7
nov
2018

Interjú Ruff Tiborral Krisztus engesztelő áldozatának jelentőségéről

Ahogy már korábbi bejegyzésekben is megírtuk, több hónapja folyik Krisztus engesztelő halálával (annak jelentőségével és hatásával) kapcsolatosan egy, sokszor heves indulatoktól sem mentes vita számos protestáns lelkipásztor, teológus között. A tét óriási, hiszen hitünk centrumáról, Krisztus váltsághaláláról van szó, ugyanakkor a vita – éppen a téma jelentősége miatt – érdekes és izgalmas. Az eddigiek alapján úgy tűnhetett, hogy a vitában szemben álló felek a történelmi protestáns felekezetek és a neo-protestantizmus képviselői. Hogy ez mennyire nincs így, arról tanúskodik a következő bejegyzésünk is, hiszen annak riportalanya a legnagyobb magyar neo-protestáns felekezet (Hit Gyülekezete) lelkésze.

Le szeretnénk szögezni, hogy a következő bejegyzéssel nem az a célunk, hogy indulatokat kavarjunk, hanem az, hogy a protestáns keresztyénség hazai képviselői közötti értelmes párbeszédet és az építő teológiai diskurzust elősegítsük, illetve, hogy a Krisztus váltsághalálával kapcsolatos és általunk helyesnek vélt történelmi protestáns (és evangelikál) nézetet népszerűsítsük. 

Ruff Tibort, filozófust, teológust, a zsidó vallástudomány doktorát (Ph.D.) Márkus Tamás András, református lelkipásztor kérdezi/

Márkus Tamás András: Vannak, akik Krisztus halálának a célját, értelmét pusztán abban látják, hogy kiszabadította az embert a bűn, a halál és a Sátán hatalmából. Nyilvánvaló, hogy Krisztus halálának EZ IS az értelme, de mi még? Ez a szabadítás HOGYAN ment végbe? Miért volt rá szükség?  

Ruff Tibor: Jézus Krisztus szenvedésének és halálának kettős célja volt, erre rengeteg újszövetségi hely utal, illetve bőségesen tárgyalja mindkettőt, és az Ószövetség is előrevetíti: az engesztelés és a megváltás. Az engesztelés héberül káfár, „elfedés”, innen a (jóm) kipur, a kaporet (szójátékot rejt: „elfedező fedél”) stb. Az „elfedés” a bűnök elfedezésére utal, ami a szeretet sajátja: „elfedezi a bűnt, aki keresi a szeretetet, aki pedig ismételten előhoz egy dolgot, elszakítja még a barátokat is” (Salamon), „a szeretet… mindent elfedez” (Pál), „aki egy bűnöst megtérít… bűnök tömegét fedezi el” (Jakab, Péter). Mindenki tudja, ha máshonnan nem, a családjából, hogy amikor valakit szeretünk, elfedjük a bűneit, nem tudom, ember-e egyáltalán az, aki a bűnt elkövető gyermekét, apját, testvérét stb. feljelenti a rendőrségen vagy az osztályfőnökénél, ha megtudja, mi rosszat tett. Még a jog is érzékeli ezt az erkölcsi tényt, hiszen a görög-római és a rabbinikus jog egyaránt felmenti a vádlott közvetlen hozzátartozóit a tanúzási kötelezettség alól, akkor is, ha tanúi voltak a bizonyítatlan bűncselekménynek. Ebben követett el bűnt például Noé fia, Khám, és ennek helyes útját mutatta meg Sém és Jáfet, átkot, illetve áldást hozva még leszármazottaikra is. Ez a héber szó rengetegszer szerepel a különböző áldozatok leírásakor – amelyek mind Krisztusra mutattak előre –, és főleg a jóm kipur, az „elfedezés napja” kapcsán, amikor a Szentek Szentjében a bűnáldozati bak vérét az „elfedő fedélre” fröcskölte a főpap mintegy még egy elfedő rétegként. A fedél és a vér elválasztotta egymástól a Törvény kőtábláit és a láda felett lebegő Jelenlétet, hogy Isten mintegy „ne láthassa” a Törvény betűjét anélkül, hogy a bűnbocsánatért kiömlő véren ne kelljen keresztülnéznie, vagyis anélkül, hogy ne emlékezzen meg irgalmáról. Az elfedés tehát Isten irányában hat: „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat”. Ő maga rendelte el, nem ember találta ezt ki, tehát nem arról van szó, hogy csak mintegy mi akarjuk Őt ezzel „befolyásolni”, hogy bocsásson meg, hanem arról, hogy Ő meg akar bocsátani, mert szeret, de ezt – minthogy „felelős Teremtő”, felelősséget érez, éppen szeretetéből fakadóan, a világmindenség rendjének megsértéséért, amit a bűn okoz – nem teszi meg anélkül, hogy ne tenné világossá a bűnös és az egész világmindenség előtt: a bűn halált hoz az egyéni és közös életbe, nemcsak a bűnösébe, hanem sokkal inkább a sértett életébe, valamint a valamennyiünk közös boldogságába sok és nagy fájdalmat, ezért a bűnbocsánat megadása közben a bűnösnek meg kell emlékeznie arról, hogy a „halálinjekció”, amit mindannyiunknak és főleg a sértettnek „beadott” bűnével (amely „a halál fullánkja”), kizárólag élet – ezt jelképezi a vér – átadásával orvosolható. Azért egyedül Istennek van joga megbocsátani, mert egyedül Ő tudja a bűn okozta halált semlegesíteni, mivel ehhez újra teremtő erő kell, amivel pedig egyedül Ő rendelkezik. Ez neki nem ingyen van. A bűn életeket tesz tönkre, sorsokat siklat ki, ezek helyreállításhoz gyakran csodákra van szükség. A világ rendjének, az igazságosságnak a helyreállítása igazságtételt, igazságszolgáltatást is megkövetel, nem csak a bűnös bűnbocsánata az egyetlen szempont, mert a bűnös felé irányuló isteni szeretet a bűnbocsánatban van, de a bűn sértettje, valamint a többi lény iránti szeretete az igazságtételben. Példával élve: ha ellopok valamit, nem elég, hogy bocsánatot kérjek, vissza is kell azt adnom, és ha nem tudom visszaadni, akkor Isten ugyan visszaadja helyettem, de azért világosan és határozottan emlékeztet arra, hogy ez neki nem ingyen van, ezt minden működő apa tudja, már csak pedagógiai okból is, különben teljesen elkanászodnánk. A kegyelem nem érvénytelenítheti az igazságosságot, ilyen irányú értelmezése félreértés, ezért csak nekünk ingyenes, Istennek nem az, hiszen Jézusban testté válva saját vérével kellett elfedeznie a mi bűneinket. Nyilván meg tudna bocsátani vér nélkül is, ha akarna, csakhogy nem akar, mert nem pszicho- és szociopata gyermekeket kíván nevelni, akik a szeretetet korlátlanul elfogadják ugyan, de kihasználják, és nem viszonozzák ugyanolyan szeretettel, hanem felelősség- és igazságérzettel rendelkezőket, akik valóságosan megtanulnak szeretni, ehhez pedig érezniük kell, miként Isten is érzi, bűneik súlyosságát, hogy megtérhessenek azokból. Isten haragja általában pedagógiai célú, maga a haragja is szeretetéből fakad, csak végső haragja – amely „keveretlenül”, vagyis már kegyelmi cél nélkül töltetik poharaiba – pusztító a végleg gonoszokká váló emberek ellen.     

Ami a kereszt és a vér másik aspektusát illeti, a Tóra sokat beszél a „megváltó vérrokonról” (héberül: goél) is más törvényeiben: a legközelebbi vérrokon – általában a testvér – feladata volt, hogy – akár saját hibájából is, ez nem számított – elszegényedő, ingatlanait vagy személyes szabadságát elveszítő rokonát saját vagyonának akár jelentős mértékű veszteségével is visszaváltsa az azokat megvásárló vevőtől. A goél szót Ézsaiás már használja magára Istenre is, aki aztán hús-vér testté lett a názáreti Jézusban; görög megfelelőjét pedig az apostoli levelek egyértelműen használják Jézus vérének e másik „funkciójára”: hogy kivált bennünket saját élete, azaz vére árán. Ez a váltságdíj nem Isten, hanem a Sátán (a héber szátán szó egyik jelentése: ügyész, közvádló – ő mintegy az univerzum rossz szándékú főügyésze, de vádjai sokszor valósak, hiszen tényleg követünk el bűnöket) felé adott fizetség, igazságtétel, a valós bűneinkért, melyekkel valóban megsértettük a világ rendjét, s így a Sátán követelése, bár szeretetlen, de jogos, és a Mindenható – aki trónszékének, azaz örök uralmának „erőssége igazságosság és jogosság” – ezt a jogszerűséget a világrendet elkötelezetten és felelősséggel őrző angyali világ „nyugalmának helyreállítása” érdekében is szükségesnek látja kielégíteni („keresztjének vére által békességet szerzett a mennyekben és a földön is”), akkor is, ha azt a jogos vádak mögé búvó gonosznak kell kifizetnie.

Az engesztelés és megváltás e kétirányúságát jelképezi az a két kecskebak is, amelyek egyikét az Úrnak, a másikát Azazélnek sorsolta ki a főpap jom kipurkor, s míg az első vérét a szentek szentjében az „elfedő fedélre” fröcskölte a főpap, addig a másikat kiküldték a sivatagba a felette megvallott bűneikkel együtt az „eltávolításnak”, amely héber szót a legkorábbi időktől fogva egy bukott angyal neveként (is) azonosítottak a nálunk héberül valamivel jobban tudó ókori zsidó közösségek.          

M. T. A.: Sokan úgy próbálják Krisztus engesztelő halálának „klasszikus” protestáns nézetét cáfolni (azt, hogy Krisztus szenvedésével és halálával az Atya Isten igazságosságát elégítette meg), hogy emberi példához nyúlnak: azt kérdezik, „milyen szerető Atya az, aki megbünteti, halálra vereti, majd halálba küldi az egyik fiát azért, hogy megbocsásson a másiknak?” „Ez” – mondják – „éppen hogy nem a szeretetről tanúskodik, hanem az Atya kegyetlenségéről és brutalitásáról, hiszen milyen megbocsátás az, amiért fizetni kell?” Tehát azt állítják, hogy az „elégtételre” NEM Istennek volt szüksége ahhoz,  hogy megbocsáthasson.

R. T.: Milyen szerető atya volt Ábrahám, aki Isten parancsára képes lett volna feláldozni a saját egyetlen, szeretett fiát? Nyilván a gyámügy határozottan közbelépett volna, ha tudomást szerez róla – de úgy tűnik, Ábrahám Sárát sem tájékoztatta, mert akkor aligha jutott volna el épségben a Morijja hegyéig. Isten azonban az esetet úgy minősítette: „most már tudom, hogy istenfélő vagy, mert nem kedveztél az egyetlen, szeretett fiadnak énértem…”, és egyáltalán nem véletlen, hogy ugyanez a fordulat szó szerint (tipikus kétszavas rabbinikus stílusú utalási mód az Igére) visszajön az Újszövetségben: „aki tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta…”, tehát nem értem, hogy akik ezt a kérdést felteszik, szokták-e olvasni a Bibliát. Isten nem ember, Ő a világmindenség Teremtője, felfoghatatlanul hatalmas lény, messze az emberi léptékek felett áll, és lényegéről két állítást is kapunk: „Isten szeretet” és „Isten emésztő tűz”. Az egyenlet egyszerű megoldása: az isteni szeretet = emésztő tűz. Az Ő szeretete nem az általunk megszokott kispolgári mederben csordogál, hanem féktelenül és izzóan szenvedélyes, inkább a szerelemhez hasonlít (az Énekek éneke szerint a férfi-nő szerelem „JHWH lángja”), ráadásul Isten úgy is meghatározza magát, mint Él-Káná, azaz féltékeny Isten, ezt még az egyébként gyakran szigorú Károli is tompítja a „féltő szeretet” fordítással, ami aztán sok problémát okoz neki magának is, mert gyakran nem alkalmazható következetesen, amikor is „bosszúnak” fordítja. A káná (görögben dzélótész, azaz zelóta) alapjelentései: féltékeny, szenvedélyes.

A „nem kedvezett fiának” kifejezés mind Ábrahám, mind Isten esetében egyértelműen jelzi, hogy a világmindenség isteni rendjének, amely keretet biztosít a boldog létezés lehetőségének, fenntartása felülírhatja – átmenetileg! – bizonyos esetekben az apa-fiú szeretetkapcsolatot, legalábbis annak érzelmi vonatkozásaiban. Melyik apa nem ismeri azt a szörnyű érzést, amikor az oltás beadásától rettegő gyermeke sírva a karjaiba menekül az orvos kezében meglátva az injekciós tűt, és erre neki azzal kell reagálnia, hogy nála oltalmat kereső gyermekét ő maga fogja le erővel, hogy az orvos beadhassa az oltóanyagot? Sokszor az anyák nem is képesek erre, hanem megkérik az apát, ők pedig kimennek a szobából, mert nézni sem bírják. Milyen törést él át a gyermeke szíve eközben, hogy akiben a legjobban bízott, az fordul ellene váratlan és – számára – érthetetlen módon? De vajon ez az apa nem azért teszi ezt, mert szereti a fiát, még ha annak számára ez jelenleg értelmezhetetlen is? 

Vigyázni kell a modern, nyugati szeretet-felfogással, mert az sokban különbözik a Bibliáétól, és ha mindenáron meg akarunk felelni ezen modern – meglehetősen kispolgári, szenvedélymentes, és a liberális humanizmusból fakadó – társadalmi elvárásoknak, akkor le kell tagadnunk a Biblia szinte minden lapjából kicsapó, izzó szenvedélyességet, amellyel Isten szeret. Ez jóval nagyobb, mint a földi élet – Isten amúgy sem csak a földi élet korlátozott valóságából nézi a dolgokat, hanem az örökkévalóság dimenziójából, ahol a földi élet, a szenvedés és meghalás nem annyira nagy jelentőségű dolgok, mint innen látszanak. A divatos, modern, liberális humanista szeretetfogalmat napjainkban már erősen befolyásolja a népszerű buddhista világnézet is, amikor azt követelik, hogy „a szeretetben ne legyen birtoklási vágy”, holott nyilvánvaló, hogy az isteni szeretetben abszolúte van, Isten igenis birtokolni akarja az övéit, és ez azért nem helytelen, mert Ő is teljesen odaadja magát azoknak, akiket szeret, éppen Jézusban tette ezt meg. „Én a szerelmemé vagyok, és ő az enyém.” (ÉnÉn) Az eredeti, keleti buddhizmus a minden kötődéstől való mentességet szabja feltételül a nirvánába (megsemmisülés) való bejutáshoz, vagyis a szeretettől való mentességet is – ez az eszme az európai változatában háttérbe szorult, és – a kereszténységgel való sajátos kompromisszumra törekedve – egy hibrid szeretetfogalmat alkotott, amely egyfajta „kötődéstől és birtoklási vágytól (s így féltékenységtől is) mentes szeretetet”, bibliailag fából vaskarikát hozott létre, de ilyen az Isten képmására alkotott ember számára is csak természetellenes módon lehetséges, és aki ennek meg akar felelni, az sokat fog szenvedni ennek érzelmi lehetetlenségétől, mert ilyen szeretet nincs, ez csak egyfajta hideg és közömbös tolerancia, békés, de üres, unalmas és szenvedélymentes együttélés, absztrakt, elméleti szeretet, nem valós. Ettől az eszmétől szenved az egész Nyugat manapság. Ahol „a törvénytelenség elszaporodik, a szeretet sokakban meghidegül” – mondja Jézus.  

Újra szeretném kiemelni, hogy Isten, éppen szeretetéből fakadóan, felelősen teremt: ha megteremt egy lényt – fel sem tudjuk fogni, hogyan csinálja, mekkora szeretet-erő kell ahhoz, hogy a nemlétezőből előállítson egy létezőt –, felelősséget is érez érte, sorsáért. Éppen végtelen együttérzése, amelyet minden teremtménye iránt érez, okozza, hogy a bűn által megsértett, fájdalomba, boldogtalanságba, sorsa kibicsaklásába, sok éves gyötrődésekbe taszított áldozattal is együtt érez, nemcsak a bűnössel, aki ezt megtette vele. Sőt, magától értetődik – ne állítsuk feje tetejére a dolgokat a kereszténységben –, hogy elsődlegesen a sértettel érez együtt, és csak ezzel együtt vagy ezen túl érez együtt a bűnössel. Szeretetből fakadó, vagyis szabad felelősségérzete kötelezi – nem külsődlegesen, hanem belső kötelességérzetéből – hogy a világnak azt a rendjét, igazságosságát és jogosságát fenntartsa és helyreállítsa, amely minden teremtett lénye számára – aki nem vált lényegéig teljesen gonosszá – biztosítja a boldogság, kiteljesedés, kibontakozás, béke és öröm lehetőségét. Hát aki ezt a nagyszerűnek teremtett világot bűnével rombolja, feldúlja, tönkreteszi, összezavarja, rengeteg halált, generációkon átívelő sok-sok fájdalmat okoz (gondoljunk egy válás, egy házasságtörés, egy család anyagi helyzetét ellehetetlenítő anyagi károkozás, egy gyilkosság által okozott temérdek szenvedésre!), halált injekcióz tettével mások sorsába, hogyan is ne feddené meg a leghatározottabban és legmélyebben, hogy kemény szíve összetörjön, és így képessé váljon a megmenekülésre? Nem is értem, hogy aki tudja, hogy Isten végül mindezek árát maga fizette meg megtestesült mivoltában, önként, és nem külső parancsra, és él is e kapott kegyelemmel, miért keres kifogásokat az ellen, hogy ugyanez az Isten belülről érez kötelezettséget a világmindenség békés rendjének – éppen a szeretetben élés feltételeinek – a fenntartása iránt, és kegyelmével soha nem él úgy, hogy azt az igazságosság és jogosság, az igazságtétel és igazságszolgáltatás ellen fordítsa, vagy akár csak megengedje is, hogy bárki ezek ellen fordíthassa. Vagyis amikor Isten a maga számára is megköveteli az engesztelést, akkor ezt nem azért teszi, mintha ne bocsátana meg szívesen, hanem azért, mert arra is belülről fakadó követelés van a szívében, hogy az igazságtalanság ne maradjon igazságtétel nélkül, azaz a világ rendjét – amit a mózesi Törvény nyilatkoztat ki, amely Jézus szerint továbbra is érvényben van – ne lehessen következmények nélkül megbontani, káosszá változtatni. Mind a megbocsátás, mind az igazságtétel követelése Isten szívéből és szeretetéből fakad, a másodikat tehát nemcsak a Sátán, hanem Isten is megköveteli, ezért szükséges az Ő igazságérzetét is kielégíteni a megbocsátáskor, és ezért nincs vérontás nélkül bűnbocsánat – de azzal viszont van.  

Másképp fogalmazva: Isten bíró – ez egyértelműen és rengetegszer ki van nyilatkoztatva az Igében, remélem, senki sem vitatja –, de nem azért bíró, mert kéjes örömét leli az ítélkezésben és a büntetésben, hiszen az is ki van nyilatkoztatva, hogy sem ítélkezni, sem büntetni nem szeret („nem szíve szerint veri és szomorítja meg az emberek fiait”), hanem azért bíró, mert erre – ismét éppen szeretete okán – belülről fakadó kötelességérzete „kényszeríti”, mivel felelősnek érzi magát az általa teremtett világ rendjének fenntartásáért és az abban élő lények boldog élete kereteinek fenntartásáért. Van tehát – bármilyen furcsa is ez az Istenről csak absztrakciókban gondolkodók számára –, amit Isten nem szíve szerint tesz, de mégis megteszi. Ilyen az ítélet és a büntetés. Isten a sértettekkel, megrontottakkal való együttérzése miatt érez benső kötelezettséget bírói tevékenységére és az igazságosság eszméjének fenntartására.

Egy példázattal: ha egy apa egyben egy – jó szívű, a gyerekeket szerető – iskolaigazgató is, akinek több gyermeke is jár abba az iskolába, és ezek közül az egyik fegyelmi vétséget követ el, amivel megbontja az iskola erkölcsi-működési rendjét, valamint súlyos kárt okoz egy iskolatársának, amiért a – maga az igazgató által érvényesített és aláírt – házirendben fegyelmező célú büntetés jár, vajon megteheti-e, hogy a saját fiát nem bünteti meg? Nem lenne ez az egész iskola demoralizálása, mindenkinek nagy kárára és lezüllésére? És ha teszem azt, ez a vétkező gyermeke már annyira sokszor vétkezett volna, hogy immár a kicsapás lenne elkerülhetetlen rá nézve, de ekkor a másik, eminens gyermeke, akinek nem volt még fegyelmi vétsége, magára vállalná a bűnt, hogy testvérét a kicsapástól megmentse, és felállna, hogy „ezt én csináltam”, akkor vajon ezt a másik gyermekét büntetés nélkül hagyhatná az iskola teljes demoralizálása és a kárt elszenvedő, sértett gyerek megkeseredése és megbotránkozatása nélkül? Nyilvánvalóan nem. Természetesen az apa-igazgatónak magának is fájdalommal fog járni, hogy meg kell büntetnie a jó gyermekét a másik bűnéért, de meg kell tennie. És ha ő maga adta titokban, otthon azt a tanácsot a jó gyermekének, hogy ezzel mentse meg a rosszabbik testvérét a kicsapástól, mert ő egy igazgatói rovóval ezt megúszhatja, mivel eddig nem vétkezett, és az önként elvállalja ezt a dolgot testvére és apja iránti szeretetéből, megértve ugyanakkor, hogy apjának erkölcsi kötelessége az iskola – és benne saját fiai – demoralizálódásának megakadályozása, akkor ennek ki szólhat bármit is ellene? Isten nem lehet protekcionista, akkor sem, ha ez fáj neki. „Ha Atyának hívjátok azt, aki részrehajlás nélkül ítélkezik, félelemmel és reszketéssel töltsétek jövevénységetek idejét.” (Péter) A Messiás „gyönyörködik az Úr félelmében” (Ézsaiás), nem pedig utálja azt, nem felszámolni igyekszik a szívekben, hanem létrehozni. „Az Úr félelmét a bolondok megutálják.” Az Úr félelmének szelleme a Szentlélek hét szellemének egyike, aki ki akarja oltani, a Szentlélek egyik működését akarja kioltani.

Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy Jézus mindezt önként, szabadon, kényszertől mentesen, tiszta szeretetből vállalta. Nem kárhozott volna el – hiszen semmi bűnt nem követett el –, ha nem teszi meg: mi vesztünk volna akkor el. Ha a Gatsemáné-kertben csak imája első mondatait mondta volna el „távolítsd el tőlem ezt a poharat”, nem lennénk megváltva, mert Isten mindig meghallgatta őt („Atyám, tudom, hogy mindig meghallgatsz engem…”). Életünket köszönhetjük annak, hogy hozzátette: „de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd”. Ezt nem a saját elkárhozása miatti félelemből tette, mert az Atya kérése hozzá nem a Törvény, hanem a szeretet alapján történt. Jézus nem rabszolgája Istennek, hanem a Fia. Együtt vállalta föl az Atyával ennek a tisztán szabad szeretetből fakadó cselekedetnek a véghezvitelét. Ez maga is bizonyítja egyébként, hogy Jézus: Isten, a Megváltásban az Atya egyenrangú, szabad társa. Ebből az is következik, hogy teljes tudatossággal értett egyet az Atyával abban, hogy a magára vett bűnök büntetése alól nem kérhet felmentést, mert az az egész világmindenség demoralizálódásához, a szeretet lehetőségét biztosító törvényes rendjének örök káoszba hullásához, a bűnelkövetés kollektív felszabadításához vezetne. Nemcsak bennünket szeretett úgy, mint önmagát, de Istent még jobban: teljes lényével. Nem Isten ellenében, hanem Istenért szabadított fel bennünket a vád és büntetés alól. Nem eltörölni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni (megvalósítani, teljessé tenni, célhoz juttatni, igazolni, érvényesíteni), természetesen szeretetben, hiszen a Törvény soha nem volt a szeretet ellen, hanem mindig is éppen annak érdekében (csak mi emberek értettük ezt félre). A Törvényt nem az ördög adta (mint azt Markión vélte és tanította), hanem az az Isten igazságosságát fejezi ki minden (héber) betűjében. Így a Törvény követelésének kielégítése, azaz a bűn arányos megbüntetése nem az ördög követelése, hanem Istené. Ha át is vállalja valaki (Jézus) a bűnömet, akkor büntetésemet is át kell vállalnia, ezt Isten lehetővé tette a helyettesítő áldozat szeretetteli lehetőségének és eszméjének bevezetésével – ennek előképei voltak az ószövetségi állatáldozatok –, de arányos büntetését akkor is megköveteli – a helyettesítőn –, és ezt nemcsak a Sátán, hanem maga Isten, éppen szeretete miatt, amit nemcsak a bűnös, de közben a sértett és a világrend többi lakója iránt is érez. Ez még arra is kiterjedt, hogy az Atya átmenetileg elfordult a Fiútól – „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” –, a Szentháromság egyik tagja elszakadt a másiktól (!!!), a mi bűneink miatt, mivel azok egyik következménye az Istentől való elszakadás. Isten nemcsak Fiának és fiainak, de még önmagának sem kedvezett ebben. E közben is szerette a Fiút és a fiakat, de belső kötelességérzete – nem a Sátán – ezt megkövetelte, éppen a szeretet – azaz önnön és fiai lényege – örök fenntartásának érdekében. Az igazi fiak ezért felvállalják Atyjuk e követelését, és nem utasítják el azt. „Néha meg kell halnunk, ha önmagunk akarunk maradni” – mondta egyszer egy indián (ezt még a pogány népek is tudják tehát). Emberi szinten is igaz, hogy aki a belülről fakadó kötelességérzetét – összetévesztve azt a külső elvárásokkal –, úgy éli meg, mint szabadságának korlátozását, és ezért – valamiféle formállogikai mentalitással – meg akarja azt szüntetni önmagában, még nem felnőtt ember; és ha ezt végigviszi, vagyis úgy akar szeretni, hogy közben azért mindent szabadon megtehessen, elveszíti a szeretet képességét, mert abból lényegileg fakad az elkötelezettség és kötelességérzet, vagyis a szabadságom szabad önkorlátozása. Ez pedig a pszicho- és szociopátia pszichológiai fogalmának lényege. Ezt Istentől nem várhatjuk el, de mi is jobb, ha elkerüljük.     

M. T. A.: Az előző kérdéshez kapcsolódik: sokan botránkoztatónak találják azt a gondolatot, hogy Krisztus elhordozta a kereszten való agóniájában az Atya Isten bűn feletti haragját (ahogy egyébként Luther, Kálvin és Wesley is értelmezte Krisztus agóniáját), kvázi a poklot, az elkárhozott ember kínjait. Hogyan lehetne ezt egyrészt bibliai érvekkel bizonyítani, másrészt ennek lényegét és szükséges voltát elmagyarázni valakinek, aki nem tud mit kezdeni ezzel a gondolattal – konkrétan az Isten jogos „haragjának” gondolatával?

R. T.: A héber és a görög egyaránt két különböző szót használ Isten haragjára, amelyek közül a gyakoribb (görögül orgé) mindkét nyelvben „büntetést” is jelent, tehát nem érzelmi, hanem igazságszolgáltató jellegű, míg a másik (thümosz) az indulati töltést fejezi ki inkább. Az Újszövetségben a kettő együtt egyedül a Jelenésekben fordul elő a „keveretlen”, hígítatlan – azaz szeretetet már nem tartalmazó – harag poharainál, amelyekben már nincsen megjavítási szándék az Antikrisztust imádók iránt, hanem tiszta igazságszolgáltatás, arányos, azaz örök és totális büntetésük. Hogy Károli az orgét mindig haragnak fordítja, sok nehézséget okoz (például a Róma 13-ban az állam – Istentől rendelt – fegyveres szolgáiról azt mondja: „bosszúálló a haragra”, holott a mondat értelme valójában: „igazságot szolgáltat büntetés által”). Igen gyakran egyszerűen az isteni igazságosság és igazságtétel által megkövetelt arányos büntetés kiszabására vonatkozik, nincs érzelmi tartalma – ezt értik félre sokan, nagy részben a fordítások e hibái miatt, amelyekben a történelmi kereszténységnek valóban van felelőssége, és valóban ideje ezt korrigálni. A héberben és a görögben ez világos, a fordításokat olvasók, vagy e nyelveket nem jól tudók, nem ezeken gondolkodók e tekintetben összezavarodhatnak, ez pedig a tanítók felelősségére is rámutat. Isten nem kéjjel és örömmel büntet, hanem szomorúan és fájdalommal („nem szíve szerint veri és szomorítja meg az emberek fiait”), de ennek ellenére megteszi, éppen a bűnösök, a sértettek, a többiek és a világ rendjének felelős fenntartása érdekében, szeretetből.

Ami a thümoszt illeti, tudomásul kell vennünk, hogy Istennek vannak érzelmei, indulatai is, Ő nem egy absztrakciókkal logikai úton megérthető absztrakció, hanem egy valóságos személy. Nekünk is azért vannak érzelmeink, mert az Ő képére vagyunk teremtve. Csak épp az ő érzelmei és indulatai mindig igazságosak, a mieink gyakran nem. Ennek ellenére a haragot a Biblia nem minden esetben tekinti bűnnek az ember esetében sem, hiszen az istenképűségünk egyik eleme: „haragudjatok, de ne vétkezzetek”. A harag, ha egészséges és igazságos, a személyiség védelmező ereje: ha romboló erő támad a személyiségem ellen, azt csak egy nagyobb erővel tudom elhárítani, elutasítani. Köztudott, hogy a haragot minden esetben magukban elfojtó emberek depressziósokká válnak. Ennek oka általában az a mélyen beléjük nevelt, de téves erkölcsiség, miszerint mindenfajta harag bűn. E miatt van a vallásos világban sok depressziós. A Biblia szerint az öröm feltétele, hogy az emberben az igazságosság szeretete mellett a gonoszság elleni gyűlölet is éppúgy meglegyen: „Szeretted az igazságosságot, gyűlölted a gonoszságot, azért kent fel téged Isten a társaid felett az öröm olajával.” Ha a hívő az igazságosságot ugyan szereti, de a gonosz fölötti – nem értelmi, hanem érzelmi! – felháborodást elnyomja magában, depresszióssá válik, mert a személyiségét pusztító erőket nem tudja erővel kiutasítani magából, hanem beengedi, s azok felemésztik belülről. Isten és a Messiás éppen azért boldog, mert tudnak haragudni (Jézusról is írva áll: „és ő haraggal végignézve mindannyiukon, megszólalt…”). A Biblia csak annyiban korlátozza a haragot, hogy „a nap ne menjen le rajta” vagyis ne legyünk haragtartók, neheztelők, mert az mindenkire nézve mérgező hatású, legkésőbb este bocsássunk meg, ne aludjunk bele a haragba, mert az másnapra megrothad bennünk. De ez is csak az emberek iránti haragra vonatkozik, a gonosz szellemi lényekre (főképp a Sátánra) nem, azokat és műveiket, tetteiket érzelmileg is – nem csak értelmileg, mert abban nincsen meg a szükséges erő! – gyűlölnünk kell, legalábbis ha vidám emberek akarunk maradni. Sok, rosszul értelmezett erkölcsiségben felnevelt vagy azt magáévá tevő hívőt újra meg kell tanítani – helyesen – haragudni, hogy meggyógyulhassanak lelkileg. A Biblia nem érzelemmentes könyv, az érzelmeket éppúgy tanítja, ahogy az értelmet. Maga Isten is szabadon engedi néha igazságos haragját (büntetését és indulatát egyaránt), ehhez elegendő kicsit olvasni a prófétákat. Az embernek meg kell tanulnia a helyes irányba fordítani és helyesen kezelni a haragját, hogy az ne vihesse bűnre, de ez nem annak totális, eleve elfojtásában áll, mert akkor befelé sül el, és szétrombolja a személyiséget. „Az Úr félelme: a gonosz gyűlölete.”

Bölcs nyelv a görög, mert a thümosz szó az érzelmi, indulati harag mellett életerőt is jelent. Aki a haragját teljesen bűnnek tekintve mindig eleve elfojtja, annak az életereje és életkedve elszivárog (athümia).

Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a szeretet néha haragszik. Nem passzív, amikor a rosszat látja. „Érted haragszom” – szoktuk mondani. Van ilyen. Istenben is. Amíg még van az emberben valami jó (bűnös, de nem velejéig gonosz). Amikor már nincs, Isten haragja már csak a sértettek és a világrend megóvása érdekében tör ki, célja a puszta igazságtétel. Mit jelentene különben Jézus ama mondata, hogy „aki egy ilyen kisgyermeket megbotránkoztat (bűnre csábít), jobb lenne annak, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tengerbe dobnák”?   

M. T. A.: Nagyon örülök annak, amit mondasz, mert eszembe jut Kálvin Genfi Kátéja, amiben Istennek a kereszten megnyilvánuló haragját olyan szépen árnyalja: egyrészt elmondja Kálvin, hogy Krisztus „Isten ítélőszéke elé állt, hogy lelkiismeretét az a félelem szorongassa, mintha Isten őt magára hagyta volna, sőt, mintha Isten ellenséges indulattal viseltetne iránta.” Itt megemlíti ő is azt a momentumot – hozzád hasonlóan -, amikor Krisztus felkiáltott a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Majd a Káté következő kérdésére („tehát haragudott őrá az Atya?”), a következőképpen válaszol: „Semmi esetre sem, hanem ezt a szigorúságot azért gyakorolta vele szemben, hogy beteljesedjék az, amit Ézsiaiás eleve megmondott…” (Ézs 53,4). Egyértelmű, hogy Isten büntető, „ítélő” haragjáról beszél, amit Krisztusnak el kellett szenvedni értünk, és nem érzületi haragjáról.

De menjünk tovább: Olyan vélemény is van, mely szerint bár Krisztus halála szükséges volt az engeszteléshez, szenvedése azonban nem. Rettenetes szenvedései nem képezik szükségszerű részét a váltságának, hanem a Sátán brutalitását és gonoszságát jelzik – ő, a Sátán „srófolta” fel az ember szabadon bocsátásának az árát, és mind az Atya, mind a Fiú megfizette azt. Mit gondolsz erről? Azok, akik így érvelnek, gyakran az ószövetségi áldozatokra mutatnak, mondván ott sem „szenvedtették” a leölésre kiválasztott állatot. 

R. T.: Ez a felvetés nyíltan megtagadja az Ézsaiás 53. és a Zsidó levél 4-7. fejezeteinek kinyilatkoztatásait. Jézus szenvedésének két, sőt három oka is volt: egyrészt a Sátán jogosan követelte az arányos büntetést, mivel annak elvét maga Isten fektette le a Törvény jogalkotási alapelvében, amely szerint minden bűnt azzal kell büntetni, amit az közvetve vagy közvetlenül okozott („szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, kéket kékért, sebet sebért, életért életet adj”). (Ez egyébként következik a felebarát önmagunkkal egyenlő mértékű szeretetének fő parancsából: aki embertársának sérelmet, fájdalmat okoz, azt azzal kell megtanítani arra, hogy ezt többé ne tegye, hogy át kell élnie azt önmagán, amit amannak okozott. Az élet, a sors maga is így dolgozik azokon, akik nem rejtőznek el Isten kegyelmének védelme alá.) Jézus magára vette bűneinket, az egész emberiségét, de nem törölte el a Törvény igazságos követelését az arányos büntetésre, hanem magára vett minden arányos büntetést is, betöltve ezzel a Törvényt. Isten igazságosságával ellenkezett volna, hogy a Sátánnak olyan árat is megfizessen, amellyel nem tartozott neki senki, követelését, melyet a Törvény alapján joggal nyújtott be, kielégítette, de ezen nem ment túl, mert Istenből és Jézusból senki sem tud balekot csinálni. Jézus ezért magára vett a bűneink következtében létrejött minden szenvedést is. A sértettek miatt is van ez, hiszen nekik is hinniük kell tudni abban, hogy az ellenük elkövetett bűnök – valamint saját bűneik – miatt előállott szenvedéseiket (szegénység, betegség, kisiklott sors, halál stb.) Jézus levette róluk, és átvette. 

A kérdéseidben megfogalmazott ellenvetések mögött az a meglehetősen önző alapállás rejlik, amely a megváltásban egyedül a bűnösök bűnbocsánatának fontosságát tartja szem előtt, a sértettek helyreállításával és a világ törvényes rendjének fenntartásával egyáltalán nem törődik. Azonban ha Isten szereti is a bűnösöket, azért az nagy eltúlzása a kereszténység igazságának, ha azt hisszük, csak őket szereti, másokat nem. Nyilván a kifogásokat megfogalmazó maga is egy bűnbocsánat után sóvárgó bűnös – ez nem is probléma a Megváltás után –, de nem szabad, hogy ez annyira beszűkítse a gondolkodását, hogy csak magára koncentrál, és elfeledkezik arról, hogy mások is vannak, akik adott esetben éppen az ellenük elkövetett bűn okozta súlyos fájdalmaik, sorsproblémáik orvoslása után kiáltanak a Megváltóhoz, mert azok miatt elszegényedtek (lopás, rablás, zsarolás, kifosztás, kizsákmányolás), megbetegedtek (például tartós stressz vagy fizikai sérelem miatt), kapcsolataik szétestek (rágalmazás, pletykálás, jó hírnév sérelme), sorsuk kisiklott (házasságtörés, válás, gyermekkori abúzus) stb. Jézus ezeket csak az által vehette/veheti le róluk, ez helyreállításuk ára, amit meg kellett fizetnie, hogy átvette őket magára.

Itt jön be a második szempont: Jézus szenvedésére azért volt szükség, mert együttérző főpapként végezheti el csak teljes hatékonysággal mennyei közbenjáró küldetését, ezért minden emberi megpróbáltatást el kellett szenvednie ahhoz – a bűn elkövetésének élményét kivéve, amit nem kellett megismernie –, hogy hűséges és könyörülő főpap lehessen. A Zsidó-levél világosan, részletesen és alaposan kifejti, hogy ez az Atya követelése volt vele szemben: nem engedhette meg, hogy a mennyei főpap olyan ember legyen, aki nem ismer belülről, saját élményéből minden létező emberi szenvedést, ami a bűnök következtében az emberi nemben előállt vagy egyáltalán előállhat. Ez pedig nem kevés. Jézus a kereszten elsősorban nem a pokol, hanem a földi létezés emberileg megtapasztalható minden szenvedését élte át, hogy együtt érző főpap lehessen a mennyben. Az elkárhozás élményét annyiban tapasztalta meg, amennyiben annak lényege az Istentől való elutasítottság, és ezt szintén átélte. Valamint utána lement az Alvilágba is, ottani útjának élményeiről vélhetően a Zsoltárok és Próféták alapján alkothatunk képet (Zsolt 69, 88, JerSir 3, stb.). 

Ez vezet át a harmadik szemponthoz, amit a keresztények gyakran tévesztenek szem elől, mivel elsősorban zsidó szempontból válik érthetővé és átélhetővé, de Jézus zsidó. Ez pedig az, hogy Jézus szenvedéseinek célja a próféták összes erre vonatkozó – és egyben az összes létező emberi szenvedést megfogalmazó – próféciájának betöltése is volt. Ezt meg is fogalmazza, amikor a főpap szolgájának fülét levágó Pétert nem azzal csitítja le, hogy „különben hogyan válthatnám meg az emberiséget”, jóllehet ez is igaz lett volna, hanem azzal, hogy „különben hogyan fognak beteljesedni a próféták írásai”. Jézus esetében ez az elkötelezettség ugyanolyan fontos volt, mint a megváltás elvégzése, mert nemcsak az embereket szerette úgy, mint önmagát, hanem még inkább Istent, teljes szívéből, teljes lényéből, vagyis célja volt azt is igazolni, hogy Isten korábban kinyilatkoztatott szavai igazak, hiánytalanul megvalósulnak, szó szerint beteljesednek, ahogy most általa is, ugyanúgy majd ezután is. Ez mélységesen zsidó mentalitás, ahol az Igének akkor is önértéke van, ha az számomra per pillanat súlyosan kellemetlen is. Ennek abszolút volta mutatkozik meg közvetlen halála előtt abban a jelenetben, amelyet csak János ír le: Jézus tudta már, hogy minden elvégeztetett – vagyis megtörtént a megváltás –, „de hogy az Írás beteljesedjék, megszólalt: Szomjas vagyok. Ekkor ecetes szivacsot nyújtottak fel neki, amelyet megízlelt, majd azt mondta: Beteljesedett, és kilehelte a lelkét.” Vagyis itt jól látható, hogy egyetlen zsoltárvers (69.) szó szerinti beteljesedéséért még akkor is külön tett, amikor maga az emberiség megváltása már megvalósult. Számára Isten Igéjének a beteljesítése éppoly fontos volt, mint a mi megmentésünk. Ebben az értelemben is Ő a testté vált (testileg megvalósult és megvalósuló) Ige. 

Itt megint tetten érhető, hogy a furcsa kérdéseket és ellenvetéseket megfogalmazókat egyedül a saját bűnbocsánatuk érdekli. Az ő helyzetükből ez érthető – bár e tudati beszűkültségük azt is mutatja, hogy még nem sikerült valóságosan átvenniük –, de hát mások is vannak, sértettek is, meg hát Isten is, akinek gondja van arra, hogy szavait beteljesítse; és akik magukon kívül másokat és Istent is szeretik, azok rájuk és az ő érdekeikre is gondolnak. Jézus nem saját üdvösségének kétségbeesett biztosításával volt elfoglalva, mert azt biztosan hitte és tudta, hanem ez által felszabadult arra, hogy velünk, bűnösökkel, de sértettekkel is, és Istennel is törődjön (összetörődve) ott (is). Hasonlóképpen mindazok, akik valóban biztosak bűnbocsánatukban, már nem önmagukkal törődnek, hanem felszabadulnak mások és Isten szeretetére, és gyönyörködnek a teljes Szentírásban, anélkül, hogy abból mindenáron törölni akarnák az Isten igazságosságára vonatkozó verseket.

M. T. A.: Néha elhangzik az az érv is, hogy az „engesztelés” szó hagyományos protestáns értelmezése (az, hogy Isten igazságossága követeli meg az áldozatot) a legtévesebb. „Lehet” – mondják -, „hogy a szó köznapi értelemben a sértett fél kibékítését jelenti, azonban a Bibliában inkább felavatni, felszentelni, megtisztítani jelentéssel bír„. Sőt, azt mondják, hogy „az Ószövetségben is gyakorlatilag felszentelték a jeruzsálemi templomot az Engesztelő napon, és nem Isten békítgették.” Mit gondolsz erről?

R. T.: Ez egyszerűen nyilvánvalóan nem igaz, ellentétes az Ige állításaival, ha valaki a vonatkozó szövegeket figyelmesen olvassa, és pláne rendesen tud héberül, görögül (mivel a vonatkozó szavak egyszerűen nem jelentik ezeket). A jom kipuri cselekményekről a Tóra világosan közli, hogy azon a napon Izraelnek bűnbocsánatot ad, és „azon a napon megtisztítlak titeket (nem a Sátrat vagy a Templomot) minden bűnötöktől (nem rituális tisztátalanságoktól)”. A szavak jelentésének ilyesfajta össze- és elmosása súlyos tanítási hiba és bűn. Igaz, hogy a vérrel való fröcskölése a Sátor tárgyainak megtisztításukban is szerepet játszott, de ez nem jelenti azt, hogy fő funkciója ne az lett volna, hogy „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”. Sőt a vér rituálisan tisztító hatása is abból fakadt, hogy „a vérben van az élet és a vér a benne lévő élet által szerez engesztelést”, vagyis a kiontott vér a halálra mutat rá, amit a bűn okoz, és a bűn okozta halált törli el a helyettesítő áldozat halála által. „A bűn zsoldja a halál”, vagyis az általa keletkezett tartozást csak halállal lehet megfizetni, vagy a bűnösével, vagy a helyettesítőjével. A Sátor és Templom amúgy is csak a szellemi valóság „ábrázolatai (hüpodeigma: szemléltető eszköz, makett, modell) és árnyékai”, a jom kipur nem a szemléltető eszközök rituális megtisztításra, hanem a nép valóságos szellemi-erkölcsi megtisztítására irányult (mint ez világosan meg is van írva), hiszen a szimbolikus tárgyak nem önmagukról szólnak, nem öncélúak, hanem szellemi-erkölcsi (láthatatlan) valóságokat jelentenek (jelenítenek meg a láthatóban), végső beteljesedésük pedig Krisztusban, az ő vérében (életében) és az emberiség – ezt elfogadó részének – bűntől való végleges (évenkénti ismétlésre nem szoruló) és teljes megtisztításában áll. Ami azt jelenti, hogy végül ténylegesen előáll majd Istennek egy olyan népe, amely többé nem követ majd el bűnöket, nem pedig azt, hogy előáll egy olyan népe, amely már nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül követ már el bűnöket a bűnbocsánatban bízva, vagyis mindenki pszichopatává válik Jézus vére által, ahelyett, hogy igaz (dikaiosz, vagyis: igazságos, jogszerűen cselekvő! – diké = jog), megtért emberré válna, megküzdve önmagával. Krisztus végül előálló menyasszonya (Jelenések 18), fehér vászonba van öltözve, „amely a szentek igazságos (dikaiosz, jogszerű) tettei”, és ezt a fehér vásznat ruháik Krisztus vérében való kimosásával (azaz a bűnbocsánat megtérési célú, és nem annak ellenében ható igénybevételével) állítják elő, szemben a laodikeiai gyülekezettel, amely gazdagnak és megelégedettnek vallotta magát Istenben anélkül, hogy e fehér ruhái már meglettek volna, becsapva önmagát a kegyelemmel, Isten szeretetének forróságát pedig langyos lábvízre cserélték ki, s így Jézus kívül rekedve a közösségen igyekszik kopogtatásával rávenni őket, hogy újra beengedjék. Teljes valójában, azaz nemcsak bűnbocsánatát, hanem bűngyűlöletét, istenfélelmét és igazságtétel iránti igényét is elfogadva Vele együtt, mert azokat nem tudja kint hagyni, mivel éppúgy a szeretete és lénye lényegéhez tartoznak, mint a kegyelme.     

M. T. A.: Némelyek szerint nem Krisztus „vére”, hanem „hite” engesztelte ki Istent. Itt a Róm 5,1-re hivatkoznak: „megigazulván hit által, békességünk van az Atyával.” „Tehát” – mondják -, „az a hit engesztelte ki az Atyát, melyet Jézus szenvedő emberként, a kínhalál és a lelki gyötrelmek ellenére mindvégig tanúsított.” Hozzáteszik, hogy „nem Isten vérszomját kellett kielégíteni„, és hogy „Istent nem a bűnös bűnhődése békíti meg.” Hogyan vélekedsz erről?

R. T.: Erre a kérdésre nagyrészt már válaszoltam az előzőeknél. Ami Jézus Krisztus vérét illeti, arról számtalan helyen mondja az Írás, hogy szükséges volt mind az engesztelés (elfedezés), mind a megváltás szempontjából, nem lehet erre nézve csak egy igét kiemelni és a többit elhanyagolni, illetve azt az egyet a többivel szembefordítani. „…Mert nincs köztük különbség: hiszen mindannyian követtek el bűnt, meg vannak fosztva Isten dicsőségétől, és ingyen, az Ő kegyelméből válnak igazakká a váltságdíj által, amely a Messiás Jézusban van. Őt Isten tette ki közszemlére engesztelésül – amely az ő vérébe vetett hit által [hatékony] –, hogy bemutassa igazságosságát a korábban elkövetett bűnök elengedése által Isten haladékának idején, igazságosságának bizonyítékául a mostani időszakban; hogy Ő maga igazságos legyen, és igazzá tegye azt is, aki a Jézusba vetett hitből való.” (Róma 3.) Hogy a vér nélkülözhetetlen az engeszteléshez és megváltáshoz, bűnbocsánathoz, azt már a Leviticus is kimondja egyértelműen: „Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. Azért mondtam Izráel fiainak: Egy lélek se egyék vért közületek; a köztetek tartózkodó jövevény se egye meg a vért. És ha valaki Izráel fiai közül, vagy a köztük tartózkodó jövevények közül vadászásban vadat vagy madarat fog, amely megehető: ontsa ki annak vérét, és fedje be azt földdel. Mert minden testnek élete az ő vére a benne levő élettel.” (Lev 17:11-14) Jézus vére tehát Jézus élete, lelke (nefes). „A lélek/élet a vér” (nefes dam hu). A teljes azonosítás a kettő között, amelyet az Ige több helyen kimond, nem hasonlítás, hanem a kettő egységét fejezi ki. „Ő az, aki víz és vér által jött el, Jézus, a Messiás; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel; és a Szellem tanúskodik, mert a Szellem az igazi valóság. Mert hárman tanúskodnak a mennyben: az Atya, a Szó és a Szent Szellem, és ez a három egy; és hárman tanúskodnak a földön: a Szellem, a víz és a vér, és ez a három is egy.” (1. János) A vér nem a lélek/élet képe, hasonlata csak, hanem maga a test élete, lelke. A szellem és a test rejtélyes egyesülési/találkozási pontja, a híd a kettő között a lélek (amely egyszerre szellemi és testi természetű, a kettő egységben van benne), ez pedig a vér, illetve a vérben van. A hit természetesen szükséges, de ez a hit éppen Jézus vérébe vetett hit (lásd fent Pál mondatát), és az engesztelés ez által működik.

Mint már mondtam, a bűn nem egy fikció, hanem egy valóság. Hatása az életre – mind a bűnösére, mind a sértettére, mind a világrend megsértése révén a többiekre, a közös életre – az, hogy halált visz bele, öl. Életet csak Isten tud adni, ezért amikor a bűn halált injekcióz az egyéni és közös életekbe, akkor az életet vissza kell pótolni. Ez történik meg Jézus – aki Isten – vére által: a benne lévő élet adja, pótolja vissza az életet a bűnösnek, a sértettnek és mindenkinek. Ehhez persze szükséges, hogy higgyenek ebben, higgyenek Jézus kiontott vérében, azaz értünk odaadott életében és lelkében. Mivel a bűn nem egy fikció, sem a sérelem, fájdalom, amit okoz, nem az, a Megváltásnak is valóságosnak kellett lennie. Azaz Jézusnak ténylegesen meg kellett halnia alig negyven évesen, élete felénél. Halála vére kiontása által történt, „mert a test élete a vér”. Így valóságosan és nem fiktíven adta oda értünk az életét, lelkét. Nem jelképes értelemben történt ez, hanem fizikailag valóságosan. Nem egy allegorikusan értelmezendő mítosz, mese, nem egy pusztán szellemi értelemben vett odaszánása szeretetből az – egyébként békésen végigélt – életének, nem egy kép, hanem egy konkrét fizikai halál. Jézus vére adja vissza a bűn által elvett, megcsonkított, lecsökkentett, elrontott életet a benne lévő élet által a bűnösnek, a sértettnek és mindannyiunknak, ha hiszünk a vérében. Ez egy infúzió. Nem tudom jobban elmondani.

Amit viszont igazán nem értek, az inkább az, hogy miért ennyire fontos lovagolni ezen állítások (tagadások) megtevőinek? Miért ennyire fontos számukra, hogy a vért a hittel helyettesítsék, kimagyarázzák (negligálva rengeteg ó- és újszövetségi igét ezzel)? Milyen biblikus – vagy általuk biblikusnak tartott – igazságot akarnak tulajdonképpen ezzel a bonyolult és rengeteg igét szó szerinti értelmétől megfosztó üres, elméleti okoskodással kifejezni? Miért nem jók ezek az igazságok nekik úgy, ahogyan ezeket a Biblia kimondja? Miért nem felel meg az a nyelv, amelyen Isten jónak látta beszélni, kifejezni magát? Mit akarnak ezzel mondani? Veszélyes dolog, ha az ember jobb akar lenni Istennél. Valószínűleg a Sátán is ezt képzeli vagy legalábbis képzelte egykoron önmagáról, amikor fellázadt. Az is veszélyes dolog, amikor az ember Isten igazságairól azt véli, jobban ki tudja mondani, meg tudja fogalmazni, mint maga Isten.

Természetesen Isten nem vérszomjas. Erről szó sincs és soha nem is volt. De az engesztelést és a megváltást életünkért a vérben lévő élet adta és adja. Életért csak életet lehet adni. Alacsonyabb szintű ára nincs. „Az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el váltságot, aki halálra való gonosz, hanem halállal lakoljon… És meg ne fertőztessétek a földet, amelyben lesztek; mert a vér, az megfertőzteti a földet, és a földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, amely kiontatott azon, csak annak vére által, aki kiontotta azt.” (Num 35:31-33) „És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.” (Gen 4:9-11) „…a Cion-hegyhez jöttetek, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok tízezreihez, az elsőszülöttek ünnepi összejöveteléhez és gyülekezetéhez, akik be vannak jegyezve a mennyben; Istenhez, aki mindenki fölött ítélkezik, és a tökéletesekké tett igazak szellemeihez, valamint az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a vérhez, amellyel meghintenek, amely jobbakat mond, mint Ábel vére.” (Zsidó-levél) A vér tehát beszél, kiált – mert az a lélek. 

M. T. A.: A Róm 3,25 kapcsán, amit kétségkívül a klasszikus protestáns nézet egyik legfontosabb igei referenciája, azt mondják, hogy ez az igehely „nem engesztelő áldozatról beszél, hanem az engesztelés fedeléről„, tehát „ez az igehely nem arról beszél, hogy Jézus halála engesztelte meg Istent, hanem arról, hogy Jézus számunkra az engesztelés fedele, a kegyelem trónja, amelyhez félelem nélkül bátran járulhatunk„. Mi a véleményed erről a magyarázatról? 

R. T.: Igaz, hogy a hilasztérion az engesztelés fedelét jelenti, de ezen a fedélen az első jom kipurtól fogva vér volt, mégpedig az engesztelő áldozatok vére, amit soha nem mostak le róla, így az évszázadok alatt több centiméter vastag alvadt vér-kéreg száradt rá, és erre néztek a kerubok, akik fölött a Jelenlét lebegett. Nincs fedél az engesztelő áldozatok vére nélkül, és a vér szerzi az engesztelést (lásd fent), nem a fedél, a fedél funkciója, hogy a vért tartsa, a fedél önmagában, vér nélkül nem szerzett (volna) engesztelést, csak amikor ráfröcskölték a vért. Mint már mondtam, a fedél neve (kaporet) maga is egy szójáték, mert egyszerre jelenti a fedelet és az elfedezést (engesztelést), a magyar csak azért fordítja két szóval, mert ott nem lehet másképp visszaadni az egyszavas héber szójáték kettős tartalmát. A Róma 3:25 egyébként így folytatódik: hilasztérion dia tész piszteósz en tó autu haimati, vagyis: engesztelés [ha tetszik: fedele] az ő vérében [való] hit által. A hit tehát a vérre irányul, a vérbe vetett hit, a vér a hit tárgya, nem mondható, hogy a vér helyett van a hit, mert akkor az a hit mire irányul, a puszta fedélre? Ez a Tóra tagadása lenne, amely elrendeli, hogy a fedélen vérnek kell lennie, és az engesztelés napjának ez volt a lényege. Meg hát rengeteg másik ige arról beszél, hogy Jézus az engesztelő áldozat, János a mennyben egy leölt bárányként látja, a mennyei szentek leölt bárányként dicsérik, aki vérével vásárolt meg bennünket – szóval megint nem értem, min lovagol és mit akar az voltaképpen, aki ezeket a tagadásokat ennyire erősítgeti? Ő nem fog részt venni a mennyei kórusban, amely a leölt bárány véréről énekel, amellyel megváltott és engesztelést szerzett?

M. T. A.: Ha megpróbálnánk rekonstruálni, hogy a hiper-kegyelem „tanítása” hogyan vezethet Krisztus engesztelő halálának „átfazonírozásához”, tulajdonképpen tagadásához, mit mondanál?

R. T.: Úgy vélem, ebben a mozgalomban is sok al-irányzat létezik. Ha valaki a kegyelmet magasztalja, jól teszi, és az is igaz, hogy „kegyelemmel erősíttetik meg a szív”, nem más dolgokkal, nem is a Törvénnyel. Kegyelembe vetett hit (bizalom) által igazulunk meg, nem a Törvény cselekedetei által. Az is igaz, hogy „szerfelett megsokasodott (hüperepleonasze: túláradt, túlcsordult) a kegyelem” Jézus Krisztus által. Mindezzel semmi bajom, magam is ezt hirdetem. A dolog szerintem ott fordul eretnekségbe, ha a kegyelmet valaki úgy értelmezi, hogy az nem kötelez minket a bűneinkből való megtérésre, azok elhagyására, hanem élhetünk tovább bűnben, csak immár bűnbocsánat alatt. Ez ellentétes a teljes Szentírás tartalmával és számtalan konkrét igével. Hiszek abban, hogy szükséges harcolni az egyházban nemzedékről nemzedékre megjelenő törvénykezés ellen, és főként, ha az nem is Isten Törvényéhez, hanem emberi hagyományokhoz és rendelésekhez akar bennünket „megtéríteni”. Hiszek abban, hogy minden felekezetnek kötelessége újra meg újra felülvizsgálnia magát, hogy ne követeljen meg olyat tagjaitól, amit az Ige nem követel meg. Hiszek abban, hogy az Új Szövetség lényege, hogy Isten törvényét a szívbe írja be (Jer 31.), és nem külső kötelezettségként, a büntetések és megfélemlítés eszközeivel érvényesíti, mint az Ószövetség, hanem a hívők szabadon, belső kötelezettségként élik meg azt, hogy szeretetből tartják meg és nem puszta félelemből, hogy nem rabszolgái Istennek, hanem a gyermekei. Hiszek abban, hogy a kegyelem egész életünket előre bűnbocsánat alá helyezi, vagyis a megtérésünk után elkövetett bűneinkre is megvan a bűnbocsánat, hiszen melyikünk tudná elmondani, hogy biztos abban, hogy ez után többé élete végéig egyetlen bűnt sem fog elkövetni? Ha Isten ezt követelné, éppúgy senki sem üdvözülhetne Jézuson kívül, mintha a megváltás meg sem történt volna. Abban azonban nem hiszek, hogy ez felold bennünket annak a – belső – kötelessége alól, hogy minden erőnkkel igyekezzünk jó emberekké válni. Hiszek abban, hogy a Tóra örökké érvényben van (Máté 5.). Hiszek abban, hogy az emberi lelkiismeretbe Isten Törvénye, vagyis a Tóra be van írva (Róma 2.), és az belülről is kötelez bennünket, éppen a szeretet miatt. Tehát mindenekelőtt Isten teljes lényünkkel való szeretete, az embertársunk ugyanolyan mértékű szeretete, mint ami önmagunkra irányul, ez a két legnagyobb parancs. Ennek a kettőnek mintegy a kibontása, magyarázata a Tízparancsolat. A Tóra többi 601 parancsa pedig ezek részletezése és magyarázata, majd a Próféták és az Írások ezekhez fűzött magyarázatai, majd Jézus ezekhez fűzött magyarázatai, a Hegyi Beszéd és a többi, majd az apostolok ezekhez fűzött magyarázatai mind együtt egyetlen egységes erkölcsi rendszert képez, és ez az egész be van írva az emberi lelkiismeretbe is, ami nem az értelem okoskodása, hanem a szív és a szellem legmélyebb intuíciója, amely jelzi mindenkinek, hogy élete, cselekedetei miben térnek el mindezektől. Ehhez még megkaptuk a Szentlelket, aki személyes tanácsadóként, beszélgetőpartnerként segít nekünk a konkrét kérdésekben eligazodni és vezetést kapni, és mindezek közben még el-elkövetett hibáink, gyengeségeink, tévedéseink, mi több, bűneink ellenére folyamatosan bűnbocsánat alatt állunk, éppen azért, hogy legyen erőnk a megjavuláshoz. Szóval igen jól fel vagyunk szerelve. 

Abban azonban nem hiszek, hogy a bűnbocsánat ne azért adatott volna, hogy Isten e hatalmas szeretetére mi is viszontszeretettel reagáljunk. Márpedig „az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsait” (János), és: „az szeret engem, aki megtartja a parancsaimat” (Jézus). Vagyis Isten túláradó kegyelmében megtapasztalt szeretete arra indítja a szívünket, hogy mi is szeressük őt, azaz megtartsuk a parancsait. Vagyis a kegyelem alatt álló ember legfőbb – belülről és szeretetből fakadó, és nem kívülről, megfélemlítéssel kikényszerített – törekvése éppen az, hogy felzárkóztassa magát Isten minden parancsához minden erejével, gyakorlati értelemben is, azaz tetteiben. Ennek során gyönyörködik a Tórában (Zsolt 1.), élvezi azt, annak minden prófétai, jézusi, apostoli magyarázatát, felismeri, hogy ez mind azonos a saját lelkiismerete szavával is, meg a Szentlélek szavával is, ezen gondolkodik éjjel-nappal (mert ez gyakran bonyolult feladatokat ró rá, de ezeket is élvezi), erre törekszik teljes lényével, mert a legfőbb parancs szerint Istent kell szeretnie teljes lényével és erejével, ez pedig parancsainak megtartásában áll, vagyis teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes elméjéből és minden erejéből Isten parancsainak megtartásra és megcselekvésére igyekszik minden pillanatában. Minden ettől való eltérést helytelennek, bűnnek és kikorrigálandó hibának tart önmagában, és erre a korrekcióra folyamatosan teljes erejéből törekszik. Embertársaival úgy bánik, ahogy szeretné, ha vele bánnának, és ennek mikéntjét az élet bonyolult helyzeteiben az Igéből igyekszik megtanulni, gondolkodásmódját folyamatosan változtatja a naponta felismert tanulságok, belátások nyomán. Ez egy egész élet feladata, folyamatos javulás. Mindezt szabadon, önként, boldogan, örömmel teszi, nem megfelelési kényszerből, nem külső elvárások, nem Istentől vagy emberektől jövő, külső megfélemlítések miatt (Istentől valójában nem is jön ilyesmi), hanem tiszta szeretetből. Az emberi rendeléseket, elvárásokat, ha megtartja is, mert esetleg úgy látja átmenetileg helyesnek vagy célszerűnek, nem helyezi magában azonos szintre Isten parancsaival, és másnak sem engedi meg, hogy isteni tekintéllyel erőltesse azokat, hanem józan belátása alapján, önkéntesen teszi. Így életérzése boldog, békés és vidám marad.

Ha a hiperkegyelem tanítása abban az irányban mozdul el, hogy minderre nincs szükség, vagy ez nem fontos, vagy hogy erre a szív nem ad belső kötelességérzetet, az azt jelenti, hogy csak arra koncentrálunk, hogy nekünk bűnbocsánatunk legyen és Isten szeressen minket, de azt elhanyagoljuk, hogy mi is viszontszeressük Istent teljes lényünkkel. Annak az embernek azonban, aki az elkötelezett szeretetre nem elkötelezett szeretettel reagál – márpedig nincs elkötelezett szeretet áldozathozatal nélkül, mert a szeretet a bajban is kitart amellett, akit szeret – egyszerűen nem jó a szíve. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kegyelem, amelybe görcsösen kapaszkodik – éppen a túlhangsúlyozásában érhető tetten a görcsösség – még nem végezte el benne a munkáját, még nem érte el a szíve mélyét, azaz nem vette át bűnbocsánatát. Ezért is forog kizárólag e körül, elfelejtve, hogy azzal is foglalkozhatna, mi a jó Istennek és a másik embernek, nemcsak neki. Persze érthető, hogy az az ember, aki bűneinek bocsánatában és üdvösségében még nem biztos, és ezért állandóan ennek bizonygatása és megerősítgetése körül kering, nem tud odafigyelni a mások érdekeire, mert veszélyben érzi az életét és örök boldogságát, ez a szorongás pedig önmaga felé fordítja minden erőfeszítését és figyelmét, mert az életéért harcol. Sajnos az egyre több széthulló vagy rosszul működő családban felnövő egyre több embernek egyre több problémája van mindezzel. De ezt csak hittel lehet megoldani: egyszerűen el kell fogadni az ingyen kegyelmet bátran. Előbb-utóbb, de inkább előbb el kell jutnunk oda, hogy figyelmünket – immár a bűnbocsánat és kegyelem biztonságában érezve magunkat – elfordítsuk magunkról, és elkezdjük Istent viszontszeretni, azaz megtartani a parancsait, és igazán szeretni embertársainkat is, mindezt igazságos, jó és szeretetteli tettekkel („a fehér vászon: a szentek igazságos tettei”). Ha valaki azt tanítja, hogy erre nem kötelez bennünket belülről a szívünk, hanem Isten kegyelme és bűnbocsánata egy bűnökkel teli életet tesz lehetővé számunkra, az hamisan tanít. Vagyis ha a bűnbocsánat és kegyelem arról szól, hogy most már nyugodt lelkiismerettel élhetünk törvénytelenül, nem pedig arról, hogy éppen a szeretet kötelez bennünket Isten parancsainak a megtartására, azaz a megtérésre, megváltozásra, megjavulásra, az nem a szeretet szava, hanem a pszichopátiáé. A pszichopátia és szociopátia lényege az, hogy az ilyen ember bármennyi feléje irányuló elkötelezett szeretetet elfogad, de ő maga azt nem viszonozza teljes erejéből törekedve ugyanolyan elkötelezett szeretettel. Ez lényegében a másik (Isten vagy ember) kihasználása, egy mélységesen önző, narcisztikus, valódi szeretetre képtelen állapot. Sajnos a világ és a családok erkölcsi széthullása miatt egyre több a többé-kevésbé pszichopata ember, aki nem tanult meg, és nem is akar megtanulni valóságosan szeretni, mert nem akar áldozatot hozni, önmagát néha megtagadni. A hiperkegyelemnek ez a szélsőséges szárnya, amely a teljes szívből való megtérést elutasítja, gonosz embereket nevel, akik nem élnek, hanem visszaélnek a kegyelemmel, és azt önigazolásra, öncsalásra és a lelkiismeretük elhallgattatására használják fel. Ezzel visszafordíthatatlanul elpusztíthatják végül a saját szellemüket, szívüket, emberi lényegüket, szeretetre – s vele a boldogságra – való képességüket, és ez: maga a kárhozat.

Aki a Törvény „legkisebb parancsát érvénytelenné teszi és úgy tanít, a mennyek országában a legkisebb lesz.” (Máté 5.)

A Törvény, vagyis az igazságosság és a kegyelem nem ellentétesek egymással, azonos tőről fakadnak: a Törvény a szeretet kerete és tanítása, a törvénytelenségben nincs szeretet. A szeretet a Törvény tartalma és lényege, a szeretetben nincs törvénytelenség. A Törvény nélkül a kegyelem értelmetlen, mert ahol tagadják a bűn valóságát, ott nincs mit megbocsátani sem: a Törvény nélküli szeretet valójában közömbösség és cinizmus. A szeretet nélkül a Törvény pedig üres és kegyetlen. A Törvény és a kegyelem két pólusa kell ahhoz, hogy a köztük lévő feszültség fenntartsa az emberi lényeget, szellemet. A sátrat a térben feszültség tartja háromdimenziós kiterjedésében: a benne lévő merevítő oszlopok és a földbe vert cövekek közötti feszültség miatt lehet lakni benne. Ez egy jó feszültség, nem rossz, minél nagyobb, annál jobban áll a sátor, persze addig a határig, hogy azért ne szakadjon el. Ha ezt a feszültséget megszüntetem, a sátor összeomlik, kétdimenzióssá válik, nem lehet lakni benne. Az az ember, aki a kegyelem nevében feladja a Törvényt éppúgy lapos, a Szentlélek számára lakhatatlan, összedőlt sátor, kétdimenziós, szellemi kiterjedés nélküli, földi ember lesz, aki nem nyúlik az ég felé, mint az, aki a Törvény nevében feladja a kegyelmet. Az pedig, aki még Istenbe is belevetíti ezt a langyos, lapos szeretetet, hamis istenképet, bálványt épít és imád. A felelősségteljes szeretet ragaszkodik az igazságosság fenntartásához, még akkor is, ha emiatt gyermekének sem kedvez. Az Atya nem anya. Az anyai szeretet feltétel nélküli és nem feltétlenül ragaszkodik az igazságossághoz gyermeke ellenében. Az apai igen. Gyanús nekem, hogy a tárgyalt, kérdéseidben idézett mondatok egy női istenség követelését jelentik. Ez a „kedves” istenség valójában inkább bűbájos. Pál felszólít, hogy lássuk meg Isten kegyességét és keménységét egyaránt (Róma 11.). Így lesz Róla kiegyensúlyozott képünk.

Mindenkinek egyébként, aki ezt a kérdést tanulmányozza, figyelmébe ajánlom az ókori eretnek, Markión alapos tanulmányozását, és a német protestantizmusban megjelenő újmarkionizmust (pl. Harnack), akik munkásságában a hiperkegyelem eretnek szélsősége teljességében kibontakozott, végül az Ószövetség teljes megtagadáshoz vezetett, és lényegében megalapozta a nácizmust. Nincs semmi új a nap alatt.

A Krisztus testének tagjai ugyan életüket a rajtuk átkeringő vérből kapják, de azt vissza is forgatják a testbe, és a vértől kapott erőt, tápanyagot és oxigént a testtel való együttműködésre, a további táplálék és az oxigén közös megszerzésére és a többi tag támogatására fordítják. Aki a vért befogadja ugyan, és él is belőle, de nem forgatja vissza a többi tagnak, nem támogatja őket, és nem is dolgozik velük együtt a közös célokért, az nem tag, hanem pióca. Nem Isten a vérszomjas, hanem ő a vérszívó. Meg kell térnie hamar, amíg még képes rá.

M. T. A.: Köszönjük, hogy vállaltad az interjút, és köszönjük a kimerítő válaszokat!

Ruff Tibor szemléltető videója: https://www.youtube.com/watch?v=rwRwY7ctYd0

15 válasz

  1. Szabó László

    Kedves Tibor! Köszönöm, hogy kifejtetted a gondolataidat. Értékes szómagyarázataid, a bibliai összefüggésekre való rávilágítás és a pásztori lelkület mind az Úrtól való ajándék. Lenne azonban pár kérdésem, ami nem hagy nyugodni.
    1. Azt írod egy helyen, hogy Isten vér nélkül is meg tudna bocsátani az embernek. Maga az ige azonban – amit később te magad is idézel – azt mondja, hogy vér nélkül nincs bocsánat. Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a két ellentmondó állítást?
    2. Ha jól értem, akkor szerinted Krisztus vérének hullására inkább pedagógiai szempontok miatt volt szükség, azaz az embernek látnia kell, hova vezet a bűn, nem veheti azt könnyelműen; nem pedig azért, hogy bocsánatot nyerjünk. Szerintem ez a felfogás aránytalansághoz vezet: a bűnbocsánathoz kevesebb is elég, tehát voltaképpen kisebb jelentőségű ügy, mint a felelősségre nevelés, amihez viszont elengedhetetlen Krisztus áldozata.
    3. Azt mondod, hogy Isten váltságdíjat fizetett az ördögnek, ezért halt meg Jézus. Később kiegészíted azzal, hogy Jézus halála Isten haragját engesztelte ki. Én nem tudom összeegyeztetni a váltságdíj teóriát és az engesztelés elméletét. Tenhohyan egyezteted össze?
    Válaszaidat előre is köszönöm! Isten áldjon!

  2. Ruff Tibor

    Kedves Szabó László,
    köszönöm az észrevételeket.
    1. Én nem emlékszem, hogy bárhol azt írtam volna, hogy Isten vér nélkül is megbocsátana az embereknek, de ha mégis ilyen van a szövegemben – én most gyorsan átfutva nem találtam -, akkor rosszul vagy félreérthetően fogalmaztam, mert pontosan ezzel az állítással szemben fogalmazok meg ellenérveket. Akárhogy is van, akkor most újra megerősítem: semmiképpen nem hiszek abban, hogy vérontás nélkül lehetséges lenne a bűnbocsánat.
    2. Nem gondolom, hogy a vérontásra csupán pedagógiai okokból lett volna szükség, bár nyilván ez is egy funkciója, hiszen Jézus vére a mi szellemünkre-lelkünkre is hat, „Krisztus vére megtisztítja lelkiismereteteket a halott cselekedetektől”, hanem határozottan fenntartom, hogy Isten jogos és igazságos haragjának és büntetésének a kiengesztelésére szolgál, és így – a benne lévő élet által – szerez bűnbocsánatot számunkra.
    3. Én össze tudom egyeztetni a kettőt, mert amikor Sátán vádlása – valós bűneink esetében – valódi jogalappal rendelkezik Isten Törvényében, ezért ahhoz, hogy az angyali világ Istentől megszabott jogrendje ne sérüljön meg, ezt ki kell elégíteni ahhoz, hogy a jogos alappal bíró követelését ki lehessen oltani, és az elveszítse ezt a jogalapját. A szátán („vádló”, „felperes”, „peres ellenfél”) szó egyik jelentése a héberben „ügyész”, „közvádló”, aki minthogy bukása előtt „oltalmazó kerub, az arányosság pecsétje” volt, remekül ért ahhoz, hogy vádjait a Törvény igaz követelése nevében fogalmazza meg, és mivel ebben, bár szeretetlen és gonosz módon, de felhasználja az isteni igazságosságot, mert a Törvény egyetlen betűje sem sérthető meg büntetlenül, a helyettesítő áldozat az ő követelését is elnémítja a többi angyal szemében („keresztjének vére által békességet szerzett… az egekben is”). A Sátán és Isten haragja között egyébként szoros összefüggést – bár nem azonosságot! – mutat a 2Sám 24:1 és az 1Krón 21:1 összehasonlítása: „felgerjedt az Úrnak haragja Izrael ellen” – „támada a Sátán Izrael ellen”. Én ezt úgy értelmezem, hogy Isten haragja (ami nem azonos a Sátánnal!) miatt az isteni védelem el tud távozni az emberekről (Isten, ha megsértik, visszahúzódik onnan), és ebbe a „vákuumba” haladéktalanul belép a Sátán, hogy pusztítson. Hogy a kettő nem azonos, azt az bizonyítja, hogy végül maga a Sátán is Isten haragjának ítélete alá fog kerülni. A „váltságdíj” kifejezést maga a Szentírás használja Jézus vérére, mint ahogy az „engesztelést” is, véleményem szerint – melyhez nem ragaszkodom, ha valaki meggyőz az ellenkezőjéről, de ehhez tényleg meg kell győznie – tehát Jézus Krisztus az által, hogy Isten jogos és igazságos haragját, azaz szentsége miatti visszahúzódását tőlünk, megszüntette az engeszteléssel, egyúttal a Sátán követelésének jogalapját is megszüntette, elnémítva ezzel a – jogos alappal bíró – vádjait. Így az angyali rendek jogérzéke és békéje sem sérül, mert Isten nem önkényes diktátorként, pusztán a „nagyobb erő” szavával némítja el a Sátánt, bár megtehetné – amivel maga adna alapot a rendkívül nagy jogérzékkel bíró jó angyaloknak a lázadásra, és saját igazságos természetét is megtagadná -, hanem a jogszerűség alapján. (Ez jól látható Jób könyvének 1-2. fejezetében, ahol még nem állt rendelkezésre Jézus vére, ezért adja ki Jóbot a Sátán által követelt ellenőrzésre, bár ő maga tudta – de a többi angyal nem, hiszen egyedül Isten a szívek vizsgálója – hogy Jób valóban igaz. ) Viszont természetesen egyáltalán nem gondolom, hogy magának a Sátánnak bármi is járna: ebben az értelemben persze nem kap ő semmit, nem így értem a váltságdíjat; csak ravasz, az igazságosságot is felhasználó, ál-ügyészi érvelései alól van kihúzva a talaj Jézus felbecsülhetetlen értékű, csodálatos emberi vérének helyettesítő áldozata által, és így Isten igazságos és jogszerű volta is megdicsőül: „trónod erőssége igazságosság és jogszerűség, kegyelem és hűség jár arcod előtt”.
    Tisztelettel és szeretettel: Ruff Tibor

    1. Rav Tverya Sylvester

      Fejtsük ki az érthetőség kedvéért bővebben, hogy Isten haragja/büntetése és a Sátán között szoros összefüggés van, jóllehet a kettő nem ugyanaz: 2Sám 24:1 és az 1Krón 21:1 ugyanazt az eseményt beszéli el más szavakkal: „Ismét felgerjedt az Úr haragja Izrael ellen, és felindítá Dávidot” (vájjószef [megint lett] áf [harag] JHWH láchárót [fellángolt, forró lett] be-Jiszráél [Izrael ellen] vájjászet [és félrevezette, űzte, provokálta] et-Dávíd) – „támada pedig a Sátán Izrael ellen, és felindítá Dávidot” (vájjáámod [és megállt, fellépett] szátán [vádló] ál-Jiszráél vájjászet [és félrevezette, űzte, provokálta] et-Dávíd). Ez a két kulcsige Isten haragja és a Sátán összefüggésére szerintem. Nyilvánvaló, hogy a kettő nem azonos, hiszen végül Isten haragja a Sátánt is meg fogja büntetni a gyehennában, de mégis szorosan összefügg. Én ezt a következőképpen értelmezem: Isten szeretet és „világosság, akiben nincsen sötétség”. Való igaz tehát, hogy Ő maga személyesen soha nem ver, nem okoz rosszat az embereknek. De a haragja azt jelenti, hogy visszahúzódik, elmegy onnan, mint egy olyan úriember, aki ha valahol rosszul érzi magát, onnan csendben lelép, „angolosan távozik”. Ahol bűn van, onnan Isten – ha nem engesztelik ki, nem fedik el vérrel – szentsége miatt eltávozik, Jelenléte visszahúzódik, s vele védelme is. Viszont a Sátán az így keletkezett vákuumba azonnal belép, és pusztítani kezd, mert megszűnik az ellene adott isteni védelem. Ezért fogalmaz az Ige mindig úgy, hogy „bocsátok rád átkot…”, azaz „rád engedem”, „megengedem, hogy rád menjen”. Én egyetértek azzal, hogy Isten saját kezűleg nem okoz rosszat embernek, mert ez ellentétes a természetével, a szeretettel. Szerintem Dávid ezt fogalmazza meg utolsó szavaiban: „Aki igazságosan uralkodik az emberek felett, aki Isten félelmével uralkodik: Olyan az, mint a reggeli világosság, mikor a nap feljő, mint a felhőtlen reggel; napsugártól, esőtől sarjadzik a fű a földből. Avagy nem ilyen-é az én házam [családom, leszármazottaim] Isten előtt? [vö. Jézus, Dávid leszármazottja: „Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak (…) Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mat 5:45-48)] Dávid így folytatja: „De az istentelenek mindnyájan olyanok, mint a kitépett tövis, melyhez kézzel nem nyúlnak; hanem aki hozzá akar nyúlni is, fejszét és rudat vesz hozzá, hogy ugyanazon helyen tűzzel égettessék meg.” (2Sa 23:3-7) Dávid sem szerzett soha a saját kezével elégtételt magának (pl. Saullal szemben), tehát Isten sem saját kezével büntet, hanem visszavonulásával, és a mögötte behatoló Sátánnak ezzel adott engedéllyel. Nem nyúl hozzá a gonoszhoz saját kezével, hanem a Sátán a „fejsze és rúd”, amivel a tüskét a tűzre rakja. Régi evangéliumi látás, hogy amikor Jézus a Sátánnak azt mondja, „kerülj a hátam mögé” ez azt is jelenti, hogy ahonnan Jézus elmegy, mögötte érkezik a Sátán. Isten engedélye nélkül a Sátán senkit sem tudna megtámadni. Néha ez nem is büntetés, hanem az igazság kiderülése miatt szükséges (Jób, Péter stb.), néha viszont jogos büntetés. Egyiptomban is Abaddón, a Pusztító azokba a házakba nem tud bemenni, amelyeken a vér van, mert oda Isten nem engedi be, a többibe meg igen: „csapást bocsátok [megengedem, hogy csapás jöjjön] Egyiptomra”. Itt is látszik, hogy a bárány vére tartja távol Isten haragját, azaz Jelenlétének és védelmének hiányát, azaz őrzi meg Jelenlétét Izraelen. GT érvelésében hangsúlyozza a Sátán és az Isten haragja közti különbséget, de nem látja annak nagyon is szoros összefüggését. Jézust a Sátán csakis és kizárólag azért tudta ennyire megverni, mert Isten ezt a mi bűneink miatt megengedte, és Jelenlétét Jézustól a Gat-Semané kerttől fogva fokozatosan visszavonta, majd végül teljesen elhagyta. Tehetne-e bármit is a Sátán Isten engedélye nélkül? És ha az Ő engedélyével teszi, mondhatjuk-e, hogy tökéletes, de legalábbis megengedő akaratával nem járult ehhez hozzá? Ha pedig hozzájárult, mondhatjuk-e, hogy mindezt Ő nem akarta? Ha pedig akarta, vajon miért akarta? Hogy egy jogtalan követelést azzal fizessen ki a Sátánnak, hogy saját Fiát kiszolgáltatja neki teljesen alaptalanul és igazságtalanul? Isten emberáldozatot mutatott be a Sátánnak? Nem lenne ebben az esetben sokkal, de sokkal gonoszabb, mintha Önmaga engesztelése és az igazságosság fenntartása, a többi ember és a világmindenség erkölcsi rendjének fenntartása miatt jogszerűen tette ezt? Nem a Biblia hirdet gonosz Istent, hanem GT. Nem véletlenül mondta a hamispróféta Markión, mikor Iraeneus, Tertullianus, Órigenész vele való csatározásai után kiközösítették az egyházból, hogy „minden nemzedékben vissza fogok térni”. Hát újra itt van.

  3. Répás László

    Kedves Tibor!

    Mélyen egyetértek az engesztelő áldozat jelentőségé taglaló okfejtéseddel, amely valóban a keresztény hit szívét, centrumát érinti.

    Arról, hogy Istennel szemben objektív szükség volt engesztelésre, egy kis nyelvi, exegetikai adalékkal szeretnék szolgálni ebben a témában.

    Beszédes példa Jézus példázata a farizeus és a vámszedő imájáról a Lukács 18:13-ban. (Ezen az oldalon egy korábbi írásban Martyn Lloyd-Jones az engesztelésről szóló, ott idézett írásában is utal erre a történetre.)

    A vámszedő így imádkozott: „Isten, légy irgalmas nekem bűnösnek.” Az eredetiben a „légy irgalmas” a passzív alakú hilaszthéti = fogadd el az engesztelést, engesztelődj ki irántam.

    A hilaszkomai görög ige szótári jelentései: Med.: jóindulatúvá tesz vkit maga iránt; kiengesztel vkit; megbékít, lecsillapítja haragját; bűnhődik vmiért; Pass.: kiengesztelődik, elfogadja az engesztelést, lecsillapodik, jóindulatúvá válik vki iránt;

    A vámszedő tehát nem csak azt kérte Istentől, hogy könyörüljön rajta, hanem engesztelő áldozatért könyörgött, a megigazulás jogalapjáért, ezért mondhatta Jézus, hogy megigazulva (dedikaiómenosz) ment haza, mert nem a saját tetteiben bízott, hanem azért a közvetítő személyért könyörgött, aki kiengeszteli az Atya jogos haragját, vagyis a Krisztusba vetette a bizalmát, és megértette az engesztelő áldozat lényegét:
    – ő maga mellét verte, vagyis bánkódott bűnei miatt, de nem akarta ezeket vallásos vagy egyéb „jócselekedetekkel” jóvátenni (lásd a farizeus érveit), tudomásul vette a bűn falának tényét, és tisztában volt saját valós helyzetével;
    – Istenről sem gondolta azt, hogy a megoldást az jelenti, ha Isten egyszerűen megbocsát neki, vagyis irgalmat gyakorol, „csak úgy elengedi a bűnét, mert úgyis ez a dolga”; ezt a hilaszthéti ige passzív alakja mutatja, hogy az Atya nem magától engesztelődik ki, hanem valaki másnak kell kiengesztelnie Őt, Ő „kiengeszteltetik”.
    – Felismerte a közvetítő, helyettesítő áldozat jelentőségét.

    Tehát ez a vámszedő már az engesztelő áldozatra tekintett, arra várt, ezért igazult meg.

  4. Ruff Tibor

    Kedves Laci, nagyon köszönöm. Közben én is továbbgondoltam a nagyon érdekes témát, és még egy aspektust szükségesnek látok hozzáfűzni, ez pedig az, hogy a bibliai emberkép kulturális antropológiai szempontból is jelentősen különbözik a moderntől. E tudomány azzal foglalkozik, hogy a különböző civilizációs tényezők milyen személyiségszerkezeti módosulásokat okoznak egymáshoz képest. Mindenekelőtt a körülmetélés jelentőségére szeretném felhívni a figyelmet, előrebocsátva, hogy ezzel egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy a keresztényeknek körül kellene metélkedniük, vagy akár csak szabadna is. De a fiúgyermeken Ábrahám fizikai leszármazottain nyolcnapos korukban isteni parancsból, érzéstelenítés nélkül elvégzett műtét – amely vérontással is jár, és az apa tarja a gyermeket a mohél keze alá – három napos, minden apró érintésre jelentkező éles fájdalmat okoz, és mivel ez a nemi szervet érinti, ennek mély pszichoszexuális trauma-jellege nyilvánvaló. Ez az egész személyiségszerkezetben a miénktől eltérő, egész életre szóló „mintázatokat” eredményez az érzelmi és szexuális területen. Mégis ezt a traumát az Úr rendelte el, szent, és Ábrahám óta minden, a Bibliát író próféta, maga Jézus és valamennyi apostol átesett rajta. Hasonlóképp a Biblia előírja az apáknak fiaik – nagy kérdés, hogy ez a lányokra is vonatkozik-e, én nem vagyok biztos benne – fizikai fenyítését, amennyiben bűnt követnek el: „aki szereti a fiát, megfenyíti”, aki nem, az „gyűlöli”. Ezt a Zsidó-levél is pozitívan megerősíti, sőt a bűntelen Jézus és az Atya kapcsolatára is vonatkoztatja. Vannak tehát traumák, amelyek nem kártékonyak, hanem hasznosak a megfelelő korban. Izsák sem vált neurotikussá vagy pszichotikussá rettenetes élményétől a Morijja hegyén, hanem egy kiegyensúlyozott, nyugodt és életszerető (Jichák = Nevet) ember volt. Mindez tehát a férfiak esetében egy másféle személyiségszerkezetet eredményez, mint a modern liberális-humanista neveléseszmény, amely az ilyesfajta traumáktól irtózik, és kegyetlenkedésnek tartja ezeket. Férfiasságra, fájdalomtűrésre, katonásabb magatartásra nevel. Nem véletlen, hogy az elmúlt években Kaliforniában, Németországban, Hollandiában és máshol komoly politikai kísérletek történtek a körülmetélés betiltására, amelyeket csak a zsidóság tiltakozása tudott nagy nehezen meghiúsítani; valamint hogy a gyermekek nevelésében fiúk esetében is bűncselekménnyé igyekeznek nyilvánítani a biblikus fizikai fenyítést, ami korlátozza a hívők lelkiismereti szabadságát a gyermeknevelésben. (Nem akarok most részletesen kitérni arra, hogy a sziú indiánok 1973-ban bejelentették elszakadásukat az USA-tól, a katonai erőnek is fegyveresen ellenálltak, mígnem az USA meghátrált (!), mindezt azért, mert be akarták tiltani a rendkívüli – szerintem is túlzott – fizikai igénybevétellel és fájdalomtűréssel járó naptáncot, amellyel a 16 éves fiúkat férfivá avatják – tehát a pogány nemzetek is más férfi-ideált vallanak tradicionálisan, mint a modern, nyugati férfi.) Mindezzel csak arra utalok, hogy Görbicz Tamás azon példázatai, amelyeket a gyermeknevelés területén felhoz, csak a mi modern, nyugati, „körülmetéletlen” kultúránkban tűnnek érvényesnek, és szintén nagyfokú erkölcsi zülléshez vezetnek tömegméretekben, valamint a nyugati férfi elnőiesedéséhez és neurotikus-szociopata jellegéhez. Ezt az antropológiát visszavetíteni a biblikus apa-fiú viszonyba, és „körülmetéletlen pogányként” felülbírálni a Biblia – talán Lukács kivételével – körülmetélt, apjuk részéről fizikai fenyítékkel is nevelt, harc- és fájdalomtűrésre kondicionált, azaz a modern embertől eltérő személyiségszerkezettel rendelkező férfiak, a mainál jóval erkölcsösebb és férfiasabb világába szintén súlyos civilizációs és teológiai hiba. „Ki ez a körülmetéletlen pogány, aki az élő Istennek seregét szidalommal illeti?” – kérdezte Dávid Góliát hőzöngései kapcsán. „Áldott az Úr, Sémnek Istene” – mondja Noé, úgyhogy nekünk, Jáfetnek tudomásul kellene vennünk, hogy a kinyilatkoztatás nem Nyugatról, hanem a Közel-Keletről érkezett, és az Atya és Fiú Istenről és viszonyukról való helyes látást a Morijja (= JHWH látása) hegyéről kaptuk, körülmetélt emberektől.
    Üdvözlettel, Ruff Tibor

  5. Semsei Ferenc

    Kedves Tibor!

    A riport egyetlen momentumához szólok csak hozzá, mert abban látok egy kis félrecsúszást.

    Nem hallgatom meg újra a vonatkozó tanításait Görbicz Tamásnak, de emlékeim szerint az ő állítása a szenvedésekkel kapcsolatban nem az volt, hogy arra nem volt szükség például Jézus főpapi közbenjárása miatt, vagy éppen a próféciák beteljesedése miatt. Az ő állítása az volt, hogy a megváltás, az áldozat aspektusából volt ez szüksgételen. S azt gondolom, ebben igaza van. Az áldozatnak a lehető legkevesebb szenvedéssel kellett megtörténnie.
    Csakhogy a megváltói mű egészének nem egyetlen aspektusa az áldozat illetve maga a megváltás. Jézus esetében pont az általad is említett okok miatt volt szükség a szenvedésekre. Megjegyzem: Jézus pont annyit szenvedett, amennyit szükséges volt. A korban nem volt kirívóan sok ez a szenvedés egy halálra ítélt esetében. Sőt tudjuk, hogy Jézus éppen kevesebbet szenvedett, mint a szoksásos, hisz ezt le is jegyeztk róla. Továbbá maga Jézus elutasította a szenvedéseinek enyhítését. Ez is le van írva.
    Illetve még egy szemponttal kiegszíteném az általad elmondottakat. Minden fizikai szenvedést lehetne emberi gonoszsággal magyarázni. De jól láthatóan Jézusnak nem ezek okozták a legnagyobb szenvedést, Hiszen ezeket nmán tűrte. Akkor kiáltott fel, amikor megélte az Atyától való elszakítottság állapotát. Ezt pedig vitathatatlanul az Atya lépte meg.

    1. Ruff Tibor

      Kedves Feri,

      szerintem azért volt funkciója a szenvedésnek a megváltás szempontjából is, és erről írtam is, csak lehet, hogy nem eléggé egyértelműen. Mivel ugyanis a Tóra jogos követelménye, hogy minden bűn arányosan legyen büntetve, vagyis az elkövető pontosan ugyanazt élje át, mint amit a sértettnek okozott (a felebarát önmagunkkal egyenlő szeretetének fő törvénye értelmében, „szemet szemért, fogat fogért, kéket kékért, sebet sebért… életet életért” elve a Tóra általános büntetéskiszabási elve), ezért Jézusnak magára kellett vennie az emberiség valamennyi (minden egyes) bűnének minden igazságos büntetését is, ennek az elvnek az értelmében ez bizony a teste szétroncsolódásának, rengeteg, minden testrészére kiterjedő sebnek, a fájdalmak elviselhetetlenül nagy mértékének, a totális szegénységnek (meztelenül, éhesen és szomjasan feszítették meg, a szokásos ágyékkötő az ábrázolásokon nem korhű, a rómaiak – éppen a megszégyenítés miatt – anyaszült meztelenül feszítették keresztre az elítélteket) a fizikai terheit, az Isten előtti átkozottságnak, az emberek utálatának és elutasításának, gúnyának, az elárultatásnak és tanítványai részéről is megtörténő elhagyatottságának, illetve megtagadottságának érzelmi terheit, az Isten elfordulásának (ez valóban haragjának jele), summa: a teljes magánynak spirituális és érzelmi terheit, a halálnak, a pokolba való leszállásnak stb. minden terhét is a megváltáshoz. Ez által egyrészt nemcsak minden emberi bűnt, hanem azok minden büntetését is magára kellett vennie; másrészt minden sértett számára (akik az ellenük elkövetett, vagy problémáikat közvetve okozó bűnök fizikai, lelki, szellemi sérüléseit, kárát, fájdalmait, akár egész életüket megkeserítő módon elszenvedték, gondoljunk a maradandó csonkulásokra, házasságok szétszakadására, élethossziglan tartó pszichés megbetegedésekre) is elégtételt kellett adnia az isteni jogrendben, és a velük való helycserén alapuló, ezektől való hatékony felszabadításukat is biztosítania kellett. Erről beszél szerintem az Ézsaiás 53 („békességünk büntetését ő viselte”, „betegségeinket hordozta” stb.). E nélkül a sértettek, tönkrement sorsúak, betegek stb. nem tudnák a hitüket gyakorolni teljes szabadulásukban, mivel Jézus nemcsak a bűnösök megváltója, de a sértetteké is. Részletesen lásd itt:
      http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200010/fajdalmak_ferfia_es_betegseg_ismeroje
      Üdv,
      Ruff Tibor

  6. Semsei Ferenc

    Kedves Tibor!

    Akkor ebben nem értünk egyet.
    Részint tételesen egyébként sem lehetett volna érvényesíteni minden ember minden bűnét. Akkor pedig sérül ez az elv. Ahogy sérül akkor is, amikor egy bűnös több embert öl meg, de csak egyetlen emberrel (vele) lehet végezni. Ezen kívül Jézust például nem csonkították meg, sőt lábszárát sem törték el stb.
    Ráadásul ténylegesen le van írva, hogy ő szokásosnál kevesebbet szenvedett.

    1. Márkus Tamás András

      Kedves Ferenc!

      Nem szenvedett kevesebbet azért, mert előbb halt meg. Igaz, hogy nem törték a lábszárcsontját, de az oldalába döftek egy dárdát. Másrészt nem hétköznapi módon ostorozták meg a keresztre feszítés előtt, gúnyolták, a fejére tettek egy töviskoszorút, elcsigázottan cipeltették vele a keresztfát stb. (a Passió című film egyik nagy erénye, hogy Krisztus testi szenvedéseit a maga brutalitásában mutatta be, akármennyien is fanyalogtak emiatt). Ne felejtsük el, hogy az epével kevert mirhás bort visszautasította . Ezt a szegek végtagokba verése előtt adták az érintetteknek, fájdalomcsillapító hatású volt. Tehát fizikailag SEM szenvedett kevesebbet, másrészt az Istentől való elhagyatottság, tulajdonképpen kárhozat állapotát élte át a kereszten, és a lelki agóniája minden szenvedést meghaladó kín volt.

      1. Semsei Ferenc

        Kedves Tamás (vagy András elnézést, nem tudom melyiket használod!

        Lehet, hogy az én ismereteim nem elég alaposak. De semmi esetre sem gondolom, hogy Jézus többet szenvedett volna az akkoriban amúgy szokásos „közellenségeknél”. Egészen bizonyos, hogy voltak előtte és utána is olyanok, akik nagyobb kínhalált haltak. A keresztfa cipelése például pont nem jó példa, mert Cirenei Simonéppen, hogy átvette tőle.
        A Passió című film van, akinek ilyen értelemben hasznos volt. Másoknak meg éppen elterelte a figyelmet a lényegről. A puszta részvét ébresztés kielégítette az embert, majd megtérés nélkül ment tovább.
        Nem felejtettem el a mirhás bort. A másik „tábornak” magam is szoktam idézni.
        Az utolsó mondatot én magam is írtam csak más szavakkal.
        Ugyanakkor nekem nem mennyiség kérdése ez. Nekem Tibor arányosság-elvével van bajom. Egyrészt mindeképpen sérül, ahogy fent írtam. Lehetetlen -betölteni. Ráadásul semmilyen módon nem következik a Bibliából. A Törvény korszakában elvégzett áldozatokat sem kellett előbb mindenféle tortúrának alávetni. Ha ezek képesek voltak egy évig engesztelést szerezni szenvedések nélkül az életük által Izraelnek, akkor nem gondolom, hogy a cél, amire mutatnak másképp kellene, hogy áldozatot mutasson be.

    2. Ruff Tibor

      Kedves Feri,
      ha igazad lenne ebben, akkor az is lehetetlen lenne, hogy egyetlen ember kiváltsa a bűnből és halálból az összes többit. Az Isten és az ember vonatkozásában azonban nem működik a hagyományos matematika. Istenben 3 = 1, ami matematikai képtelenség. Az ember esetében pedig az a helyzet, hogy minden egyes ember élete ugyanannyit ér, mint az egész világ, mint az összes többi ember élete együttvéve. Ez az isteni matematika teszi lehetővé a Megváltást, különben az nem lenne érvényes. Az ember ugyanis abban is Isten képmására teremtetett, hogy minden emberből csak egyetlen egy van, éppúgy, mint Istenből. Belőled soha nem volt és soha nem lesz másik, minden ember pótolhatatlan és örök. Gyönyörűen megfogalmazza ezt a Misna, éppen a halálbüntetés vonatkozásában: „Mert az ember azért teremtetett egyedül, hogy ezzel arra tanítson: aki egyetlen lelket is elpusztít Izraelben, az Írás úgy tekinti, mintha egy egész világot elpusztított volna; aki pedig megőriz egyetlen lelket Izraelben, az Írás úgy tekinti, mintha egy egész világot mentett volna meg. Sőt [azért is teremtetett egyedül az ember], hogy béke legyen az emberek között, hogy senki se mondhassa embertársának: ’Az én ősatyám nagyobb a tiednél’; valamint hogy az eretnekek ne mondhassák: ’Több uralkodó erő is van a mennyben’; tehát hogy a Szent – áldott legyen – nagyságát hirdesse. Mert ha valaki több pénzérmét veret egyetlen formával, az mind hasonlítani fog egymásra, de a Királyok Királyainak Királya, a Szent – áldott legyen – minden embert az első ember mintájára formált, és azok mégsem lettek teljesen egyformák. Ezért minden egyes embernek jogában áll azt mondani: a világ értem lett teremtve.” (Misna, Szanhedrin 4:5)
      Természetesen a „tételesen” szót sem úgy értettem, hogy minden egyes ember minden egyes büntetése vagy sérelme külön-külön rajta volt, hiszen Jézus nem lett rákos sem pl. De létfontosságú szervei mind visszafordíthatatlanul károsodtak, amivel minden e szerveket ért minden emberi károsodást, azok okaitól függetlenül magára vett, és teste kívül-belül halálos mértékben szét lett roncsolva értünk (újra figyelmedbe ajánlom: http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200010/fajdalmak_ferfia_es_betegseg_ismeroje ). Szóval ezt sem az emberi matematika értelmében értettem, amit te itt számon kérsz. Csontja azért nem töretett meg, mert az Írás szerint nem volt szabad megtöretnie. Ettől még gyógyulást szerzett a csonttörésre is, gondolom, ezt nem vitatod. De méltatlannak tartom, hogy Jézus rettenetes szenvedéseiről ilyen szőrszálhasogató, „műszaki értelmiségi” stílusban beszéljünk, úgyhogy ezt a részletkérdést a magam részéről e bejegyzésemmel lezárom, nem kívánok szóharcokba belemenni, a lényeg érdekel. Kíváncsi lennék arra, hogy ezekre az ellenvetésekre mit mondana az a több száz ezer keresztény vértanú, akiket az elmúlt néhány évben az Iszlám Állam kivégzett. Ez nem matematika, legalábbis nem emberi matematika, hanem a szeretet matematikája. Aki érti, érti, aki nem, nem. Ha akarod, a „tételesen” szót kihúzhatod a szövegemből, nem ragaszkodom hozzá. Csak azt akartam mondani, hogy „betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat hordozta, békességünk büntetése rajta van”. Ha ezzel is vitatkozol, akkor már Vele vitatkozzál. Márpedig ez a sor önmagában tökéletesen egyértelművé teszi, hogy megváltásunkhoz e szenvedéseire éppúgy szükség volt, mint a halálára, mert minden rajta lévő csapás a mi – és az egész emberiség – jogos büntetése lett volna. Abszolút beteg lett – ezzel minden beteget megváltott; abszolút szegény lett – ezzel minden szegényt megváltott; abszolút átkozott lett – ezzel minden átkozottat megváltott; abszolút elutasított lett – ezzel minden elutasítottat megváltott; és így tovább. Ennyi elég. De erre szükség volt. Aki Jézus konkrét szenvedéseinek megváltó értelmét tagadja, az a teljes evangéliumot, a Megváltást magát tagadja, és megtagadja az Ézsaiás 53. mondatainak szó szerinti értelmét. Ez egészen nyilvánvaló, nem lehet kimagyarázni. A többi, általad említett keresztre feszítettől (kétezer zsidót feszítettek keresztre a rómaiak a 66-73-as zsidó háborúban, azóta nincsenek olajfák az Olajfák hegyén) pedig azért különbözik egyedülálló módon, mert azok mind a saját bűnösségükért szenvedték el azt (lásd a jobb lator szavait, és Jézus szavait a siloámi torony összeomlása kapcsán), Jézus viszont tökéletesen ártatlanul, helyettünk és minden ember helyett (aki ezt elfogadja és átveszi).
      Üdv, RT

  7. Brality Róbertr

    Szabó László

    idézet a hozzászólásból:

    ” Kedves Tibor! Köszönöm, hogy kifejtetted a gondolataidat. Értékes szómagyarázataid, a bibliai összefüggésekre való rávilágítás és a pásztori lelkület mind az Úrtól való ajándék. Lenne azonban pár kérdésem, ami nem hagy nyugodni.
    1. Azt írod egy helyen, hogy Isten vér nélkül is meg tudna bocsátani az embernek. Maga az ige azonban – amit később te magad is idézel – azt mondja, hogy vér nélkül nincs bocsánat. Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a két ellentmondó állítást? ”

    Ruff Tibor

    idézet az interjúból:

    ” Nyilván meg tudna bocsátani vér nélkül is, ha akarna, csakhogy nem akar, mert nem pszicho- és szociopata gyermekeket kíván nevelni, akik a szeretetet korlátlanul elfogadják ugyan, de kihasználják, és nem viszonozzák ugyanolyan szeretettel, hanem felelősség- és igazságérzettel rendelkezőket, akik valóságosan megtanulnak szeretni, ehhez pedig érezniük kell, miként Isten is érzi, bűneik súlyosságát, hogy megtérhessenek azokból. Isten haragja általában pedagógiai célú, maga a haragja is szeretetéből fakad, csak végső haragja – amely „keveretlenül, vagyis már kegyelmi cél nélkül töltetik poharaiba – pusztító a végleg gonoszokká váló emberek ellen. ”

    Ruff Tibor

    idézet a hozzászólásból:

    ” Kedves Szabó László,
    köszönöm az észrevételeket.
    1. Én nem emlékszem, hogy bárhol azt írtam volna, hogy Isten vér nélkül is megbocsátana az embereknek, de ha mégis ilyen van a szövegemben – én most gyorsan átfutva nem találtam -, akkor rosszul vagy félreérthetően fogalmaztam, mert pontosan ezzel az állítással szemben fogalmazok meg ellenérveket. Akárhogy is van, akkor most újra megerősítem: semmiképpen nem hiszek abban, hogy vérontás nélkül lehetséges lenne a bűnbocsánat.”

    Szerintem az általam kimásolt interjúidézetre gondolhatott Szabó László.

    1. Ruff Tibor

      Kedves Róbert,
      köszönöm, igen, ott azt írtam, hogy „meg tudna… ha akarna… de nem akar”. Nyilván Isten képes lenne egy olyan, teljesen másik és másként működő világot teremteni, mivel Mindenható, amelyben a dolgok másként működnének, és nem lenne szükség vérre a bűnbocsánathoz. De Ő ezt a világot akarta megteremteni – lehet, hogy a következő másmilyen lesz -, és már a világ teremtése előtt eleve elrendelte Jézus Krisztust, saját Fiát engesztelő áldozatul a bűnökért, ez az igazság tehát e világmindenség fundamentuma, és ez az Ő tökéletes akarata. De Szabó Lászlónak is igazat adva, akkor még hozzáteszem: nemcsak azért van így – pedagógiai célból -, hogy gyermekit ne pszichopatáknak nevelje, hanem azért, mert Ő maga sem pszichopata, és nem is akar azzá válni, sem ennek a Róla alkotott vélekedésnek alapot adni. Azaz nem adja föl az igazságosságot és jogszerűséget a kegyelemért, mert ez is éppúgy lényegileg szeretetéből fakad, mint amaz. Hogy a Törvény kőtáblái ne legyenek szembefordíthatóak a fedél feletti Jelenlétével, sem pedig viszont, azért van a vér a fedélen: azaz a menny középpontjában Jézus bűnbocsánatért kiömlött örökkévaló vére van, és ez egyben a világmindenség alapja. Ez magának Istennek a „belseje”, szíve, leglényege, és nem csak a Sátánnak jár vagy szól, hiszen nem az ő jelenléte van a Szentek Szentjében – bár őt is elnémítja igazságtételével ez a vér -, és ez a mi szívünk, mint Isten képmásainak szíve középpontja is.
      Köszönöm és üdv,
      RT

Hozzászólás írása