Nyomorúság és harag között: az egyház elragadtatása a végidők eseménysorában

2026. augusztus 22-én az Őrmezői Református Gyülekezet (az Evangelikál Csoport Egyesülettel) konferenciát rendezett a diszpenzacionalizmus, a végidők, az elragadtatás és Izrael eszkatológiai szerepének kérdéseiről. A tematikus előadásokat követő kerekasztal-beszélgetést dr. Tatai István, református lelkipásztor, teológia tanár nyitotta meg az elhangzottak értékelésével.

Felszólalásának középpontjában a nagy nyomorúság előtti elragadtatás tanának kritikája állt. E felfogást eszképizmusnak minősítette, és amellett érvelt, hogy nem véletlenül éppen a 20. századi amerikai jóléti társadalom közegében született meg. Álláspontja szerint a Szentírás megfelelő értelmezése nem támasztja alá azt a számunkra kényelmesnek tűnő várakozást, hogy az Úr az egyházat kimenti a rá váró nagy szenvedések, vagyis a nyomorúság elől. Úgy vélte, felelőtlenség efféle illúziókban ringatni Isten népét. A lelkigondozói bölcsesség inkább azt kívánja, hogy a gyülekezetet, azaz a ránk bízottakat felkészítsük azokra a szenvedésekre, amelyeken esetleg keresztül kell majd menniük.

Később a hallgatóság soraiból is érkezett egy, Tatai István megjegyzéseivel összecsengő hozzászólás. Ennek lényege az volt, hogy a Szentírásban – Jézus szavaiban és Pál leveleiben egyaránt – számos olyan felszólítás és buzdítás található, amely nem a nyomorúságokból való menekülésre, hanem az azok közepette való kitartásra hívja a hívőket.

E sorok írója már a helyszínen is jelezte, hogy e megjegyzések mögötti szándék érthető, ugyanakkor fogalmi összemosást lát bennük. Nevezetesen összekeveredik egyrészt az Isten egyházát mindenkor érő, a világ felől érkező teher, nyomorúság, szenvedés és megpróbáltatás, másrészt pedig a „nagy nyomorúságnak” nevezett sajátos időszak. Különösen problematikus a hétéves időszak azon szakaszának figyelmen kívül hagyása, amelyben Isten haragjának poharai kiöntetnek.

Ha ezt a megkülönböztetést figyelembe vesszük, akkor a szóban forgó szentírási szakaszok egymással összhangba hozhatók, és a látszólagos logikai ellentmondás is feloldható. Egyúttal az említett lelkigondozói dilemma sem marad valódi probléma: az egyház felkészítése a világ részéről érkező szenvedésekre nem azonos azzal, hogy a hívőket Isten eszkatológiai haragjának elszenvedésére készítenénk fel.

Az alábbiakban J. Oliver Buswell fejti ki ezt az álláspontot, amely a midtribulációs, illetve az ún. pre-wrath nézethez áll közel. Buswell református-presbiteriánus rendszeres teológus volt, aki – amint azt előadásomban is bemutattam – kálvinista szövetségteológusként diszpenzációs premillenista eszkatológiát képviselt. E sorok írója egyetért az érvelésével.

 

* 

A lehető legintenzívebb, ám rendkívül rövid ideig tartó nyomorúság

Miután Jézus arra figyelmezteti hallgatóit, hogy azonnali menekülésre lesz szükség, amikor a Dániel próféta által említett „pusztító utálatosság” a szent helyen áll, és ez mindenki számára nyilvánvalóvá válik, Máté és Márk evangéliuma egy rendkívül intenzív, ám rövid ideig tartó nyomorúságos időszakról szóló jövendölést közöl:

„Mert olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig, és nem is lesz soha. Ha nem rövidíttetnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidíttetnek azok a napok.”
(Mt 24,21–22; vö. Mk 13,19–20)

A. Dánielre és Jeremiásra történő utalások

Az „abban az időben” vagy „akkor” kifejezés (tote) az utálatosság konkrét jelére utal. Jézus Urunk itt egyértelműen Dánielre gondol, mégpedig Dániel könyvének 12,1–2. versére: „Abban az időben eljön Mihály, a nagy vezér, aki a te néped mellett áll. Nyomorúságos idő lesz az, amilyen nem volt, mióta népek vannak, egészen addig az időig.” Jeremiás hasonlóképpen fogalmaz: „Jaj, mert nagy nap lesz az, nincs hozzá fogható! Nyomorúság ideje lesz az Jákóbnak, de megszabadul belőle!” (Jer 30,7).

B. Ez nem az isteni harag ideje

E lehető legszörnyűbb nyomorúság idejét nem szabad összetéveszteni Isten haragjának idejével. Máté és Márk evangélista egyaránt rögzíti az Úr szavait, amelyek egyfajta kozmikus felfordulást jövendölek meg: „Közvetlenül ama napok nyomorúsága után…” (Mt 24,29; vö. Mk 13,24–25; Lk 21,25–26). Az Úr ezután felsorolja azokat a jeleket, amelyek „ama napok nyomorúsága után” bizonyosan bekövetkeznek. Ezeket azokkal az eseményekkel kell azonosítanunk, amelyek Isten haragja poharainak kiöntésekor történnek majd meg (Jel 16,1–21). Úgy értelmezem, hogy az „ama napok nyomorúsága után” bekövetkező jelekre való utalás azt jelenti: a harag poharainak kiöntése – amely időszakot általában, de tévesen azonosítanak a „nagy nyomorúsággal” – határozottan e nagyon rövid, ám rendkívül intenzív nyomorúságos időszak után következik. A nyomorúság mint olyan pedig az egyház közös sorsa, minden korszakban. Pál első missziói útján, amikor Derbéből Lisztrán, Ikóniumon és Antiókhián át visszatért, Barnabással együtt „erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába” (ApCsel 14,21–22). Később, a thesszalonikai keresztyénekhez írt levelében Pál így fogalmazott: „hogy senki meg ne tántorodjék a mostani megpróbáltatásokban. Hiszen ti is tudjátok, hogy erre vagyunk rendelve. Amikor nálatok voltunk, már előre megmondtuk nektek, hogy üldözni fognak minket, és amint tapasztaltátok, úgy is történt” (1Thessz 3,3–4).

Az úgynevezett megpróbáltatások általában emberi indulatból és haragból fakadnak; elviselésük pedig minden korban az egyház közös sorsához tartozik. Isten haragja azonban nem az egyház ellen irányul, hiszen Krisztus vére által „meg fog menteni minket a haragtól” (Róm 5,9). Az egyház reménysége az, hogy „várja a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól” (1Thessz 1,10; vö. Mt 3,7; Lk 3,7). Pál másutt is így fogalmaz: „Mert Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által” (1Thessz 5,9). Noha ezek a „haragtól” való megszabadulást hangsúlyozó igék önmagukban nem bizonyítják egyértelműen, hogy az egyház elragadtatása a harag poharainak kiöntése előtt következik be, jól összeegyeztethetők ezzel az értelmezéssel.

A témához kapcsolódó textusok

Vannak további, konkrétabb bizonyítékok is arra, hogy az egyház elragadtatása még a harag poharainak kiöntése előtt történik meg. „Abban az időben eljön Mihály, a nagy vezér, aki néped fiai mellett áll. Nyomorúságos idő lesz az, amilyen nem volt, mióta népek vannak, egészen addig az időig. De abban az időben megmenekül néped: mindaz, aki be lesz írva a könyvbe. Azok közül pedig, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások gyalázatra és örök utálatra.” (Dán 12,1–2) A Dániel 12,1-ben kétszer is előforduló „abban az időben” kifejezés összekapcsolja ezt az eseménysort a „pusztító utálatosság” felállításával is (vö. Dán 11,31; 12,11). Ez a végső, legsúlyosabb nyomorúság tehát jól azonosítható „azzal” a bizonyos „idővel”. Összefoglalva: ezen a ponton néhány meghatározó részlet kerül előtérbe. Az „iszonyatos bálvány” „a hét közepén” jelenik meg, vagyis egy rövid, de összetett eseménysor keretében, amely egy hétéves időszak közepén bontakozik ki. Ez a borzalom egybeesik a „törvénytipró” eljövetelével, parúziájával (2Thessz 2,9): azzal az idővel, amikor „megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia” (2Thessz 2,3). Ugyanez az esemény kapcsolódik a „kicsi szarv” hatalomra jutásához is (Dán 7,24–25), akinek megengedik, hogy három és fél éven át uralkodjék (Dán 7,25b). Mindez azonosítható a Jelenések 13. fejezetében szereplő „fenevad” fellépésével is: ő hadat indít Isten tanúi ellen, legyőzi, majd megöli őket (Jel 11,7; 13,7; vö. Dán 7,21). A fenevad szövetségre lép a kicsi szarvval, hatalma pedig ugyanarra a három és fél éves, azaz „negyvenkét hónapos” időszakra terjed ki (Jel 13,5). Ha visszatérünk a rendkívül heves, ám időtartamát tekintve rövid nyomorúság kérdéséhez – amely „a választottakért rövidíttetik meg” –, fontos megjegyeznünk: amikor a fenevad hatalomra jut és hadat indít a szentek ellen, vagyis amikor az Antikrisztus „megjelenik” (más szóval a „pusztító utálatosság” idején), megöli a két tanút is (Jel 11,7). Itt ezt olvassuk: „És amikor bevégzik bizonyságtételüket, a fenevad, amely feljön az alvilágból, hadat indít ellenük, legyőzi és megöli őket. Holttestük a nagy város utcáján hever majd, amelynek neve lelki értelemben Sodoma és Egyiptom, ahol az ő Urukat is megfeszítették. A népek és a törzsek, a nyelvek és a nemzetek fiai látják az ő holttestüket három és fél napig, de nem engedik sírba tenni. A föld lakói pedig örülnek ennek, és vigadnak, ajándékokat küldenek egymásnak: mert ez a két próféta gyötörte meg a föld lakóit. A három és fél nap elmúltával azután Istentől az élet lelke szállt beléjük, és lábra álltak. Nagy félelem fogta el azokat, akik látták őket. És hatalmas hangot hallottak a mennyből, amely így szólt a két prófétához: Jöjjetek fel ide! És ellenségeik szeme láttára felmentek a felhőben a mennybe.” Nyilvánvaló, hogy ez a három és fél napig tartó időszak – amely alatt a világ gonoszai Isten tanúi fölött aratott diadalukat ünneplik – a keresztyének számára a legrettenetesebb üldöztetés ideje lesz. Számomra aligha tűnik véletlennek, hogy az Úr által megjövendölt rövid, ám irtózatos nyomorúság közvetlenül a „pusztító utálatosság” megjelenését követi, és hogy Isten két tanújának holtteste fölött is közvetlenül ezt követően, három és fél napon át vigadoznak. Lehetséges volna, hogy ez a rövid, három és fél napos időszak éppen ennek a rendkívüli nyomorúságnak az ideje is egyszersmind? S nem tűnik-e igen valószínűnek, hogy a két tanú megelevenedése és „felhőben” való mennybemenetele (Jel 11,12) egybeesik az egyház elragadtatásával? A Jelenések könyvének eszkatológiáját vizsgálva később, más megközelítésből újra áttekintjük majd az e mozzanatok közötti összefüggéseket.

C. A „törvénytipró”

Az események e sorrendjének további megerősítését találjuk a 2Thessz 2-ben. Pál így ír: „Ami pedig a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét (parousia) és a hozzá való gyülekezésünket illeti, arra kérünk titeket, testvéreim, hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket sem prófécia, sem beszéd, sem nekünk tulajdonított levél, mintha az Úr napja már itt volna. Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia.” (2Thessz 2,1–3) Érdemes megfigyelni, hogy a megszokott fordításokban szereplő, „mert nem jön el addig” típusú kiegészítés (vö. például a Károli-fordítás) magyarázó jellegű: rendszerint dőlt betűvel jelenik meg, mivel az eredeti görög szövegben nem található meg szó szerint. Meggyőződésem, hogy ez az értelmező betoldás tartalmilag teljesen indokolt. Jelen esetben azonban célszerűbbnek látszott Pál megfogalmazását a lehető legközvetlenebbül visszaadni. Ennek oka, hogy a görög mondatban anakoluthon figyelhető meg (a mondatszerkezet a megkezdett formájában nem folytatódik szabályosan, hanem megtörik, elágazik, illetve nem a nyelvtanilag elvárt módon teljesedik ki – a ford.). Fordításomban ezt a sajátosságot igyekeztem megőrizni, vagyis a szöveget oly módon adom vissza, ahogyan Pál maga megfogalmazta.

Vegyük figyelembe azt is, hogy a „hittől való elszakadásnak” fordított görög szó általános értelemben „lázadást” jelent. E fordítás alapján úgy tűnik, nem két különálló eseményről, hanem egyetlen, összetett eseményről van szó: a törvénytipró megjelenésével együtt járó lázadásról. Ez az a jel, amelynek láttán a keresztyéneknek észbe kell kapniuk, meg kell rettenniük, és menedéket kell keresniük. A Szentírás egyértelmű tanítása szerint az intézményes egyházon belüli hitehagyás az Úr visszatérését megelőzően csak tovább fog fokozódni. Az 1Tim 4,1-ben Pál így szól: „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak.”

Az „elszakadnak” kifejezés itt az apostēsontai; ebből a szóból ered az „aposztázia” szavunk is. Az eretnekség ilyen értelemben nem más, mint a korábban vallott hittől való elszakadás vagy eltávolodás; erre az 1Tim 4,1 kifejezetten utal. Az apostasia szó azonban – amelyet a 2Thessz 2,3-ban gyakran „elpártolásnak” fordítanak – önmagában nem szükségképpen vallási értelemben vett hitehagyást, tehát eretnekséget jelöl. A szó maga ellenséges beállítottságú eltávolodást, illetve lázadást jelent.

A 2Thessz 2-ben Pál egy meghatározott, szemmel látható jelről beszél; ennek bekövetkezése előtt a thesszalonikai keresztényeknek nem volt okuk arra, hogy rettegjenek. Nehéz azonban elképzelni, hogy egy vallási természetű hitehagyás ilyen természetű, egyértelműen megfigyelhető jel lehetne. Az egyháztörténet során számos időszakot jellemzett súlyos hitehagyás; talán a legjelentősebb éppen a Luther és Kálvin fellépését közvetlenül megelőző korszak volt. Éppen ezért kérdéses, miként tölthetne be a hitehagyás konkrét jelzőfunkciót abban az értelemben, ahogyan Pál a 2Thessz 2,3-ban használja ezt a kifejezést.

Másrészt az „apostasia” szó rendszerint lázadást vagy felkelést jelent; a Septuaginta (LXX) is ebben az értelemben használja. Ezért ez a fordítás – figyelembe véve a szó bevett jelentését – teljes mértékben indokolt, és Pál, illetve Jézus szavai is jól összehangolhatók általa. Ahogyan az Olajfák-hegyi beszédben Dániel próféta által említett „utálatosság” az a konkrét jel, amelyből a keresztyéneknek fel kell ismerniük, hogy menekülniük kell Jeruzsálemből, és a hegyekben kell menedéket keresniük, úgy Pál számára is a törvénytipró – más fordításban: „a bűn embere” – megjelenésével együtt járó lázadás az a jel, amelynek láttán a keresztyéneknek meg kell rémülniük. Az elmúlt években több premillenista tanító egy új értelmezést fogalmazott meg, amely szerint a 2Thessz 2,3-ban szereplő apostasia valójában az egyház „elragadására” utal. Ezt az értelmezést azonban megcáfolja, hogy az apostasia szó jelentése szinte kivétel nélkül valamely, a szerző vagy a beszélő nézőpontjával ellentétes irányú eltávolodásra, elszakadásra utal.

Nem találok egyetlen olyan példát sem, amelyben ez a szó – akár igeként, akár főnévként – a beszélőnek, az írónak vagy barátaiknak a távozására utalna. Hangsúlyozom: minden előfordulásában ellenséges értelemben vett eltávozást jelöl. Nyilvánvaló, hogy Pál a thesszalonikai keresztyéneket Krisztusnak az episzünagógéval kapcsolatos szavaira tanítja: vagyis arra, hogy az egyház összegyűlik, hogy találkozzon az Úrral (vö. Mt 24,31; 1Thessz 4,17; 2Thessz 2,1). Ezért várható egy olyan időszak, amikor intenzív nyomorúság uralkodik a világban. Ez azonban csak igen rövid ideig tart majd; ezalatt a keresztyéneknek a hegyekben kell menedéket keresniük.

Ez az időszak azonban mindaddig nem válik igazán rettenetessé, amíg fel nem állítják a pusztító utálatosságot a Szentek Szentjében; más megfogalmazásban: amíg be nem következik a lázadás, és meg nem jelenik a bűn embere, a törvénytipró. Pál ezt követő fejtegetése lényegében Krisztus Olajfák hegyén elhangzott beszédének – pontosabban annak idevágó részének – magyarázataként olvasható. De milyen lesz ez a „pusztító utálatosság”, amely „ott áll a szent helyen”, s amelyről „Dániel próféta beszélt”? Pál szerint a bűn embere, a törvénytipró, a kárhozat fia „majd ellene támad, és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak [vö. Dán 11,36], úgyhogy beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten” (4. vers).

Elég egyértelműnek látszik, hogy Pál a „bűn emberét” – vagyis a „törvénytiprót” – azonosnak tekinti a Dán 11,22-ben említett „szövetség fejedelmével”, aki felállítja a „pusztító utálatosságot” (Dán 11,31; vö. 9,27; 12,11). Ezt követően Pál homályos utalást tesz valamire, amit még a thesszalonikai keresztyének között tartózkodva tanított nekik: „Nem emlékeztek rá, hogy még amikor nálatok voltam, megmondtam nektek mindezt? És tudjátok, mi az [semleges névmás], ami most még visszatartja [a bűn emberét], hogy csak a maga [megfelelő] idejében jelenjék meg. A törvénytiprás titokban már folyik, csakhogy annak, aki azt most még visszatartja, el kell tűnnie az útból. És akkor jelenik meg nyíltan a törvénytipró, akit az Úr Jézus meg fog ölni szájának leheletével [Ézs 11,4], és meg fog semmisíteni eljövetelének [parousia] fenségével [epiphaneia] (5-8. versek).” Ami azt a kérdést illeti, hogy „mi az, ami” – illetve ki az, aki – visszatartja a törvénytiprót attól, hogy a maga idejében megjelenjék, úgy vélem, a korábbi viták egy részében e probléma talán indokolatlanul is homályba került. Kétségtelen, hogy nem tudjuk biztosan, mit mondott Pál erről élő szóban a thesszalonikaiaknak. Tudatlanságunk azonban csupán arra vonatkozik, milyen közvetítő eszköz által történik ez a visszatartás – nem pedig arra, honnan ered végső soron a visszatartó erő. Amikor Pál azt írja: „tudjátok, mi az, ami most még visszatartja”, erre joggal felelhetnénk: igen, valóban tudjuk, hogy bármilyen eszközt is értett Pál e visszatartás alatt, annak végső alapja Isten szuverén hatalma.

Mivel tehát így áll a helyzet, kézenfekvő a semleges névmásról a hímneműre való áttérés. Isten szuverén hatalma tartja vissza az Antikrisztust attól, hogy a számára kijelölt idő előtt megjelenjen. Amikor azonban Isten úgy dönt, hogy mintegy visszavonja kezét – vagy, Pál szavaival, amikor „el kell tűnnie az útból” –, akkor a bűn embere nyíltan fellép. Pál jellemzése a bűn emberéről, vagyis a törvénytipróról (9–12. versek) szintén jól illik Dániel könyvének több alakjára és képére: a Dán 7-ben megjelenő „kicsi szarvra”; a Dán 9-ben szereplő fejedelemre, „aki szövetséget köt sokakkal”; a Dán 11–12-ben említett „szövetség fejedelmére”; valamint a Jel 13 első fenevadjára.

 

Forrás: J. Oliver Buswell: Systematic Theology of the Christian Religion. Zondervan Publishing House, Grand Rapids, Michigan, 1974, 388-393. o.
Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész