9
máj
2019

„Az evangéliumiság mindenkor jelen volt az egyházban” – interjú Szabados Ádámmal az evangéliumiság lényegéről és az evangéliumi/evangelikál mozgalom eredetéről, múltjáról, jelenéről és jövőjéről

/Szabados Ádámot, teológust, lelkészt, az Evangéliumi Fórum vezetőjét, a Divinity blog szerkesztőjét Márkus Tamás református lelkész kérdezi/

Márkus Tamás András: Ha egy rövidebb definíciót kellene adnod arra, hogy mi, vagy ki evangelikál, mit mondanál?

Szabados Ádám: Hadd kezdjem rögtön a szóhasználattal, mert ez segít abban, hogy válaszoljak a kérdésedre. Az „evangélikál” viszonylag új szó a magyar nyelvben, az angol „evangelical” fordításaként jelent meg az elmúlt évtizedekben. Korábban azonban létezett már egy másik szó, amely lefedte a jelentését, ez pedig az „evangéliumi”. A két világháború között „evangéliuminak” nevezték azokat a hívőket, akik a Bibliát tekintették legfőbb és megbízható tekintélynek, akik hangsúlyozták a megtérést, és akik az evangéliumban való hitet a felekezeti identitásuk elé helyezték. Az „evangéliumi” melléknév jelen volt olyan szervezetek és missziók nevében, mint a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, a Magyar Evangéliumi Aliansz, az Evangéliumi Iratmisszió, de említhetjük az Evangéliumi Kálvinizmus Füzeteket is. 

Bár az „evangélikál” és „evangéliumi” szavak lényegében ugyanazt jelentik, elmondom, miért használom szívesebben a régebbi kifejezést. Azok, akik behozták a nyelvünkbe az „evangélikál” fordítást, eleinte arra akartak utalni vele, hogy egy modern, elsősorban angolszász lelkiségről van szó. Az „evangélikálok” olyanok, mint John Stott, Billy Graham, meg ezek az amerikai missziók, amelyek ellepték a rendszerváltás utáni Magyarországot. Az evangélikál mozgalomnak az arcai tehát nem a német, francia vagy svájci reformátorok (mint Luther, Kálvin és Bullinger), nem a puritán és pietista elődök (mint Bunyan, Spener vagy Zinzendorf), még kevésbé a magyar ébredési mozgalmak képviselői (mint Gáncs Aladár, Szikszai Béni és Kiss Ferenc) és utódaik (mint Joó Sándor, Visky Ferenc vagy Cseri Kálmán), és legkevésbé a korai egyházatyák (mint Irenaeus, Tertullianus vagy Athanasziosz), hanem inkább az elmúlt kétszáz év egy sajátos angolszász irányzatának a vezetői, amelyet arrafelé „evangelicalism”-nek neveznek.

Igaz, hogy angolszász területen hatalmas lelki kincsei vannak a modern evangelikalizmusnak, ez az új szóhasználat mégis azt a veszélyt rejti magában, hogy a mozgalmat szociológiai, nem pedig teológiai alapon értelmezzük. Ha nekem kellene röviden definiálnom az evangéliumiságot (evangelikalizmust), akkor azt a meghatározást követném, amit D. A. Carsontól hallottam. Eszerint az evangéliumi hit formális elve a Szentírás tekintélye, materiális elve pedig a Szentírás által definiált evangélium. Olyan felekezeteket átjáró és teljes felekezeteket magában foglaló mozgalomról van tehát szó, amely a Szentírást tartja megbízható és legfőbb tekintélynek, és az evangéliumot helyezi a hittartalom és az egymással való közösség centrumába. Ezt a teológiai definíciót szerintem jobban szolgálja az evangéliumból származtatott „evangéliumi” szó, mint az „evangélikál”, amely már csak az idegen csengése miatt is szociológiai irányba viszi el a meghatározást.

Persze tudom, hogy alapvetően ugyanarra gondolunk, inkább a definíció miatt tértem ki a szóhasználatra. Az „evangéliumi” melléknév az evangéliumból származik, mert az evangéliumiságot az evangélium határozza meg. Kicsit kevésbé nyilvánvaló módon az „evangélikál” jelző is erre utal.

M.T.A.: Melyek szerinted az evangelikalizmus kialakulásának legfontosabb aspektusai történeti szempontból, illetve milyen szellemi, spirituális, kegyességi es teológiai hatások formálták olyanra az evangelikalizmust, ahogyan az ma, mint mozgalom, előttünk áll? Melyik hatást érzed a legdominánsabbnak a kialakulásában?

Sz.Á.: John Stott mondta azt, hogy az evangéliumi kereszténység újszövetségi kereszténység. Ez elsőre fellengzősen hat, de nagyon fontos gondolat. Az evangéliumi mozgalom mindig az alapokhoz akar visszatérni. Az „evangéliumi” hasonlóan gazdag és méltóságteljes kifejezés, mint az „ortodox” és „katolikus” szavak, és ugyanúgy az apostoli hithez való hűség szándékát fejezi ki, mint az utóbbi kettő. Az „ortodox” jelző igazhitűséget jelent, és eredetileg azok használták magukra, akik a gnoszticizmussal vagy az arianizmussal szemben az apostoli hithez ragaszkodtak. A „katolikus” szó egyetemességet jelent, és azok jelölték magukat ezzel, akik azt a közös apostoli hittartalmat vallották, amelyet a jól dokumentált történettel rendelkező egyházak (mint a római, az efezusi, a szmirnai vagy az antiókhiai) együtt őriztek. Az „evangéliumi” szó ugyanilyen tiszteletet hordoz a múlt iránt. 

Az „ortodox” és „katolikus” jelzők kezdetben a Szentírásban rögzített apostoli tanításhoz való hűségre utaltak, pont mint később az „evangéliumi” szó. A kánon pontos határaival kapcsolatban az első évszázadokban voltak még kérdések, de funkcionálisan már a Kr. u. 2. században is az apostoli Szentírás határozta meg a katolikus ortodoxiát. Az apostoli hagyományt az újszövetségi kánon választja el a későbbi egyházi hagyományoktól. Athanasziosz a Kr. u. 4. században azt mondta: „a katolikus egyház hagyománya, tanítása és hite kezdettől fogva az, amit az Úr adott át, az apostolok hirdettek, az atyák pedig megőriztek”. Lényegében ugyanezt jelenti az „ortodox” és az „evangéliumi” melléknév is. 

A problémát az okozta, hogy az évszázadok során mind az „ortodox”, mind a „katolikus” szó jelentésmódosuláson ment át. Az egyik a görög-keleti kereszténység és egyházi hagyomány megjelölése lett, a másik a római egyház szervezeti hierarchiájának és folyamatosan növekvő hagyományanyagának megnevezését szolgálta. A reformáció idején ezért kezdték az igazi ortodox és katolikus hit jelölésére inkább az „evangéliumi” (evangelique, Evangelisch, evangélikus) kifejezést használni. Az „evangéliumi” tehát visszatérés volt az eredeti értelemben vett ortodox és katolikus, vagyis apostoli és újszövetségi hithez.

Ezt azért fontos leszögezni, mert az evangéliumi kereszténység nem újabb, hanem éppenhogy régebbi, mint a mai értelemben vett ortodoxia és katolicizmus. Luther és Kálvin rokon lelkekként gondoltak a Szentírást magyarázó Athanaszioszra, Krüszosztomoszra, Augusztinuszra, sőt, akár Nagy Szent Gergelyre és Clairvaux-i Bernátra is. A II. Helvét hitvallás evangéliumi előzménynek tekinti a nagy korai hitvallásokat (Niceai, Konstantinápolyi, Efezusi, Kalcedoni), mert azok az apostoli, újszövetségi hitet hűségesen magyarázták és foglalták egységbe. Az evangéliumi kereszténység tehát a szó eredeti értelmében ortodox és katolikus, de leginkább újszövetségi és apostoli. Lelki közösségben van mindazokkal, akik bármely korban az apostoli hit alapján éltek és fogalmazták meg teológiai alapállásukat.

A reformáció is evangéliumi mozgalom volt, tehát alapvetően ortodox és katolikus mozgalom is. Ezt maguk a reformátorok is így gondolták, hiszen hangsúlyozták, hogy nem új vallást alapítottak, hanem evangéliumi reformot hajtottak végre a katolikus hiten, amely az évszázadok során elfajzott. Ellenfelük a pápai elhajlás volt, nem az egyházatyák vagy az egyetemes zsinatok, noha utóbbiakat is alávetették az apostoli Szentírás kontrolljának. A pápaságtól a Szentírás tekintélyéhez, az egyházi hagyományok és a skolasztika elferdüléseitől a Szentírás által megfogalmazott evangéliumhoz akarták visszaigazítani a keresztény egyházat. Ez a mindenkori evangéliumi mozgalmak célja még akkor is, ha ez részben mindig csak ideál maradt, a gyakorlati megvalósításban komoly következetlenségeket és hiányosságokat látunk. Az ideál azonban fontos, mert meghatározza azt az irányt, amerre az evangéliumi hit törekszik.

Ebben az értelemben az evangéliumiság tehát mindenkor jelen volt az egyházban. Irenaeus a közös apostoli hagyományt védte a valentiniánus eretnekségtől. Athanasziosz evangéliumi hitvalló volt az arianizmus korában. Ambróziusz hasonlóképpen. Augusztinusz az evangéliumért harcolt Pelagius tévelygésével szemben. A lollardok evangéliumi mozgalomként terjesztették a Wycliffe által angolra fordított Bibliát. Luther az evangélium világosságát fedezte fel újra az apostoli iratokban. A puritánok az anglikán egyházat igyekeztek az apostoli minta alapján tovább reformálni. A pietisták célja az volt, hogy a reformáció egyházait a megszáradt ortodoxiától a Krisztusban való élő hitre vezessék. A metodisták az újjászületés szükségességét hirdették egy olyan korban, amikor mindenki beleszületett az egyházba. A baptisták és a testvérgyülekezetek a hívők közösségét, a communio és congregatio sanctorum apostoli igazságát hangsúlyozták, a pünkösdi mozgalom a Szentlélek eleven és megtapasztalható munkáját. A fundamentalisták a keresztény hit alapvető igazságait védték a teológiai modernizmustól. Ezek mind evangéliumi mozgalmak.

Az evangéliumi hit a régihez, az apostolihoz, a krisztusihoz való visszatérés. Ezért nem értek teljesen egyet Bebbington quadrilaterális definíciójával (biblicizmus, krisztocentrizmus, konverzionizmus, evangélizáció), valamint azzal, hogy az evangelikalizmus a 18. századi metodista ébredéssel kezdődött volna. Ez egy szociológiai meghatározás, amely önmagában is problémás. Miért lenne Whitefield inkább evangélikál, mint a puritán Matthew Henry, akinek a kommentárjait olvasta? Miért lenne evangéliumibb John Wesley, mint John Owen vagy John Bunyan, akikhez Whitefield teológiailag lényegesen közelebb állt, mint hozzá? Bebbington nem téved, amikor a négy jellemzőt az evangéliumi kereszténységhez sorolja, de ez a négy jellemző csak annyiban evangéliumi, amennyiben újszövetségi és apostoli. Az evangéliumi hit teológiai definíciója véleményem szerint helyesebb és célratörőbb, mert a másodlagosról az elsődlegesre irányítja a figyelmet: az evangéliumra.

M.T.A.: Az evangelikál mozgalom mennyire homogén, milyen oldalhajtásai, illetve frakciói vannak jelenleg, es ezek közül melyik a legmeghatározóbb? 

Sz.Á.: Mivel az evangélikál vagy evangéliumi mozgalmat nem szociológiai, hanem teológiai értelemben veszem, szociológiai szempontból egyáltalán nem látom homogénnek, márcsak azért sem, mert egyes részeit évezredek és hatalmas földrajzi távolságok választják el egymástól. Már az első században is egészen más hangulata volt a korinthusi gyülekezetnek, mint a jeruzsáleminek, sőt, akár az egymáshoz kulturálisan és földrajzilag közel álló efezusi és filadelfiai gyülekezetek is más-más képet mutattak. A több száz éve függetlenül működő valdensek be tudtak kapcsolódni a reformációba, de kulturálisan nagyon különböztek a szász lutheránusoktól vagy a németalföldi reformátusoktól. Ha a római katakombákban imádkozó keresztények összejövetelét összehasonlítjuk egy szöuli Yoido Teljes Evangéliumi Gyülekezetben zajló istentisztelettel, mintha nem is ugyanarról a hitről lenne szó. 

Ha a mai evangéliumi gyülekezeteket egymás mellé állítjuk, ugyanez a helyzet. Egy kongói pünkösdi gyülekezet istentisztelete, ahol táncolva adakoznak, nagyon különbözik egy zsoltáréneklő skót presbiteriánus gyülekezettől, és nem csak az adakozás mértékében. Kulturálisan tehát nem beszélhetünk homogén mozgalomról. Azonban mégis összeköti ezeket a közösségeket egymással az a meggyőződés, hogy a Szentírás Isten igéje, megbízható kinyilatkoztatás, és az evangélium Jézus Krisztusról szól, aki meghalt a bűneinkért a kereszten, hogy bűnbocsánatot és örök életet szerezzen azoknak, akik hisznek benne. A sokszínű evangéliumi mozgalmat egybekapcsolja a hit, hogy a Szentírás az egyházi hagyományok felett áll, és hogy az evangéliumot a Szentírás fogalmazza meg számunkra.

Ez olyan erős kapocs, hogy a különböző evangéliumi mozgalmak, felekezetek, gyülekezetek, szolgálatok megszámlálhatatlanul sok hálózatba, ernyőszervezetbe, felekezetközi missziókba tudnak tömörülni. Az egyik legismertebb ezek közül a Lausanne-i Mozgalom, de ott vannak a különböző nemzeti és kontinentális Evangéliumi Alianszok, ott van a European Leadership Forum, valamint olyan közös missziók, mint az IFES, a YWAM, az OM, a Wycliffe, a Navigators, a City to City, vagy a Cru. Aki benne volt már valamelyikben, tudja, micsoda pezsgés és kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködés van a kulturálisan egyébként nagyon széttagolt evangéliumi világban. A sokféleség mélyén van tehát egy alapvető egyezés is, amely lehetővé teszi a szoros együttműködést.

Azonban az is igaz, hogy az evangéliumi mozgalomnak számos nem kívánt vadhajtása van. Az egyik mindenkori kísértés a túlzott purizmusból fakadó szeparatizmus, vagyis az a fajta elhatárolódás a fennálló felekezetektől, amely nem csak a hamist választja el az igaztól, de a testvért is a testvértől. A szeparatizmus nem pusztán új formákat hoz létre, hanem a régi formákon belül lévőkkel egyáltalán nem is vállal közösséget. A 18. században Whitefield az evangéliumi mozgalom ikonikus alakja volt, a szintén tömegeket megmozgató skót Erskine fivérek mégis elhatárolódtak tőle, mert Whitefield nem határolódott el azoktól a testvérektől, akiknek a felekezetével az Erskine fivéreknek vitáik voltak. Bonyolultan hangzik, de az élet is ilyen bonyolult eseteket produkál. A testvérgyülekezeteknek volt olyan szélsőséges ága, amely magát a végidők közösségének tekintette, akikhez képest mindenki más, aki a „népegyházakban” éli meg a hitét, alsóbbrendű, de akár hitehagyott is. Az evangéliumi mozgalom perifériáján mindig voltak ilyen csoportok. 

Sokkal jellemzőbb azonban ma az, hogy az evangéliumi mozgalom mindenféle metszés nélkül burjánzik, olyan jelenségeket produkálva, amelyek semmivel sem jobbak a középkori pápaság hajmeresztő szokásainál. A karizmatikus mozgalom peremén jelent meg például a prosperitás-evangélium, amelyet sokan joggal tartanak rákos daganatnak az evangéliumi kereszténység testén. Amikor Indiában jártam, hogy egy gyorsan növekvő evangéliumi felekezetnek segítsek lelkipásztorok képzésében (néhány év alatt háromezer gyülekezetet plántáltak Észak-Nyugat Indiában, a vezetők szinte mind első generációs keresztények), a pásztorok elmondták, hogy a legnagyobb károkat nem az üldöztetés, hanem a prosperitás-evangéliumot hirdető prédikátorok okozzák. Máshol is ez a helyzet. Amikor normálissá válik, hogy gyülekezetvezető lelkészek milliárdokat érő házakban lakjanak, saját repülőgéppel és autóflottával rendelkezzenek, és ezzel akár dicsekedjenek is, akkor ott valami nagyon mélyen megromlott. Az ilyeneket a korai keresztények Krisztus-kufároknak nevezték. 

A legveszélyesebb vadhajtás számunkra itt nyugaton viszont inkább az a progresszív irányzat, amely bár az evangéliumi mozgalmon belül is megjelenik, alapvetően idegen az apostoli hittől, mert a tekintély kérdésében a kultúra változását a Szentírás elé helyezi. Ugye ez főleg a homoszexualitás és a transzneműség helyeslésében mutatkozik. A nagy protestáns felekezeteken belül az evangéliumi hithez való ragaszkodás éppen az ezekkel szembeni ellenállást jelenti. Legutóbb a legnagyobb metodista felekezet fő döntéshozó konferenciáján szavaztak a melegházasságról, a Szentírás álláspontját csak az afrikai evangéliumiak szavazatával sikerült megvédeni. A nyugai protestantizmus nagyon rosszul áll a világiassággal való küzdelmében. A legtöbb nagy nyugati protestáns felekezet elesett ebben a harcban, mert már korábban feladta evangéliumi karakterét, többnyire a felvilágosodás utáni bibliakritika és a liberális teológia kedvéért. 

Persze azt se felejtsük el, hogy az evangéliumi hitvallású protestáns felekezetek sokszor nem ébredésként indultak, hanem politikai döntések mentén születtek. Az emberek jelentős része a cuius regio, eius religio elv következtében lett egyik napról a másikra katolikusból protestáns. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a svéd evangélikusok ugyanúgy igazodnak ma a kutúrához, mint ötszáz évvel ezelőtt. Akkor protestánsok lettek, most pedig progresszívek, ahogy az uralkodó kultúra megkívánja. A valódi hívők túl kevesen vannak ahhoz, hogy ezt megakadályozzák. De ez nem csak a svédeknél probléma, hanem egész Európában.

És hogy a kérdésedre kicsit konkrétabban is válaszoljak: az evangelikalizmus ma megint azon a ponton van, amikor sokan jogosan teszik fel a kérdést, hogy lehet-e egyetlen, önazonos mozgalomról beszélni. Vajon vállalható-e a címke azok után, hogy elvileg „evangéliumi” vezetők egymás után jelentik be: ők is támogatják a melegházasságot? Vállalható-e még a címke azok után, hogy ismert „evangéliumi” vezetők eközben nagy nyilvánosság előtt nevezik Donald Trumpot „modern Círusznak”, aki megszabadítja a világot a liberalizmus mételyétől? Vállalható-e a címke annak a fényében, hogy egy jólétet prédikáló Joel Osteen vagy egy girardista John Goldingay is az evangélikál mozgalomhoz sorolja magát? Vállalható-e a címke, ha a World Evangelical Alliance vezetője a jezsuita Ferenc pápával diskurál a reformáció végéről? Lehet-e önazonos így ez a mozgalom? Van az a pont, amikor egy fogalom annyira sok dolgot jelent, hogy lényegében használhatatlanná válik. 

Az evangéliumi kereszténységnek véleményem szerint sürgős profiltisztításra van szüksége. Erre voltak is kezdeményezések az elmúlt évtizedekben. Ilyen például a The Gospel Coalition, amelyik a széttartó, szétfolyó evangéliumi világban egy viszonylag markáns középpontot igyekszik létrehozni. Ez valamivel kontúrosabb ugyan, mint a Billy Graham és John Stott által fémjelzett széles evangéliumi koalíció, de jó irányba tett kísérlet, mert ha az evangéliumiság bármit jelenthet, akkor semmit sem fog jelenteni. Európában a legizgalmasabb kezdeményezés e téren ma a European Leadership Forum, amely elképesztő pezsgést produkál az evangéliumi világban, mégpedig úgy, hogy a középpontja egy világos és markáns teológiai meggyőződés a Szentírásról és az evangéliumról. Évről évre más kontinensek meghatározó evangéliumi vezetői is látogatják, hogy tapasztalatokat szerezzenek és mintákat vegyenek át. Az ELF elsősorban nem az evangéliumi kereszténység határait próbálja letapogatni, hanem a középpontját megerősíteni, de ez mégis profiltisztítással jár.

Vannak világszerte ismert evangéliumi vezetők, mint Tim Keller vagy John Piper, akiknek a szavára milliók figyelnek, de nincs ma egy Billy Graham vagy egy John Stott, aki ikonikusan megtestesíthetné az egész mozgalmat. Ez talán nem is baj, mert a szociológiai meghatározásról így szükségszerűen a teológiai alapra kerül a hangsúly. Fontosak a személyek és hálózatok, de a mozgalmat végső soron a teológiai alapnak kell meghatároznia.

M.T.A.: Az evangelikalizmus és a fundamentalizmus sokak számára nehezen elkülöníthető fogalmak. Vannak, akik a “konzervativ evangelikálokat” azonosítják fundamentalistaként. Nekem úgy tűnik, hogy hazánkban nem tesznek különbséget a kettő között, tehát az erősen szeparatista, már-már szektás csoportokra ugyanúgy ráaggatják a fundamentalista jelzőt, mint az egyébként felekezeteken átívelően egymással együttműködő, párbeszédre kész, a tudományosságot nem mellőző evangelikálokra. Mi ennek az oka? Hogyan tudnánk ennek az ellenkezőjét artikulálni?

Sz.Á.: Ez egy nyelvi játék. A „fundamentalista” szó kezdetben csak azt jelentette, hogy „fundamentális hitigazságokat valló” – vagyis keresztény. A szó a 20. században azonban a lehető legnegatívabb konnotációt vette fel; aki fundamentalista, az bigott, zárt gondolkodású, és veszélyes. Talán még robbantani is fog. A közép elfoglalása nemcsak a sakkban és a politikában fontos stratégia, de  a teológiai diskurzusban is. Mindenki azt szeretné, ha tőle jobbra és balra lennének a szélsőségek. Aki magáévá tette a felvilágosodás eszmeiségéből született bibliakritikai módszertant, az egyébként is nehezen tud különbséget tenni az evangéliumi és a fundamentalista gondolkodás között, mert nem látja lényegesnek a különbséget. Mindkettő tőle jobbra van. De ez legalább annyira felületes ítélet, mint ha egy moderáltan liberális teológuson rögtön D. F. Strausst kérnénk számon.

A kezdeti fundamentalizmus egyébként nem volt sem szeparatista, sem gondolatilag zárt. James Orr például, aki az egyik szerzője volt a Fundamentals c. kiadványoknak, egyfajta teista evolucionista modellben gondolkodott, noha hitt Ádám és Éva történetiségében is. B. B. Warfield teljesen ortodoxnak tartotta Orr nézeteit, a mai fundamentalisták szemében inkább eretnek lenne. A modernizmussal vívott küzdelmekben a fundamentalisták fokozatosan a saját intézményeikbe szorultak, kiléptek a párbeszédből, egyre ellenségesebben tekintettek a tudományra és az intézményeiken kívüli keresztény világra, és úgy egyáltalán a világra. Carl F. Henry volt az egyik első, aki rámutatott a problémára, és az 1950-es évektől újfajta evangéliumiságot szorgalmazott. A 20. század második felében nyilvánvalóvá vált a különbség a fundamentalista és az evangéliumi mozgalom között. A különbséget bizonyítja az a masszív intellektuális teljesítmény, amit az elmúlt évtizedekben evangéliumi szerzők tettek le az asztalra, a biblikumtól a hermeneutikán át a tudomány és filozófia területéig. 

Címkézés ellen nehéz harcolni, de nem lehetetlen. A „fundamentalista” címke annyira negatív és lejáratott, hogy nekünk, evangéliumiaknak, szerintem nem szabad önmagunkra használnunk. Az „evangéliumi”-t viszont nem szabad elhagynunk, hanem meg kell töltenünk pozitív tartalommal. Ha az evangéliumi vagy evangélikál címkét olyanok töltik meg tartalommal, akik a szeparatizmust, az intellektuális elzárkózást, a párbeszéd-képtelenséget vagy az ellenséges indulatot testesítik meg, akkor a címke a kívülállók szemében nem fog különbözni a „fundamentalista” címkétől. De ha olyan tartalommal töltjük meg, amely önmagát ajánlja, akkor akár át is lehet fordítani ezt a diskurzust. Angolszász közegben egy I. H. Marshallt, egy D. A. Carsont, egy Alvin Plantingát, egy G. K. Beale-t vagy egy Kevin Vanhoozert ma már nehéz lenne betolni a „fundamentalista” dobozba, egyszerűen azért, mert az intellektuális teljesítményük magáért beszél. 

Egy gondolattal még hadd árnyaljam a képet. Évekkel ezelőtt hallgattam Henri Blocher egy előadását, amelyben az evangéliumi meggyőződésű francia rendszeres teológus a maga képzeletdús stílusában a nyugati gondolkodás szellemi térképét rajzolta fel. Voltak dombságok, völgyek, fennsíkok, hegycsúcsok, amelyek olyan irányzatokat jelöltek, mint az egzisztencializmus, a perszonalizmus, a hedonizmus, a liberalizmus, a nihilizmus, a tomizmus, vagy épp a marxizmus. Az előadás végén feltette valaki a kérdést: „Blocher úr, hová helyezné el az evangelikalizmust?” Mire Blocher azt felelte: „Ja, az nincs a térképen. Az kinyilatkoztatáson alapul.” Blocher Paul Ricoeur tanítványa volt, elképesztően okos és művelt ember, ezért meglepett, hogy mindössze ennyi volt a válasza. De azt is tudtam, hogy a részéről ez átgondolt válasz volt, és pont ez a hirtelen tömörség rám megvilágosító erővel hatott. Az evangéliumi hit párbeszédet folytat a világgal, de nem e világból való. Ennyiben inkább rokona a fundamentalizmusnak, mint a felvilágosodásból kinőtt teológiai irányzatoknak. 

M.T.A.: Lehet azt mondani, hogy genezisénél fogva, a vallott hittartalmakat tekintve egy tőről fakadnak az evangelikálok es a fundamentalisták, csak a módszereik, az eszközeik és a hozzáállásuk tekintetében különböznek? Az Evangelikál Csoport Egyesület egyik alapdokumentuma, amit minden tagnak el kell fogadnia, aki csatlakozni szeretne hozzánk, az ún. Niagara Fundamentumok (5 pont: 1. Szentlélek inspirálta Szentírás / a Szentírás tévedhetetlensége, 2. Krisztus szűztől való születése, 3. Hit abban, hogy Krisztus halála váltság, engesztelés, jóvátétel a bűnökért, 4. Krisztus testben való feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága). Ezeket a pontokat egyértelműen a fundamentalista mozgalom kezdeteihez kötik. Ami különösen érdekes, hogy ez az öt pont ma már inkább a bibliai keresztyén hit minimumának tűnik, semmint egy, a keresztyénségen belüli csoport teológiai hangsúlyának. Mit gondolsz erről?

Sz.Á.: Egyértelműen van kapcsolat a fundamentalista és az evangéliumi/evangélikál mozgalom között, de nem azt mondanám, hogy egy tőről fakadnak, inkább azt, hogy a fundamentalizmus az evangéliumi hit védelmeként született, és a harcban fokozatosan helytelen attitűdöket produkált, amelyet az evangéliumi mozgalom idővel korrigálni kezdett. Gresham Machen, aki a teológiai modernizmus ellenfeleként hozzájárult a Westminster Theological Seminary és az Orthodox Presbyterian Church megalakulásához, és megírta a Keresztyénség és liberalizmus c. korszakos könyvét, nem szerette a „fundamentalista” jelzőt. Machen kifogásolta a fundamentalizmusban a történelmi perspektíva és az igényes tudományos munka hiányát, a régi hitvallások mellőzését, és a kultúra formálásától való elzárkózást. Az evangéliumi kereszténység robusztusabb hagyományokkal és igényesebb intellektuális teljesítménnyel rendelkezik.

A Niagara Fundamentumok azonban valóban olyan hitigazságokat fogalmaznak meg, amelyek nélkül nehéz lenne keresztény hitről beszélni. Ezek egyértelműen a modernizmusra adott válaszok, hiszen a modernizmus megkérdőjelezte a Szentírás megbízhatóságát, a csodákat, valamint Krisztus halálának engesztelő voltát. Az erre adott reakció nem a gondolkodással való szembenállás, hanem a hit védelme, amelyre Krisztus és az apostolok is felszólítottak. A fundamentalizmus ebben a kezdeti formájában aligha különbözött attól, amit régebben ortodoxnak vagy katolikusnak neveztek. Sőt, a Niagara Fundamentumok megegyeznek azzal, amit elvben minden ortodox és katolikus is hisz. Nincs benne semmi specifikus, ez a történelmi kereszténység hite.

M.T.A.: A Niagara Fundamentumok között (5 pont) szerepel az is, hogy Krisztus halála “helyettes bűnhődés a vétkeinkért.” Kijelenthetjük a lassan egy éve tartó “engesztelés vita” kontextusában, hogy a helyettes bűnhődés egy “evangelikál lakmuszpapír”? Ha igen, miért?

Sz.Á.: Abszolút kijelenthetjük! De ezt nem csak te és én jelentjük ki, hanem szinte minden felekezeti és felekezetközi evangéliumi hitvallás. A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség hitvallása például kimondja: „A bűnből és a büntetés alól egyedül Jézus Krisztus válthat meg, aki egyszer és mindenkorra érvényes áldozati halálában minket képviselt és helyettesített.” Ez egy minimalista hitvallás, amelynek célja, hogy sokféle felekezetű evangéliumi keresztényt fogjon össze az egyetemisták felé végzett evangélizációra. Én még nem találkoztam olyan evangéliumi hitvallással, amely valamilyen formában ne mondaná ezt ki. J. I. Packer szerint a világméretű evangéliumi mozgalom egyik ismertetőjele a helyettes bűnhődésben való hit.

És hogy miért olyan fontos ez? Azért, mert az evangéliumi mozgalom összekötő kapcsa az evangélium. Márpedig az evangélium legegyszerűbb páli megfogalmazásában is benne van, hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint. Az apostoli tanításban teljesen világos, hogy Krisztus helyettünk és értünk halt meg, magára véve a bűneinket, hogy bűnhordozó halála által igazakká válhassunk Isten előtt. De itt nem is csak az apostoli értelmezésről van szó, hanem az egész Szentírás mélystruktúrájáról és szimbólumrendszeréről. Krisztus halálát az Újszövetség abban a keretben értelmezi, amelyet Isten évezredeken keresztül épített, és amelynek meghatározó elemei a páska, a vétekáldozat, a nagy engesztelés napja, sőt, már az édeni bőrruha is, amelybe Ádámot és Évát maga Isten öltöztette a bűneset után. A helyettes bűnhődés tagadása az evangélium központi igazságának tagadása. 

Van azonban ennek a kérdésnek egy lelkiségi dimenziója is, amelyre a teológiai vitákban ritkán irányul a figyelem, húsz éves pásztori szolgálat után számomra mégis nagyon feltűnő. Krisztus keresztje az a hely, ahol a bűntől roskadozó lelkiismeret egyedül meg tud nyugodni. „Nincs többé kárhoztatás azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak” – mondja Pál. Akkor válunk szabaddá a kárhoztatástól, ha tudjuk, hogy Krisztussal együtt megfeszítettünk, vagyis hogy benne megkaptuk már a bűneink büntetését, és Krisztussal együtt feltámadtunk, vagyis átmentünk az ítéleten a halálból az életre. Erről szól a keresztség is. A keresztségben jelképesen Krisztus halálával azonosulunk, és vele megyünk át az életre. Bunyan a Zarándok útjában pásztori bölcsességgel ábrázolja, ahogy a zarándok hátáról a kereszt lábánál szakad le a hatalmas batyu, amit odáig cipelt. 

Amikor egy ember tagadja a helyettes bűnhődést, mindig kigyullad bennem egy piros lámpa, és arra gyanakszom, hogy az illető hitét súlyos betegség támadta meg, vagy – hogy Jézus hasonlatát használjam – talán nem is ment át soha a szoros kapun. Akit ugyanis egyszer elítélt már a lelkiismerete, aki átélte már a bűnei feletti szomorúságot (ami a Szentlélek egyik legfontosabb munkája), az nem fog békét találni másban, csakis Krisztus keresztjében. És aki megalázta már magát Isten előtt, ami a megtérés egyik legfontosabb eleme, az nem a törvény követelését akarja megszüntetni, nem a tükröt akarja összetörni, hanem irgalomért kiált, mint a vámszedő Jézus példázatában, aki a tekintetét sem merte az égre emelni. A helyettes bűnhődés a bűnbánó bűnösnek a lehető legjobb hír. Pásztori megérzéseim azt sugallják, hogy amikor egy ember megbotránkozik a helyettes bűnhődés gondolatán, az az ember vagy nem érezte még meg a bűnei súlyát, vagy nem hajtott még térdet Isten előtt, vagy vészesen meggyengült a hite. Ezért vagy nem érti, miért is kellett volna bűnhődnie, vagy nem fogadja el Isten igazságos ítéletét a bűn felett. 

Az evangéliumi hit nem csak teológia, hanem lelkiség is. John Stott írja Egy az Úr, egy a hit c. könyvében, hogy „az evangéliumi hit által létrehozott legfontosabb tulajdonság az alázatosság”. Ahogy az ének is mondja: „Jövök, semmit sem hozva / Keresztedbe fogódzva, / Meztelen, hogy felruházz, / Árván bízva, hogy megszánsz; / Nem hagy a bűn pihenést: / Mosd le, ó, mert megemészt!” Krisztus helyettes halála a bűnös ember egyetlen reménye. Aki ezt tagadja, az talán soha nem értette még meg, vagy elfelejtette már, hogy mennyire nagy a baj, és azt sem érti, mennyire mély az Isten szeretete, amikor az igazságosságát abban mutatta meg, hogy önmagát adta engesztelő áldozatul a bűneinkért. A Fiú helyettes bűnhődése tehát nem csak „evangelikál lakmuszpapír”, hanem a szívünk tesztje is.

M.T.A.: Azért érzem relevánsnak az előbbi kérdést, mert ahogy a korszellem miatt egyre inkább liberalizálodnak teológiailag és etikailag bizonyos egyházi közösségek, úgy egyre inkább szeparatistának fog tűnni a konzervatív teológiai oldal, akármilyen mérsékelten képviseli is teológiai meggyőződését. Példának okáért, ahogy a melegházasság egyre inkább bevett gyakorlattá válik bizonyos felekezetekben – és pontosan azt látjuk az USA-ban vagy Nyugat-Európában, hiszen a legnagyobb protestáns egyházi közösségek kompromisszumok nélkül általánossá teszik ezt a gyakorlatot, még ha több lépcsőben is -, úgy azok, akik ezt elutasítják, óhatatlanul is fundamentalistának fognak tűnni. Azzal már senki sem fog egy idő után törődni, hogy ez egy kikényszerített szeparatizmus a részükről, hiszen nyilvánvalóan van egy teologiai, etikai, doktrinális határ, amit már a legnagyobb jóindulattal és párbeszédre való készséggel sem lehet átlépni. Ezt a definíció szerinti evangelikálok nem is fogják átlépni, ragaszkodva elveikhez, illetve a Biblia tanításához, kockáztatva, hogy a “fundamentalista” stigmát mások rájuk ragasztják. Nemrég például egy személyes beszélgetésben azt mondtam, hogy a melegházasságot legitimnek tekintő egyházakat apostata-hitehagyó közösségeknek kell tekintenünk, mire azt a választ kaptam, hogy “vigyázzak, mert ez a tipusú elzárkózás és párbeszédre való képtelenség már fundamentalizmus.” Te mit mondanál erre, illetve hogyan jellemeznéd ezt a helyzetet? 

Sz.Á.: Szabadegyházi közegben szocializálódott keresztényként kicsit más a perspektívám, mint azé, aki valamelyik nagy történelmi felekezetben próbál evangéliumi hívőként élni. Mindig arra törekedtem, hogy különbséget tegyek a szeparatizmus és a szabadegyházi attitűd között. A szabadegyházi úgy gondolkodik, hogy az élet hozza létre a maga struktúráit, és a struktúrák másodlagosak az élethez képest. A szabadegyházi nem érzi ezért magára nézve kötelezőnek az évszázados struktúrákat, hiszen az első keresztények házaknál összegyűlve is teljesen jól megvoltak. Ezt nem tiszteletlenségből mondom, nem is a rend és a keretek ellenében, egyszerűen csak előbbre helyezem az életet a struktúráknál.

A szeparatista ennél tovább megy, ő úgy gondolkodik, hogy Isten népe nem is maradhat a megromlott, eldeformálódott struktúrák között, ki kell jönnie azokból, és aki kívül van, az ne gyakoroljon közösséget azokkal, akik rossz kompromisszumot kötve bent vannak a megromlott struktúrákban. Remélem, érthető a különbség, amire rá akarok mutatni. Én szabadegyházi vagyok, de nem vagyok szeparatista. Elismerem, hogy különbözőek az elhívásaink, és tisztelem azokat, akik számomra esetleg nyomasztó egyházi struktúrák között szolgálják az evangélium ügyét, mert úgy vélik, erre kaptak elhívást. Teljesen legitimnek tartom mindkét megközelítést. A szeparatista nem.

Van azonban egy határ, amit szerintem sem léphet át egy evangéliumi keresztény, illetve amelynek nem sodródhat a másik oldalára. Ez a határ az, amikor a felekezete a hivatalos állásfoglalásaiban, hitvallási irataiban, etikai gyakorlatában egyértelműen szembe megy az evangéliummal. Nem azt mondom, hogy nem lehet evangéliumi hívő az, aki ilyen felekezetben van. Azt állítom, hogy ez nem igazolható, ellentmondásos, veszélyes helyzet. Hadd mondjak egy példát. Eugene Peterson, akinek a pásztorlásról szóló kiváló könyvei rám is nagy hatással voltak, bent maradt a melegházasságot elfogadó presbiteriánus felekezetében (PCUSA), és a halála előtti hónapokban szerencsétlen, önmagának is ellentmondó nyilatkozatokat tett a melegházasságról. A bizonytalankodó megnyilatkozását egyenes következményének látom annak, hogy rosszul értelmezett engedelmességből közösségben maradt egy aposztata felekezettel. A közösségvállalás ugyanis szükségszerű kompromisszumokat eredményez, és ha egy felekezet az evangélium vagy az evangéliumi etika központi igazságait adja fel, a kompromisszum ezeken a pontokon is jelentkezik. 

Az apostolok néven nevezik a tévtanításokat és ismételten felszólítanak arra, hogy el kell fordulnunk azoktól, akik azokat terjesztik. A presbitereknek vagy püspököknek (felvigyázóknak) az az egyik munkaköri leírásuk, hogy ragaszkodjanak az egészséges tanítással megegyező igaz beszédhez, és meg tudják győzni az ellenszegülőket. Vagy ha ez nem sikerül, legalább távol tartsák őket a nyájtól. Nem tudom, hogyan lehet egyáltalán úgy pásztori szolgálatot végezni, hogy nincs a kezünkben bot a farkasok elhajtására. Nem szereti a nyáját az, aki beengedi közéjük a farkasokat, sőt, pulpitust és katedrát is ad nekik. A szakadások Pál szerint a kipróbáltakat teszik nyilvánvalóvá, ezért időnként elkerülhetetlenek, és nem is kívánatos, hogy elkerüljük őket. Ha ez nem így lenne, akkor maga a reformáció is veszélyes fundamentalizmus lett volna.

M.T.A.: Miért van az, hogy a szeparáció számít ma már szinte a legnagyobb bűnnek, és nem bizonyos elvek végérvényes feladása, a legnagyobb erénynek pedig a minden áron való egység munkálása? Mit tudunk mi, evangelikálok ezzel a felfogással és retorikával kezdeni? 

Sz.Á.: Azért számít az igazság mentén való szeparáció a legnagyobb bűnnek, mert a nyugati kultúra két fontos dolgot feladott: az igazságot és a határokat. Ez a rendszerváltáskor lett a mi élményünkké is. Persze ezt megelőzte az, hogy az igazság nevében évszázadokon át annyi határral vettük körbe magunkat, hogy az fojtóvá, elviselhetetlenné vált. A 20. század különösen fájdalmas élményeket szerzett a totalitárius igazságigényekből és a határokból. A szocializmusban nőttem fel, ahol dogmaként kellett bemagolnom, hogy a vallás a világ torz visszatükrözése, és csak sóvárogva néztem a vasfüggönyön túli világra. A generációm katartikus élménye volt a határok megnyitása, a globalizációval megnyíló világ, az ismereteink és tapasztalataink viszonylagossá válása. Érthető, miért a határokkal és a dogmákkal szemben lettünk bizalmatlanok. 

Azonban a relativizmus és az inkluzivizmus új dogmákká szilárdultak, amelyek ma már ugyanannyira fojtogatóak, mint a bezárkózás volt előtte. Van ezen a téren is egy létező hiányérzet és nyugtalanság, amelyre sokan rámutatnak. Anélkül, hogy politikai síkra terelném a dolgot, a posztmodern liberalizmus érvényességét ma már baloldalról és jobboldalról egyaránt megkérdőjelezik, és sokan újra az igazság és a határok fontosságát hangsúlyozzák. A posztmodern baloldalnak az jelentette a legnagyobb fricskát, amikor Trump posztmodern hanyagsággal kezelte az igazságot, és a saját fegyvereikkel győzte le őket. Azóta vált a „post-truth” negatív fogalommá, holott előtte az igazság relativitását a posztmodern kor szinte egyetlen dogmaként ünnepelte. Még az ateista izráeli történész Y. N. Harari is az „igazság utániság” veszélyeiről ír legújabb könyvében, holott Sapiens c. bestsellerében az emberiség történetét még erőteljes fikciók történeteként mesélte el. Az igazság viszonylagossága és a befogadás abszolutizmusa ma már nem annyira magától értetődő dogmák, mint tizenöt évvel ezelőtt voltak. Ez akár jó hír is lehet számunkra.

Mi, evangéliumi keresztények, szeretjük az igazságot, ezért húzunk határokat. Nem valami ellen vagyunk, hanem valami mellett. Arra kell törekednünk, hogy az üzenetünkben a kívülállóknak is nyilvánvaló legyen, hogy az evangélium szeretete motivál bennünket a határok húzásában. Aki mindenben hisz, az semmiben sem hisz. Aki mindenhol otthon van, az sehol sincs otthon. Akinek bármi lehet az identitása, annak nincs identitása. Ellis Potter, aki zen buddhista szerzetesből lett keresztény lelkipásztor, egy alkalommal a művészetről beszélgetve felrajzolt nekünk a táblára egy kört, és azt mondta: ha nem tudtok olyat mondani, ami nincs a körben, akkor semmit sem állítotok a művészetről. Ugyanez igaz a keresztény hitre is. Ha nem tudunk olyat mondani, ami nincsen benne, akkor nem állítunk semmit a keresztény hitről. Ellis Potter még érdesebben fogalmazott: „Ha nem tudtok nemet mondani, nem vagytok keresztények.” Ez a zen irányából nézve teljesen egyértelmű. Ő maga azért lett keresztény, mert valaki egyszer hitelesen tudta kimondani a „nem” szót. Ez az ember Francis Schaeffer volt, a 20. század egyik meghatározó evangéliumi gondolkodója.

Azt kell tehát megmutatnunk, hogy a valóságban szükségszerű az elválasztás, és aztán csak ott válasszunk el, ahol arra tényleg szükség van. Egységet csak ott lehet teremteni, ahol van valami közös, amit értéknek tekintünk. Evangéliumi keresztények számára ez az érték az evangélium. Ha valódi egységet szeretnénk, meg kell tudnunk mondani azt is, hogy mi nem az evangélium.

M.T.A.: Az Evangelikál Csoport Egyesület egy másik alapdokumentuma a Biblia Tévedhetetlenségéről szóló Chicagói Nyilatkozat 19 pontja. Véleményed szerint a Biblia tévedhetetlenségének megvallása, vagy elfogadása evangelikál vagy fundamentalista sajátosság? Azért kérdezem, mert sokszor halljuk, hogy a Chicago már inkább fundamentalizmus, miközben tisztában vagyok vele, hogy vezető evangelikál személyiségek írták és szerkesztették ezt a dokumentumot. 

Sz.Á.: Sokáig tartotta magát a nézet, hogy a Biblia tévedhetetlenségében való hit a liberális teológiára adott fundamentalista válasz, a kiváló történész John Woodbridge végérvényesen megcáfolta ezt. Az, hogy a Biblia mentes a tévedésektől, a kereszténység általános meggyőződése volt egészen Reimarusig. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki hitte volna, de semmiképpen nem az számított újnak, hogy valaki ebben hisz, hanem inkább az, ha cáfolja. Azonban fontos tisztázni, hogy mit is értünk tévedhetetlenség alatt. A Chicagói Nyilatkozat éppen ilyen tisztázó dokumentum. A szöveg egyértelművé teszi, hogy a tévedhetetlenség például nem azt jelenti, hogy a Biblia szerzői mindig pontos számokkal dolgoznának, hogy ne használnának fenomenológiai vagy költői leírásokat, túlzásokat, vagy hogy nyelvtanilag mindig precízen fejeznék ki magukat. A tévedhetetlenség a Biblia igazmondására vonatkozik.

Persze azt is értem, ha egyesek szerint a tévedhetetlenség nem találó kifejezés, mert úgy gondolják, hogy annyira sok ponton kell magyarázni és árnyalni, hogy majdhogynem használhatatlan. Én mégsem osztom ezt a kritikát, hiszen a legtöbb fontos dogma a keresztény hitben árnyalásra és magyarázatra szorul, gondoljunk csak a Szentháromságra, a gondviselésre, vagy Krisztus kettős természetére. Utóbbi egyébként az egyik legismertebb analógia a Szentírás természetének megértéséhez: ahogy Krisztus mint Isten Igéje egyszerre ember és Isten, úgy a Bibliát mint Isten igéjét is egyszerre írták emberek és általuk Isten Lelke. Ezért nem vezet félre soha, ahogy Krisztus sem vezet félre soha. Az isteni ihletés biztosítja a szöveg igazságát. 

M.T.A.: Jól ismert a 20. század második felének legnagyobb két európai evangelikál képviselője, John Stott es Martyn LIoyd-Jones. Az előbbi azt mondja az “Egy az Úr, egy a hit” című, magyarul is megjelent könyvében, hogy a tévedhetetlenségre nem tekinthetünk valamiféle sibbolethkent, ami alapján meghatározhatnánk, hogy ki evangelikál és ki nem az. Stott szerint inkább a “megbízható” fogalmat kellene használnunk a Szentírással kapcsolatban. LIoyd-Jones viszont – úgy tudom, – elfogadta. Te mit gondolsz róla, érdemes használnunk, vagy nem, mivel félrevezető, és inkább más jelzőket, fogalmakat kell keresnünk a Szentírással kapcsolatos felfogásunk kifejezésére? Az általad vezetett Evangéliumi Fórum honlapján utaltok a “European Leadership Forum” oldalán szereplő ún. “Evangelical Affirmation” nyilatkozatra. Itt ezt olvashatjuk: “Az evangelikálok szerint a Biblia Isten szava, és mint ilyen, teljesen igaz és megbízható, és ez az, amire a “tévedhetetlen” és “hibátlan” szavakkal utalunk.” 

Sz.Á.: Nagyon fontos kérdést feszegetsz, de hadd kérdezzek vissza: Krisztus hibátlan volt? Én egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha elénk tennének egy fényképet Jézusról, és azt látnánk, hogy szemölcsök vannak az arcán, bütykösek a lábujjai, vagy a kezét a derekára teszi, mint akinek láthatóan fáj a háta. Ézsaiás fájdalmak férfiának, betegség ismerőjének nevezi az Úr Szolgáját. Talán selypített vagy raccsolt is. De ez semmit nem vesz el abból, hogy erkölcsileg makulátlan volt és minden állításában feltétel nélkül meg lehetett bízni.

Ugyanígy van a Szentírással is. Vannak benne hibák? Hiba egy túlzás? Akkor Jézus is hibázott. Hiba egy metafora irodalmilag ügyetlen használata? Akkor Jézus is ügyetlen volt, amikor egy rövid beszédben egyszerre nevezte magát a juhok ajtajának is és pásztorának is. Hiba a hallgató nézőpontjából való fogalmazás? Akkor Jézus is tévedett, amikor a mustármagot nevezte a legkisebb magnak. Hiba egy példázat különbözőképpen való elmesélése? Akkor Jézus is hibázott, amikor az egyik sáfáros példában mínákról, a másikban tálentumokról beszél. A tévedhetetlenség értelmezési keretét meg kell magyaráznunk. Ha megfelelő magyarázattal látjuk el, akkor viszont nagyon is hasznos kifejezés. Szerintem a Chicagói Nyilatkozat megfelelően ötvözte a hitvalló és értelmező munkát, amikor kiállt a tévedhetetlenség mellett, de meg is magyarázta, hogy az mit jelent és mit nem jelent.

Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a német teológiai gondolkodás a mai napig meghatározza a diskurzust, és ebben a közegben a hitvalló teológusok számára a legnehezebb kérdés nem a tévedések, hanem a történelem kérdése. Kant szerint a vizsgálódó ész számára a történelem jelenti a legingoványosabb talajt. Lessing Kant nyomán „csúnya árokról” beszélt, amely elválasztja a megbízható igazságot a történeti tényektől. Ebben a kontextusban a hívő teológusok számára önmagában is komoly kihívás annak igazolása, hogy a történelemből, amelyről a Biblia bizonyságot tesz, bármiféle érvényes igazságot le lehet szűrni. Gondoljunk csak bele, hogy a formakritika eredetileg konzervatív (!) projekt volt, noha nem abban az értelemben, ahogy mi értjük a teológiai konzervativizmust, hanem abban az értelemben, hogy a Reimarus utáni szélsőséges szkepticizmusra adott válaszként azt ígérte, hogy mégiscsak lehet valamiféle hozzáférésünk a történelemhez. 

Stott érzésem szerint megértéssel fordult azokhoz a teológus kollégákhoz, akik önmagában győzelemként élik meg, ha egyáltalán a történelem szerepét helyre tudják állítani, és nem akarnak még a tévedhetetlenséggel is komoly támadási felületet nyitni. A velszi Lloyd-Jones prédikátorként kevésbé látott rá ezekre a teológiai nüanszokra, a stílusa egyébként is konfrontatívabb volt a mindig párbeszédre törekvő angol Stotténál. Végtelenül tisztelem Lloyd-Jonest, de látok bölcsességet Stott óvatosabb fogalmazásában. Míg a helyettes bűnhődést evangéliumi lakmuszpapírnak tartom, a „tévedhetetlenség” szót nem használnám ekként. Magát a szót használnám, de nem lakmuszpapírként. Ha valaki pozitívan fogalmazza meg azt, amit a Chicagói Nyilatkozat egy negatív szóval fejez ki, és hiszi a Szentírás teljes megbízhatóságát, igazmondását, az véleményem szerint belül van az evangéliumi konszenzuson. Ettől még a magam részéről hasznos és fontos dokumentumnak tartom a Chicagói Nyilatkozatot. Aki nyitottan végigolvassa, valószínűleg azt fogja tapasztalni, hogy sokkal árnyaltabb és bölcsebb szöveg, mint amit előzetesen gondolt róla.

M.T.A.: Kik azok a hazai vagy nemzetközi vezető evangelikál személyiségek, teológusok, lelkipásztorok, illetve melyek azok az ikonikus evangelikál irodalmak, művek, amelyek a legnagyobb hatással voltak rád, és miért? Mit kaptál tőlük? 

Sz.Á.: Nehéz a kérdésedre válaszolnom, mert a bőség zavarával küszködök. Mivel az „evangéliumi” szót nem a 18. századtól létező angolszász mozgalomra értem, a hőseim sem csak ebből a korból valók. A gyülekezetemben lassan két évtizede tartok életrajzi eladásokat. Minden évben egy keresztény vezetőt vagy gondolkodót mutatok be, aki hatással volt az életemre és a gondolkodásomra. Az eddigi lista: Martyn Lloyd-Jones, John Stott, Charles Spurgeon, George Whitefield, Dietrich Bonhoeffer, Søren Kierkegaard, Francis Schaeffer, Kálvin János, Athanasziosz, C. S. Lewis, Luther Márton, Augusztinusz, T. S. Eliot, R. C. Sproul, Jonathan Edwards. A sort nem véletlenül Lloyd-Jones és Stott indítják. Az íróasztalomon van egy kép, amelyen ők ketten beszélgetnek. Bonhoeffer, Kierkegaard és Eliot nem tipikusan evangéliumi gondolkodók, de az vonz legjobban bennük is, ami evangéliumi. 

Az említettek mellett annyi más név van, hogy szinte félek belekezdeni is a felsorolásba, nehogy utólag jusson eszembe, hogy kihagytam a legfontosabbakat. John Piper és D. A. Carson nevét mindenképpen meg szeretném említeni, akik jelenleg talán a legszebben mutatják fel az evangéliumi teológia pásztori és spirituális jellegét. Pipert sokan igehirdetőként ismerik, de rám exegétaként is nagy hatással volt. Carson biblikus teológus, de mindig pásztori a szemlélete. Nincs az előbbi listán J. I. Packer, Kevin Vanhoozer, Iain Provan, Phil Long, illetve teológiai tanáraim, akik közül kiemelném Dr. Hans Bayert, Dr. Brian Auckert, Dr. David W. Chapmant, Dr. Jay Sklart, Dr. Balla Pétert, illetve a filozófus C. Stephen Evanst. De abba is hagyom, mert a sor nagyon hosszú lesz.

Ha könyvekre kérdezel rá, ott is nehéz választanom, de azért megemlítek párat. Nagy hatással volt rám Stott The Cross of Christ c. könyve, amelynek nemrég te is kiváló összefoglalását adtad a honlapotokon. Bunyantól a Zarándok útja egész életemben meghatározó olvasmány marad. Kálvin Institutiója, valamint Wayne Grudem és Louis Berkhof Systematic Theology-jai felállították azt a polcrendszert a fejemben, ahova később az ismeretek jelentős részét el tudtam helyezni. P. O. Robertson The Christ of the Covenant c. könyve annak idején paradigmaváltást jelentett a bibliai teológiámban. R. C. Sproul The Holiness of God c. könyve az istenismeretemre hatott radikálisan, J. I. Packer Igaz istenismeret c. könyvével együtt. G. E. Ladd újszövetségi teológiája szintén fontos cölöpöket tűzött le a gondolkodásomban. Nagy felfedezésem volt Athanasziosz és Augusztinusz is, valamint Jonathan Edwards, különösen a Religious Affections c. könyve. Emellett mindig szerettem kommentárokat olvasni, talán nincs is olyan könyve a Bibliának, amelyhez ne olvastam volna el egy vagy több kommentárt. 

A kultúrával való kapcsolatban a legmeghatározóbb gondolkodók számomra Francis Schaeffer, C. S. Lewis, Søren Kierkegaard és Herman Dooyeweerd. Schaeffer mind a huszonhárom könyvét elolvastam, C. S. Lewistól és Kierkegaardtól is mindent, amihez hozzájutottam, Dooyeweerdtől pedig a Roots of Western Culture c. könyve volt szemnyitogató. Emellett nagyon hasznosnak találtam Vanhoozer Is There a Meaning in This Text és Remythologizing Theology c. könyveit, és Chris Wright ószövetségi etikáról szóló tanulmányait. Az Ószövetség megértésében egyébként neki és Dr. Brian Auckernek köszönhetem a legtöbbet. De most eszembe jutott Henri Blocher Kezdetben c. könyve is a Genezis első fejezeteiről, és a Proper Confidence Lesslie Newbigintől, akit ugyan nem feltétlenül sorolnánk az evangélikál mozgalomhoz, mégis sokat tanultam tőle. 

Hirtelen ezek jutottak eszembe, de ha öt évvel ezelőtt kérdezel, lehet, hogy más könyveket emeltem volna ki, és lehet, hogy öt év múlva is máshogy alakulna a lista.

M.T.A.: Ha valaki részletesebben szeretne ma az evangelikál mozgalom történetével, eszmerendszerével, teológiájával foglalkozni, melyek lennének azok az alap irodalmak, amelyekkel mindenképpen meg kellene ismerkednie, amelyeket el kellene olvasnia? Ha egy evangelikál “ismeretterjesztő kánont” kellene átnyújtatni valakinek, milyen irodalmakat, köteteket tartamazna? 

Sz.Á.: Megpróbálnék régi és új könyveket egyaránt rátenni erre a listára. A lista nyilván attól is függne, hogy csak a magyarra fordított könyveket tartalmazhatja-e, vagy angol nyelvű könyvekből is ajánhatnék. Ha csak a magyarra fordított könyvek számítanak, akkor első helyen Tim Keller könyveit említeném, mert ő a jelen kultúrára érzékeny módon tud átadni evangéliumi igazságokat. Ajánlanám emellett R. C. Sproultól A Szentírás megismerése és az Isten szentsége c. könyvet, J. I. Packertől az Igaz istenismeret-et, és John Stottól az Egy az Úr, egy a hit c. könyvet. Aztán a Biblia Ma sorozatból feladnám olvasmánynak a Stott által írt köteteket, de leginkább a Timóteushoz írt második levél magyarázatát. 

A régiek közül ajánlanám Kálvin Institutiójának első két könyvét, Augusztinusztól a Vallomásokat, Athanasziosztól Az Ige megtestesülése c. írását, Thomas Watsontól A bűnbánat-ot, Bunyantól a Zarándok útjá-t, Ole Hallesbytől Az imádságról-t, és Spurgeontől akármit, amit találnak. Feltenném a listára Gresham Machentől a Keresztyénség és liberalizmus-t is. Valamint ajánlanám legalább két történelmi protestáns hitvallás elolvasását, mondjuk a Westminsteri hitvallást és a Heidelbergi kátét. 

Ezek mellett nagyon hasznos lehet evangéliumi vezetőkről szóló életrajzok olvasása is, mert ezek az evangéliumi mozgalom kérdéseit, vitáit, hangsúlyait, kihívásait az élet oldaláról mutatják meg, ahogy azok valójában megjelennek. A legtöbb életrajzot angolul olvastam, de magyarul is vannak jó életrajzok. Ha angolul is ajánlhatnék könyveket, a fenti lista más lenne, de kiindulásnak szerintem ez is jó.

M.T.A.: Az Evangelikál Csoport Egyesület által megrendezett “Teológusok Párbeszédben” című konferencia sorozat legutóbbi alkalmán két teológus arról beszélgetett, vitatkozott, hogy van-e “evangelikál írásmagyarázati módszer”, sajátosan “evangelikál módszertan”? A beszélgetésben részt vevő egyik fél azt mondta, hogy tudomása szerint ilyen nincs, így az evangelikál bibliatudosók, exegéták, írásmagyarázók a “mainstream” tudományosságba egyszerűen csak bekapcsolódnak, és a már meglévő, nem evangelikál írásmagyarázati módszereket – lásd történet-kritikai módszer, formakritika, szövegkritika, narratív írásmagyarázat vagy retorikai kritika (?)  – használják maximalista módon, tehát a saját bibliahűségükhöz mérten. Mit gondolsz erről? 

Sz.Á.: N. T. Wright a bibliakritika kapcsán azt a metaforát használja, hogy Reimarusszal a történelem tékozló fiúként ment el az atyai háztól, hogy aztán a történeti Jézus-kutatásokkal próbáljon oda visszatérni. A történeti-kritikai módszer és a formakritika bizonyos értelemben a túlzott szkepszisre adott válasz volt, ugyanakkor magában hordozta azokat az előfeltevéseket, amelyek a kételyt eredetileg előidézték. A bibliakritika alapvetései ugyanis a felvilágosodás filozófiai hagyományaiban gyökereznek, amelyek az észt és a tapasztalatot a történelem és a kinyilatkoztatás fölé helyezték. Wright metaforáját úgy egészíthetnénk ki, hogy az evangéliumi írásmagyarázati módszer pedig az idősebb fiú, amelyik nem hagyta el az atyai házat. 

Bár Wright maga is kissé lenézően beszél a történeti-kritikai módszer előtti írásmagyarázatról, én sokkal fontosabbnak látom azt a kontinuitást, amit ez a kép magában hordoz. Ha elolvasok egy Kálvin-kommentárt, a következtetései gyakran hajszálpontosan megegyeznek azokkal a következtetésekkel, amelyek a kritikai irodalommal is párbeszédet folytató evangéliumi szerzőknél ma olvashatók. Nem azért, mert ők Kálvint utánozzák, hanem azért, mert hasonló a módszerük, és hasonló az alapanyag is, amellyel dolgoznak. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem volt mit tanulni az elmúlt évszázadokban, inkább csak azt, hogy az előfeltevések mélyen meghatározzák az írásértelmezés folyamatát.

Van azonban az írásmagyarázatnak olyan része is, amely nem az előfeltevéseken, hanem a megfigyeléseken nyugszik. Adolf Schlatter véleményem szerint jobb exegéta volt, mint Rudolf Bultmann, mert jobban figyelt a részletekre. „Beobachtung!” – ez volt Schlatter mottója. A módszertan egy része ugyanúgy nem annak a kérdése, hogy evangéliumi vagy nem evangéliumi, mint az, hogy a vegyész hogyan elemzi a vegyületeket, vagy a nyelvész hogyan elemzi a szintaxist és a diskurzust. Az evangéliumi módszer történeti-grammatikai módszer, mert nagy hangsúlyt fektet a szöveg nyelvészeti és történeti elemzésére. A kritikai és az evangéliumi megközelítésben nagy az átfedés, de nem azért, mert az evangéliumiak átvették volna a kritikaiaktól a módszertant, hanem azért, mert ez a közös emberi vizsgálódás módszertana. Akár érvelhetnénk úgy is, hogy a kritikai iskola vette át az evangéliumi írásmagyarázattól a nyelvi és történeti analízist, hiszen az vitathatatlanul létezett Reimarus előtt is, az antiókhiai és a reformátori exegézisben biztosan. Csak akkor nem a kétely vezette, hanem a kinyilatkoztatásban való hit. 

Említetted a szövegkritikát is. A szövegkritika a lehető legkonzervatívabb műfaj, hiszen a célja a szöveg eredeti formájának legpontosabb helyreállítása – az utolsó betűig és hangsúlyjelig. Nem véletlen, hogy a szövegkritika legjelesebb képviselői közt olyan evangéliumi tudósokat találunk, mint S. P. Tregelles, és hogy az evangéliumi bibliakutatás egyik zászlóshajójának számító Tyndale House is új görög szövegkiadással lépett tavaly a tudományos élvonalba. 

M.T.A.: Mi jellemzi az evangelikál “módszertant”, ha van ilyen? 

Sz.Á.: Az előbb a kontinuitást hangsúlyoztam, de azt el kell ismerni, hogy a bibliamagyarázatnak már az ókeresztény kortól különböző módszerei léteztek. Vita volt például az antiókhiai és az alexandriai iskola között, hogy az allegorikus módszer legitim módszer-e, illetve hogy vannak-e különböző szintjei a megértésnek. A reformáció az írásmagyarázatban visszatért ahhoz az elvhez, hogy a szöveg jelentése az irodalmi műfaj szerinti jelentés, ezért azt úgy kell olvasni, ahogy a szerző szánta. Az exegézisben így a műfaj meghatározásán és tiszteletben tartásán túl a történetiség és a nyelvtan szerepe megnövekedett, és az a módszer vált dominánssá, amelyet a Chicagói Nyilatkozat történeti-grammatikai módszernek nevez. Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy ma ez a standard evangéliumi írásértelmezési módszer, és hogy ebben nincsen szinte semmi új, leszámítva a történeti és nyelvészeti ismereteink növekedését, és az ebből származó világosságot a szövegek megértésében.

A szövegek evangéliumi olvasata több fontos ponton különbözik a történeti-kritikai módszertől. Az egyik legfontosabb előfeltevésbeli eltérés az, hogy az evangéliumi írásmagyarázat feltételezi a Szentírás ihletettségét. Ez nem teszi zárójelbe a történeti és grammatikai vizsgálódást, de a gyakorlatban két fontos következménnyel jár. Az egyik a bizalom hermeneutikája, vagyis az a hozzáállás, amely reménységgel tekint arra, hogy a szövegben fellelt problémákra van megoldás. A másik az, amit a reformátorok a hit analógiájának neveztek, vagyis az az írásértelmezési alapelv, hogy az Írást az Írással magyarázzuk. Mivel a Szentírás Istentől ihletett, bízunk abban, hogy egyik része világosságot vet a másik részére, hiszen bár az emberi szerzők különböznek, az isteni szerző ugyanaz. 

Ez utóbbi előfeltevés nem vezethet könnyelműségre az exegézisben. Ha Pált magyarázzuk, akkor Pálra kell figyelnünk. Ha Jakabot magyarázzuk, akkor Jakabot kell figyelnünk. Az evangéliumi exegéta azonban mindvégig azzal az előfeltevéssel dolgozik, hogy Jakab és Pál nem mondanak egymásnak ellent, hanem a kinyilatkoztatás más-más aspektusát képviselik. Ezt az előfeltevést az evangéliumi exegéta akkor is fenntartja, ha nincs meg a fogalmi készlete a látszólagos ellentmondás feloldására, vagy hiányoznak puzzle-darabok, amelyek azt lehetővé tennék. Ugyanakkor éppen a bizalom és a hit analógiája számos esetben megadja a kulcsot a feloldáshoz is, míg a történeti-kritikai módszer hívei idő előtt elkönyvelhetik, hogy az egyik bibliai szöveg vitában áll a másik szöveggel vagy a történelem tényeivel. 

Mivel az irodalomkritikai megközelítés is a szöveg egységéből indul ki (még ha nem is az ihletettség alapján), az evangéliumi írásmagyarázat sokat profitálhat az eszköztárából. Sokszor éppen az irodalomkritika vagy a narratív elmélet hozott megoldást olyan történeti-kritikai problémákra, amelyek a történeti-kritikai módszerrel teljesen feloldhatatlanoknak bizonyultak. Az irodalomkritika és az evangéliumi írásmagyarázat szövetségesei egymásnak. Az irodalomkritikai megközelítés időnként feleslegesnek nyilvánított akár több évtizedes munkákat, amelyeket a történeti-kritikai módszer képviselői tettek az asztalra, egyszerűen azért, mert megmutatta, hogy amit korábban különböző forrásoknak tulajdonítottak, azt a szöveg egységét feltételező narratív technikák sokkal jobban magyarázzák.

Meg kell említeni a hermeneutica sacra elvét is, amely elsősorban a pietizmushoz köthető gondolat. Pietisták úgy gondolták, hogy a Lélek újjászülő és megvilágosító munkája egészen másfajta olvasatot eredményez, hiszen aki egzisztenciálisan, szeretettel kapcsolódik Isten igéjéhez, az máshogyan érti azt, mást lát meg benne, másfajta intuíciókkal kutatja a szöveget, mint az, akiben nincs Isten Lelke. Ezt az élményt ismerjük a műalkotásokkal kapcsolatban is, amikor bár ugyanazt nézzük, egyikünk semmit nem érez, a másikunk viszont mély érzelmekkel kapcsolódik hozzá, és az is lehet, hogy az egyik dühöt érez, a másik meg fájdalmat vagy éppen ujjongást. A különbség nem a műalkotásban van, hanem a közönségben. Az evangéliumi írásmagyarázat nem kerüli meg a történeti és grammatikai kérdéseket, de a szöveggel egzisztenciális találkozásra is törekszik, pontosabban a szöveg által az azt ihlető Istennel. 

Ezt egyébként már Augusztinusz is leírta a De doctrina christiana c. könyvében, amely az írásmagyarázatról szól. Augusztinusz szerint a legfőbb írásmagyarázati elv az, hogy „Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erőddel!” Ez a dimenzió hiányzik a kritikai módszertanból, márpedig ha valóban Isten ihlette a Szentírást, akkor ez ugyanolyan hiba, mintha a zongorista mindig csak a kottát elemezné, de soha nem játszaná el a darabot, amelynek a megszólaltatására vannak leírva a hangjegyek. 

M.T.A.: 2014 óta kerül megrendezésre az “Evangéliumi Fórum” Magyarországon a nemzetközi  és nagy múltra visszatekintő “European Leadership Forum” magyar testvérpárjaként. Arra szeretnélek megkérni, hogy pár mondatban foglald össze mindkét konferencia-sorozat történetét, és célkitűzését!

Sz.Á.: A European Leadership Forum éppen annak az evangéliumi mozgalomnak a megerősítésére jött létre, amelyről az eddigiekben beszélgettünk. Valamikor 2000-ben vagy 2001-ben Greg Pritchard Közép-Európában járt, és pár nap különbséggel találkozott egy lengyel és egy cseh apologétával. Mindketten viszonylag elszigetelten végezték a munkájukat és nem tudtak egymásról sem. Ekkor született meg annak a gondolata, hogy össze kellene kapcsolni a helyi szükségeket és a globális erőforrásokat. Ebben ismert európai apologéták és vezetők vettek részt, többek között az IFES, a L’Abri és a European Evangelical Alliance támogatásával. Azért Európa került a figyelem középpontjába, mert ez az a kontinens, ahol drámaian csökken a kereszténység ereje, miközben a legnagyobb intellektuális kihívásokkal is itt néz szembe a kereszténység, a kételyeit pedig exportálja az egész világba. A megoldást itt kell megtalálnunk.

Az első ELF Budapesten volt, ha jól emlékszem, kb. 80 résztvevővel, mindenféle európai országból. Apologéták, lelkipásztorok, evangélisták, tudósok, művészek, pszichológusok, filozófusok, üzletemberek találkoztak, hogy az evangélium mentén együtt gondolkodjanak és egymástól tanuljanak. Az ELF nem értelmiségiek elefántcsonttoronyban való köldöknézegetéséről szól, hanem felvállaltan Európa evangélizációjáról, evangéliumi vezetők megerősítése, mentorálása, bátorítása, hasznos anyagokkal való ellátása által. Az első tíz évben Magyarországon volt ez a találkozó, majd a lengyelországi Wisłába került át. Idén nagyjából 900 evangéliumi vezető lesz jelen Európa minden részéből, köztük rengetegen előadókként is. Az elmúlt másfél évtizedben a legkiválóbb előadók érkeztek a közel harminc networkre oszló Fórumra. Köztük rendszeresen visszajáró előadó volt John Lennox, Wayne Grudem, Glynn Harrison, Pablo Martínez, Pete J. Williams, Michael Reeves, Jerram Barrs, D. A. Carson, Michael Green, Stephen Meyer, és még sokan mások.

Az Evangéliumi Fórum az ELF-fel partnerségben született 2007 körül. A küldetésünket így fogalmaztuk meg: „Az Evangéliumi Fórum a keresztény hitet ért kulturális, intellektuális kihívásokra adott válaszként született. A Fórum célja: bátorítani, megerősíteni, felkészíteni és összekapcsolni magyar evangéliumi vezetőket, hogy Isten misszióját meggyőződéssel végezzék elhívásuknak megfelelően az élet minden területén.” Eddig kisebb konferenciák mellett öt nagy országos találkozónk volt, most szervezzük a hatodikat. Az idei hét műhelyre épül: apologetika, bibliaértelmezés, művészet, pszichológus, tanítványnevelés, teológus, vezetői műhelyek. Olyan evangéliumi elkötelezettségű vezetőket és potenciális vezetőket várunk Magyarországról és a határ túloldaláról is, akik szívesen tanulnak másokkal együtt arról, hogy hogy tudnák jobban végezni az elhívásukból fakadó szolgálatot. Mi őket szeretnénk szolgálni és segíteni azzal, hogy összekapcsoljuk őket egymással is és igényes tartalmakkal is. 

M.T.A.: Mit tapasztalsz, a különféle felekezetekbe tömörülő protestáns – népegyházi és kisegyházi háttérből jövő – hívők mennyire érzik át annak jelentőségét, hogy az evangélium ügye – evangelikál értelmezés szerint – közös? Bár hazánkban nincsenek olyan jellegű, a keresztyén közösségek eltérő etnikai hátterét, felfogását, különféle doktrínákkal kapcsolatos meggyőződését vizsgáló  közvéleménykutatások, mint amiket a tengerentúl a Pew Research Forum, vagy a The Barna Group végez, mégis szeretném megkérdezni tőled, hogy ha hazai viszonyok között egy “evangelikál térképet” elképzelünk magunk előtt, vajon mit látnánk? Talán segítség lehet számunkra, ha megnézzük, hogy az Evangéliumi Fórum többnapos konferenciáit milyen hátterű keresztyének látogatják. Ha saccolni kellene, mit mondanál, a magyar keresztyének hány százaléka sorolható az evangelikál mozgalomhoz, illetve milyen felekezeti eloszlást látunk magunk előtt? 

Sz.Á.: Nem mernék saccolni, valóban szükség lenne olyan szociológiai mérésekre, amelyekből ezek az adatok Magyarországon is láthatóvá válhatnak. Azt azonban enélkül is látom, hogy az evangéliumi mozgalom Magyarországon nagyon heterogén, és mégis egymásra tudnak találni azok, akik a Szentírást Isten igéjének, Krisztust pedig Uruknak és Megváltójuknak tartják. Az Evangéliumi Fórumon a legnagyobb kontingenst minden évben a reformátusok képezik, utánuk jönnek a baptisták, az evangélikusok, a golgotások, a szabad evangéliumi gyülekezetekből és pünkösdi-karizmatikus gyülekezetekből valók, illetve a metodisták és testvérgyülekezetiek. 

A pontos arány változó, de az mindenképpen kirajzolódik a statisztikákból, hogy a magyarországi evangélikalizmus jelen van mind a hagyományos, történelmi egyházakban, mind azokon kívül. Bátorító látni, hogy a második világháború utáni ébredéseknek milyen messzire nyúlnak az árnyékai. Jelentős evangéliumi fészkek vannak a történelmi egyházakban, és azokon kívül is. Az a szép, hogy a felekezeti megoszlás nem okoz semmiféle konfliktust a rendezvényeinken. De ez volt mindig is a tapasztalatom. A megtérésem óta eltelt harminc évben mindig domináns része volt a hitéletemnek a felekezetközi evangéliumi mozgalomban való részvétel, eleinte a MEKDSZ-ben, majd más evangéliumi missziókban, együttműködésekben, és a felekezeti különbség soha nem okozott feszültséget. Ha feszültségek voltak, azok másból fakadtak. Nagyon nagy az igény az egységre és az összefogásra. Emiatt inkább a határokat nehéz meghúznunk ott, ahol viszont véget ér az evangéliumiság.

M.T.A.: Korábban már szóba került, hogy az evangelikál Szentírás és evangélium-értelmezésből bizonyos etikai elvek fakadnak, amelyek egyértelmű határvonalat húznak evangelikál és nem evangelikál keresztyének közé. Ez – főleg hazánkban – együtt jár némelyek számára egy  kellemetlen dologgal. Jelenleg az USA-ban és Európában, de főként Közép- és Kelet-Európában a jobboldali pártok állnak ki (az USA-ban a republikánusok) rendszerint a hagyományos családmodell mellett és az abortusz ellen. Az evangelikalizmust ezért sokan eleve republikánus, vagy jobboldali politikai keresztyén ideológiának tartják. Azaz bizonyos, egyébként konzvervatív keresztyének magukat azért nem azonosítanák “evangelikálként”, mert akkor – gondolják, – azonosulniuk kellene “jobboldali eszmékkel”, vagy konkrét politikai pártokkal. Ebből fakadóan sajnos sokszor – ez az én tapasztalatom, véleményezd nyugodtan, – azért kezdenek el relativizálni bizonyos status confessionis kategóriába eső kérdéseket (lásd melegházasság), mert az elvi álláspontjuk artikulálásával nem szeretnék azt a látszatot kelteni, hogy ők jobboldaliak. Vannak az USA-ban ún. “baloldali, vagy “balos evangelikálok”, például a “Sojourners” közösség, Jim Wallis vezetésével. Róluk mit gondolsz, tekintetbe véve, hogy a “baloldaliság” általában manapság különféle progresszív eszmékkel kapcsolódik össze?

Sz.Á.: Szűklátókörűségnek tartom, ha a kétezer éves evangéliumi hitet modern politikai viták foglyává akarjuk tenni. Akár úgy, hogy valamely modern politikai ideológiával házasítjuk össze, akár úgy, hogy az ettől való félelem miatt lemondunk az evangéliumi meggyőződéseinkről vagy azok nyílt felvállalásáról. Az evangéliumi kereszténység természetesen sokkal régebbi, mint a republikanizmus vagy a progresszió, és az eredete sem evilági. Ahogy Blocher mondta, az evangelikalizmus nincs a térképen. Ne is tegyük rá a térképre! A gyülekezetünkben senkit nem kérdezek arról, hogy kire szavaz, milyen a politikai meggyőződése, mert sokkal mélyebb az egységünk, és nem szeretném, ha ezt az egységünket a politikai véleménykülönbség kikezdené. Engem személy szerint nagyon érdekel a politika, barátaimmal sokat beszélgetünk is róla, de ez a hit szempontjából másodlagos, sőt, inkább harmadlagos vagy negyedleges kérdés.

Egészen addig, amíg valaki nem teszi azt elsődlegessé, mert akkor viszont nyíltan kell beszélnünk róla. Amikor egy jobboldali politikai meggyőződésű keresztény nem érzékeli, hogy a nemzeti identitása a Krisztusban való identitás elé került, akkor nagy baj van. Ilyenkor a keresztény hit sérül. A gyülekezetünkben az egyik presbiter feketebőrű brazil ember. Szereti Krisztust, kiváló igehirdető, vezetői ajándékokkal van megáldva. Ha valakit zavar az a tény, hogy egy magyar gyülekezet élén brazil vezető is áll, az az evangélium elé helyezett ideológiai szempontokat, és olyan intésre van szüksége, amilyennel Pál megintette Pétert Antiókhiában, hiszen a viselkedésével megtagadja az evangéliumot.

Ugyanígy, ha egy baloldali politikai meggyőződésű hívő nem érzékeli, hogy mondjuk az erőszakmentesség vagy az inkluzivizmus oltárán feláldozza a Szentírás Isten haragjáról és ítéletéről szóló tanításait, vagy esetleg olyan haladó politikai ügyeket, mint a feminizmus, a melegházasság vagy a kritikai elmélet, a kereszténységen belül kezdi képviselni, az az evangéliumtól való végzetes elsodródáshoz vezethet. Nem kevésbé káros ez, mint a bizánci cezaropapizmus, a dél-afrikai Apartheid támogatása, vagy a 30-as évek „német kereszténysége”, hiszen politikai elvárások alá rendeli az evangéliumot. Az evangéliumi kereszténység lényege azonban éppen az, hogy a Szentírás a legfőbb tekintély, és a Szentírás által megfogalmazott evangélium áll a hit középpontjában.

Az evangéliumiság tehát se nem jobboldali, se nem baloldali, hanem mindkettőtől független. Találhat rokon gondolatokat és értékeket a jobboldali politikában, ilyen például a család és a házasság ügye, valamint az abortusz és a melegházasság ellenzése. A korai keresztények nyíltan vállalták, hogy a magzatot nem hajtják el. Az evangéliumiság találhat rokon gondolatokat baloldalon is, ilyen a könyörület vagy a befogadás. A korai keresztényeket úgy ismerték a kívülállók, mint akik gondoskodnak a környezetükben élő szegényekről, illetve akik között homoszexuális életet élők is megtisztulhattak, megszentelődhettek, mert kegyelmet találtak. De az evangéliumi kereszténység ezeket az elveket független forrásból, független motivációval, saját maga által meghatározott arányokban szolgálja, mert Krisztus az Ura, nem a világ. Evangéliuminak lenni éppen ezt a radikális szabadságot jelenti az aktuális ideológiáktól. A evangéliumi hit a Szentíráshoz és Krisztushoz igazodik.

M.T.A.: Köszönöm az interjút! 

Ez is érdekelhet

Menekülés – zsákutcába / Az exvangelikalizmus és az exvangelikálok
Mi, magyar református evangelikálok – az Evangelikál Csoport Egyesület református tagjai és a Magyarországi Református Egyház
Tim Challies: Az evangelikalizmus határai (a miszticizmus és az evangelikalizmus)
Dr. Martyn Lloyd-Jones: Az evangelikál és a misztikus út – azonosságok és eltérések

6 válasz

  1. Pingback : Interjú az evangéliumi vagy evangélikál hitről

  2. Chiciudean Miklós

    Kedves Ádám,
    Örülök a Márkus Tamással készített interjúnak. Nagyon értékesnek tartom. Az alábbiakban szeretnék néhány gondolattal és kérdéssel csatlakozni ahhoz, amit mondtál.

    Az első kérdésre adott válaszban elhangzik:
    „Ha nekem kellene röviden definiálnom az evangéliumiságot (evangelikalizmust), akkor azt a meghatározást követném, amit D. A. Carsontól hallottam. Eszerint az evangéliumi hit formális elve a Szentírás tekintélye, materiális elve pedig a Szentírás által definiált evangélium. Olyan felekezeteket átjáró és teljes felekezeteket magában foglaló mozgalomról van tehát szó, amely a Szentírást tartja megbízható és legfőbb tekintélynek, és az evangéliumot helyezi a hittartalom és az egymással való közösség centrumába.”
    Megjegyzésem: Jól lett volna egy mondatban utalni az evangélium doktrinális tartalmára már itt – bár később lesz még erről szó – mert ma pontosan ez nem egyértelmű (lásd az engesztelés körül kirobbant vitát).
    A második kérdésre adott válaszban elhangzik:
    „Ebben az értelemben az evangéliumiság tehát mindenkor jelen volt az egyházban. Irenaeus a közös apostoli hagyományt védte a valentiniánus eretnekségtől. Athanasziosz evangéliumi hitvalló volt az arianizmus korában. Ambróziusz hasonlóképpen. Augusztinusz az evangéliumért harcolt Pelagius tévelygésével szemben.”
    Megjegyzésem: Az evangéliumiság akkora érték és központi a keresztyénségben, hogy teljes (intellektuális) erejükkel védték és harcoltak érte. Sajnos ez az ethosz meglanyhult a 20-21. századi evangéliumi vezetőkben és ezért is árasztja el az evangéliumiságot annyi tévtanítás és hibás kegyességi gyakorlat.
    „A baptisták és a testvérgyülekezetek a hívők közösségét, a communio és congregatio sanctorum apostoli igazságát hangsúlyozták, a pünkösdi mozgalom a Szentlélek eleven és megtapasztalható munkáját. A fundamentalisták a keresztény hit alapvető igazságait védték a teológiai modernizmustól. Ezek mind evangéliumi mozgalmak.”
    A pünkösdi mozgalmat egy szusszal ide sorolni a többi közé, nem tartom helyesnek, és a sajátosságukat pedig nem precíznek, mert a „Szentlélek eleven és megtapasztalható munkáját” az újjászületésben hangsúlyozták már korábban (Whitefield, a metodisták, a baptisták, stb). A pünkösdiek egy sajátos munkát hangsúlyoztak (lélekkeresztség), amelyet a többi protestáns felekezettől eltérően nem a Szentírásban fedeztek fel és kívánták a gyakorlatba átvinni, hanem előbb átéltek valamit, aminek kerestek szentírási igazolást. Ez paradigmaváltás erejével hatott, és azóta is hat a mai élménykereső keresztyénségben.

    A harmadik kérdésre adott válasz szerint a szociológiai (kulturális) különbségek, sokszínűség nem tűnik számodra relevánsnak az evangéliumiságra nézve, említve a dél-koreai teljes evangéliumi közösséget és egy kongói pünkösdit, noha az első keresztyén gyülekezetek – bár kulturálisan valóban különböztek – végül kultúrájukra erkölcsileg megtisztító hatással voltak és hosszú távon már sok közös vonást mutattak. Nagyon fontos, hogy az egyház-társadalom kulturális kölcsönhatásban van-e ma is ráhatása az újjászületett hívőségnek a társadalomra vagy az irány megfordult (elvilágiasodás)? Vagyis a bűn – bár teológiai/bibliai fogalom – mégis kulturális kontextusban (Sitz im Leben) konkretizálódik. Talán erről lesz még szó később.

    Ennél a kérdésnél említed vadhajtásként a túlzott purizmusból fakadó szeparatizmust. Így fogalmazol:
    „Az egyik mindenkori kísértés a túlzott purizmusból fakadó szeparatizmus, vagyis az a fajta elhatárolódás a fennálló felekezetektől, amely nem csak a hamist választja el az igaztól, de a testvért is a testvértől. A szeparatizmus nem pusztán új formákat hoz létre, hanem a régi formákon belül lévőkkel egyáltalán nem is vállal közösséget.”
    Aztán példaként említed Whitefield és az Erskine fivérek közötti törést. Persze, hogy a szeparatizmus, amennyiben öncélú vagy önkényes, helytelen. De nem is szabad a priori negatívként kezelni. Isten szentségének oldaláról nézve a szeparatizmus (elkülönülés) teljesen pozitív fogalom és magatartás, mert elválasztja a világosságot a sötétségtől (1Móz 1,4). Az evangéliumiság megőrzése nem lehetséges elkülönülés nélkül, ahogyan a világosság sem marad meg a sötétségtől való elkülönülés nélkül. A kérdés inkább az, hogy mi az elkülönülés alapja, kritériuma és ennek következtében kitől kell elkülönülni. Sajnos annyira negatív lett ez a fogalom, hogy alig vállalkozik valaki az elkülönülés teológiáját kidolgozni bibliai alapon. Pedig Isten szentsége alapvető a Bibliában és a valóság felépítésében és Biblia nyilván tanít az elkülönülésről.
    Az látjuk, hogy az elkülönülés „piros vonala” a történelem során egyre kijjebb tolódott. Spurgeon kilépett az angliai Baptista Szövetségből a liberális teológusok tolerálása miatt. Ma már emiatt kevesen lépnének ki (egyébként akkor is). A prosperitás evangéliumát említed mint potenciális vízválasztót. Sokaknak pedig a homoszexualitás melletti hivatalos kiállás sem elég, hogy elkülönüljenek felekezetüktől. Akkor nagyjából hol húzódik a lelki képzeletbeli „piros vonal”? Másképpen, Isten szentsége milyen határokat definiál e dologban gondolva pl. a 2Kor 6,14-18-ra és 2Tim 3,1-5-re?
    „A legtöbb nagy nyugati protestáns felekezet elesett ebben a harcban, mert már korábban feladta evangéliumi karakterét, többnyire a felvilágosodás utáni bibliakritika és a liberális teológia kedvéért.”
    Egy ilyen kijelentés után ki kellene mondani az elkülönülés helyességét az ilyen felekezetektől. A liberális teológia pedig a hazai történelmi protestáns népegyházakat és kisegyházakat is megfertőzte.
    „Az evangéliumi kereszténységnek véleményem szerint sürgős profiltisztításra van szüksége. Erre voltak is kezdeményezések az elmúlt évtizedekben. Ilyen például a The Gospel Coalition, amelyik a széttartó, szétfolyó evangéliumi világban egy viszonylag markáns középpontot igyekszik létrehozni.”
    Ez így van és erőfeszítéseik jelentősek. De ha nincs külső határ, akkor teljesen értelmetlen „középpontról” beszélni, ugyanis középpontja csak egy behatárolt körnek lehet.
    Az evangéliumiságon belül miért csak a parachurch és interkonfessionális értelemben lehet beszélni? Az evangélium az egyházra/gyülekezetre lett bízva. Az evangéliumiság mai harcában inkább ezeket kellene megerősíteni, vagyis teológiailag szilárdan biblikus és kegyeségileg eleven gyülekezetekre van szükség. Az evangéliumi megújulás és öntisztázás ezekből kellene elinduljon, úgymond lentről felfelé és nem fentről lefelé.
    Folyt. köv.

  3. Chiciudean Miklós

    A hetedik kérdésre adott válaszban elhangzik részedről:
    „A szeparatista ennél tovább megy, ő úgy gondolkodik, hogy Isten népe nem is maradhat a megromlott, eldeformálódott struktúrák között, ki kell jönnie azokból, és aki kívül van, az ne gyakoroljon közösséget azokkal, akik rossz kompromisszumot kötve bent vannak a megromlott struktúrákban. Remélem, érthető a különbség, amire rá akarok mutatni. Én szabadegyházi vagyok, de nem vagyok szeparatista. Elismerem, hogy különbözőek az elhívásaink, és tisztelem azokat, akik számomra esetleg nyomasztó egyházi struktúrák között szolgálják az evangélium ügyét, mert úgy vélik, erre kaptak elhívást. Teljesen legitimnek tartom mindkét megközelítést. A szeparatista nem.
    Van azonban egy határ, amit szerintem sem léphet át egy evangéliumi keresztény, illetve amelynek nem sodródhat a másik oldalára. Ez a határ az, amikor a felekezete a hivatalos állásfoglalásaiban, hitvallási irataiban, etikai gyakorlatában egyértelműen szembe megy az evangéliummal.”
    Biztos, hogy a szeparatistának csupán az „eldeformálódott struktúrákkal” van baja? Mit jelentsen a valós életben a „nyomasztó egyházi struktúrák között” szolgálni az evangélium ügyét? Más szóval, mitől deformálódtak, romlottak meg és váltak nyomasztóvá az egyházi struktúrák? Ez maga után vonja azt a kérdést, hogy amennyiben egy felekezet elméletben vallja a tiszta evangéliumot, de a gyakorlatban elhanyagolja alkalmazását vagy kifejezetten helytelenül alkalmazza, az elég indok-e az elkülönüléshez? Hiszen a továbbiakban elhangzott a részedről, hogy „van azonban egy határ…amelynek nem sodródhat a másik oldalára.” Ide sorolod például az evangéliummal ellentétes etikai gyakorlatokat. Mi van akkor, ha egy felekezet nem tűri a homoszexuálisokat a tagságában, viszont nem csinál ügyet abból, hogy a fiatalok nemi életet folytatnak házasságon kívül/előtt vagy férfiak és nők nem házasságban, hanem úm. párkapcsolatban élnek? Meglátásom szerint több figyelmet kellene fordítani a szekularizációs/elvilágiasodási folyamatok etikai és kulturális aspektusaira.
    A nyolcadik kérdésre adott válasz utolsó bekezdése:
    „Azt kell tehát megmutatnunk, hogy a valóságban szükségszerű az elválasztás, és aztán csak ott válasszunk el, ahol arra tényleg szükség van. Egységet csak ott lehet teremteni, ahol van valami közös, amit értéknek tekintünk. Evangéliumi keresztények számára ez az érték az evangélium. Ha valódi egységet szeretnénk, meg kell tudnunk mondani azt is, hogy mi nem az evangélium.”
    Korábbi kommentemben jeleztem, hogy szükség lenne az elkülönülés bibliai alapjait kifejteni, különben csak a szép fogalmazásoknál maradunk. Viszont a gyakorlatban rögtön letámadják azt, aki ma vonalakat, határokat mer húzni. Egyből kirekesztőnek számít. Személyesen úgy látom, hogy ma egyértelműen nem elegendő az evangéliumi egység megteremtéséhez a doktrinális/hitvallási egység, hiszen mindnyájan látjuk, hogy Krisztus egyháza sokkal inkább kulturális kihívásokkal küzd ma, mint teológiaival. Egészen konkrétan fogalmazva, míg az evangélium alapigazsága a Gal 1,4 szerint az, hogy Krisztus „önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból…”, addig az evangéliumi egységhez hozzá kellene tartozzon a bűntől való elkülönülés hirdetése és gyakorlása (Róm 6,2: „…akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még abban?”), tehát a megszentelődés gyakorlása. Sajnos a mai evangéliumiságban elhalványult Isten szentségének víziója, ami egyoldalúságot eredményezett túlhangsúlyozva a befogadást és a szinte bárkivel való közösséget. Egy egészséges vízió helyreállítása Isten szentségéről egyensúlyt teremtene egység/közösségvállalás és elkülönülés között. Márpedig ez egyensúly nélkül Krisztus gyülekezeteinek nem sok esélye marad az elvilágiasodás elleni harcban.

  4. Chiciudean Miklós

    Kedves Ádám,

    köszönöm a reagálásodat. Engedd meg, hogy kissé tovább fűzzem a gondolatokat.

    Amikor én a következőket írtam:
    A pünkösdiek egy sajátos munkát hangsúlyoztak (lélekkeresztség), amelyet a többi protestáns felekezettől eltérően nem a Szentírásban fedeztek fel és kívánták a gyakorlatba átvinni, hanem előbb átéltek valamit, aminek kerestek szentírási igazolást. Ez paradigmaváltás erejével hatott, és azóta is hat a mai élménykereső keresztyénségben.

    Te utána ezt reagáltad:
    „nem értek egyet azzal, hogy a pünkösdiek átéltek valamit, aminek aztán kerestek szentírási igazolást. Inkább arról volt szó, hogy vágyakoztak átélni valamit, amit a Szentírásban láttak.”
    és
    „Abban igazad van, hogy a pünkösdi mozgalom hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténységben fontos lett az élménykeresés. Ennek a jó oldala az a szomjúság, amely a Szentlélek ereje iránt ébredt a hívőkben. Rossz oldala az, hogy ez sokszor valóban már nem a szentség és a misszió kontextusában jelenik meg, hanem a mai kor szellemi nárcizmusában és hedonizmusában. (Nem beszélve a mozgalom egyéb szélsőségeiről.) De ha méltányosak akarunk lenni, azt azért hozzá kell tennünk, hogy a pünkösdi-karizmatikus mozgalom a misszió terén sem volt rest. Gondoljunk csak arra, hogy ez a mozgalom a kereszténység olyan növekedését eredményezte a fejlődő világban, amelyet régi misszionáriusok álmodni sem mertek. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom ma az összkereszténység nagyjából egyharmadát teszi ki (noha mindössze százéves mozgalom!), és számszerűleg a félmilliárdot is meghaladja. Isten azért adja a Lelkét, hogy tanúi legyünk a föld végső határáig. Itt mintha ez történne…”

    Én a pünkösdi/karizmatikus mozgalomtól nem vitatom el a keresztyénségét. Sőt, ahogy írtam az előző hozzászólásaimban, azt sem, hogy hitvallásaik általában tartalmazzák az evangéliumot. Azt viszont állítottam, hogy a pünkösdi/karizmatikus átélések végül paradigmaváltást eredményeztek közvetlen vagy közvetett hatásukban, ami ma már egyértelműen érzékelhető az élménykereső keresztyénségben. Te is elismered, „hogy a pünkösdi mozgalom hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténységben fontos lett az élménykeresés.” Nos, az élménykeresés kapcsán szeretnék kissé rávilágítani, hogy ez miben és hogyan okozott paradigmaváltást, másképpen fogalmazva jelentős „mutációt” az evangéliumiságban.

    Utaltam első hozzászólásomban arra, hogy „a doktrinális/hitelvi alapot nem látom elegendőnek az evangéliumi egység megteremtéséhez.” Az élménykeresési gyakorlat bontotta meg ezt az egységet. Tehát nem hitelvi, hanem gyakorlati, az evangélium alkalmazásának területén végbement változásról van szó. Arra gondolok, hogy a történelmi evangéliumi felekezetekben az istentisztelet gyakorlása mellett az evangélizálás (az üdvösség hirdetése) volt a legfontosabb tevékenység. A misszió. Ez pedig az evangélium igazságának hirdetését, proklamálását jelentette az ősi apostoli gyakorlatnak megfelelően. Aki megértette és elfogadta, hogy bűnös Isten előtt és Krisztushoz fordult hittel kegyelemért (az Ő engesztelő áldozatára támaszkodva), az üdvösséget nyert és tagja lett Krisztus egyházának.

    A megtérésre, a Krisztushoz való fordulásra való felhívás képezte a keresztyénség fő üzenetét a világ fiai felé. Ezért is van az, hogy akik az evangéliumiság definiálással foglalkoztak (pl. az általad említett Bebbington, vagy éppen A. McGrath) a „konverzionizmust” (a megtérés hirdetése és gyakorlati megkövetelése) is meghatározó elemnek tartották. A pünkösdi/karizmatikus mozgalom azonban ott hajtott végre nagy változtatást, hogy a szentlélek-keresztség és a nyelvekenszólás (de a többi jelszerű karizma) elnyerését hangsúlyozva és megkövetelve valójában az átélést (élményt) helyezte a középpontba. Tehát míg a klasszikus evangéliumiság az evangélium igazságait hirdetve nyerte meg az embereket, addig a pünkösdi/karizmatikus mozgalom az átélések (élmények) hirdetésével. Ez számomra döntő paradigmaváltás volt.

    Azóta az evangélium igazsága fokozatosan háttérbe szorul az emberek megnyerésében és az átélések (élmények) hirdetése és kínálata dominál. Valójában a nap végén az a sikeres (könyvelheti el a legnagyobb növekedést), aki a legjobb, legelérhetőbb, legkielégítőbb (de azért vallásos) élményeket nyújtja. MA MÁR A LEGNAGYOBB GOND NEM AZ, HOGY ELFERDÍTIK AZ EVANGÉLIUMOT, HANEM EGYSZERŰEN FELESLEGESSÉ TETTÉK.

    Aki megnézi a mai evangéliumi/pünkösdi/karizmatikus) gyülekezetek prédikációit, üzeneteit, alig talál bennük bűnbánatra és Krisztushoz való fordulásra történő felszólítást. Alig találni ma már klasszikus evangélizációs istentiszteleteket és igehirdetéseket. Pedig Billy Graham és korosztályának evangéliumisága még erről szólt. Például a baptisták hagyományosan két istentiszteletet tartottak vasárnaponként, egy tanítóit (hitmélyítő) és evangélizálót (hitébresztő). Mivel ma már egyértelműen az élményekkel lehet hatékonyan hódítani és az igazság fegyvere eltompult, sorra hagyják el a baptista gyülekezetek a vas.du. istentiszteleteket és fognak bele minden egyéb kiscsoportos élménykínáló módszerbe. A Baptista Egyház férfikonferenciáján („Férfi a pályán”) vadászmester vezeti be az érdeklődőket a vadászat titkaiba, fitness-edző az egészséges mozgás világába, drónszakértő pedig minőségi időtöltésre ajánlja a legújabb hobbyt. De az élményalapú „evangélizálás” fonalára fűzhető fel a modern dicsőítés elterjedése, Rick Warrennek az egész világon elterjed „seeker-sensitive” módszere, vagy akár a hazánk evangéliumi fiataljait is utolérő kontinúacionista hype.

    Amikor az evangéliumi közösségek egyre szélesebb élménykínálattal akarják megnyerni az embereket, és ennek érdekében ezer módszerrel is (többek között ingyen sört kínálva) fokozzák az átélések pozitívságát, kellemességét, ott hogyan jut el az ember Krisztus keresztjéhez ( bűnlátásra, bűnbánatra, összetörésre, megalázkodásra)? Te magad gyönyörűen úgy fogalmaztál az interjúban: „Akit ugyanis egyszer elítélt már a lelkiismerete, aki átélte már a bűnei feletti szomorúságot (ami a Szentlélek egyik legfontosabb munkája), az nem fog békét találni másban, csakis Krisztus keresztjében”. Tehát a mindig pozitív élményre kihegyezett légkörben, hogy juthat el valaki a bűnei feletti szomorúságra? Ugyebár ez a Szentlélek egyik legfontosabb munkája, azaz Krisztushoz vezetni a bűnöst. De ezt az utat nagyon megnehezíti, ha nem lehetetleníti el, az élményalapú tagtoborzás.

    Pál apostol, aki azt mondta, hogy „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket”, így folytatta: „elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről… hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” Vagyis Pál nem akarta azt, hogy a keresztyének hite retorikai élményre (lásd az 1Kor 1-2 hátterét) alapuljon, hanem a Krisztus üdvözítő munkájába vetett hittel Isten erejére támaszkodjanak. Ez az evangéliumiság lényege és ezt látom ma veszélyesen elhanyagolva.

  5. Kedves Miklós!

    Értelek. Szerintem a végcél tekintetében sem gondolunk nagyon mást. Éppen ezért hadd hozzam ide a Westminsteri kiskáté első kérdésére adott választ: „Az ember legfőbb célja, hogy dicsőítse Istent és élvezze őt (enjoy him) örökké.” Ezt nehéz máshogy elképzelnem, mint átélésként. Aki élvezi Istent, az nem csak tudja ezt, hanem azért tudja, mert tapasztalja. Ez az élmény kívánatos. Pál az efezusi hívőkért imádkozva kéri Istentől: „a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.” A pünkösdi hívők nagy része pontosan erre gondol, amikor a Szentlélek keresztségéről beszél. Hogy kapja meg (nagyobb mértékben) Isten Lelkét, hogy jobban ismerje az Atyát, hogy jobban lássa, milyen reménységre van elhívva és milyen gazdag az öröksége, és átélje Isten mérhetetlen hatalmát. A nyelvekenszólás is eszköz számára, hogy imádja Istent és kiöntse előtte a szívét.

    Létezik az is, amiről te beszélsz. A pünkösdi mozgalom hangsúlyeltolódásai szerintem is hozzájárultak ahhoz, hogy sokan csak az élményt keresik, nem Istent. A seeker-sensitive modellel szemben nekem is vannak fenntartásaim, pontosan azért, mert azt adja, amit az emberek akarnak, és kevés benne a valódi hódolat, engedelmesség és megszentelődés. (Bár ezt sem merném általánosítani.) Viszont az élményközpontúság elterjedését nem varrnám a pünkösdi mozgalom nyakába. A kultúrában nagyon fontos folyamatok játszódtak le, amelyek katalizálták az egész kereszténységben az énközpontúságot, az érzések mindenhatóságát és az igazság amortizálódását. Hozzájárult ehhez a romantika, a posztmodern és a kultúrát eluraló nárcizmus és hedonizmus. A pszichológia is. Ezek nem csak a pünkösdi mozgalomban jelentkeztek, inkább azt is gyakran rossz irányba húzták.

    A lényeg: kisebbnek látom a pünkösdi mozgalom felelősségét, és valószínűleg több értéket is látok benne, mint te. Pünkösdi és karizmatikus keresztények nagyon nagy áldozatokat hoztak a misszióért. Csak hogy egy friss példát mondjak: Jonathan Chau az életét is kész volt odaadni a szentinelézek eléréséért.

Hozzászólás írása