Markus Till: Vita a bibliai történelemszemléletről
/Az alábbi írás eredetileg a német Bibelbund (= Bibliaszövetség) Bibel und Gemeinde (= Biblia és Gyülekezet) című kiadványának 119. számában jelent meg nyomtatásban 2021. február 24-én, később a Bibelbund online felületén is. Szerzője Dr. Markus Till, biológus, blogger, dalszerző/
A bibliai beszámolók történelmi megbízhatóságának megkérdőjelezése a bibliakritikát pajzsára emelő teológia egyik tartóoszlopa. Az evangéliumi keresztyének sokáig ellenezték ezeket a kételyeket, amellett érvelve, hogy a Bibliában szereplő történelmi információk igenis hitelesek. Ez az utóbbi években megváltozott. Úgy tűnik, hogy a konzervatív keresztyének számára egyre kevésbé jelent gondot Ádám és Éva, Jónás vagy Mózes személyére pusztán irodalmi alakként tekinteni, az Istennel kapcsolatos tapasztalataikról szóló történeteket pedig csak tanulságos legendákként értelmezni. Ez azonban egyértelműen ellentmond a bibliai szövegek önmeghatározásának, és történelmi szempontból sem szükségszerű ilyen következtetésekre jutni.
Különösen az egyetemi szintű teológiatudomány területén tartja magát régóta az a nézet, hogy a Bibliában ábrázolt események zömére a valóságban soha nem is került sor. Például Andreas Lindemann, a befolyásos protestáns teológus körülbelül 20 évvel ezelőtt a Spiegel 1-nek adott interjújában a következőket mondta[1]:
„Azt, hogy az evangéliumok Jézus életrajzai lennének (…) évtizedek óta egyetlen komolyan vehető exegéta sem vallja.”
Ha igaza lenne, az nem csak azt jelentené, hogy megkérdőjelezhetők Jézus csodái és feltámadása, hanem azt is, hogy Jézus életéről és tanításáról tulajdonképpen nem találhatók történelmileg megbízható leírások az evangéliumokban. Ez a szkepticizmus az Ószövetség elbeszéléseivel – különösen az 1Móz 1-11-ben szereplő őstörténettel – szemben még erőteljesebben nyilvánul meg. A Lindemannál jóval konzervatívabb teológus, Prof. Thorsten Dietz a Tabor Evangéliumi Egyetem tanára szintén ezt állítja:
„Az a nézet, miszerint az özönvízről szóló részt történelmi beszámolóként kellene érteni, „a bibliai szöveghez olyan értelmezési szándékot kapcsol, amivel az az ókori keleti történetírással kapcsolatos információink szerint nem rendelkezik. (…)”
„Nem tulajdoníthatunk a bibliai szerzőknek olyan történelem-felfogást, mint amit ma értünk történelem alatt. Nem szabad a Biblia szerzőinek olyan kérdéseket szegezni, amiket soha nem is tettek fel maguknak. Ezzel csak elvétenénk a szövegek valódi értelmét. (…)”
„Az ókorral foglalkozó történészek kimutatták, hogy az ókorban csak lassan, fokozatosan vált egyértelművé a történelem, az őstörténet és a legenda stb. közötti különbség.”[2]
Siegfried Zimmer professzor még élesebben fogalmaz, amikor kijelenti, hogy a „történelmi gondolkodás” Európában csak a 18. és 19. században jelent meg, mivel csak ekkor vált egyértelművé, hogy „az ember élete és gondolkodása milyen mértékben van kitéve a történelmi változásoknak.”[3]
Majd így folytatja: „aki azt állítja, hogy a Biblia történelmi személyként tekint Ádámra és Évára, az nem a Biblia tekintélyét védi, hanem valami mást: a Bibliával kapcsolatos hamis képét, valamint saját félreértéseit és előítéleteit. (…) Fundamentalista körökben vannak olyan keresztyének, akik elképesztő erőfeszítéseket fektetnek abba, hogy éles elméjű érvelésekkel, tudományosan bizonyítsák, hogy a Biblia kezdő fejezetei történelmi eseményekről és valódi, történelmi alakokról szólnak. Valami olyat akarnak bebizonyítani, amit a Biblia maga nem is állít! Ez egyszerre tragikus és abszurd.”[4]
Eszerint, ha Isten szavát, mint olyat, komolyan vesszük, akkor fel kell ismernünk, hogy az 1Móz 1-11-ben szereplő történetek – legalábbis ezek biztosan, – a szerző szándéka szerint csak szimbolikusak vagy metaforikusak, és semmiképp sem valódi események leírásai. Aki másképp látja, az egy olyan hamis történelemfelfogást akar rákényszeríteni a bibliai szerzőkre, ami nem jellemezte őket (és amivel egyáltalán nem is rendelkezhettek), olyan feloldhatatlan problémákat generálva így, amelyek szükségtelenül megnehezítik, vagy akár lehetetlenné is teszik a természettudományos ismeretekkel rendelkező ember számára, hogy a Bibliába vesse a bizalmát.
Ez először is egy nagyon súlyos vád, hiszen melyik keresztyén akarná elzárni a hit útját mások elől? Természetesen az igaz, hogy a Biblia nem egy természettudományos tankönyv. Személy szerint nem is ismerek senkit, aki ezt állítaná. Merthogy nyilvánvaló: a bibliai szerzők többnyire a megfigyelők szemszögéből írnak. Gyakran tematikusan, vagy irodalmi szempontok szerint rendezik az anyagot, és nem szigorú időrendiséget követve. Nem céljuk teljes részletességgel mindent leírni. Leírásaikat gyakran teológiai szempontok alakítják (amelyek természetesen nem mondanak ellent történelmi állításaiknak).[5] Természetesen a modern tudományos definíciókat sem ismerték. Ezért például a nyulakat kérődzöknek nevezik, ami bár a modern taxonómia szerint helytelen, mégis azon a helyes megfigyelésen alapul, hogy a nyulak valójában ismét visszaeszik az emésztés első szakasza során keletkező ún. puha székletet, a cökotrófot (= a szó a vakbél latin nevéből, a cökumból ered). Helyes a következő megállapítás is: ha a bibliai kijelentések mögötti szerzői szándéknak nincs semmi köze a történetíráshoz, akkor lényegében bűn volna ezeket a szövegeket „szó szerint” olvasni. Ez valami olyasmi volna, mintha valaki Új-Zélandon kutatna a Gyűrűk ura című regényben szereplő Középfölde nyomai után, majd a szerző, J.R.R. Tolkien hitelességében azért kezdene kételkedni, mert egy-két olcsó díszleten kívül nem talált semmit.
A nagy kérdés, ami itt felmerül, a következő: lehetséges volna, hogy 1800 éven keresztül a keresztyénség ilyen fatális félreértés áldozata lett volna e kérdéseket illetően, mivel nem tudott különbséget tenni a történelem és a példabeszéd között, összekeverve a kettőt?
A téma megvilágítása érdekében a jelen írás két kérdést vizsgál:
- Miért lényeges egyáltalán a történelmi igazság kérdése? Nem elég a teológiai mondanivalót komolyan venni? Egyáltalán számít az, hogy valóban megtörténtek-e ezek az események?
- Vajon az ókori szerzők meg tudták különböztetni egymástól a történelmet, a legendát és a metaforát? Vagy ez a különbségtétel csak a modern időkben fogalmazódott meg először?
A történelem igenis számít
Kezdjük az első kérdéssel: miért lényeges egyáltalán a történelmi igazság kérdése? Nem elég csak a teológiai mondanivalót komolyan venni? Van bármi jelentősége annak, hogy ezek az események valóban megtörténtek-e?
Miért olyan a társadalmi helyzet Németországban, amilyen? Egész egyszerűen arról van szó, hogy hazánk jelenlegi állapota a történelmünket tükrözi. Szellemi és ideológiai áramlatok, háborúk és konfliktusok, hatalmi harcok és különféle felfordulások alakították hazánkat. Aki meg akarja érteni a jelen dinamikáját, annak ismernie kell a történelmet. Soha egyetlen történész sem állna elő azzal az abszurd ötlettel, miszerint a társadalmunk megértése szempontjából nincs különbség aközött, hogy valóban megtörtént-e az ország két részre szakadása, a berlini fal leomlása, majd pedig Németország egyesítése. Ugyanis e történelmi valóság nélkül soha nem lennénk képesek megérteni és kezelni azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek ma Kelet és Nyugat között fennállnak.
A Bibliában végig ugyanezt látjuk: azt, hogy a történelmi események alapvető fontosságúak. Az evangéliumok szerzői elsősorban nem új teológiát szerettek volna terjeszteni, hanem beszámoltak szemtanúként mindarról, amit hallottak és láttak (Lk 1,1-4). Az ismert amerikai teológus, Timothy Keller ezt írja:
„A keresztyén evangélium nem jószándékú tanács, hanem jó hír. Nem arra vonatkozó útmutatás, hogy mit kell tennünk azért, hogy megmentsük magunkat, hanem annak kihirdetése, amit már elvégeztek az üdvösségünk érdekében. Az evangélium szerint Jézus tett valamit értünk a történelemben, és ha hitben egyesülünk vele, akkor részesedhetünk ebben, és így megmenekülünk.”[6]
Ugyanez az elv vonatkozik a bibliai őstörténetekre is. A Bibliában végig olyan értelmezési kulcsként tekintenek a Genezis 2. és 3. fejezetében szereplő, az ember bukásával – a bűnesettel – kapcsolatos eseményekre, mint amelyek nélkülözhetetlenek a világ és benne az ember mai helyzetének megértéséhez. Például Reinhard Junker ezt írja:
„Még ha jogosnak is tűnik Zimmer professzor azon kijelentése, hogy az ókorban a mai értelemben vett történelem nem játszott fontos szerepet, az Ó- és Újszövetség szövegének szerzői egyértelműen és határozottan ellentmondanak ennek a nézetnek. Mivel a bibliai szerzők éppen az ellenkezőjét hangsúlyozzák annak, amit Zimmer állít, nevezetesen, hogy a nagy történelmi változásoknak van hosszútávú hatása, és ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy megértsük a jelenünket. (…) A történelem magyarázatot ad arra, miért olyan az emberiség amilyen – hogy szükség van egy Megváltóra, aki megszabadít a bűnből és a halálból. (…) Az izraeliták lineáris történelemfelfogással rendelkeztek; Istennek időben és térben véghezvitt cselekedetei alapvető jelentőséggel bírtak számukra. Ezért kellett emlékezniük azokra a nagy tettekre, amelyeket Isten közöttük tett (5Móz 6,20-25). Természetesen ide tartozik az őstörténet is. A történelem magyarázza tehát a jelent.”[7]
Az Újszövetség történelemként olvassa az Ószövetséget
Emellett szól az is, hogy az Újszövetség szerzői nyilvánvalóan abból indultak ki, hogy az Ószövetség történetei valóban megtörténtek.
Lukács evangélista számára Ádám és Noé ugyanúgy történelmi személyek voltak, mint ahogy Dávid, József és Jézus, amint arról Jézus családfája is tanúskodik (Luk 3,23-27).
Péter számára Noé és az özönvíz magától értetődő történelmi tény volt (1Pt 3,20; 2Pt 2,5). A Róm 5,12-21-ben és az 1Kor 15,20-22-ben Pál Ádámot ugyanolyan történelmi személyként kezeli, mint Jézust.[8] Sőt, e történetiség teológiájának is alapvető részét képezi, ahogy arra Tim Keller is rámutat:
„Ha Ádám nem történelmi alak, akkor Pál egész érvelése érvénytelen… Aki nem hiszi azt, amit Pál gondol Ádámról, az a páli teológia központi részét (szívét, lényegét) utasítja el.”[9]
Jézus számára – akinek a tanítása minden keresztyén számára a végső tekintély, – Noé és az özönvíz ugyanolyan valóságos volt, mint saját parúziája. (Mt 24,37-38; Lk 17,26-27)
A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében az ószövetségi személyek hitének nagysága alapján kerül kifejtésre a hit természete. A szerző ugyanúgy tekint Káinra, Ábelre, Énokra és Noéra, mint Ábrahámra, Izsákra, Jákobra, Sámuelre és Dávidra. Ennek ellenére lehetséges volna, hogy e személyek közül egyesek pusztán csak példabeszédként megírt történetek kitalált szereplői? Vajon a Zsidókhoz írt levél szerzője ilyen alapon felvehette volna a hithősök listájára az irgalmas samaritánust is? Nem valószínű. Róla biztos nem tudta volna leírni azt, amit Ábelről igen: „hite által még holta után is beszél.” (Zsid 11,4) Az irgalmas samaritánus nem halt meg, hiszen nem is létezett soha.
A teológiai megállapítás esszenciális része a történetiség
Az olyan szövegrészek, mint a Zsid 11, nyomatékosan aláhúzzák: Istennek az emberekkel kapcsolatos, térben és időben véghezvitt konkrét és valós cselekvése a bibliai üzenet alapvető eleme és a bibliai teológia fundamentuma. A próféták megjövendölték, hogy a száműzetés után Isten hazavezeti népét, úgy, ahogy egykor az Egyiptomból való kivonulás után is (Jer 16,14). Hogyan is lehetett volna ez az üzenet bíztatás a nép számára, ha az Egyiptomból való kivonulás soha nem történt meg?
János evangéliumában Jézusnak számtalan csodájáról olvashatunk: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20,31) Ha a leírt csodák valójában nem történtek meg, akkor hogyan erősíthették volna meg az olvasók bizalmát abban, hogy Jézus tényleg a Krisztus, a Messiás?
Ezek a példák is igazolják, hogy rendkívül nehéznek, sőt lehetetlennek tűnik elválasztani a Bibliában szereplő teológiai kijelentéseket a történelmet érintő kijelentésektől. Az az exegézis, ami e szoros összefonódás ellenére abból indul ki, hogy az elbeszélések mögött nincs ott Istennek a történelemben véghezvitt, tényleges és valódi cselekvése, mindig nagy veszélynek van kitéve – el fogja veszíteni teológiai tartalmát és így a hitelességét is, ezáltal pedig gyengíti az egyház üzenetét.
Egyértelmű különbség
Ezzel eljutottunk a második kérdéshez: vajon az ókori szerzők meg akarják-e különböztetni egymástól a történelmet, a legendát és a metaforát? Vajon ez a különbségtétel csak a modern időket jellemzi, vagy már korábban is jelen volt?
Más szóval: az a meggyőződés, hogy a bibliai szerzők történelmi eseményekből indultak ki, esetleg csak egy modern „optikai illúzió”, mivel a Bibliát saját modern történelem-értelmezésünk szemüvegén keresztül olvassuk?
Az újszövetségi kor történelemszemlélete
Tény, hogy az Újszövetség írásba foglalásakor egyértelműen különbséget tettek a történelem és a mítosz, a tények és a fikció között. Például Josephus Flavius zsidó történész az 1. században tudatosan korlátozta magát, hogy ne essen túlzásokba a történelmi események bemutatása során. A filozófus, Porphüriosz úgy bírálta a keresztyéneket, hogy a Biblia hitelességét kétségbe vonta: azt állította, hogy a Dániel könyvében szereplő jóslatokat csak a valós események után jegyezték le.[10] Úgy tűnik, a történetiséggel és a datálással kapcsolatos kérdések teljesen relevánsak voltak a számára. Armin D. Baum, az Újszövetség tudósa a „Bevezetés az Újszövetségbe” című művében részletesen bemutatja, hogy a valósághoz fűződő viszonyuk (valós vagy kitalált) és nyelvi formájuk (vers vagy próza) alapján már az ókorban is „megkülönböztették egymástól a három elbeszélő műfajt – az eposzt, a történetírást és a fiktív történeteket.”[11]
Lukács evangéliumával kapcsolatban vonja le az alábbi következtetést:
„A harmadik evangéliumnak és az Apostolok Cselekedetinek a prológusa annyira eltér az ókori eposzok bevezetéseitől, és olyan szorosan kapcsolódik az ókori történetírás prológusaihoz, valamint tartalmuk oly mértékben történelmi fókuszú, hogy a szerző azon szándékához, hogy történelmet írjon, kétség sem férhet. A lukácsi kettős mű szerzője nem egy múzsák által ihletett művész, hanem egy történész, aki szemtanúk beszámolóira hagyatkozik (Luk 1,2).”[12]
Péter a képzeletbeli történetek és a tényleges események közötti különbséget is kihangsúlyozza: „Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének.” (2Pt 1,16)
Az ószövetségi kor történelemszemlélete
De vonatkozhat-e mindez az ószövetségi iratokra, azon belül az őstörténetekre is?
Timothy Keller ezt írja:
„Az 1Móz 2 és 3 szövege nem viseli magán a költészet, vagy az emelkedett stílusban megfogalmazott elbeszélő próza ismertetőjegyeit. A szöveget valódi eseményekről szóló beszámolóként fogalmazták meg: olyan, mint egy történelmi dokumentum. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Genezis (vagy más bibliai szövegek) a történelmet annak modern, pozitivista felfogásában ábrázolná. Azok az ókori szerzők, akik az eseményeket feljegyezték, szabadnak érezték magukat arra, hogy az események időrendi sorrendjét, a kronológiát felcseréljék, hogy az eseményeket tömören mondják el, és hogy minden olyan jellegű információt kihagyjanak, amely egy modern történész számára mindenképpen lényeges lett volna ahhoz, hogy az “összképet” láthassa. Azonban az ókori történetírók is meg voltak arról győződve, hogy azok az események, amelyekről beszámolnak, ténylegesen megtörténtek. (…) Valaki szerint a Gen 2-től a Gen 11-ig terjedő részeket az akkori Közel-Kelet teremtésmítoszainak kontextusában kell értelmeznünk. Más kultúrák is megalkották a maguk mítoszait a világ kialakulásáról és az özönvízről, és – mondják, – fel kell ismernünk, hogy az 1Móz 2 és 3 szerzője is ugyanezt teszi. Eszerint az 1Móz 2 és 3 szerzője egyszerűen csak a teremtésről és a vízözönről szóló mítoszok zsidó verzióját fogalmazta meg. Talán valóban azt gondolta, hogy mindaz, amiről ír, történeti esemény, de nem is tehetett másként, hiszen ő is csak kora gyermeke volt. E nézettel szemben Kenneth Kitchen megalapozott ellenvetéseket fogalmazott meg. Az ismert egyiptológus – és nem mellesleg evangelikál keresztyén, – a következő választ adja arra az állításra, miszerint az özönvízről szóló elbeszélést (Gen 9) pusztán csak mítoszként vagy proto-történelemként (történelem előtti történet) kellene olvasnunk, más népek özönvízzel kapcsolatos elbeszéléseihez hasonlóan:
“Meg kell említenünk, hogy az ókori Közel-Kelet mítoszai sohasem váltak történetírássá, hanem mindig ragaszkodtak ahhoz a tendenciához, hogy történeti események és személyek fölé emelkedjenek mitológiailag.” [K.A. Kitchen, On the Reliability of the Old Testament]
Más szavakkal: bizonyított, hogy az ókori Közel-Kelet “mítoszai” nem váltak idővel történeti eseményekké, hanem éppen fordítva: történeti események váltak lassan mitológiai elbeszélésekké. Kitchen érvelése a következő: ha a Gen 2-11-et az ókori közel-keleti irodalom kontextusában olvassuk, akkor arra kell következtetnünk, hogy a Gen 2-11 valóban megtörtént eseményekről tudósít és ezeket képes beszéddel és kronológikusan összesűrítve, kiemelkedő irodalmi stílusban ábrázolja. Összefoglalva tehát úgy tűnik, igazolható, hogy a Gen 2-3-at úgy kell értenünk, mint tényleges történelmi eseményekről szóló beszámolót.”
Biblián kívüli bizonyítékok
Az ókori forrásokban számos utalás található arra vonatkozóan, hogy ez a történeti történelemszemlélet nem csak a Szentírásban, hanem sok más egyéb ókori szerzőnél is jelen volt. A történész Axel Schwaiger, aki sokat foglalkozott ezzel a típusú történeti gondolkodással, így ír erről:
„Az ókori történelmi szövegekkel kapcsolatos azon állítások, melyek szerint ezek szerzői nem tudtak különbséget tenni a történelem és a mítosz, a tudósítás és a legenda között, illetve, hogy eleve hiányzott az erre irányuló szándék a részükről, szörnyű tudatlanságról tanúskodnak az ókori történetírást illetően. Természetesen léteznek ilyen szövegek, de az ilyen végtelenül általánosító kijelentések különösen olyan férfiakkal szemben igazságtalanok, mint Hérodotosz (Kr. e. 490-430 körül), Thuküdidész (kb. Kr. e. 460-399), vagy Milétoszi Hekataiosz (Kr. e. 550 előtt). Azért igazságtalanság ez velük szemben, mert kifejezetten ők léptek fel annak érdekében, hogy a történelmet megtisztítsák a legendás, monda-szerű, mitikus rárakódásoktól, valamint bennük volt meg az a szándék, ami a történelmi fejlemények konkrét okainak és mozgatórugóinak a feltárására irányult. Hekataiosz „Földleírása”, Thuküdidész „Peloponnészoszi háborúja,” és Hérodotosz történeti könyvei is említik a különféle népek mítoszait, de direkt mítoszokként azonosítják be őket – sőt, ezek gyakran racionális és történeti magyarázatukkal együtt kerülnek kifejtésre. Például Hekataiosz kíméletlen kritika alá vetette az addig uralkodónak számító legendás, eposzi hagyományt, döntő lépést téve már a Kr.e. 6. században egy olyan történelmi tudatosság irányába, amit manapság legtöbbször csak a modern kor számára tartanak fenn. A mítoszok és a valós események, a legendák, a költői túlzások és a valós történelem közötti különbségtétel, valamint a tényleges ok-okozati összefüggések iránti érdeklődés adja meg ezen művek magas historiográfiai értékét. Nem véletlen, hogy Hérodotoszra már az ókorban is a „történetírás atyjaként” tekintettek. Módszerei a forrásvizsgálattól kezdve, a személyes beszélgetéseken, a kiterjedt utazásokon és helyszíni kutatásokon át egészen a kritikai reflexióig és a valószínűségeken alapuló feltételezésekig terjednek. Mára tarthatatlanná vált az elképzelés, mely szerint az ókori szerzők kizárólag csak egy olyan „irodalmi narratív kultúra” feldolgozásában voltak érdekeltek, ami reflektálatlanul összemosta a történelmet a mítosszal, és ami – szemben a modern történelemmel, – nem volt tisztában sem saját-, sem az általa bemutatott események történetiségével.
Súlyos alternatíva
Ez az írás nem tartalmazza az ókori történelem-felfogás részletes és a tudományos kritériumoknak is megfelelő elemzését. Ugyanakkor a felsorolt idézetek is amellett szólnak, hogy az a széles körben elterjedt, sajnos sokszor meggondolatlanul és megalapozatlanul hangoztatott narratíva, miszerint az ókori ember híjával volt az ún. történelmi tudatnak, illetve hogy a legenda és a történelem között igazából nem tudott különbséget tenni, ebben az általános formájában semmiképp sem tartható – különösképp a bibliai szövegekre vonatkozóan nem. Igenis voltak szerzők, akik egyértelműen meg tudták különböztetni egymástól a történelmet és a mítoszt, a tényt és a fikciót. Az írásaikban világosan megjelenik e különbségtétel. Fontos számukra e műfajok közötti különbség.
Aki tehát tagadja az Ó- és Újszövetség beszámolóinak történelmi hitelességét, az elkerülhetetlenül a következő alternatívával fog szembesülni:
Azokat az érveket, amelyek amellett szólnak, hogy egy kijelentés a szerző szándékának megfelelően történelmi állítás, ellenérvekkel kellene cáfolni. A konkrét szöveg alapján kellene megindokolni, hogy a bibliai szerzőnek nem is állt szándékában egy reális történetet lefesteni, de úgy, hogy közben maga a szöveg nem mutat poétikus stílusjegyeket, és a történelmi szövegek számos sajátosságát is magán viseli, például tartalmaz leszármazási táblákat/családfákat, mértékegységeket, természeti leírásokat, dátumokat és életkorokat. Jan Hartmann, hajóépítő mérnök-professzor a közelmúltban még azt is bebizonyította, hogy a Szentírásban dokumentált információk a bárka méreteiről és tulajdonságairól optimálisan megfelelnek a hosszanti szilárdság, a keresztirányú szilárdság, a torzió (= rugalmas alakváltozás/ford.), a stabilitás, és egy hajótest viselkedési követelményeinek. Bár ő maga nem biztos afelől, hogy a valóságban is megépült-e egy ilyen bárka – és ha igen, pontosan ezekkel a paraméterekkel rendelkezett-e –, a leírás alapján mégis arra a következtetésre jut, hogy „e beszámoló jellege messze meghaladja a mítosz sajátosságait.”[13]Mindezekre valamilyen elfogadható magyarázatot kellene szolgáltatnia azoknak is, akik szerint az ókori szerzők beszámolói mögött pusztán metaforikus kijelentési szándékot kell keresnünk.
Máskülönben őszintén és nyíltan kellene beszélni a bibliai szerzők tévedéseiről, hiszen bár kijelentéseiket azzal a szándékkal fogalmazták meg, hogy valós történelmet közvetítenek, mégsem valós eseményekről számolnak be. Ez vonatkozik mind az ószövetségi elbeszélések szerzőire, mind az újszövetségi szerzőkre, akik történelmi értéket tulajdonítottak ezeknek a szövegeknek. Azt is fontos megjegyezni, hogy hibáik nem csak történeti, hanem teológiai természetűek lennének, hiszen – ahogy fentebb kifejtettük már, – a történetiség teológiájuk szerves részét képezi. Ezzel a Szentírás tévedhetetlenségének és hibátlanságának hagyományos értelmezése is feloldódna. Ehelyett meg kellene határozni azokat a Biblián kívüli kritériumokat, amelyek alapján el lehet dönteni, hogy a Szentírás mely részeit tekintjük továbbra is Isten tévedhetetlen igéjének, és mely részeit nem. Már többször tettek erre kísérletet, de eddig egyik sem vezetett széles körben elfogadott, meggyőző eredményre.
Miért kell az egyháznak hinnie a bibliai kijelentések mögötti szándéknak?
Aki nem tartja életképesnek e két alternatíva egyikét sem, annak végső soron csak bíznia kell a Szentírás történelmi kijelentéseinek a hitelességében. 1800 éven keresztül ez volt az uralkodó nézet a keresztyén teológiában. A világegyház legnagyobb részében mind a mai napig továbbra is magától értetődő ez a bibliaértelmezés. Nem különutasság, ha emellett kötelezzük el magunkat, már csak azért sem, mert a különféle tudományok is bíztató fejleményekkel szolgálnak. Kenneth A. Kitchen brit régész és egyiptológus a következőket írta:
„A bibliai szövegek történelmileg alapvetően megbízhatóak. Ez jól kimutatható a két részre szakadt királyság, a száműzetés és a hazatérés kapcsán (…). Ott, ahol a rendelkezésre álló adatok összehasonlíthatók egymással, ez konkrétan meg is állapítható. Mindenkinek el kell ismernie ezt a tényt, függetlenül attól, hogy személyesen melyik oldalon áll.”[14]
A „Patterns of Evidence” című legnyűgöző filmben a téma szakértői számolnak be azokról tényekről, amelyek alátámasztják a gyakran megkérdőjelezett bibliai történetírást. Még a vallásokhoz rendszerint kritikai éllel közelítő Spiegel is beszámol a 2018. húsvéti kiadásában azokról az új fejleményekről, amelyek Jézus szenvedéstörténetéről szóló bibliai beszámolók hitelességét olyannyira alátámasztják, hogy azokkal „még a szkeptikusok sem tudnak mit kezdeni.”[15]
Axel Schwaiger pedig ezt írja:
„Egyértelmű jelek és bizonyítékok vannak arra nézve, hogy az emberek akkoriban természetes eseménynek tekintették az özönvizet. Nem csak a legrégebbi sumér királylistákat lehet itt megemlíteni, amelyek megkülönböztetik az „özönvíz előtti” királyokat az „özönvíz utáni” királyoktól (például a Kr.e. 2100 körüli „Weld Blundell Prisma”), vagy a legrégebbi eposzokat, amelyeknek az özönvíz képezi a narratív hátterét (például az Atrahaszísz és a Gilgames-eposz). Ide tartoznak az ókori keleti uralkodók fennmaradt ékírásos táblái is, amelyek (természetesen) történelmi eseményként utalnak a vízözönre. Asszurbanipál pl. azzal dicsekedett, hogy „az özönvíz előtti időkből származó kövek feliratait is el tudja olvasni.” Nebukadneccár agyaghengerén a következő szövegrészlet szerepel: „Az emberek a nagy áradás napja óta elhagyták a (torony körüli) munkát.” Még Bérosszosz (Kre. e. 290 körül) babiloni pap Khaldaikájának (vagy Babilónaika) szövegrészletei is a legnagyobb természetességgel beszélnek az özönvízzel kapcsolatos eseményekről. Azt írja, hogy egy özönvíz előtti király, név szerint Xiszuthrosz azt a parancsot kapta, hogy Sipparában ássa el az írásokat, majd az özönvíz elvonultával ismét ássa ki azokat, valamint, hogy „még mindig láthatók a bárka maradványai a kordüai hegységben, és az arról lekapart szurok többféle betegség ellen orvosszerül használható.”
A Heinrich Lüken által a 19. század közepén összeállított lista[16], ami az özönvízzel kapcsolatosan több mint 260 utalást tartalmaz, egyértelművé teszi, hogy sok törzs és nép megőrizte egy hajdani, az egész földre kiterjedő óriási vízözön emlékét, bár az erről szóló tudósítások sokszor eltérnek egymástól az adott népcsoport specifikus lakókörnyezetétől függően. Több mint valószínű, hogy utólag eltérő teológiai szándékok szerint alakították ezeket, de a tényleges narratív mag történeti hitelessége így sem sérült.
Ezek szerint még ma sem indokolt a keresztyéneknek búcsút mondani a reformátori „Sola scriptura” elvnek. Örömmel ragaszkodhatunk továbbra is ahhoz, hogy az ész, a tudomány, a tapasztalat, az értelmezési hagyomány és a hatástörténet figyelembevétele után is a Szentírásnak kell az utolsó szónak lennie a szövegek helyes értelmezésénél.
A Bibliának magát kell értelmeznie, és magának kell meghatároznia, hogy hogyan kell érteni. Vagy ahogy Timothy Keller fogalmaz:
„Ha tiszteletben szeretnénk tartani a bibliai szerzők tekintélyét, akkor úgy kell értenünk őket, ahogy szeretnék, hogy értsük őket.”[17]
Nem marad ugyanis következmények nélkül, ha megkérdőjelezzük a történetinek szánt bibliai szövegek történetiségét: „Pál (…) egészen biztosan azt akarta mondani, hogy Ádám és Éva történelmi személyek voltak. Ha valaki vonakodik szó szerint értelmezni egy bibliai szerzőt, aki viszont szándéka szerint egyértelműen szó szerint értelmezendő, az búcsút mond a bibliai tekintély hagyományos felfogásának. (…) Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne az illetőnek erős és élő hite. Ugyanakkor meg vagyok róla győződve, hogy egy ilyen álláspont az egész egyházra káros hatással van és sok keresztyént csak összezavar.”[18] A teológiatörténet elmúlt két évszázada, a keresztyénségnek lényegében az összes központi igazságát érintő zavar[19], valamint a liberális teológia által uralt egyházak világméretű zsugorodása egyértelműen alátámasztja Keller tézisét. Éppen ezért itt az idő, hogy az a teológia, ami felelősségteljesnek tartja magát, újból a Bibliába, és annak történelminek szánt kijelentéseibe vesse bizalmát.
Hálás köszönet az alábbi személyeknek mindazon segítségért, javaslatért és ötletért, ami adalékként szolgált e cikk tartalmához:
Dr. Reinhard Junker – a Studiengemeinschaft Wort und Wissen vezetője
PD Dr. Peter Van der Veen – ószövetségi tudós és bibliai régész
Dr. Axel Schwaiger – történész és író, a Stiftung Bibel Liga munkatársa
Dr. Jürgen Spieß – ókortörténész, az Institut für Glaube und Wissenschaft alapítója és egykori vezetője
Dr. Walter Hilbrands – ószövetségi tudós, a Freie Theologische Hochschule Gießen dékánja
Hivatkozások:
[1] Der Spiegel 50/1999
[2] Prof. Thorsten Dietz az „idea-Streitgespräch“-ben, idea 2018 Nr. 29/30
[3] Prof. Siegfried Zimmer: „Haben Adam und Eva wirklich gelebt“, 2.o.
[4] uo.: 22. o.
[5] Ennek megfelelően XVI. Benedek a „Názáreti Jézus” című könyvének III. kötetében (2012) Jézus születés- és gyermekség történetét „hitben értelmezett történetnek” tartja, és éppen ezért történelemnek is.
[6] Timothy Keller: „Adam, Eva und die Evolution”, Gießen 2018, 33.o.
[7] Reinhard Junker: „Entmythologisierung für Evangelikale: Haben Adam und Eva wirklich nicht gelebt?“ in.: „Genesis, Schöpfung und Evolution“, Reinhard Junker, Holzgerlingen 2015, 244.o.
[8] N.T. Wright is hasonlót ír a Római levélhez írt kommentárjában: „Pál nyilvánvalóan hitt egy első emberpár létezésében, amelynek férfi képviselője, Ádám, parancsot kapott, amit aztán megtört. Valószínűleg Pál is tisztában volt e történet azon aspektusaival, amiket mi mitikusnak vagy metaforikusnak neveznénk. Mindezek dacára nem kételkedett az első emberpár történelmi létezésében és bűnesetében.” In „Romans“ in: The New Interpreter’s Bible,. X. kötet, 526 .o., in Keller, Adam, Eva und die Evolution, 31.o.
[9] Keller: „Adam, Eva und die Evolution”, 35.o.
[10] Porphüriosz: „A keresztyének ellen”, XII. könyv
[11] Armin D. Baum: „Einleitung in das Neue Testament“ 307.o
[12] uo.: 311-312.o.
[13] Jan Hartmann: „Arche Noah 2017 – Ein Beitrag zur Technikgeschichte“ 2017, 16.o. (https://www.technikgeschichte.org/2017-1/)
[14] Kenneth A. Kitchen: „Das Alte Testament und der Vordere Orient. Zur historischen Zuverlässigkeit biblischer Geschichte”, Gießen 2008, 648.o.
[15] In: „Erforscht: Die letzten Tage des Jesus von Nazareth“ Der Spiegel, Ausgabe Nr. 14 / 31.3.2018
[16] Heinrich Lüken: „Die Traditionen des Menschengeschlechts oder die Uroffenbarung unter den Heiden“, Münster 1869
[17] Keller: „Adam, Eva und die Evolution”, 16.o.
[18] uo.: 32.o.
[19] Markus Till írása („Das Kreuz – Stolperstein der Theologie“) részletesen dokumentálja, hogyan is érinti ez a zavarodottság a keresztyén üzenet központi részét: http://blog.aigg.de/?p=3887
Fordította: Márkus Tamás