A kereszt értelmét megkérdőjelező Keresztkérdés – Laborczi Dóra új műsorának első adása
2026. augusztus 30-án, reggel 8:04-kor indult a „propaganda alól felszabadított” Kossuth Rádió új műsora, a Keresztkérdések – Laborczi Dórával. A műsor eredeti címe Hetedik nap lett volna, ezt azonban később megváltoztatták. A műsorvezető, Laborczi Dóra korábban több olyan cikket is publikált, amelyek kritikája honlapunkon is olvasható (itt és itt).
A hetente jelentkező műsort magam is hétről hétre kívánom megvizsgálni és értékelni. A beharangozó alapján ugyanis ez az egyórás, vasárnap reggeli adás a Kossuth Rádió legújabb, iránymutató hitéleti tartalmaként kíván megszólalni.
Az első epizód témája a megbékélés. Az „evangélikus” teológusnő ezt a teológiai fogalmat nem bibliai-igei mélységében, hanem elsősorban politikai tartalmában igyekszik kibontani. A beszélgetés egyik központi törekvése, hogy az állítólag kiüresedett szavakat – így a békét, a megbékélést és a kiengesztelődést – új jelentéssel ruházza fel.
Joggal kérdezhetjük azonban: mi az a mára kiüresedettnek tekintett jelentés, amelyet le kellene váltani? A beszélgetés alapján úgy tűnik, mindenekelőtt a fogalmak klasszikus teológiai tartalma szorul háttérbe – az, hogy Krisztus áldozata kiengeszteli az Atya haragját, és ezáltal megváltást, valamint Istennel való megbékélést szerez népe számára. Ez a tartalom mintha pusztán elavult, kiüresedett nyelvi örökségként jelenne meg, amelynek helyét a politikai megbékélés és a befogadás eszménye hivatott átvenni. Röviden, az adás üzenete mintha az volna, hogy az igazán keresztyén embernek ezt az újradefiniált megbékélést – vagyis a teljes inklúziót – kellene hirdetnie, méghozzá „anélkül, hogy végig Jézusra hivatkozna”, ahogyan az adásban is elhangzik.
Teológiai kritika szempontjából az adás leglényegesebb része a Német László bíborossal folytatott beszélgetés. A műsorvezető ezt megelőzően egy rövid bejátszással érzékeltette, milyen feszültségeket és konfliktusokat okozhat egy túlfűtött politikai vita a családon belül. Ezt követően azt kérdezte a bíborostól, mit tanít a keresztyénség ilyen helyzetekben, illetve milyen felelősség terheli a keresztyén egyházakat. Német László a bejátszás kapcsán egy fontos gondolatot emelt ki: „kellene találni egy közös nevezőt: az emberi természet, ami képes rátapintani Istenre, Isten hangjára – a lelkiismeretére”. A bíboros értelmezésében tehát a keresztyén tanítás lényege a politikai feszültségek közepette az önvizsgálat; az embernek önmagába kell tekintenie, és fel kell ismernie, hogy lelkiismerete révén képes meghallani Isten hangját.
Egy visszatérő mintázat rajzolódik ki; mintha létezne valamiféle „éterben lebegő” keresztyén tanítás, amelynek alapját nehéz lenne megtalálni Isten kijelentésében, Német László mégis újra meg újra rábukkan. Mintha nem puszta véletlen volna, hogy ezek a gondolatok rendre teljes összhangba kerülnek a posztmodern ideológia egyes alapvetéseivel. Ennek egyik korábbi példája az a gondolat, hogy az ember lelkiismerete gyakorlatilag Isten hangjával azonosítható, illetve hogy a megbékélést elsősorban önmagunkban kell keresnünk. A Szentírás azonban nem szól olyan elismerően az emberi szívről, mint ahogyan azt a posztmodern szemlélet gyakran teszi: „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?!” (Jer 17,9). A másik emberrel való megbékélés alapja sem a saját belső erőforrásainkban keresendő. Azért tudunk megbocsátani felebarátainknak, mert az Atya már megbocsátott nekünk. Ebből következően nem önmagunkba kell tekintenünk, hanem Istenre kell néznünk – az ő megbocsátására figyelve és abból élve kell megbocsátanunk másoknak is.
A következő, posztmodern ideológiákkal erősen rokonítható gondolat is elhangzik: „Jézus soha nem akart senkit kizárni a köréből.” Ez az állítás azonban egyszerűen nem igaz. Jézus szavai világosan beszélnek a hozzá tartozás és a tőle való elszakadás súlyos következményeiről: „Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad; ezeket összegyűjtik, tűzre vetik és elégetik.” (Jn 15,6) És ugyanígy tanítványait is arra utasítja: „Ha pedig valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja meg beszédeteket: menjetek ki abból a házból vagy városból, még a port is verjétek le lábatokról!” (Mt 10,14) E verseket figyelembe véve a bíboros állítása csak nehezen tartható. Vagy teljes üdvuniverzalizmust vall, vagy a Fiú mindenhatóságát – és vele együtt istenségét – vonja kétségbe. Ha azonban egyik sem áll fenn, akkor egy harmadik, szintén komoly problémával találjuk szemben magunkat: egy posztmodern eszme igazolása érdekében a Szentírás tanítását úgy értelmezi át, hogy az igazolja későbbi állítását, miszerint „a keresztyénség központja: befogadóképesség mindenki számára”. Ez a megfogalmazás önmagában félrevezető lehet, ha a „befogadás” alatt nem a bűnös ember Krisztushoz hívását és megtérésre vezetését, hanem a változás igénye nélküli elfogadást érti.
A „propaganda alól felszabadított” Kossuth Rádió új hitéleti műsora tehát valójában nem más, mint egy posztmodern propagandafórum, hiszen olyan tanítást közvetít, amely az éppen aktuális – jelenleg Laborczi Dóra által képviselt – inklúzió és progresszió eszméire épül. Ennek ideológiai alapját az a – mintegy az éterből lehívott – „keresztyén tanítás” adja, amelyet Német László így fogalmazott meg: „A legnagyobb hiba, ha csak egy igazságot képviselünk és védünk, hiszen azt mindenki a saját oldaláról látja.” Mindez lényegében azt sugallja, hogy a keresztyénség akkor téved, amikor bizonyos igazságokat határozottan megfogalmaz, és következetesen kitart mellettük. E felfogás szerint a hitnek inkább nyitva kellene hagynia annak lehetőségét, hogy a másik félnek is igaza van.
Hasonló ez a narratíva a korai szinkretizmus, vagy a modernkori New Age alapelvéhez: eszerint nincs egyetlen, objektív igazság, csupán sokféle nézőpont, amelyek együtt rajzolják ki azt. Pál apostol azonban élesen szembefordul ezzel a felfogással: „De ha még mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amelyet mi hirdettünk, átkozott legyen! Amint már korábban is megmondtuk, most ismét mondom: ha valaki nektek más evangéliumot hirdet azon kívül, amelyet elfogadtatok, átkozott legyen!” (Gal 1,8–9) Bár a bíboros meglehetősen összemosóan fogalmaz, állításából logikusan az következik, hogy nemcsak egy tetszőleges tárgy színe válhat pusztán szubjektív igazsággá, hanem az evangélium lényegét érintő kérdések is.
A beszélgetést Német László bíboros a következő összegzéssel zárja: „A béke nem egy égből lepottyanó ajándék […] Az igazi békét mindenkinek önmagában kell keresnie.” Jézus ezzel szemben így szól: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek” (Jn 14,27a). Míg a bíboros szerint az igazi békesség az ember belső világából fakad, Jézus tanítása szerint tőle származik. Ez az alapvető különbség válik különösen láthatóvá a „megbékélés” fogalmának újradefiniálásában.
Az első adás legnagyobb, az egész beszélgetést átható tartalmi problémája tehát az, hogy egy teológiailag mély jelentésű kifejezést igyekeznek új tartalommal, posztmodern szlogenekkel megtölteni. Talán elegendő magyarázat lehetne az, ha a beszélgetés valóban csupán a felebaráti megbocsátásról és az emberi konfliktusok rendezéséről szólna; ebben az esetben a „megbékélés” szó használata legfeljebb szerencsétlen szóválasztás volna. A tartalom azonban nem ezt mutatja. A megszólalók az emberi konfliktusok világában megvalósuló megbocsátás kérdésétől eljutnak az igazság, valamint az Isten egyházába való befogadás témájáig. Amikor pedig a megbékélés kérdésére az egyház inkluzivitása és Jézus befogadó volta ad választ, világossá válik, hogy a beszélgetés már túllépett eredeti kiindulópontján. Ekkor ugyanis nem egyszerűen emberi kapcsolatok rendezéséről van szó, hanem a megszólalók szoteriológiai kérdések elemzésébe bocsátkoznak.
Azt láthattuk tehát, hogy ez az új műsor, noha látszólag a felebaráti kapcsolatokban megvalósuló megbékélésről beszél, valójában teológiai állításokat fogalmaz meg megváltásunk természetéről. Eszerint a megbékélés az emberen belül végbemenő folyamat, amelyet Isten – a lelkiismeret hangján szólva – visz véghez, bűnbánat, engesztelés és kegyelem nélkül. A Keresztkérdés így végső soron olyan keresztkérdéseket tesz fel, amelyek magát a keresztet kérdőjelezik meg.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
A kritika jogosan kéri számon, hogy a megbékélés keresztény értelmezése nem szakítható el Krisztustól. A szerző azonban több ponton olyan következtetéseket tulajdonít a műsor megszólalóinak, amelyek az idézett mondatokból nem következnek.
Az emberi megbékélés és a befogadás hangsúlyozása önmagában nem jelenti Krisztus keresztjének, a bűnbánatnak vagy a kegyelemnek a tagadását. A kiengesztelés sem szűkíthető le arra, hogy Krisztus „kiengeszteli az Atya haragját”: az Újszövetség szerint maga Isten békéltette meg önmagával a világot Krisztusban (2Kor 5,19), ennek pedig szükségszerű következménye az emberek közötti megbékélés szolgálata.
Német László bíboros mondata sem azonosítja egyszerűen a lelkiismeretet Isten tévedhetetlen hangjával. A keresztény hagyomány valóban Isten megszólításának egyik helyeként beszél a lelkiismeretről, miközben annak formálásáról és tévedésének lehetőségéről sem feledkezik meg. A Jn 15,6 és a Mt 10,14 pedig nem azt bizonyítja, hogy Jézus bárkit eleve ki akarna zárni, hanem az ő hívásának elutasításáról és annak következményéről szól.
Különösen súlyos, mégis megalapozatlan az a vagylagos állítás, hogy a bíboros vagy üdvuniverzalizmust vall, vagy Krisztus istenségét tagadja. Ez nem teológiai cáfolat, hanem hamis dilemma. A műsor bírálható azért, ha a megbékélés krisztológiai alapja kimondatlan marad; ebből azonban még nem következik, hogy magát a keresztet kérdőjelezné meg.
Szomorú vagyok, hogy a megbékélés kapcsán éppen ezen a honlapon született egy olyan cikk, amely hangvételével és megalapozatlan következtetéseivel nem a párbeszédet és a közeledést szolgálja, hanem inkább békétlenséget kelt.
Köszönöm a hozzászólást! Talán félreértette a cikk állítását. Nem azt írtam, hogy a megbékélésről vagy befogadásról való beszéd önmagában a kereszt tagadása. Éppen azt kifogásoltam, hogy a műsor a megbékélés kérdését fokozatosan olyan teológiai állításokhoz kapcsolja – az ember lelkiismeretéhez, Jézus állítólagos „kizárástalanságához”, az egyház teljes befogadóképességéhez –, amelyek már messze túlmutatnak a családi vagy társadalmi konfliktusok rendezésén. A cikkben ezt kifejezetten le is írtam: „nem egyszerűen emberi kapcsolatok rendezéséről van szó, hanem a megszólalók szoteriológiai kérdések elemzésébe bocsátkoznak.” És azt sem állítottam, hogy a bíboros szó szerint a lelkiismeretet Isten tévedhetetlen hangjával azonosította; azt írtam, hogy ez a megfogalmazás problematikus, ha Isten kijelentésének helyére az ember belső világát állítja.
A Jn 15,6-tal és Mt 10,14-gyel pedig nem azt akartam bizonyítani, hogy Jézus „eleve ki akar zárni” embereket, hanem azt, hogy a „Jézus soha nem akart senkit kizárni” kijelentés ebben a formában nem tartható.
A párbeszédet én sem tartom fölöslegesnek. Remélem egyetértünk abban, hogy a keresztyén békesség nem azt jelenti, hogy a teológiai állításokat nem lehet – vagy nem szabad – biblikusan megvizsgálni. Jelen esetben a műsor szoteriológiai, ekkleziológiai és antropológiai állításai kapcsán tettem ezt, elismerve a felvetett téma fontosságát.