William Lane Craig és az evangelikalizmus trinitástani hiányossága
William Lane Craig nemrégiben kisebb felháborodást váltott ki azon kijelentésével, hogy nem fogadja el a niceai hitvallás egyik tételét. Ez a reakció teljesen érthető. A niceai dogma által megfogalmazott ortodox hitet vallják a római katolikusok, a keleti ortodoxok és a protestáns hagyományból érkező hívek túlnyomó többsége is – olyan közös örökségként, amely a 16. századi reformációt is megelőzi. Ezért különösen feltűnő, hogy egy, az amerikai evangéliumi-protestáns közeghez köthető, nemzetközileg elismert filozófus és apologéta eltér ettől a közös hittől. Mégis, talán ennél is fontosabb megértenünk, miért nem osztozik sok evangéliumi keresztyén ebben a heves reakcióban.
Természetesen Craig is vallja a hitvallás nagy részét. Hisz a Szentháromságban, a teremtésben, a testté lételben, a feltámadásban és így tovább; ezek egyike sem jelent számára problémát. Az eredetileg talán legvitatottabbnak számító artikulussal szemben sincs kifogása, amely szerint Isten Fia „egylényegű” (homoúsziosz) az Atyával. Egyértelműen elfogadja ugyanis, hogy csak egyetlen isteni lényeg létezhet. Számára a vitatott pont a niceai dogma azon tétele, amely szerint a Fiú „az Atyától nemzetett minden időknek előtte”, illetve – a görög szöveg pontosabb fordításában – „minden időt vagy korszakot megelőzően az Atyától született”.
Kétségtelen, hogy sok evangéliumi hívő számára a nehézség részben abból fakad, hogy a „született” vagy „nemzetett” kifejezés ma már idegenül, sőt kissé elavultan hangzik. Hétköznapi, szó szerinti jelentésében ugyanis arra a természetes folyamatra utal, amely például – oly sok más fajhoz hasonlóan – a madarak és méhek életét jellemzi: az apa nemz, az anya fogan, az utód pedig megszületik. Nyilvánvaló azonban, hogy ezt a hétköznapi, apák és fiak közötti relációt gyökeresen át kell alakítanunk, amikor az Atyára alkalmazzuk, aki „minden időnek előtte” nemzi örök Fiát. Az isteni nemzés ugyanis nem időben végbemenő esemény vagy folyamat; nem tartozik az egymást követő korszakok rendjébe, mint például III. Károly uralkodása, amely II. Erzsébetét követte.
A niceai zsinat atyái a Fiú nemzésének időtlenségét hangsúlyozták, amikor elutasítottak minden olyan tanítást, amely szerint „volt idő, amikor [a Fiú] nem létezett”, vagy hogy „a semmiből jött létre”. Ugyanakkor ahhoz is ragaszkodtak, hogy annak mikéntje, ahogyan a Fiú öröktől fogva az Atyától származik, értelmünkkel egy bizonyos ponton túl sem fel nem fogható, sem meg nem magyarázható. Ezért amikor például Aranyszájú Szent János az isteni valóság megfoghatatlanságáról szóló, széles körben ismert igehirdetés-sorozatát tartotta, valójában a Fiú örök nemzésének misztériumára irányította hallgatói figyelmét.
A niceai hagyományra jellemző, hogy a Szentháromság misztériumát nem valamiféle számtani fejtörőként közelíti meg – érdemes megjegyezni, hogy a Hitvallás egyetlenegyszer sem használja a „három” szót. A Szentháromság lényegét inkább a személyek származási viszonyaiban ragadja meg: a Fiú születik, a Szentlélek kiárad, az Atya pedig nem származik senkitől. Természetesen mondhatjuk azt, hogy „három az egyben”, ám ez önmagában szinte semmit nem árul el a Szentháromságról. Hiszen ugyanezt akár három, egyetlen hüvelyben fekvő babszemről is elmondhatnánk.
Hogyan válhat tehát a Fiú Atyától való örök születése vitatott kérdéssé? Craig – amint ezt nyilvánosan is képviseli – azt állítja, hogy ez a tan, a niceai zsinati atyák eredeti szándékával ellentétben, szubordinacionizmushoz vezet. Érvelése szerint ugyanis, ha a Fiú létezését az Atyától nyeri, akkor ontológiai értelemben alárendeltnek kell lennie az Atyával szemben. Szerinte ez az érvelés Arius álláspontjához hasonlít – azon hírhedt eretnek téziséhez, akinek tanítását a 325-ös niceai zsinat – a niceai hagyomány kezdetén – elutasította.
Arius következtetésének elkerülése érdekében Craig szerint el kell vetnünk azt az előfeltevést, hogy a Fiú isteni természetét tekintve az Atyától származik. A niceai teológusok ezzel szemben a másik, logikailag lehetséges utat választották. Tagadták, hogy a származtatottság szükségképpen alacsonyabb rendű létet vagy természetet jelentene. Ahogyan egy embernek a fia sem kevésbé ember, mint az őt nemző apa (vagy az anya, akiben megfogan), úgy a Fiú Atyától való származása sem vonja maga után isteni természetének alacsonyabbrendű voltát.
Így a niceai zsinatot követő században a kalcedóni zsinat kimondta: a megtestesült Isten Fia emberi természetét tekintve ugyanazzal a lényeggel bír, mint mi, isteni természetét tekintve pedig ugyanazzal, mint az Atya. Emberi természetét az időben, Máriától való születésekor kapta; isteni természetét pedig öröktől fogva, az Atyától való örök nemzése által.
Néhány évtizeddel a niceai zsinat után a niceai teológusok – akik az ariánus Eunomiosszal vitáztak – döntő jelentőségű logikai pontosítást fogalmaztak meg. Az isteni lényeg egysége azt jelenti, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyaránt és teljes mértékben részesül minden isteni tulajdonságban – például az örökkévalóságban, a mindenütt-jelenvalóságban és a mindenhatóságban. Az azonban, hogy valaki nem nemzetett, illetve nem született, nem tartozik e tulajdonságok közé. Ezek ugyanis nem az isteni lényeghez tartoznak, hanem kizárólag az Atyát jellemzik – az ő személyes sajátosságai.
Ez a pontosítás utat nyitott annak a niceai zsinathoz kötődő tanításnak, amely szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egymástól származási viszonyaik alapján különböztethetők meg: az Atya eredet nélküli, a Fiú születik, a Szentlélek pedig kiárad. Ebből az is következik, hogy a később aseitásnak nevezett tulajdonság – a latin a se („önmagából”) kifejezésből – sajátosan az Atyára jellemző, a Fiúra és a Szentlélekre azonban nem. Craignek a niceai ortodoxiától való eltérése tehát logikus módon abból fakad, hogy – álláspontja szerint – a Fiúnak és a Szentléleknek is – az Atyához hasonlóan – önmagától való létezéssel kell rendelkeznie.
Azok a pontosítások, amelyek a niceát követő csaknem egy évszázad során az ortodox tanítás részévé váltak, feltehetően ismeretlenek azok előtt, akik úgy vélik, hogy a „három egyben” formula szinte mindent elmond a Szentháromságról. Számos evangéliumi szervezet hivatalos hitvallása például egyszerűen úgy fogalmaz, hogy Isten „három személy egy isteni lényegben”. Ez az állítás önmagában túl általános ahhoz, hogy tévtanításnak minősüljön; szerencsétlen módon azonban könnyen azt a benyomást keltheti, mintha az isteni lényeg valamiféle tartály lenne, amely három, egymástól független individuumot foglal magában.
Könnyen eljuthatunk ehhez a felfogáshoz, ha Szentháromság-tanunk ugyan magában foglalja a homoúsziosz fogalmát, ám hiányzik belőle a személyek közötti viszonyrendszer, pontosabban az eredetükre vagy származásukra vonatkozó utalás – lásd például Krisztus örök születése. Ez a redukált kép könnyen elegendőnek tűnhet, ha szem elől tévesztjük, mire való a Szentháromság-tan, illetve hogyan kapcsolódik Krisztus személyéhez, az üdvösséghez és a keresztyén élethez. Ebben a szellemi közegben valóban előfordulhat, hogy egy jelentős filozófus különösebb megütközés nélkül utasítja el a niceai dogmát.
Az amerikai evangéliumi keresztyénséget sújtó hiányosság a Szentháromság-tan terén korántsem jelentéktelen dolog. Olyan tónusú igehirdetéshez vezethet, amely Jézust Istenhez vezető útként ábrázolja, miközben alig érzékelteti, hogy Jézus már eleve a velünk levő Isten – nemcsak az üdvösséget adja nekünk, hanem magát Istent is, saját testében. Van azonban az evangéliumi teológusoknak egy fiatalabb nemzedéke (elsősorban Fred Sanders és Matthew Barrett személyében), amely megfeszített munkával igyekszik orvosolni e hiányosságot. Bárcsak minél többen lennének hozzájuk hasonlók.
Forrás: https://firstthings.com/william-lane-craig-and-evangelicalisms-trinitarian-deficit/?
Szerző: Phillip Cary
Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
