8
okt
2018

Michael J. Kruger: A kánonkritika ismertetése és értékelése

A. Ismertetés

Folytatván a közösség által meghatározott modellek áttekintését, most rátérünk egy viszonylag új nézetre a kánonról, az elmúlt harminc évben kialakult kánonkritikára. Ez a kánonnal kapcsolatos új megközelítés eredetileg Ószövetség-kutatók – elsősorban Brevard Childs és James Sanders – közötti viták során jelent meg, így egy ideig elkerülte az Újszövetséggel foglalkozó körök figyelmét. Childs azonban kiterjesztette munkáját az Újszövetségre is, így a tárgyalásunkat elsősorban a kánonkritika őáltala képviselt megközelítésére fogjuk összpontosítani. Ezt az új megközelítést elsősorban Childsnak a Szentírás történeti-kritikai, a biblikateológiát hátráltató elemzésével kapcsolatos frusztrációja és elégedetlensége motiválta. Childs amellett érvel, hogy a bibliai szöveg jelentésének megtalálására nem az a legjobb mód, ha megpróbáljuk feltárni a legkorábbi „réteget” a formakritika, a forráskritika vagy a redakciókritika – a modern kritikai kutatás bevett eszközei – segítségével. Ezzel szemben a szöveg jelentése szorosan összefügg azzal, hogy hogyan működik, milyen szerepet tölt be tágabb kanonikus kontextusában. Másszóval, elterjedt nézetekkel szemben, a szöveg nem irodalmi fejlődésének legkorábbi állapotában érthető legjobban (miután a kutató lehántotta a különböző rétegeket), hanem irodalmi fejlődésének legutolsó fázisában, amikor elérte végleges alakját. A kanonikus forma mögötti „eredeti” szöveg feltárására irányuló vég nélküli kritikai törekvés Childs szerint tévút, ugyanis „hajlamos absztrakcióra és spekulációra”, és nem képes a keresztény közösség számára normatív szöveget nyújtani. Ezért a kánonkritika központi alapelve (legalábbis Childs szerint), hogy a biblikateológia és az exegézis egyetlen helyes alapja a szövegnek a korai egyház által elfogadott végleges formája. Ahogyan Childs megfogalmazza: „Az Újszövetség hagyományos kerete megalapozott kontextus nyújt, amelyet a keresztény egyház elfogadott mint olyat, ami hűségesen tükrözi az evangélium minden dimenzióját. A kánon nyújtja azt a referenciapontot, amelyhez viszonyítva valakinek az egyetemes egyházzal való identitása meghatározható.”

Childs ragaszkodását ahhoz, hogy az Újszövetségnek csak a végső formája normatív, két tényező motiválja. (1) Childs amellett érvel, hogy az újszövetségi kánon végső formája az egyetlen, amely a korai kereszténység divergens (és gyakran egymásnak ellentmondó) irányzatait összehozza, és ad egy tágabb keretet, amelyben ezek megértése, vagy akár összeegyeztetése lehetséges. Másszóval a kereszténység korai irányzatainak egymással folytatott teológiai viszálya alakította és formálta a ma ismert kánont; hogy annak végső formáját figyelmen kívül hagyjuk, és a legkorábbi rétegre összpontosítsunk, a végleges formát alakító tényezőknek és így a kánon „történeti” oldalának figyelmen kívül hagyását jelentené. (2) Az Újszövetség végső formája kell, hogy normatív legyen, mert az Újszövetséget összeállító utolsó redaktorok az anyagot szándékosan olyan médiummá alakították, amely lehetővé teszi annak továbbadását a későbbi nemzedékeknek. Childs magyarázata szerint ez a kanonikus alakítás „pontosan azért [történt], hogy eloldozza a szöveget annak konkrét történeti hátterétől, és hogy felülemelkedjen az eredeti közönségen.” Ha valaki pusztán történeti-kritikai módszertanok alapján közelíti meg a szöveget, a jelentés leszűkül arra az eredeti kontextusra, amely a hagyomány adott alrétegét létrehozta, és minden tartós jelentőséget nélkülöz az egyházi közösség számára. Ezért, érvel Childs, a végső kanonikus formát kell használni, mert ez egy „rugalmas keretrendszert” nyújt az értelmezés számára, amelyet egyébként eltorzítana a „historicista merev modellje.” R. W. Wall egyetért: „A történeti kritika eszközei tévesen lecserélik a Szentírás teológiai referenciapontját egy történetire, befagyasztva normatív jelentőségét ókori világokba, amelyeknek nincsen hatásuk a mai egyházra.”

Childs megközelítése tehát elutasítja azt a történeti-kritikai gondolatot, amely szerint a kánon fogalma mindössze „kései egyházi tevékenység, amely kívül áll a bibliai irodalmon magán, és amelyet utólag erőltettek rá ezekre az iratokra.” Ezzel szemben Childs hangsúlyozza, hogy az egyház „kanonikus tudatossága” a kezdettől jelen volt, és „mélyen beágyazott magában az újszövetségi irodalomban”. Hasonlóan, Childs megközelítése elutasít mindenféle „kánon a kánonban” modellt (ld. a 2. fej.-t), mert ezek feldarabolják és eltorzítják a korai keresztény közösségek számos nemzedéken át végzett alakítása és előrehaladása végeredményeként kialakult kánont, és ezáltal nem nyújt koherens és egységes alapot, amelyből kiindulva a modern-kori egyház számára tartós jelentőséggel bíró evangéliumi üzenetet lehetne hirdetni.

Mostanra világossá vált, hogy hogyan határozza meg Childs kánonkritikai modellje azt, hogy mely könyvek valók a kánonba. A kánon azokból a könyvekből (és a könyvek azon formájából) áll, amelyeket a korai egyház végül meghatározott és elfogadott mint az evangéliumról alkotott felfogásuk alapját. Mindazonáltal Childs nem szűkíti le a kánon szakkifejezés jelentését pusztán erre a végső fázisra (ahogyan azt Sundberg kizáró definíciója tenné). Mivel Childs felismeri a kanonikus „folyamat” jelentőségét, amely által a könyveket „összegyűjtötték, sorba rendezték és továbbadták”, és azt, ahogyan a kánon ebben az időben is tekintéllyel bíróként működött, ezért használja a kifejezést arra az időszakra is, amikor a kánon még nem érte el végleges alakját. Így elutasítja a Szentírás és a kánon közötti éles megkülönböztetést, mondván, hogy ezek „szorosan összefüggenek, sőt gyakran azonosak”. Childsnak tehát fontos szerepe van a kánon általunk a későbbiekben funkcionálisnak nevezett definíciójának felállításában, alternatívát nyújtva Sundberggel szemben.

B. Értékelés

Számos pozitív dolgot mindenképpen érdemes megemlíteni a kánonkritikai megközelítés kapcsán. Elsősorban, dicséretre méltó Childs hajlandósága arra, hogy a teológiát visszaengedje a biblikumok területére. Az ő megközelítése „elsődleges feladatának a kánon kontextusában tekintett Biblia fegyelmezett teológiai visszatükrözését tekinti.” Továbbá frissítő változást jelent a modern kutatás világában Childs érvelése amellett, hogy az exegézist a kánon szintjén kell művelni, tekintetbe véve mind a huszonhét (vagy hatvanhat) könyvet és azt, ahogyan ezek egymással összefüggenek. Valóban el kell ismernünk, hogy bármilyen szöveg vagy könyv jelentése összefügg azzal, hogy milyen kapcsolatban áll más szövegekkel és könyvekkel. Végül, üdvözlendő jellegzetessége Childs munkájának (és messze túlságosan ritka a modern bibliakutatók körében) az a kritika, amellyel a modern kritikai módszertanokat illeti, és azt, ahogyan ezek felaprózzák és széttördelik a kanonikus szöveget. Ennek ellenére több dolog aggodalomra ad okot.

Childs érvelése szerint a kanonikus szövegeink jelentős fejlődésen mentek át a kanonizáló folyamaton keresztül, ahogy keresztények egymást követő nemzedékei nem csak kiválasztottak írásokat, hanem alakították, módosították, szerkesztették is ezeket. Ez a nézet kiszélesíti az ihletés tevékenységét azzal, hogy a hagyományos helyénél – az „apostoloknál és prófétáknál” – továbbviszi, a teljes egyházi közösség befogadására tágítva. Chapman leírása szerint Childs felfogásában az ihletettség „különböző közösségi médiumokon keresztül” történik. Természetesen nincs tér itt az ihletettség különböző modelljeinek teljes tárgyalására, azonban röviden megemlíthetjük azt a számos nehézséget, amelyekbe Childs álláspontja ütközik.

(1) Childsnak nehéz dolga van abban, hogy az ihletettség szociológiai felfogását magából a Szentírásból igazolja. A témát érintő különböző bibliai szövegek (amelyek vizsgálatára itt nincs lehetőség) nem utalnak arra, hogy az inspiráció közösségi esemény lenne, ezzel szemben viszont úgy írják le, mint ami kulcsfontosságú egyéneknél, az üdvtörténet kulcsfontosságú mozzanataikor jelenik meg. Robert Gnuse megállapításában: „úgy tűnik, a bibliai hagyomány nem erősíti meg konkrétan a csoportos inspiráció társadalmi modelljét; ezzel szemben a csoport látszólag mindig vagy a közönséget alkotja, vagy egy választott egyén vezetése alatt áll.”

(2) Arra sincs jel, hogy a korai egyház magát az apostolokéval egyenlő mértékű ihletettség hordozójának tartotta, vagy hogy azt gondolta volna magáról, hogy tekintélye van a Szentíráshoz (akár az Ó-, akár az Újszövetséghez) hozzáadni vagy azt megváltoztatni, módosítani. Ószövetségi precedensek (5Móz 4,2 [vö. 12,32]; Péld 30,5–6), Josephus és más zsidó szövegek alapján a visszatérő integritási formula („ne adj hozzá és ne végy el belőle”) újszövetségi kontextusban is megjelenik a következő helyeken: Jelenések 22,18–19; Didakhé 4.13; Papiasz (Euszébiosz, Hist. eccl. 3.39.15); Barnabás 19.11; korinthoszi Dionüsziosz (Hist. eccl. 4.23.12); Iréneusz (Haer. 5.13.1.) és mások. Az egyház a saját szerepét az ihletett szövegek megőrzőjeként, nem szerkesztőjeként látta.

(3) Ha a kanonikus szövegeket a későbbi keresztény közösségek folyamatosan formálhatták, mi a negyedik századi közösség jelentősége, ami állandó normatív státusszal ruházza fel? Miért pont az a bizonyos közösség jelentse azt a pontot, ahol a kánon alakja „megfagy”? Ezen megállási pont látszólagos önkényessége vezette Frank Spinát a kérdéshez: „Vajon nem tulajdonítunk túl magas pozíciót a kánonnak, tekintve, hogy létezése akár pusztán egy történelmi baleset eredménye is lehet?” Ha a kanonikus szövegeket át lehetett írni a keresztény egyház első négy évszázada során, úgy tűnik, Childsnak nincs érve arra, hogy ezeknél a dokumentumoknál miért ne lenne nyitva a revízió lehetősége egészen napjainkig. Így azonban nem létezhet a kánonnak „végleges formája”, amelyből Childs a biblikateológiáját művelhetné.

(4) Ha a fenti problémára az a válasz, hogy a keresztény közösségnek nem csupán arra van tekintélye, hogy alakítsa, formálja és változtassa a kanonikus iratokat, de arra is, hogy eldöntse, hogy mikor zárja le a „kanonizáló folyamatot” és hozza létre a végleges kanonikus verziót, akkor nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy az egyház nagyobb tekintéllyel rendelkezik, mint a kánon maga. Így a kánonkritika nagyon hasonló helyzetbe kerül, mint a fent [az itt lefordított részen kívül] tárgyalt római katolikus modell. Carl Henry jól megfogalmazza Childs álláspontját kritizálva: „Ha kánon a hit közösségének ítéletét tükrözi… nem alkot a közösség valójában egy legalább annyira, ha nem még inkább végső tekintélyt, mint a kánon?” Végső soron a kánonkritikai megközelítés ismét egy olyan kánont nyújt nekünk, amely a keresztény közösségből származik és tőle függ, így pedig képtelen arra, hogy valóban norma normansként (mértékadó mérték) uralkodjon fölötte.

Ezt a probléma még világosabbá válik, ha belegondolunk magának Childsnak a Szentírással kapcsolatos megközelítésébe. Bár a modern kritikai módszertanokról (forma-, forrás- és redakciókritika) adott kritikája azt a benyomást keltheti, hogy elutasítja ezeket a metodológiákat, nem ez a helyzet. Childs látja, hogy egyesek azt gondolhatják, hogy ő a „Bibliáról alkotott hagyományos, felvilágosodás előtti felfogáshoz való visszatérést” javasolja, ő azonban megnyugtatja az olvasóit, hogy „egy ilyen törekvés nem csak elvben téves, hanem gyakorlatban is lehetetlen.” Childs eléggé készségesen elfogadja ezen módszerek konklúzióit, beleértve azokat a felvetéseket, amelyek szerint a szöveg redakciós tevékenység, álnéven író szerzők, belső és történelmi ellentmondások, ókori mítoszok, politikai belharcok és hasonlók hatását tükrözi. Ebből következően Childs megállapítása arról, hogy egy könyv az Újszövetségbe tartozik, nem jelenti azt, hogy történetileg pontosnak vagy apostoli szerzőségűnek ítélné. Ezek nem olyan kérdések, amelyek Childsnak fontosak lennének (és már eleve elutasította őket a modern kutatás kritikus konklúziói melletti elköteleződésével). Ehelyett azt mondani, hogy egy könyv a kánonba tartozik, pusztán annyit jelent, hogy ezek a könyvek és nem mások azok, amelyeket az egyház kiválasztott mint a keresztény hit és a keresztény evangélium tartalmának legjobb összefoglalóit.

Itt jutunk el tehát a kánonkritikai modell nehézségéhez. A kánon nem azért „bír tekintéllyel”, mert történetileg igaz vagy az apostoloktól származik; hanem akkor válik tekintéllyel bíróvá, amikor egy bizonyos közösség hittel magáévá teszi. Hihetetlen módon tehát a kánonkritikai megközelítésben egy erős egzisztencialista elem található beépítve, amely sokakat Barth és Bultmann Szentírás-képével vont párhuzamok vonására vezet. A legfontosabb nem az, hogy a szöveg tartalma valóban megtörtént-e, hanem hogy „a szöveg maga ténylegesen hatással volt egy élő közösségre.” Szükséges egy közösség befogadása, mielőtt a kánonnak bármilyen vallási vagy normatív funkciója lenne – ez pedig a kánon tekintélyét, legalábbis bizonyos szintig, emberi megerősítéstől teszi függővé. A kánonkritika számára „a kinyilatkoztatás nem objektív igazságban, hanem tapasztalati dinamikában jelenik meg.” A kánonkritika tehát sok szempontból egy túlzott reakció azokra a modern kritikai módszerekre, amelyeket Childs olyan buzgón igyekszik cáfolni. Noha a modern kritikai módszerek figyelmen kívül hagyhatták a végső szöveget, hogy eljussanak a „mögötte” lévő történelmi valósághoz, Childs kánonkritikája figyelmen kívül hagyja a mögötte lévő történelmi valóságot, hogy a végső szövegre összpontosíthasson. Megtartotta az irodalmi kontextust, de elvesztette a történeti kontextust. Pusztán szavaink maradtak, amelyeknek kevés kapcsolatuk van a valódi világgal.

Végső soron, jó tulajdonságai ellenére, a kánonkritika a kánon alatt pusztán olyan könyveket ért, amelyekről a keresztény közösség eldöntötte, hogy az Istennel való vallásos találkozásuk alapját képezik. Alapvetően hiányzik ebből a modellből, hogy ezeknek a könyveknek a kanonikussága bármilyen értelemben kapcsolatban lenne azzal a ténnyel, hogy tekintélyüket önmagukban hordozzák (és hordozták mindig is), vagy hogy az apostoli korból származnak és történetileg pontos apostoli üzenetet hordoznak. Ismét, a közösségi befogadás túlhangsúlyozása olyan kánont eredményez, amely függ attól a közösségtől, amelyet szabályoznia kellene.

Taken from English book: Canon Revisited: Establishing the Origins and Authority of the New Testament Books by Michael J. Kruger, © 2012, pp. 48-57. Used by permission of Crossway, a publishing ministry of Good News Publishers, Wheaton, IL 60187, www.crossway.org.

Ez is érdekelhet

A bibliai tévedhetetlenség tantétele és annak relevanciája, II. rész – a bibliai tévedhetetlenség körüli 20. századi viták és a Chicagói Nyilatkozat
A bibliai tévedhetetlenség tantétele és annak relevanciája, I. rész – a bibliai tévedhetetlenség körüli 20. századi viták és a Chicagói Nyilatkozat
Az evangéliumi hermeneutika fundamentuma: a Szentírás – helyesen értelmezett – tévedhetetlensége / Reakció a Fabiny Tibor által szerkesztett Túl a literalizmuson című kötetre, 2. rész
Az evangéliumi hermeneutika fundamentuma: a Szentírás – helyesen értelmezett – tévedhetetlensége / Reakció a Fabiny Tibor által szerkesztett Túl a literalizmuson című kötetre, 1. rész

Hozzászólás írása