22
jan
2022

Válasz Mikó-Prém Alexandra: „Hogyan beszéljünk keresztényként a homoszexualitásról?” című írására

Több mint egy hetet vártam Mikó-Prém Alexandra, református lelkész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem doktorandusza, DÖK-elnök 2022. január 13-án, a Kovász Közösség honlapján megjelent „Hogyan beszéljünk keresztényként a homoszexualitásról?” című cikkére írt válaszommal. Ennek elsődleges oka az volt, hogy szerettem volna személyeskedés és indulatok nélkül reagálni azokra a gondolatokra és állításokra, amelyeket megfogalmazott, és amelyekkel református lelkipásztorként és vallástanárként nem tudok egyetérteni. De azért is vártam a reflexióm megírásával, mert úgy éreztem, hogy a szerző egyes mondatai annyira átgondolatlanok és érzelmileg túlfűtöttek, hogy szinte provokációnak tűnnek a homoszexualitásról zajló egyházi vitában, s én magam amúgy sem szeretem felvenni az elém dobott kesztyűt. A téma komolysága és aktualitása, és a szerző egyes tézisei mégis arra késztettek, hogy megpróbáljak „sine ira et studio” kilépni az egyházi, és némiképp a világi közvélemény elé is a hangsúlyozottan „véleménycikk”-ként megjelent írásra adott véleményemmel.

A cikk többszöri elolvasása során az az érzésem támadt, hogy a szerző látszólag megpróbál egyensúlyt teremteni a kétféle, egymástól markánsan eltérő teológiai álláspont között, hiszen úgy tűnik, hogy egy-egy félmondatával gesztust is tesz az általa csak „konzervatív”-nak nevezett oldal felé, ám ez csak a látszat. Akár a Biblia értelmezéséről, akár a másik oldal véleményének a komolyan vételéről van szó, mindig kibújik a szög a zsákból. Ez az egyik dolog, ami nagyon zavart a cikk olvasása közben. Hiszen például azzal kezdi, hogy nem akar arra a kérdésre válaszolni, hogy bűn-e a homoszexualitás, ám később mégis megteszi ezt. A Bibliára hivatkozik úgy, hogy közben relativizálja azt: „Az, hogy a homoszexualitás bűn, valóban benne van a Bibliában. Ahogyan az is, hogy a nők hallgassanak a gyülekezetben, mégis vannak női lelkészek.” Diskurzust akar folytatni, de az általa hivatkozott „ellenfeleket” nem, vagy nem pontosan idézi, és épp azt teszi, amit kritizál: negatív hangulatot gerjeszt ellenük. Gyakorlatilag azt állítja, hogy aki nem támogatja a meleglobbit és az LMBTQ mozgalmat, az „fundamentalista”, „farizeus”, „kollektíven ítélkezik” stb.

Ez az érvelés később is előjön cikkében: egyfelől – konkrétumok említése, idézése nélkül, általánosságban – sajnálkozik azon, hogy szerinte a konzervatívok nem kedvelik a progresszíveket, és egyben gyarlónak tartja a kategorizálást, másfelől viszont párhuzamba állítja – teljesen történetietlen és teológialag téves alapon – Krisztus és a farizeusok ellentétét a progresszívok és konzervatívok ellentétével. E szerint Krisztus megfelel a progresszíveknek, (le is írja: „liberális volt”), a konzervatívok viszont akkor – logikailag kikövetkeztethető – csakis a farizeusok lehetnek. Azon búslakodni, hogy a kategorizálás milyen esendő, szánalmas dolog, s közben – természetesen csak sejtető, utalásos módon – farizeusnak bélyegezni a másik oldal képviselőit, ez igazán álságos, képmutató! Csakúgy, mint Jézusra hivatkozni a botránkoztatással kapcsolatban. Mert Jézus szavai és magatartása valóban sokszor volt botránkoztató, de messze nem csak a farizeusok számára. Hanem például a családtagjai számára is. Meg a tanítványai számára is. Volt amikor a kemény beszéde miatt a 72-es, tágabb tanítványi körből hagyták ott sokan. De nem öncélúan, nem zsigeri provokáció volt ez. Mert van diabolikus és van krisztusi megosztottság is, és a kettő nem ugyanaz. Olyannyira nem lehet vele takaródzni egyik irányzat képviselőinek sem, hogy azt is mondta: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik.” (Máté 5,17-18.) Vajon ez ma nem botránkoztatja meg a progresszívokat?

De visszatérve cikkének elejére, rögtön egy fogalmi zavarral találkozunk benne: a lelkészek által létrehozott Facebook csoport kapcsán először – mindenféle bizonyíték nélkül – melegellenes propagandáról beszél, aztán pedig „tanítás”-ról. Ha mindaz, amit az Isten szerinti házasságért és családért létrejött csoport képvisel, szerinte nem más, mint „propaganda”, akkor miért kér rajta számon tanítást? Viszont, ha utánanézett volna, megismerhette volna a komoly teológiai tanítással megalapozott Evangelikál nyilatkozatot, amelyet lehet, hogy egyszerűbb lett volna egy az egyben bemásolni ide ellenvéleményként, és akkor egy tanítással vitázhatna, ugyanazon a szinten. Ez így nyilván könnyebb. Viszont ez így részéről épp olyan propaganda, mint ami ellen látszólag küzd, és nem minőségi vita, amit hiányol.

Mikó-Prém Alexandra egyik, a cikkében újra meg újra említésre kerülő, fő vádja a „konzervatív” teológusokkal, lelkészekkel szemben az, hogy szerinte ezek ítélkeznek, gyűlölködnek a homoszexuális emberek ellen. Az említett Facebook csoport tagjai – tudomásom szerint – cikkekben és kommentekben soha nem gyűlölködtek meleg emberek ellen, és nem ítélkeztek senki nemi orientációja miatt. (Ha mégis ezt teszik vagy tették, azzal én semmilyen szinten nem tudok azonosulni!) Ezt már csak azért is kell visszautasítani, mert ezzel a váddal a társadalomban is gyakran találkozik az LMBTQ lobbi térnyerése és propagandája miatt aggódó, szavát egyáltalán felemelni merő állampolgár is, függetlenül attól, hogy keresztyén-e, vagy sem. Csakhogy itt – véleményem szerint – egy tudatos csúsztatással találkozunk. A saját maguk által homofóbnak titulált emberekre azonnal rásütik liberális körökben a kirekesztő, gyűlölködő, ítélkező ember bélyegét, ha az illető nem ért egyet a meleglobbi terjeszkedésével, a gender ideológia népszerűsítésével, vagy a homoszexualitás normalitásként való feltüntetésével. A szerző cikkében ugyanezzel az általánosító összemosással találkozunk. Ezért ki kell mondani, hogy attól, mert – pl. az említett lelkész csoport tagjai – bűnnek nevezik a bűnt, erénynek az erényt, feketének a feketét, és fehérnek a fehéret, nem gyűlölködnek és nem ítélkeznek. Ami érzelmeket, indulatokat vált ki belőlük, az az, hogy féltik egyházunkat és nemzetünket a „progresszív teológia” által megtámogatott meleglobbi befolyásától, amely az ebben pár évvel, vagy évtizeddel előttünk járó nyugat-európai és észak-amerikai (protestáns) egyházakban és országokban már bekövetkezett. Mi nem szeretnénk egy olyan egyházban szolgálni, ahol Isten Igéje csak egy a lehetséges hivatkozási alapok közül, sőt ahol már ilyen szerepe sincs. És nem szeretnénk olyan országban élni, ahol a különböző szexuális devianciákat kötelező tolerálni. Mert azt a szerzőnek is látnia kellene, hogy az általa képviselt nézetek ezeket a folyamatokat erősítik.

A már említett látszólagos kiegyensúlyozottság ott is félrecsúszik, amikor a szerző úgy beszél a homoszexualitást nem természetesnek tartó keresztyénekről, – ezt sugallja a megfogalmazása, – hogy van egy kisebb hányada, egy tört része ezeknek, akik nem gyűlölködnek és nem üldözik a más véleményt képviselőket. Nyilván a többség igen. Kérem, hogy hozzon egy konkrét mondatot a „konzervatív” oldalról, ahol gyűlölködnek a melegek ellen, ahol üldözik az LMBTQ embereket! (Figyelem: az ellenvélemény nem üldözés!)

Ami ebben a vádban számomra a leginkább elfogadhatatlan, s ami ellen személy szerint is tiltakozom, az az, hogy azt sugallja, hogy aki nem támogatja a meleg-lobbi és az LMBTQ mozgalmak térhódítását, az tudatosan összemossa szerinte a homoszexualitást és a pedofíliát, s ezzel a kollektív bűnösség elvét támogatja, tehát látens náci. Persze ezt is tipikusan alaptalan és megint csak álságos, sejtető megfogalmazású általánosítás formájában teszi meg, a sorok között olvasni tudók hamis összekacsintásával, miközben ez alkalmas a konzervatív teológiát vallók elleni kollektív gyűlöletkeltésre: „ez az összekapcsolás azonban a kollektív bűnösség képzetét idézi fel, amely többször volt okozója népirtásoknak például a nácizmus ideje alatt. Keresztyén ember számára (is) megengedhetetlen, hogy a kollektív bűnösség képzetét támogassa.” A gender ideológia ellenzőjeként, a meleg-lobbi és az LMBTQ mozgalom térnyerését károsnak tartó lelkipásztorként kikérem magamnak és visszautasítom ezt az utalást!

Ezzel kapcsolatban az a hivatkozási alapja, hogy szerinte evidens, hogy a homoszexualitást a pedofíliával összekapcsolni káros és megengedhetetlen. Miért? Semmilyen érvet nem hoz ez ellen, csak kinyilatkoztat, holott tény, hogy a pedofilok között sokkal több a homoszexuális, mint a heteroszexuális. Szabados Ádám evangéliumi teológus, író az egyik, témával foglalkozó bejegyzésében írja: „Komoly felmérések támasztják alá azt a sejtést, hogy az átlagosnál jóval magasabb arányban van kapcsolat a homoszexualitás és a szexuális bántalmazás között. Judith Bradford 1994-es kutatása szerint a leszbikus nők 25%-át bántalmazták gyermekkorában, és az elkövetők 31%-a rokon volt. Ez nagyon magas arány, de a valóságban ennél talán magasabb is. Egy 2001-es felmérés szerint homoszexuális férfiak között ez 46% (összehasonlításként: heteroszexuális férfiak esetében csak 7%), és a homoszexuális hajlamú férfiak 86%-a nem a saját neméhez vonzódott az abúzus előtt. Tehát egyértelmű és többször megerősített korreláció (talán ok-okozati kapcsolat) mutatható ki a homoszexuális hajlam és a gyermekkori szexuális bántalmazás között.” Továbbá: „2018-ban Carlo Maria Viganò katolikus érsek tizenegy oldalas levélben tálalt ki a papi pedofília rémisztő valóságáról. A kirobbant vitában egy bíboros azt a sokkoló megállapítást tette, hogy az egyházban a pedofil bűncselekmények 80%-át homoszexuális papok követik el, a gyökérprobléma tehát nem is a pedofília, hanem a homoszexualitás. Maga a „pedofília” szó is félrevezető, hiszen az esetek nagy többségében nem kisgyermekek, hanem érett kamasz fiúk megrontásáról van szó.”

Ám Mikó-Prém Alexandra nem állt meg ennél, mert a folytatásban ismét előjön az ítélkezéssel, a „címkézéssel” és gyűlölködéssel való dobálózás, persze megint minden konkrétum nélkül, immár a téma politikai síkján. Ugyanis többször is arra utal, hogy a jelenlegi államapparátus (kormány, politikai jobboldal) nyíltan melegellenes. Kérdezem: ha a melegek elleni megbélyegzést elítéli a szerző, vajon kritizálta-e a politikai térfél baloldalán azokat a véleményvezéreket, bloggereket, újságírókat, akik a kormánypárt egykori prominens európai politikusának meleg voltán gúnyolódtak, sértegettek, fröcsögtek és gyűlölködtek heteken, hónapokon keresztül? Vagy kritikusan áll-e hozzá a szerző a ma már a baloldalhoz köthető egykori szélsőjobboldali párt köztudottan melegellenes és gyűlöletkeltő propagandája miatt az ellenzéki összefogáshoz? Vagy csak az egyik oldal – vélt – gyűlölködése zavarja?

Itt kell megjegyeznem, hogy a szerző nehezményezi, hogy az állam keresztyén értékekről beszél, mert szerinte az állam és egyház szétválasztása azt kell, hogy jelentse, hogy az államnak teljesen szekulárisnak – s ebből fakadóan nyilván „értéksemlegesnek” – kell lennie. De vajon miért nem beszélhet keresztyén értékekről az állam, vagy konkrétan egy kormány, amelynek nem kevés tagja gyakorló keresztyén, hovatovább templomba járó református? Ki, és milyen alapon tilthatja ezt meg neki? Nem az következik a kálvini teológiából, hivatásetikából, hogy az élet istentisztelete részeként az ember a munkahelyén, a közéletben, a társadalomban is bátran vállalja a hitét? Miféle szörnyű hallgatásra gondol a szerző, ami őt a „múlt” – így általánosságban (!) – bűneire emlékezteti? Melyik múlt bűneire gondol? Talán az 50-es évek, vagy a kádári puha diktatúra időszakára? Netán a szocialista évtizedek békepapi korszakára? De hát akkor épp azok a diabolikus erők voltak hatalmon, amelyek az egyházak, a keresztyénség eltörlését tűzték – többek között – zászlajukra!

Tényleg a Magyar Narancs cikke és egyetlen Kovács Krisztián által jegyzett könyv bekezdés az etalon és egyetlen hivatkozási alap egy református teológus számára? Tudhatná, ha Isten Igéje lenne a végső mérce számára, hogy amennyiben az állam betölti az Istentől kapott feladatát, azaz megjutalmazza, támogatja a jókat és megbünteti a gonoszokat, fenntartja a törvényes rendet (Róma 13), akkor az egyház dolga, hogy megadja a tiszteletet és az adót a felsőbbségnek. Sehol nincs az leírva a Bibliában, hogy az egyház alap feladata a kritika lenne. Ez lehet, hogy a Magyar Narancs szerint így van, de a Biblia szerint nem! Csodálkozom, hogy ezt egy doktorandusz nem tudja! Természetesen van helye és szerepe a prófétai kritikának is, amikor az állam istentelenné, démonivá válik, amikor a Diabolosz céljait teljesíti, amikor például üldözi a keresztyéneket, vagy más csoportokat, akkor fel kell szólalnia és azt kell mondania: „Istennek kell inkább engednünk, mintsem embereknek!” De az, hogy az állam szintén ellen kíván állni a szélsőséges gender ideológia terjedésének és az LMBTQ lobbi erőszakos terjeszkedésének, az nem ez a kategória, mert ott épp Isten Igéjének és akaratának a védelmezőjeként lép fel. Amit a szerző az újságcikk nyomán az egyház feladatának megjelöl, az jellemzően a neo-marxista felszabadítás teológia tanítása volt.

S akkor rá is térek Mikó-Prém Alexandra cikkének másik súlyos tévedésére. Ez pedig a Szentíráshoz való viszony, a Biblia értelmezésének a kérdése.

Már az elején leszögezi, hogy a helyes tanítás nem „fundamentalista módon (szó szerint) értelmezi a Bibliát, és nemcsak a Biblia szövegéből tájékozódik, hanem számos más teológiai és interdiszciplináris tudomány alapján: teológiatörténet, szociológia, dogmatörténet, kortörténet, missziológia, pszichológia és pasztorálpszichológia stb.” Amiből az következik, hogy aki nem a progresszív teológiát képviseli, az nem lehet tudós, mert az – nyilván – nem „tájékozódik” a teológiai és interdiszciplináris tudományok alapján. Ez az a politika világából is jól ismert elcsépelt liberális nézet itteni lecsapódása, mely szerint a velük szemben állók tudománytalanok, műveletlenek, tájékozatlanok, nem haladnak a korral stb. Ha venné a fáradságot és utánajárna, rájöhetne, hogy az ún. konzervatívok között teológiai vonalon is számtalan doktor, tudós, professzor, tanár stb. van. Később előjön a „Bibliát emberek írták” jól hangzó féligazságával. Tudhatná, hogy a reformátori teológia egyik alapvetése, hogy Isten Igéje mindhárom formájában egyszerre és tökéletesen isteni és egyszerre és tökéletesen emberi. S ez nemcsak a hirdetett Igére (prédikáció), nemcsak a testté lett Igére (Jézus Krisztus), hanem az írott Igére (Biblia) is igaz. Aki ezt a mi időnkben nem tudta dogmatikából, az megbukott! Az egész Szentírás Krisztusról tanúskodik. Az Ószövetség őrá mutat előre, az Újszövetség őrá mutat vissza. S bár nem lehet kimazsolázni a Bibliából egy kánonon belüli kánont, azért azt megállapíthatjuk, hogy vannak hitbeli és erkölcsi szempontból evidens és mindig releváns részek, és valóban vannak helyhez és korhoz kötött veresek, leírások, vagy parancsok benne. De azt állítani, hogy a Bibliában épp a szexualitás alapjaira vonatkozó részek másodlagosak lennének, az egyszerűen tévtanítás! A szexualitás, férj és feleség szeretetkapcsolata, s ezen belül a házasságban való testi egyesülése ugyanis nem kevesebbet szimbolizál az egész Bibliában, mint Isten és ember szeretetkapcsolatát! Ezt hirdették már az ószövetségi próféták is (Hóseás), ezt képviselte Jézus is (Ő a Vőlegény, az Egyház a Menyasszony),és ezt vallotta Pál apostol is: „Az ember ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” (Efezus 5,31-32.) Ezt a kérdést egyébként tudományos alapossággal és kitűnő, tiszta, logikus érveléssel igazolja Szabados Ádám az egyik cikkében. Ebből világosan látszik, hogy a homoszexualitás tiltása, – ellentétben a szerző és mások által is gyakran hangoztatott érvvel – nem említhető egy lapon azokkal a mózesi törvényekkel, amelyek a keresztények számára ma már nem betartandó előírások. Jézus ugyanis a lex ceremonialis-t, a kultuszi, rituális mózesi előírásokat feloldotta (Márk 7,1-23.), viszont a lex ethicus-t, az erkölcsi törvényt – köztük a szexualitásra vonatkozó „Ne paráználkodj” parancsolatot – radikalizálta (lásd Hegyi Beszéd).

Számomra az is döbbenetes, hogy a teológus szerző azzal sincs tisztában, hogy a monogámia Isten alaprendelése (1Móz. 2,24.). Ezt Jézus is (Máté 19,3-9.), Pál apostol is (Ef. 5,31-32.) megerősíti és a Biblia az ettől való eltéréseket mindig kritikával illeti, még olyan korokban is, amikor ez más népeknél teljesen elfogadott volt – például Sára és Hágár, Lea és Ráhel, Anna és Peninna rivalizálása, vagy Dávid és a feleségei közötti kapcsolat esetében. Attól, hogy nincs leírva maga a fogalom – monogám házasság – a Szentírásban, még létezik a jelenség. S ez igaz amúgy a homoszexualitásra, sőt a pedofíliára is. Sőt a szerző konkrétan téved, vagy nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy az Újszövetség csak a püspököktől várta el az egynejűséget, mivel a diakónusoktól is elvárja ugyanezt a Biblia. („A diakónusok legyenek egyfeleségű férfiak, akik mind gyermekeiket, mind a maguk háza népét jól vezetik.” 1Tim 3,12.)

Ami pedig Jézusnak a házasságtörő asszonyhoz intézett szavait illeti, illett volna tovább is idéznie, mert akkor nem esett volna abba a hibába, amit később maga is kritizál, nevezetesen, hogy ne ragadjunk ki tetszőlegesen igéket a Bibliából. Mert akkor azt is le kellett volna írnia, hogy Jézus nem dicsérte meg a bűnéért a házasságtörő asszonyt, és nem azért nem ítélte el, mert bűntelen volt, hanem azért, mert az ő bűnét is Ő, Jézus szenvedte el. „Eredj el, és többé ne vétkezzél!” A bűn bűn marad akkor is, ha képmutatók akarják megtorolni, és akkor is, ha az Isten Fia magára veszi azt. Pál apostol sem elkeni a bűn valóságát azzal, amit a Római levélből ide idéz a szerző, hanem épp ellenkezőleg: azt bizonyítja, hogy kivétel nélkül mindenki rászorul Isten kegyelmére. A heteroszexuális ember éppúgy, mint a saját neméhez vonzódó. Az ugyanis, hogy mindenki a bűn állapotába születik bele, nem ment fel bennünket a szavaink, indulataink, gondolataink és tetteink felelőssége alól. Ezt sehol nem tanítja a Biblia, sőt az ellenkezőjét állítja. Nem takarózhat azzal a homoszexuális kapcsolatban élő ember, hogy „de hát mindenki bűnös, a lónak is négy lába van, mégis megbotlik”… Semmilyen más bűn, és semmilyen más, a szexualitás területére eső bűn, például házasságtörés, vagy pedofília stb. esetén sem lehet ez hivatkozási alap!

Mert a heteroszexuálisnak is vannak bűnei, és a homoszexuálisnak is. Ám ettől még a Biblia szerint a homoszexuális magatartás igenis bűn: „Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az.” (3Mózes 18,22.) „Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérük rajtuk.” (3Mózes 20,13.) „…asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban.” (Róma 1,26-27.) Ha máshol azzal érvel a szerző, hogy a Biblia nem beszél az eutanázia, vagy az abortusz bibliai jóváhagyásáról, akkor itt miért nem érv az, hogy ez viszont feketén-fehéren benne van Isten Igéjében? Persze, tudom jól, hogy a heteroszexuális kapcsolatban, a házasságon belül is vissza lehet élni a szexualitással, s erről épp a szerző írt nagyon alaposan és helyesen a sorozat első cikkében, de ettől még a heteroszexuális házasság Isten teremtői akaratának a megvalósulása, míg a homoszexuális kapcsolat ellentétes Isten teremtői szándékával, ezért bűn. Ez nem olcsó moralizálás, hanem teológiai igazság. Cikke elején helyesen írja, hogy a bűn, „az Istentől való elszakítottság állapota”, de arról nem ír, hogy ebből az alaphelyzetből származik minden konkrét gondolati, indulati, szóbeli, cselekedetbeli és mulasztás jellegű bűn, vétek is. Többek között a homoszexualitás is.

A Biblia tekintélyének a szerző általi relativizálása egyértelműen kiderül a következő mondatokból is: „A hivatalos álláspontok is változhatnak idővel, és csak Isten tudja megítélni, melyik irányzat áll közelebb az „igazsághoz”, s ezt a földi életben talán sosem tudjuk meg.” Ezzel relativizálja a hitvallásainkat és az egyházi állásfoglalásainkat is, valamint a MRE 2004-ben, a Házasság, család, szexualitás, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának állásfoglalása címen kiadott hivatalos nyilatkozatát is, amelyet nem írtak át eddig. Ez nem egy „konzervatív” vélemény a sok egyéb, legitim vélemény mellett, hanem egyházunk hivatalos álláspontja. Természetesen tudom, hogy egyetlen hitvallás, vagy állásfoglalás sem egyenértékű a Szentírással, mert a Sola Scriptura reformátori elv szerint egyedül a Szentírás a meghatározó norma számunkra. Ezért a II. Helvét Hitvallás nyomán magam is vallom, hogy kész vagyok azoknak, „akik Isten Igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni”. De Lutherrel szólva vallom én is: „Amennyiben engem az Írás tanúságával vagy észérvekkel meg nem győznek, mert én a Pápának és a zsinatoknak nem hiszek, mivel bizonyos, hogy gyakran tévedtek és saját magukkal is ellentmondásba keveredtek, így én az általam idézett szentírási helyek alapján meg vagyok győzve lelkiismeretemben és Isten szavainak fogságában. Ezért nem akarok semmit sem visszavonni, mert a lelkiismeret ellen tenni nem lehet biztos és gyógyító sem. Isten segítsen meg engem! Ámen.”

Végül még egy észrevétel a részemről: a szerző beszámol a már korábban említett Facebook csoporttal kapcsolatos egyik élményéről is, nevezetesen, hogy annak egyes tagjai „buzgón osztottak meg cikkeket a szivárványos Krisztus-gyalázó plakátról„, ő azonban résen volt, és jelezte, hogy a „kérdéses plakát 2017-ben a reformáció emlékévére készült.” Nos attól, hogy egy plakát a reformáció emlékévére készült, még nem jelenti azt, hogy tartalma szerint nem sértheti a keresztyéneket, akár a reformátusokat is. Már 2017-ben is az volt, 2022-ben pedig még inkább egyértelmű, hogy mi egy ilyen plakátnak a szimbolikus üzenete (maga a plakát 2021-ben arra a Ferenc térre került ki, ahová egy szivárványszínű BLM-szobrot is állított a IX. kerületi városvezetés). Az, hogy a keresztre feszített Jézus oldalából nem vér, hanem szivárványcsík folyik ki, utalhatna valamilyen erőszakolt belemagyarázás által arra is, hogy Jézus keresztáldozata Istennek az emberrel kötött új szövetségét jelenti, de a mai társadalmi kontextusban ne csodálkozzon rajta senki, ha nem ez jut az ember eszébe erről, hanem az, hogy Jézus vére átváltozott az LMBTQ mozgalom hat színű szivárványára. Ezen a helyen egyébként tiltakozhatna a szerző a szivárvány jelképének az LMBTQ mozgalmak általi kisajátítása ellen, ezt azonban nem teszi meg.

Szomorúan konstatálom, hogy a szerző szerint a lényeg: haladni a korral. (a vizsgált szexuáletikai kérdést a Lev 19,19-ben található, kétféle fonálból szőtt ruha hordására vonatkozó tiltással állítja egy sorba: „mennyiben hivatkozhatunk arra egy másik, ennél sokkal összetettebb kérdésnél, hogy nem lehet haladni a korral, mert az az értékek feladásával jár?”) Szeretném a jól ismert mondással felhívni a figyelmét arra, hogy aki a korszellemmel köt házasságot, hamar megözvegyül!

***

A szerző református lelkipásztor, vallástanár

Hivatkozások:

 

Ez is érdekelhet

Konzervatív-evangelikál társbérletbe kerestetik – Helyzetértékelés és válasz a progresszív vádaskodásra
Dogmatika nélkül nincs evangéliumi etika, avagy szabadulás a progresszív moralizmus béklyójából – reakció Pecsuk Ottó szavaira
Az Evangelikál Csoport Egyesület korrekciója Bolba Márta evangélikus lelkésznő kijelentései kapcsán
A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – X. parancsolat

Hozzászólás írása