Gondolatok és kritikai reflexiók James Barr Fundamentalizmus című műve kapcsán, I. rész – A kontextus

2019-ben jelent meg a Luther Kiadó gondozásában James Barr Fundamentalizmus című művének – egészen pontosan e mű második, bővített kiadásának – a magyar fordítása.

James Barr (1924–2006) skót presbiteriánus teológus egyike volt a 20. század legismertebb Ószövetség-kutatóinak, hebraistáinak, ennek ellenére – furcsa mód – magyar nyelven alig érhető el a személyéről és a munkásságáról érdemi információ. Barr évtizedeken keresztül az Oxfordi Egyetem professzoraként működött (korábban, 1961–65 között a Princetoni Teológiai Szeminárium Ószövetség-professzora volt). Felekezeti hovatartozását tekintve A Skót Református Egyháznak (The Church of Scotland) a tagja volt, amely a 20. század második felében teológiai értelemben egyre erősebben liberalizálódott. Barr egyik legjelentősebb (ha nem a legjelentősebb) műve a The Semantics of Biblical Language, amelyben az ószövetségi szövegek nyelvi és kulturális hátteréről, valamint különféle exegetikai módszerekről értekezik. Élesen bírálta azt a számos tudósnál megfigyelhető tendenciát, hogy nyelvileg pontatlanul és módszertanilag hibásan érvelnek. Ferdinand de Saussure svájci nyelvészre hivatkozva kifejtette, hogy gyakran tévhitek uralkodnak a gondolkodás és a nyelv kapcsolatáról. 1968-ban megjelent, Comparative Philology and the Text of the Old Testament című munkájában kritikával illette azt a – szerinte téves – módszert, hogy bizonyos héber szavak jelentését más sémi nyelvekben való használatuk révén próbálják rögzíteni. Emellett Barr számos más témában is publikált, többek között a kijelentés fogalmát és természetét, az ószövetségi próféciákat, a bibliai monoteizmust, a Szentírás autoritását, valamint a protestáns fundamentalizmust és a konzervatív evangelikalizmust érintő kérdésekről.

A most vizsgált kötetet dr. Szalai Miklós történész, vallásfilozófiával foglalkozó – egyébként bevallottan ateista – filozófus fordította, és a magyar kiadáshoz a tartalmat érdemi kiegészítő megjegyzésekkel is ellátta, akinek a munkájáról csak elismerően lehet nyilatkozni. A szöveg alapján látszik, hogy ismeri a különféle teológiai fogalmakat, iskolákat, irányzatokat, azok történetét és a közöttük feszülő ellentéteket és csatározásokat, azaz otthonosan mozog a témában és a teológiai nyelvezetben (bár a végeredmény alapján nehéz eldönteni, mennyiben járult ehhez hozzá munkájával a könyvben feltüntetett szerkesztő-lektor). Itt-ott, nyilvános vitákban és különféle online platformokon látva, hallva, olvasva Szalai véleménynyilvánításait, valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy sokkal nagyobb rálátása van az angolszász teológiai életre, annak különféle szegmenseire és történetére, mint a legtöbb magyar teológusnak (kivéve dr. Szabados Ádám és dr. Fabiny Tibor teológusokat). Szalai külön érdeme, hogy Barr – szakmai szempontból igencsak vitatható, de az átlagolvasó szempontjából a száraz teológiai témát mégiscsak élvezetes olvasmánnyá avanzsáló – pikírt, sok esetben cinikus és indulatos stílusát nagyszerűen sikerült átültetnie magyar nyelvre, olyannyira, hogy a kötet mintegy olvastatja magát.

Szalai egyébként jóval méltányosabb, mint Barr, hiszen ateistaként is pontosan tisztában van azzal, hogy az evangéliumi keresztyénség sokkal közelebb áll ahhoz a konstruktumhoz, amelyet történelmi-apostoli keresztyénségnek nevezünk, és azzal is, hogy az az újsütetű, mesterségesen létrehozott, torz tanbéli és kegyességi „gólem”, amelyet egyesek progresszív keresztyénség névvel illetnek, nem több trójai falónál, amellyel végérvényesen szét lehet zilálni a keresztyénségnek a minden diverzitása ellenére még mindig meglévő misszióját és társadalomformáló erejét, és ilyen értelemben a történelmi-apostoli-evangéliumi keresztyénség folyamatos és az utóbbi időben Magyarországon is elterjedt, úton-útfélen való „lefundamentalistázása” sem több olcsó politikai propagandánál, illetve a másik méltánytalan megbélyegzésénél és szegregálásánál a felekezeteken belüli eltérő kegyességi irányzatok közötti harcokban. Szalai egyébként jó pár évvel ezelőtt maga is írt egy tanulmányt a protestáns fundamentalizmusról, amelyben az inspiráció témáját járja körül, és meg kell mondani, hogy – noha sajnos ő is inkább a mozgalom kritikusaitól tájékozódhatott, esetleg épp Barrtól – hangneme, tónusa sokkal visszafogottabb, mint Barré.

Ezek után – bár őszintén szólva ehhez nem sok kedvem van, mert személyes szinten is fájdalmas számomra a téma – szólnunk kell röviden a kontextusról is, hiszen a könyv, ahogy már említettük, a Luther Kiadó gondozásában jelent meg, amely a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) hivatalos kiadója. Ilyen vonatkozásban pedig feltételezhetően nemcsak egy érdekes teológiatörténeti műről van szó a sok közül, hanem egy minden valószínűség szerint a felgyorsuló kulturális-társadalmi változások miatt egyre inkább kiéleződő kegyességi-teológiai ellentéteket kvázi előre lecsillapítani hivatott kötetről. Mindez persze furcsán hangozhat, tekintetbe véve, hogy ha létezik olyan magyarországi egyházi közösség, amelyben nem feltételeznénk „túlzottan nagy” fundamentalista előretörést, az éppen az MEE – sőt finoman fogalmazva is épp az ellenkezője érzékelhető (lásd itt, itt és itt).

Azért mondtam, hogy „érint” a téma, mert olyan történelmi egyházi közösségről beszélünk, amelynek szép története van, és még mindig rengeteg potenciál rejtőzik benne. A feleségem is evangélikus – az ő kegyessége engem is gazdagít. Teológiai tanulmányaim során különösen is nagy hatással volt rám egy evangélikus teológiai tanár épp az evangéliumiság, illetve annak történetének megszerettetésében, valamint véleményem szerint az ország egyik legtöbb tálentummal megáldott igehirdetője is épp egy evangélikus lelkész, akinek az igehirdetéseit személyesen is volt alkalmam többször meghallgatni. Tény az is, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetemen felkészült, nagy tudású, intelligens emberek tanítanak. Személyesen (és nem személyesen) is ismerek több olyan hitvalló evangélikus lelkipásztort, teológiai tanárt és egyházvezetőt, akinek az életpéldájából és szolgálatából sokat lehet tanulni. Mindegyikükön érződik valami abból a lutheri evangéliumértelmezésből, amely mindmáig egészen sajátságos a különféle teológiai tradíciók között, és amelyet a Krisztus iránti olthatatlan szeretet, illetve a szabadságnak és a bátorságnak egyfajta egészen különleges egyvelege alkot. Nem kenyerem a pátosszal teli fogalmazás, de mindig van valami megindító abban, amikor – sokféle felekezeti hátterű keresztyént felvonultató – evangéliumi találkozókon evangélikus szolgálattevőt hallgathatunk. Számomra – elviekben – egy evangélikus a par excellence „evangéliumi”. (A szó – evangelisch – etimológiája is erre mutat!)

Mindezek tekintetében fájdalmasak csak igazán (és kissé érthetetlenek) a következő jelenségek: az evangéliumi vagy konzervatív evangélikus lelkészekre, lelkészi körökre igencsak rájár a rúd manapság. Ha túl hangosak próbálnak lenni, szimplán „letekerik” a hangerejüket. Ha (mert már nem tudnak mást tenni) markánsan, őszintén és nyíltan fogalmaznak ország-világ előtt, megüzenik nekik, hogy „ne vigyék” ki a konfliktusokat, mert csak széthúzást keltenek. Ha viszont a közösségen belül szeretnék felvetni az adott témát, akkor vagy figyelmen kívül hagyják őket, vagy valamilyen módon a tudtukra hozzák, hogy ne „ugráljanak”. Újra és újra megkapják, hogy teológiai-etikai nézőpontjuk „igénytelen”, és a mód, ahogyan azt artikulálják, „nem elég differenciált”. Esetleg túráztatják őket egy sort, ha a német és a skandináv testvéregyházakban tapasztalható teológiai és etikai eretnekségekre, tévtanításokra – valamint mindezekkel kapcsolatosan a hazai egyházvezetés passzivitására, szótlanságára – reagálva nyilatkozatot írnak. (Az evangélikus sajtónak nem igazán akaródzik lehozni a megnyilvánulásaikat, vagy ha igen, akkor is csak hosszas huzavona után, mintha a fogukat húznák, mondván, „tudományosan nem ütik meg a szintet”.) Mindezek tetejébe ők jönnek ki az egészből úgy, mint akik nem hajlandók a „párbeszédre” (mintha a párbeszéd két ellentétes álláspont harmonizálását jelentené, és nem azt, hogy egyszerűen hallgattassék meg a másik fél is).

Nem titok az sem, hogy az evangélikus teológiai tanárok zöme (nem mindegyikük) és a lelkészek egy része (még nem a többsége) teljesen azonosult a Németországi Protestáns Egyház (EKD) és azon belül az MEE-vel különösen is szoros kapcsolatot ápoló bajorországi tartományi egyház progresszív etikai álláspontjával, csak éppen, úgy tűnik, egyelőre azért nem lehet érvényesíteni a liturgia szintjén az ebből következő egyházi gyakorlatot, mert azt nem lenne könnyű harmonizálni a nemzeti-jobboldali kormány intézkedéseivel (lásd az Alkotmányt), és talán a többségi társadalomban is megütközést keltene – legalábbis egyelőre.

Kérdés számomra, hogy mennyire tekinthető legitimnek teológiailag a keresztyén tanépítmény keretrendszerén belül az az egyházi konferencián elhangzó, a posztmodern agendát visszhangzó mondat, miszerint maga a bibliai szöveg nem, csak annak mindenkori olvasója ihletett, vagy mennyire tekinthető „tudományosnak”, amikor hazai teológusoknak a szexualitás és nemiség témáját érintő „kutatási eredményei” erősen hajaznak az EKD ideológiavezérelt teológiai brosúráinak szövegeire. Persze lehet, hogy puszta „véletlen”, hogy a magyar és a német evangélikus kollégák mindig mindent hasonlóan látnak. Pedig a német, illetve skandináv lutheránusok példájából már megtanulhattuk volna, hogy magasan képzett, tanult teológusok is milyen sekélyes, bornírt, sok esetben nevetséges és karikatúraszerű „teológiai” érvrendszerekhez tudják adni a nevüket, anélkül, hogy lenne bátorságuk polemizálni ezekkel (miközben a képességeik meglennének hozzá). A dolog magyar vonatkozását illetően pedig csak tovább nehezíti az amúgy sem könnyű helyzetet, hogy – amint már írtam – emberileg korrekt és szakmailag felkészült személyekről van szó, épp csak szellemi „ásványkincseik” nagy részét elfogult módon az aktuális német teológia „tárnáiból” bányásszák elő.

Mindez annak tekintetében rettentő furcsa, hogy az evangélikus egyházvezetők között nem egy kifejezetten evangéliumi beállítottságú. Persze valahol érthető a tétovázásuk – egy egyházvezető számára a felekezeten belüli harcok vészjóslóak, a szakadás gondolata pedig felér egy rémálommal. Ezért halljuk egyre többször, hogy csak egyetlenegy dolgot kell elkerülni, mégpedig minden körülmények között: az egyházszakadást. Innen érthető meg az a kívülről nézve érthetetlen jelenség is, hogy sokszor a vezetők inkább az evangéliumi frakciókra neheztelnek (őrájuk tekintenek kvázi koloncként), hiszen ők azok, akik azt képviselik, hogy szexuáletikai-antropológiai kérdésekben szó sem lehet status quóról: nem lehet kitágítani a házasság definícióját, nem lehet „Isten áldásával” a korszellemhez igazodva kufárkodni, azt boldog-boldogtalannak osztogatni. Ha így nézzük a dolgokat, akkor tényleg a konzervatívok tűnnek renitensnek. Viszont ha biblikus szempontból vizsgáljuk meg a kérdést – remélhetőleg még nem számít nagyon primitív és naiv szempontnak, hogy mi tetszik és mi nem tetszik a Szentháromság Istennek –, akkor világossá válik, hogy a társadalmi-kulturális-ideológiai változásokért nem a hitvallók a felelősek, nem ők akarták előidézni ezt a helyzetet. De létezik egy „vörös vonal” az egyébként kegyességi és teológiai szempontból eléggé diverz népegyházakban is – és most érkezünk meg a mába. Van az a pont, amelyből már nem lehet engedni – soha, semmilyen körülmények között. Elérkeztünk oda, hogy ezt át akarják lépni, amit azonban ellenállás nélkül nem fognak tudni megtenni. Ezt a békát az evangéliumiak, illetve konzervatívok nem fogják lenyelni. Ehhez nem fognak „hozzászokni”, ezt nem fogják „megszokni”. Innen nézve nem azok idézik elő a szakadást, akik nem hajlandók nyitni a házasság és a szexualitás kérdésében, hanem azok, akik két ellentétes, egymást kioltó, egymással diametrális ellentétben lévő nézetet integrálnának egyetlen egyháztestbe, mintha a kettő boldogan megférne egymás mellett. Aki ilyen terveket dédelget, az óriási kockázatot vállal, hiszen a népegyházakban mindig is az ébredési-evangéliumi-hitvalló közösségek jelentették a húzóerőt, és a nyugat-európai példák alapján világos, hogy ahonnan kivész az esszencia – az evangélium és mindaz, amit a jó hír az életünkre nézve jelent –, ott egy idő után csak az enyészet marad. A lassú haldoklás évei alatt fenn lehet ugyan tartani még pár lelkipásztori és teológiai tanári egzisztenciát, egy ideig még le lehet szakítani egy-két gyümölcsöt a múltbéli elődök befektetett energiája és szolgálata által ültetett fákról, de egy ponton túl „be kell zárni a boltot”, és végérvényesen „le kell húzni a redőnyt”, tehát pusztán a számokat nézve sem éri meg elmenni a progresszív irányba.

Csak hogy értsük: nem az történt, hogy az utóbbi időben militánsabbá váltak a konzervatívok – mintha elkezdték volna például a Szentírás tévedhetetlenségéről szóló nézetet ráerőltetni az egész egyházi közösségükre –, hanem az, hogy a progresszív ágenda egyre erőteljesebben próbál utat törni magának az EKD-val spirituális értelemben szoros kapcsolatokat ápoló MEE-ben is, és egyesek nem akarják szó nélkül hagyni ezt a káros folyamatot. Nem is hagyták. Erre, a konzervatívok harangkongatására viszont mások leginkább úgy reagáltak, hogy épp a saját egyházuk korábbi konszenzusos álláspontjához ragaszkodó konzervatívokra vagy tradicionalistákra kezdték rásütni a „fundamentalista” bélyeget. (Azért nem „evangéliuminak” nevezem őket, mert a magyar népegyházakban nincsenek sokan, akik tudatosan így azonosítanák magukat. „Konzervatív” alatt itt azon – egyébként sokféle – meggyőződésű, felfogású, kegyességű személyekből álló csoportra utalok, amely dogmatikai-etikai téren a történelmi keresztyénség álláspontját vallja magáénak.)

Ugyanebbe a sorba illeszkednek az utóbbi években megjelentetett, a protestáns keresztyén fundamentalizmus történetét és jellemzőit feldolgozó (legalábbis feldolgozni kívánó) művek is, úgymint a most vizsgált Barr-kötet, valamint a Hermeneutikai Füzetek sorozatban megjelentetett, ugyancsak Barr által jegyzett Menekülés a fundamentalizmustól című írásmű (amely kisebb lélegzetvételű és talán egy fokkal árnyaltabb iromány) és az Eric W. Gritsch által írt Veszélyes lelkiségek – A keresztény hit négy visszatérő betegsége. (Az utóbbiban a szerző a keresztyén fundamentalizmust és az evangelikalizmust egy szintre helyezi az antiszemitizmussal és az iszlám fundamentalizmussal, ami nonszensz, tekintve, hogy általában a keresztyén fundamentalisták a legkevésbé antiszemiták, sőt a legnagyobb részük erősen cionista.)

Ezekből a művekből – ha nagyon tömören fogalmazunk – egyszerre hiányzik a méltányosság és a vizsgált téma beható ismerete, a tudományos igényességről nem is beszélve. Ez legfőképp az előbb említett osztrák-amerikai lutheránus Gritsch által jegyzett kötetekre igaz (jóllehet ő maga elismert Thomas Münzer-kutató volt, azaz más témában tudott maradandót alkotni, ezt nem vitatjuk). Gritsch felületességének egyik eklatáns példája, amikor azt írja: „…a bibliaközpontú, millenarista és pünkösdi fundamentalizmus szellemi központja a Princetoni Teológiai Szeminárium volt.” Ez az állítás enyhén szólva is bődületes tárgyi tévedés, hiszen Benjamin Warfield idejében Princeton még egy markánsan konzervatív, szövetségteológiát képviselő református-presbiteriánus intézmény volt, ebből fakadóan semmiféle pünkösdizmus nem jellemezte ezt a nagy hírű teológiai fakultást (akkor sem, ha eszkatológiai felfogásukat tekintve az amerikai konzervatív református teológusok jó része akkoriban premillenista volt), ahogy a későbbi, erősen liberalizálódó intézményt sem. (Utóbb a nyomdába került példányból ­– többek között a jelen sorok írójának visszajelzései alapján ­– kihúzták a tárgyi tévedéseket, valamint végül kissé szelídebb címmel jelent meg magyarul: az eredeti, toxic spirituality, leginkább „mérgező lelkiségként” lefordítható szókapcsolatot „veszélyes lelkiségre” módosították.) Gritsch műve hemzseg a hasonló tárgyi tévedésektől (vagy féligazságoktól), csak hogy mást is említsünk még: szerinte Billy Graham, a neves amerikai evangélista a presbiteriánus egyházhoz tartozott, holott köztudott, hogy déli baptista volt (az igaz, hogy a szülei presbiteriánusok voltak, de ő maga nem), illetve, hogy az általa tartott evangelizációs „tömegtalálkozókat használta arra, hogy népszerűsítse a fundamentalizmust”, jóllehet Graham annak az épp szárnyát bontogató új evangéliumi mozgalomnak volt a vezéregyénisége, amely elhatárolta magát a fundamentalizmus szeparatizmusától és az addigra, az 1940-es évekre nagyrészt jellemzővé vált antiintellektualizmusától.

Ezek után érdemes röviden kitérni Barr imént említett, rövidebb lélegzetvételű művére is (Menekülés a fundamentalizmustól), ugyanis ennek hiányosságai visszaköszönnek Fundamentalizmus című kötetében is. Jóllehet e mű kétségtelen érdemének tekinthető, hogy a szerző konkrét bibliai passzusok vizsgálatával próbál érvelni saját álláspontja mellett (erre egyáltalán nem tesz kísérletet a másik kötetben), okfejtéseibe mégis annyira belelovalja magát, hogy az olvasó számára egy idő után már nem egészen világos, hogy Barr kizárólag a fundamentalista-evangéliumi teológiai látásmódot, avagy magát a teljes történelmi keresztyénséget próbálja retorikailag szétzúzni. Az olvasó csak kapkodja a fejét, látva, hogy Barr miként intéz indulatos kirohanásokat a keresztyén alaptanítások ellen, mondván, azok nem többek a fundamentalisták vagy evangelikálok által túlhangsúlyozott és túlértékelt teológiai sarokpontoknál. Sajnálatos tény, hogy Barr explicite tagadja az egyetemes zsinatok határozatainak és a reformátori hitvallásoknak az egyes pontjait. Álljon itt mementóként néhány idézet tematikusan elrendezve.

A Szentírás szövege
„Nehezen lehetne amellett érvelni, hogy a Biblia szövegének átadása mentesebb volt a hibáktól és áthallásoktól, mint Homérosz és Vergilius írásai; ami azt illeti, ha figyelembe vesszük a megőrzött bibliai kéziratok nagyon nagy számát és a másolásra és kommentálásra fordított óriási erőfeszítést, azt kellene mondanunk, hogy a bibliai szöveget elég rosszul őrizték meg a tökéletesség szempontjából.” (220. o.)

A Szentírás ihletettsége és tekintélye
„[A Szentírás] semmilyen érdeklődést nem mutat azzal kapcsolatban, hogy a történelmi tényállások a Bibliában helytállóak-e, hiszen ezzel a kérdéssel senki sem foglalkozott a bibliai időkben […].” (14. o.) „Az író [értsd: a pásztori levelek szerzője – M. T. A.] nem mondja azt, hogy a Szentírás a kereszténység mindenek felett álló, irányadó kritériuma. […] A Szentírás képes tanítani! Ez az állítás nagyon messze van attól a gondolattól, hogy a Szentírás […] az abszolút mércéje mindennek, amit tenni és mondani lehet a kereszténységben.” (15. o.) „…az ihletettség gondolata[…] az Újszövetség margóján bukkan fel. Tanításai során Jézus egyáltalán nem beszél ihletettségről a négy evangélium egyikében sem. Nem található meg a gondolat a fontosabb levelekben […] sem. Nehéz nem észrevenni a nyilvánvaló konklúziót: az ihletettség gondolata nem volt központi, illetve mérvadó gondolat azok számára, akik ezeket a jelentős műveket alkották. Nem oldotta meg a gondjaikat.” (17. o.) „Semmi valós bizonyítékkal nem rendelkezünk azzal kapcsolatban, hogy Jézusnak szándéka volt, hogy az Újszövetség meg legyen írva, még arról sem, hogy az írott evangéliumok vagy azok forrásai meg legyenek írva.” (31. o.) „…nem találunk semmi olyat, ami arra utalna, hogy Jézus ragaszkodott volna ahhoz, hogy valamilyen írott szöveg legyen a közösség rá való emlékezésének a forrása, valamint mérvadó kritériuma.” (34. o.) „…maga Jézus és az őt követő újszövetségi írók viszonylag szabadon és könnyedén értelmezték az Ószövetség szövegeit és tényállításait. Habár Jézus nagyon is képzett volt az ősi szövegekkel kapcsolatban […], nem volt sem hivatásos szakértője a szövegeknek, sem nem nagyon aggasztotta minden részlet pontossága. Időnként hibákat is vét a tényállításokat illetően.” (35. o.)

Isten „igazmondása”, tökéletes volta
A Genezis elején található bűneset és az azt követő isteni büntetés kapcsán írja Barr: „Kiderült tehát, hogy amikor Isten azt mondta, »azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz«, figyelmeztetését közel sem erősítette meg a tényleges kimenetel. Akinek az előrejelzése teljesen pontosnak bizonyult, az a kígyó volt. A kezdetektől azt mondta, hogy nem fognak meghalni, és nem haltak meg. Azt mondta, hogy megszerzik a jónak és a rossznak tudását, és megszerezték. Azt mondta, hogy olyanok lesznek, mint Isten, és olyanok lettek. Ha aszerint értékelnénk a kijelentéseket, hogy mennyire felelnek meg a tényleges eseményeknek, akkor Isten kijelentése nem érne el túl magas pontot, míg a kígyóé a lehető legmagasabbat. A tévedhetetlenség nem a Biblia Istenének tulajdonsága, legalábbis a Biblia ezen részéé nem.” (61. o.)

A bűneset következménye: a lelki halál
Barr szerint a fundamentalizmus – kijátszva vagy meghamisítva a bibliai szöveg elsődleges jelentését – harmonizálni próbálja Isten kijelentéseit, hogy ne essen csorba a Szentírás és így Isten tökéletességén: „…amikor Isten azt mondja, hogy Ádám és Éva biztosan ugyanaznap halnak meg, amikor esznek a tiltott fáról, ezt úgy lehet magyarázni, hogy bár fizikailag életben maradtak (és Ádám 930 évig élt), lelkileg meghalnak engedetlenségük pillanatában, vagy attól a pillanattól kezdve halálra vannak ítélve. […] Nincs egy szó sem a Genezisben erről a »lelki halálról«, és az egész gondolat idegen a könyvet jellemző héber kultúrától.” (71. o.)

A hit általi megigazulás
„Az evangelikál hithagyományban központi elem a hit általi megigazulásra fektetett hangsúly.” (87. o.) „Különösen az evangelikál ébredés gyakorlatában az alap a hit általi megigazulás. Az ébredés igehirdetője azt hiszi, hogy hallgatóinak Isten ingyen kegyelmét ajánlja fel, amelyet hit által kell elfogadni, pontosan a páli levelek szellemében. Azzal próbálkoztak, mondja nekik, hogy megdolgozzanak üdvösségükért emberi erényeik és erkölcsi erőfeszítéseik révén, de a bűn hatalma jóval nagyobb, mint hogy ily módon legyőzhető lenne. Az evangelikál üzenet az, hogy a bűn hatalma már tényszerűen legyőzetett Jézus élete és műve által, különösen is halálában és feltámadásában; de a hallgatónak ezt tiszta hittel el kell fogadnia, elhagyva bármi más tényezőre való támaszkodást.” (88. o.) „…abszolút lehetséges, hogy valaki úgy olvassa az Újszövetséget, hogy a hit általi megigazulás sokkal kevésbé központi elem, mint azt a protestáns és evangelikál hagyomány elhitette velük; tény az, hogy az Újszövetséget éppúgy lehet oly módon olvasni, hogy más hangsúlyok – sokkal »katolikusabb« hangsúlyok – domináljanak. Ezeket a más hangsúlyokat éppúgy támogatja az Újszövetség teljes szövege […].” (89. o.) „A hit általi megigazulás, ha központi kell, hogy legyen, az egyházra mint egészre kell, hogy vonatkozzon, és nem az egyénre, vallási tapasztalatainak döntő pontján.” (91. o.)

Jézus istensége
„Az az állítás, hogy Jézus Isten, hogy Jézus Istennek »mondta magát«, rendkívül gyakori a fundamentalizmusban. […]Na most, az igaz, hogy vannak újszövetségi helyek, amelyek mintha így beszélnének, és ezek azok, amelyeket a fundamentalizmus kiválogatott […]. …preegzisztensnek lenni messze nem ugyanaz, mint Istennek lenni. Amikor Jézus azt mondja a Jn 10,30-ban, hogy ő és az Atya »egy«, ezt számos más olyan mondás kontextusában teszi, amelyek világossá teszik, hogy ez az »egy« nem jelent megegyezést vagy identitást. […] Ugyanez igaz Tamás boldog felkiáltására a 20,28-ban: ez az, amit Tamás imádásában mondott, amikor kételyei legyőzettek, és nem önmagában az evangélium explicit állítása. Így egyik szövegrész sem olyan erős bizonyíték, mint amilyennek első pillantásra látszik.”(96. o.) „…Jézus domináns fundamentalista értelmezése, amely ragaszkodik ahhoz, hogy Istenként definiáljuk, valójában az újszövetségi adatok elég vékony (vagy talán nem létező) vonulatára alapul, és nem veszi figyelembe a fő vonulatot.” (101. o.)

Konklúzió
„A fundamentalista vallási meggyőződés két központi elemét vizsgáltuk meg […]: a hit általi megigazulást és Jézus természetét. Hasonlóképpen folytathatnánk a sort másokkal, mint például az ember (eredendő?) bűnössége vagy a helyettes elégtétel. Ha meg akarnánk magyarázni ezeket a gondolatokat, és részletesen számba vennénk, milyen mértékben támogatja őket a Szentírás, ez túl messzire vezetne. Legyen elég, ha visszafogottan így fogalmazunk: sok ilyen gondolatnak hiányzik a világos és bőséges bibliai alapja. Gyakran van valami a Bibliában, amit hozzájuk lehet kapcsolni: de maguknak a tanoknak nincs világos bizonyítékuk. Röviden: nem a Szentíráson alapulnak […].” (109. o.)

Ezeknek az idézeteknek a mondanivalójával azért kell tisztában lennünk, hogy helyén tudjuk majd kezelni Barr fundamentalizmus- (és konzervatívevangelikalizmus-)kritikáját. Barr jól láthatóan kitágította a fundamentalizmus címkét az egész protestáns reformációra és annak hitvallási irataira, így amikor a fundamentalizmus „központi hittételeivel” hadakozik, valójában a Krisztus utáni első négy évszázad szimbólumainak egyes dogmáit és a történelmi protestáns hitvallások alaptanításait igyekszik megkérdőjelezni. Így válik a Szentírás ihletettségéről (és szerepéről mint a hit és az élet területén való legfőbb tekintélyről), Krisztus kettős természetéről, Jézus istenségéről, az eredendő bűnről, az egyedül hit által való megigazulásról és Krisztus helyettes bűnhődéséről szóló tanítás valamiféle „fundamentalista” kiskátévá. Azt kell mondanunk, hogy önleleplező és kínos Barr eljárása, és plasztikusan rámutat arra, hogy mennyire álságos a „fundamentalistákat” támadók retorikája: azért korholják őket, mert – állítólag – azonosítják magukat a történelmi keresztyénséggel. Csakhogy ezt indirekt épp a liberálisok-progresszívek teszik, amikor a fundamentalistákat támadva elkezdik a keresztyénség alaptanításait is kiszórni az ablakon!

Még vissza fogunk térni Barr koncepciójára Fundamentalizmus című műve kapcsán, de előtte még egy rövid megjegyzés, amely lényeges az eddig felvázolt kontextus megértéséhez. Léteznek méltányos kritikák a fundamentalizmusról és az evangelikalizmusról, és ezekre szükség is van, hiszen egyik sem – sem a fundamentalizmus, sem az evangelikalizmus – nem áll kritika felett. Ilyenek például (többek között): George M. Marsden Understanding Fundamentalism and Evangelicalism című műve. Ugyancsak tőle: Fundamentalism and American Culture, illetve Reforming Fundamentalism – Fuller Seminary and the New Evangelicalism. Vagy Mark A. Noll American Evangelical Christianity – An Introduction, illetve The Scandal of the Evangelical Mind című írása. Ugyanígy Martin E. Marty és R. Scott Appleby The Glory and the Power – The Fundamentalism Challenge to the Modern Word című kötete. A fundamentalizmusnak mint idővel önmagát szegregáló, befelé forduló és túlzottan militáns mozgalomnak a legpontosabb és legadekvátabb kritikáját pedig épp az újevangelikál mozgalom egyik alapítójának számító baptista Carl F. Henry írta meg The Uneasy Conscience of Modern Fundamentalism címmel. (Maga Barr írja Henry e műve kapcsán a következőket: „…az amerikai új-konzervatívok önkritikus attitűdje, még ha korlátozott is, friss levegőt hozott a konzervativizmus áporodott levegőjébe.” [316. o.] Henry e cezúrának számító, meghatározó művét egyébként fejezetről fejezetre össze is foglaltuk egy nyolcrészes cikksorozatban.) Az illetékeseknek ráadásul – azoknak, akik pozíciójuknál és befolyásuknál fogva képesek lennének hathatósan fellépni e művek megjelentetése érdekében, és akik maguk is értékelik és nagyra tartják e szerzőket – többször is jelezte e sorok megfogalmazója, hogy ezek az írások valódi és építő diskurzust szülhetnének a témát illetően, ugyanis elfogulatlanok és méltányosak. A javaslat azonban süket fülekre talált.

Szorosan idetartozik, ezért meg kell említenünk: a fundamentalizmus-evangelikalizmus hazai recepciójának egyik legnagyobb restanciája, hogy az itthoni teológusok többsége – azokra gondolunk, akik itt-ott nyilatkozgatnak erről a témáról – olvas ugyan fundamentalizmusról szóló irodalmakat (legtöbbször a neki tetsző tálalásban), de nem olvas fundamentalista szerzőket. Egyszerűen nem ismerik a történelmi protestáns fundamentalizmus alapirodalmainak számító műveket, de a kortárs „fundamentalista” irodalmakat sem igazán. Azaz úgy beszélnek az adott témáról, hogy nem ismerik annak szerzőit első kézből. Természetesen a fundamentalizmusról szóló kritikai irodalom magyarra fordítása, illetve az ilyen írások összekompilálása és terjesztése is hasznos lehet, de ez nem tekinthető szűkebb értelemben vett „kutatásnak”, sem „tudománynak”, maximum ismeretterjesztésnek. Ezért kissé kínos, amikor a téma szakértőinek szerepében tetszelegnek olyanok, akik maximum a téma tengerentúli irodalmának összefoglalásában és visszhangozásában „szakértők”. Ez így nem tudomány, legfeljebb tudományoskodás. Summa summarum: el kellene végre olvasni azokat a szerzőket, akikről sommás véleményeket, adott esetben ítéletet mondunk. Egy konkrét példát említve: lehetőleg ne „szakértsük” meg, hogy mit gondolnak, illetve gondoltak a Biblia ihletettségéről és tévedhetetlenségéről az úgynevezett „fundamentalisták” – és ne is mondjunk verdiktet állításaik legitimitásáról –, ha nem olvastuk még el Benjamin B. Warfield magyar nyelven is megjelent, A Biblia ihletettsége és tekintélye című korszakalkotó munkáját. Vagy ha jómagam nem olvastam a Fundamentals című kiadvány egyes cikkeit, akkor ne írjam le mindenfajta skrupulus nélkül, hogy az említett kiadvány „pamfletirodalom”. Egyébiránt, ha nem ismerjük a fundamentalista irodalmat első kézből, mert derogál fundamentalistákat olvasni, akkor azt sem tudjuk majd eldönteni, hogy valóban szakértői-e a témának az általunk idézett, fundamentalizmussal kapcsolatos szerzők. Mivel azonban erről máskor már részletesebben is írtam, nem folytatom – inkább térjünk vissza a szűkebb értelemben vett témánkhoz.

Nos, jelenleg körülbelül itt tartunk, ez az a kontextus, amelyben el kell helyeznünk a vizsgált mű megjelenését, illetve megjelentetésének célját és várt hatását. És ebben a kontextusban érthető meg igazán a művel (illetve annak 2019-es, magyar nyelvű kiadásával) kapcsolatos legfontosabb kérdés relevanciája is: biztos, hogy ma a fundamentalizmus a legnagyobb probléma az egyházakban, főleg, ami az MEE-t illeti? E sorok írója ezt erősen kétli. Tulajdonképpen ezt a kérdést pedzegeti Prőhle Péter matematikus, evangélikus egyháztag is annak a még 2019-ben rendezett könyvbemutató pódiumbeszélgetésnek a végén (itt, az 58. perctől), amelynek keretében evangélikus teológusok, teológiai tanárok beszélgettek a kötet jelentőségéről.

És ha már visszakanyarodtunk Barr Fundamentalizmus című művéhez, először azokat az általánosnak tekinthető véleményeket említeném meg vele kapcsolatban, amelyeket én magam is osztok.

A Barr művével szembeni kritika talán legfontosabb pontja, hogy – amint arra sokan sokféleképpen felhívták már a figyelmet – túlságosan leegyszerűsíti a „fundamentalizmusnak” nevezett jelenség összetettségét, és azt egyetlen monolitikus jelenséggé redukálja (Barr e kritikára szó szerint kitér, és azt mondja, nem fogadja el). Egyes kritikusok szerint Barr elemzése nem veszi kellően figyelembe a fundamentalista mozgalom (már ha beszélhetünk egységes mozgalomról) sokszínűségét és árnyaltságát, és hajlamos a fundamentalistákról készített portrét túlságosan is elnagyolt ecsetvonásokkal megfesteni – olyannyira, hogy az eredmény inkább a jelenség karikatúrája, mintsem hiteles ábrázolása.

Némelyek szerint ez a könyv nem is a fundamentalizmusról szól, hanem pusztán olyan, a liberális teológiai műveket jól ismerő evangéliumi teológusok ellen intézett támadás, akik elfogadják ugyan e művek néhány következtetését, azonban nem hajlandók meghajolni a liberális teológiai látásmód előtt, és így nem haboznak elutasítani annak számos groteszk és mára már nevetségesnek tűnő megállapítását. Ez látszólag érzékenyen érinti, sőt egyenesen dühíti Barrt. Mi mással magyarázható, hogy Barrnak nem csupán a vulgárfundamentalizmussal – valamiféle tudományosságot mellőző, naiv, ámbár militáns fideizmussal – és nem is csak a konzekvens literalizmusáról ismert diszpenzacionalizmussal van problémája, hanem elsősorban azokkal az evangéliumi-konzervatív teológusokkal (Charles Hodge-dzsal, George E. Ladd-del, John Brighttal, D. Martyn Lloyd-Jonesszal), akik elmélyedtek a liberális nézetekben, és azok törmelékhegyei alól sikerült kibányászniuk olyan elemeket, amelyek – még ha jelentős módosításokkal is, de – valamiféle értéket képviselnek, és hasznosak.

Feltűnhet továbbá, hogy Barr nem érvel a liberális álláspont mellett – könyve bevezetőjében egész egyszerűen kijelenti, hogy nem fog erre időt szánni –, csupán arra törekszik, hogy lejárassa a tőle eltérő módon gondolkozó tudósokat. Egyébként Barr értekezésében vannak értékelhető, korrekt, informatív leíró elemek is (majd ezekre is kitérünk), leplezetlen indulatossága azonban beárnyékolja a kötet pozitívumait. Ennek vissza-visszatérő módja az asszociatív módon való megbélyegzés – a tőle eltérő álláspontot képviselő teológusok szinte mind „fundamentalisták” lesznek. Az nem is annyira meglepő, hogy elszakítva a szó eredeti jelentésétől, egy ideje szitokszóként használják a fogalmat, az viszont kifejezetten zavaró, hogy egy nyelvész szaktudós (Barr ószövetségesként a héber nyelv kiváló ismerője) ilyen drasztikusan kiszélesíti a jelentését. Az, hogy nem érvel a liberális álláspont mellett, hanem magától értetődőnek veszi, hogy az a helytálló, sajnos erősen korlátozza a könyv olvasóközönségét. Igazából csak a hasonlóan militáns, az evangéliumi mozgalommal és teológiával szemben eleve erős ellenérzéseket dédelgető liberálisok számára nyújt muníciót.

Nos, vannak lényeges dolgok, amelyeket érdemes elmondani például a tévedhetetlenséggel kapcsolatosan – amelyet Barr oly hevesen kritizál és támad –, és igen, vannak szükséges korrekciók is, amelyeket nem lehet megspórolni, látva, hogy egyesek – beleértve a tudományos világban publikáló evangéliumi-fundamentalista szerzőket is – milyen hanyagul közelítenek a szentírási szöveghez (ahogy voltak és vannak liberális teológusok is, akik hasonlóképpen hanyagul, csak éppen más ideológiai töltettel tették ugyanezt, hogy a progresszívekről már ne is beszéljünk, akiket már semmilyen módon nem köt a Biblia szövege). De ha mindezt azzal a kettős mércével teszik, amely Barr-ra jellemző, akkor az egyébként inkább már ártalmas, mint hasznos. Érdekesség, hogy e kettős mérce miatt olyanok is kritikával illették Barr művét, akik egyébként a nyelvészeti jellegű munkáit kifejezetten pozitívan értékelték.