminc év tanításának gyümölcse. Jóval később, 1859-ben Turrettin on the Atonement of Christ (Turrettini Krisztus elégtételéről) címmel, angol nyelven külön kötetben is megjelentették az engeszteléssel kapcsolatos fejezeteit.

Az alábbi beszélgetésben vizsgált fő kérdés az, hogy miért halt meg Jézus a kereszten. Az egyháztörténetben sokféle választ találunk. A helyes válasz döntő fontosságú az üdvösség és a Jézus Krisztussal való helyes kapcsolat kialakítása szempontjából, tehát nem pusztán csak elméleti kérdésről van szó. Az előbb említett, 1859-ben publikált kötet előszavában ez olvasható: „Kétséges, hogy létezik-e más hasonló terjedelmű mű, amely ilyen világosan és erőteljesen mutatná be Isten igazságát az áldott Megváltó által nyújtott elégtétel természetéről, igazságáról, tökéletességéről, lényegéről és kiterjedéséről. A témák világos elrendezése, a tömör érvelés, az állítások igazságtartalma, valamint a törvényre és az újszövetségi bizonyságtételre való állandó hivatkozás nem hagy hiányérzetet a gondos olvasóban.” Bízunk benne, hogy a 21. századi evangéliumi keresztyének számára is meggyőző lesz.

 

***

I. rész – Krisztus a közvetítő

 

Parti Benedek: – Hol csúszhatott félre, hol kaphatott gellert az a típusú teológia, ami tagadja az engeszteléssel kapcsolatban Krisztus helyettes bűnhődését? Akik ezt képviselik és terjesztik, vajon mit nem látnak meg Isten vagy Krisztus természetével, szerepével kapcsolatban, ami aztán ilyen hangsúlyeltolódásokhoz vezethet?

Márkus Tamás András: – Valószínűleg azzal nem számolnak, hogy mit jelent az, hogy Krisztus mediátor, azaz közvetítő, és emiatt azzal sincsenek tisztában, hogy az eltérő felek – Isten és ember – között hogyan közvetít. 

P. B.: – Miben áll Krisztus közvetítő szerepe?

M. T. A.: – Általánosan abban, hogy kapcsolatot teremt Isten és az emberek között, mivel ez a kapcsolat a bűn miatt sérült, pontosabban – ha az eredeti viszonyt vesszük mintának – megszakadt. Ha részletesebben vizsgáljuk, több aspektusa is van ennek a szerepnek: egyrészt tolmácsolja a felek szándékát (ilyen értelemben nevezi az Ószövetség közvetítőnek Mózest, hiszen ő állt Isten és az emberek között, lásd 5Móz 5), másrészt döntőbíró is, akit a perben álló felek választanak ki, és akinek rálátása és ráhatása van az egész ügyre, hogy méltányosan rendezni tudja. De közbenjáró és szószóló is, aki közbenjár és könyörög az egyik fél érdekében a másik előtt. Egyszersmind azonban kezes is, aki kibékíti a viszálykodókat, éspedig úgy, hogy elégtételt szolgáltat a sértett félnek, valamint biztosítékot az elkövető jövőbeni hűségéért és engedelmességéért, hogy a későbbiekben ne kerülhessen sor a felek között nézeteltérésre. Krisztus közvetítő tisztsége mindegyik aspektust magában foglalja.

P. B.: – Tudnád konkretizálni, hogy hol jelennek meg Krisztus szolgálatában a közvetítésnek ezek az aspektusai?

M. T. A.: – Először is, tolmácsolja Isten akaratát azzal, hogy kijelenti (Jn 1,18; Lk 4,18). A Mal 3,1 ilyen értelemben nevezi őt „követnek”, az Ézs 9,6 pedig „tanácsosnak”. Másodszor, döntőbíró (Zsolt 103), és ezt abban látjuk, hogy ő rendezi a helyzetet, de nem szigorú, kíméletlen igazságossággal cselekszik, hanem irgalmasan és kegyelmesen. Az, hogy közbenjáró és pártfogó, akkor nyeri el értelmét, amikor realizáljuk, hogy megsértett hatalommal kell szembenéznünk – Krisztus a mi ügyünket képviseli Isten előtt az ördöggel szemben, megszerezve számunkra a kegyelmet. Ilyen értelemben pártfogónk (1Jn 2,1). Negyedszer, mivel a köztünk és Isten között a bűnből eredő viszály nem szüntethető meg Isten igazságosságának kielégítése és a bűn büntetése nélkül, a közvetítőnek egyszersmind békéltetőnek vagy béketeremtőnek kell lennie – rendeznie kell a viszonyt a szembenálló felek között. Saját vére által szerez nekünk békét Istennel azáltal, hogy váltságdíjat (antilütron) fizet értünk, és megszabadít a bűn jogos büntetésétől és uralmától.

P. B.: – Az engesztelés tekintetében nyilván az utolsó az igazán lényeges, nem?

M. T. A.: – Így van. A közvetítőnek mindkét fél nevében kell cselekednie, hogy elhárítsa a kiengesztelődés útjában álló akadályokat. Krisztus egyrészt mint pap Isten előtt engesztelést végzett, másrészt ezáltal közbenjárt értünk, emberek érdekében. Sajnos erről feledkeznek meg épp ebben a mostani vitában is, de az egykori sociniánusok is ezt tagadták. Elismerték, hogy Krisztus közvetítő abban az értelemben, hogy kijelentette az üdvösség útját, példát mutatott, másrészt, hogy ezt a példát különösen engedelmességével, szenvedésével és halálával is megerősítette. De azt már nem ismerték el, hogy papi tevékenysége épp az engesztelés, illetve elégtétel bemutatásában öltött testet – úgy, hogy vére által teremtett békét Isten és az ember között.

P. B.: – Hogy lehet emellett, azaz az elégtétel mellett érvelni – olyan értelemben, hogy nem csak az embert Istennel, hanem az Istent is meg kellett békíteni az emberrel? Miért volt erre szükség?

M. T. A.: – Enélkül nem lehet üdvösségről beszélni, mivel Isten és az ember között teljes mértékben megromlott a viszony. A Róm 1,30 nemcsak arra utal, hogy az ember gyűlöli Istent, hanem arra is, hogy az ember Isten előtt gyűlöletes. Egyes fordítások ezt világossá teszik. Ezt az elmérgesedett viszonyt vagy ellenségeskedést nem lehetett egyszerűen tanítással vagy példamutatással megszüntetni. Igazi váltságdíjat követelt, amely által nemcsak az ember békülhetett meg Istennel a bűnbánat révén, hanem Isten is az emberrel, aki bosszúálló igazságszolgáltatása miatt méltán haragudott az emberre, és akit ezért csak megfelelő elégtétellel lehetett kibékíteni – egy olyan közvetítő által véghez vitt helyettesítés révén, aki önmagát adta azért, hogy elhordozza az embernek járó büntetéseket, így szabadítva meg őket.

P. B.: – Maga Mózes is utal rá, hogy Isten egy másik – hozzá hasonló – közvetítőt fog támasztani. Ez hogyan lehet érv amellett, hogy Krisztus Isten irányában adott elégtételt?

M. T. A.: – Mózes közbenjárónak és közvetítőnek nevezte magát, aki „tolmácsolta” a népnek Isten igéit (lásd Káldi-fordítás), majd azt mondta, igen, hogy az Úr támaszt majd egy hozzá hasonló prófétát. De míg Mózes „csak” tolmácsolta az Úr igéit, addig Krisztus a korábbi pontokat mind magában foglaló közvetítőként lépett fel. Mózes egyszerű ember volt, de Krisztus istenember. Mózes valóban elmondta a népnek Isten üzenetét, de nem békítette meg a népet Istennel, és nem csillapította le vérével Isten haragját, mivel ő maga is megrémült és reszketett Isten, a Törvényhozó szavát hallva (Zsid 12,21). Ugyanakkor Mózes közvetítő szerepéhez tartozott, hogy különféle áldozatokat rendelt el az Úr parancsát követve, amelyek arra szolgáltak, hogy Isten előtt rendezzék – legalábbis egy ideig – a szövetséges nép tagjainak bűneit. Krisztus azonban saját vére által szerzett békességet, és önmagát adta Istennek kezesül. A mózesi áldozatok mind Krisztus tökéletes áldozatára mutattak, márpedig ezeket mind Istennek mutatták be, nem a Sátánnak – merthogy nem a Sátánnal, hanem az Istennel való békesség megteremtése volt a céljuk. Ha ez igaz a különféle termény- és állatáldozatokra, akkor különösen igaz Krisztus áldozatára nézve. A maga módján Mózes is Krisztus előképe volt egyes funkcióit tekintve, de nem mindenben, különösen nem a szakrális dolgok tekintetében, amelyeket a papok és az általuk bemutatott áldozatok ábrázoltak ki előre.

P. B.: – Krisztus emberi vagy isteni minőségében közvetítő, esetleg mindkettőben? Nem furcsa, hogy maga az istenség válik közbenjáróvá, illetve közvetítővé, hiszen Krisztus maga a Fiú Isten?

M. T. A.: – Mindkét természetében, ez kiderül az ApCsel 20,28-ból: „…legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” Az 1Kor 2,8-ban ezt olvassuk: „…mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg.” A Zsid 9,14-ben pedig ezt: „…Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek…” Ezek a passzusok nemcsak személye méltóságát jelzik, hanem az istenségéből eredő áldozat hatékonyságát is. Persze itt retorikai szinten a tulajdonságok átruházásáról van szó, e sorok mégis azt jelzik, hogy mindkét természete – mind az isteni, mind az emberi – részt vett a folyamatban. Embersége biztosította, hogy valódi áldozat legyen, valóban szenvedjen, istensége pedig szavatolta ennek az áldozatnak a végtelen értékét és árát.

P. B.: – Miért fontos ez – Krisztus kettős természete – papi hivatalának betöltéséhez?

M. T. A.: – Papként kötelessége volt, hogy tökéletesen kielégítse értünk az isteni igazságot. Hogy közbenjárhasson értünk, bűnösökért, halálával el kellett törölnie a halált, hogy minket, akik elidegenedtek Istentől, megbékítsen Istennel, és örökre egyesítsen vele. Ki más lenne képes végtelen értékű váltságdíjat fizetni Isten igazságosságának, ha nem maga Isten? Ki más viselhetné el az isteni harag súlyát úgy, hogy az nem lapítja-nyomja össze, ha nem maga Isten? Ki másnak lett volna hatalma arra, hogy önkéntesen vállalt halállal letegye életét, hogy aztán feltámadásával újra felvegye, ha nem magának Istennek (vö. Jn 10,18)? Ki más lenne képes arra, hogy az örökkévaló Lélek által feláldozza magát – egyszerre töltve be a pap és az áldozat funkcióját (vö. Zsid 9,14) –, hogy legyőzze a halált és a Sátánt, és saját vére által megváltson minket, az ő népét, ha nem maga Isten (vö. Zsid 7,25)?

P. B.: – Ha nagyon akadékoskodunk, felmerülhet, hogy miként töltheti be ezt a közvetítő funkciót az istenség egyik személye – a második személy – úgy, hogy elvileg egyenrangú a Szentháromság másik két személyével. Ez nem jelent valamiféle alárendeltséget?

M. T. A.: – A kérdés logikus, de van rá magyarázat. Bár a pap és a közbenjáró hivatala szolgálat, ebből nem következik, hogy Krisztusban az isteni természet alacsonyabb rendű lenne az Atyáénál. Ebből csak az következik, hogy Krisztus nem a természetét, hanem csak a gazdagságát (oikonomia) tekintve „kisebb” az Atyánál. Nem abszolút módon és önmagában, hanem önkéntes vállalás tekintetében, amely által önszántából megalázta magát. Egyébként visszautalva az előző kérdésre: hogy az isteni és az emberi hogyan végzi egyszerre a megváltás művét, azt jól kifejezi a Jn 10,17–18, ahol az Úr arról beszél, hogy van hatalma odaadni és újból visszavenni életét – nyilván itt a halálára és a feltámadására utal. Meghalni és feltámadni az emberi természet képes, ugyanakkor ha ezek a kifejezések az élet és a halál feletti hatalomra vonatkoznak (képes feltámasztani magát), akkor azt az isteni természetnek kell tulajdonítanunk. Visszatérve Krisztus papi, közvetítői szolgálatához, azt látjuk, hogy emberi természete szolgáltatta az áldozatot, és isteni természetével töltötte be a papi funkciót – így kell érteni azt, hogy Krisztus „örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel” (Zsid 9,14). És a kérdésedre válaszolva: habár – amint látjuk – Krisztus az ő isteni természete szerint közvetítő, a Logosz, az isteni Ige emiatt nem válik alacsonyabb rendűvé az Atyánál, és nem hagyja maga mögött isteni szubsztanciáját (homoousia). Egy dolog az isteni személyeket a lényeg szerint egyenlőtlenné tenni – ahogy az ariánus eretnekség tette –, egy másik dolog a Fiút megkülönböztetni az Atyától önkéntes kiüresítése szerint.

P. B.: – Visszatérve egy korábbi gondolatra: Krisztus papsága bizonyítja, hogy szenvedései és halála valóban az Istennek bemutatott, az ő kiengesztelését kieszközlő áldozatot jelentették? Azt tudjuk a Zsidókhoz írt levélből, hogy Krisztus jelenleg is főpapként jár közben érettünk, de papi funkciójának részét képezte szenvedése és halála is?

M. T. A.: – Így van. Krisztus papsága közvetítői hivatalának az a funkciója (ne feledjük, hogy papsága mellett próféta és király is), hogy ő végzi el mindazt, amit a bűnösök képviseletében Isten előtt el kell végezni: egyrészt áldozatul ajánlotta fel magát értünk igazi és valóságos áldozatként bűneinkért az Isten kiengesztelésére, másrészt még mindig, most is közbejár értünk az Atyánál a mennyben. Tehát Krisztus papi tevékenysége e két dolgot foglalja magában.

P. B.: – Mi a bizonyíték arra, hogy Krisztus igazi pap volt, nem csak átvitt értelemben? A kérdés azért lényeges, hogy ezzel is bizonyítsuk, áldozata is valódi engesztelő áldozat volt.

M. T. A.: – Először is, az ige gyakran nevezi őt papnak (Zsolt 110,4; Zsid 5,5), továbbá a papok közé sorolják (Zsid 5,1), akiket arra rendeltek, hogy ajándékokat és áldozatokat mutassanak be, teljesítve az Istennel szembeni kötelességeket. Bár Krisztus papsága eltér a lévitai papságtól (Zsid 7,8) – sokkal kiválóbb annál –, ebből helytelen lenne azt a következtetést levonni, hogy papsága csak átvitt értelmű. Ellenkezőleg, mivel papsága meghaladja a lévitai papságot, ezért a legilletékesebb és legtökéletesebb. Ugye azt olvassuk, hogy Krisztus Melkisédek rendje szerinti pap, ami valódi papi rend, és messze meghaladja a lévitai papságot. Másodszor, Krisztusnak tulajdonítható minden papi cselekedet, azaz az áldozatbemutatás és a közbenjárás (Zsid 7,27; 9,24; 10,7). Különféle előképek is erre utalnak – mind a lévitai papság, amely ugyan elmaradt tőle, és csak ideiglenes volt, mind a már említett Melkisédek személye, aki saját módon jelképezte őt. Mivel tehát Krisztus igazi pap volt, ezért áldozata is valódi elégtétel volt.

Fontos megjegyezni azt is – ez is lényeges adalék az engesztelés biblikus értelmezéséhez –, hogy Krisztus már a földi szolgálata alatt is pap volt, azaz nem csak a mostani mennyei szolgálatát lehet a papi funkciójával társítani. Ez kitűnik abból, hogy már a földön papi cselekményeket gyakorolt az imák felajánlásával (Jn 17; Zsid 5,7–8) és önmaga feláldozásával (Ef 5,2; Zsid 5,2), amikor is engesztelést végzett a bűnért. Erről tanúskodik az is, hogy a földi pap, aki Krisztus előképe volt, és Krisztusban nyerte el beteljesedését (Zsid 9,11–12), nem akkor vált pappá, amikor belépett a szentélybe, hanem már az áldozathozatal előtt is az volt. A papság eleve a bűnökért való ajándékozásra és áldozathozatalra rendeltetett (Zsid 5,1). Ennek azonban – az áldozathozatalnak – nem a mennyben, hanem a földön kell megtörténnie, mert máshol nem áldoznak fel élőlényeket. Logikus, hogy ott kell lennie a papnak, ahol az áldozat is van. A kereszten egyszeri és tökéletes áldozatot mutatott be Krisztus – ezt nem szabad tehát a szüntelenül végzett mennyei közbenjárásra vonatkoztatni. Továbbá Krisztus olyan áldozat, amelynek előképe a különféle ószövetségi állatáldozatok voltak – ezeket az áldozatokat úgy mutatták be, hogy leölték és kivéreztették őket. Krisztus mint pap tehát olyan áldozatot mutatott be, amelynek meg kellett előznie az Isten jobbjára való leülését: „Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült…” (Zsid 10,12)

P. B.: – Most már csak az a kérdés, hogy milyen jellegű volt ez az áldozat, amit Krisztus bemutatott.

M. T. A.: – Nem pusztán testi, hanem lelki természetű. Az elhagyás mint büntetés, amelyről panaszkodott (Mt 27,46), nem testi, hanem lelki jellegű, belső szenvedés volt. Nem valamilyen szörnyű kínból eredt, amelyet testében érezhetett – a vértanúk közül is sokan átélhettek hasonlót, úgy, hogy ők nem panaszkodtak ilyen jellegű hitehagyásról –, hanem Isten haragjának nyomasztó érzéséből, amely a bűneink miatt nyugodott rajta.

P. B.: – Itt kérdésként merülhet fel egyrészt, hogy hogy lehet, hogy az istenember Krisztusra töltetett ki Atyjának haragja – megharagudhat Isten az ő hőn szeretett Fiára? Másrészt, hogy mit jelentett pontosan ez az elhagyatottság: megszakadt a Szentháromság személyei közötti kapcsolat? Ezt nehezen lehet elképzelni.

M. T. A.: – Nyilvánvaló, hogy ezt az állapotot nem lehet abszolútként, teljesként és örökkévalóként érteni – amilyennek csak a démonok és a kárhozatra jutott, megátalkodott emberek érzik –, hanem csak időlegesként és relatívként. Azt sem lehet mondani, hogy megszakadt az emberi és isteni természetének egysége, hiszen amit egyszer magára öltött, attól soha nem vált meg. Másrészt azt sem gondolhatjuk, hogy utálatossá lett volna természet szerint – mintha ezért érezte volna az elhagyatottságot –, hiszen mindvégig feddhetetlen, tiszta és makulátlanul szent volt. Azt sem mondhatjuk, hogy az Istentől való védelme és közössége szakadt volna meg, hiszen Isten mindig a jobbján volt (Zsolt 110,5), és soha nem volt egyedül (Jn 16,32). Inkább úgy kell ezt érteni, hogy az öröm és a boldogság, a kegyelem és a vigasztalás megtapasztalását függesztette fel számára Isten egy kis időre, hogy valóban képes legyen elszenvedni mindazt a büntetést, ami minket illetne. Tehát az isteni szeretet érzésének hiányáról kell beszélnünk, amelyet az isteni harag és bosszúállás rajta nyugvó érzése váltott ki. A skolasztikusok úgy fogalmaztak, hogy Krisztus ezen a ponton nélkülözte azt a kimondhatatlan vigaszt és örömöt, amely Isten atyai szeretetének és arca boldogító látásának érzéséből fakad (Zsolt 16) – tehát rövid időre megszűnt az előnyös helyzete –, de nem olyan értelemben érezte ezt, hogy gonosszá vált volna, ami – e helyzetből fakadóan – türelmetlenségre vagy az Isten kárhoztatására hajlamosítaná. Lényegében így élte meg azt, hogy átokká lett értünk (Gal 3,13), azaz hogy a Törvény szerint minket megillető átok az általa értünk vállalt kezesség miatt ránehezedett. Nemcsak „átkozott” (epikataros) volt, hanem átok (katara) lett. Ez nyilvánvalóan nemcsak a testre vonatkozik, hanem a lélekre is.

Összefoglalva az eddigieket, kijelenthetjük tehát, hogy Krisztus főpap volta kifejezi számunkra, hogy ő az, aki közvetít Isten és ember között, és ennek legfőbb eleme az áldozat, tehát saját maga, akit Istennek mutat be. Ennek az áldozatnak a lényege pedig az, hogy magára vette bűneinket és azok büntetését, „átokká lett értünk”. Jézus eme közvetítő, papi szerepéből következik, hogy elsődleges szerepe az Isten és ember közötti konfliktusos viszony rendezésében állt. A Sátán szerepe itt csak másodlagos volt.

Hozzászólás írása