Az evangéliumi körökben jelen levő antiszemitizmus bűnének feltárása

Épp befejeztük az istentisztelet utáni közösségi ebédet. Azon a vasárnapon a gyülekezet vendég előadójaként szolgáltam, és Istennek az Izraelhez fűződő egyedülálló viszonyáról beszéltem. Amikor a résztvevők elfogyasztották az ebédet, és már a kávéjukat kortyolgatták, felmentem a pódiumra, hogy válaszoljak a hallgatóság kérdéseire.

Az első néhány kérdés általánosabb természetű volt: teológiai témákat, valamint a zsidó történelem egyes kérdéseit érintette. Egyszer csak egy férfi jelentkezett szólásra. Amit mondott, az egy pillanat alatt megváltoztatta az egész délután légkörét.

– Nem vagyok antiszemita – mondta –, de tény, hogy a zsidóknál van szinte az összes pénz és hatalom a társadalmunkban.

– Tessék? – kérdeztem.

– A zsidóknál van szinte az összes pénz és hatalom – ismételte meg.

– Elnézést, de itt közbe kell szólnom – feleltem. – Ez egyszerűen nem így van.

– Nos, úgy látszik, ebben nem értünk egyet – mondta. – Szinte minden pénzt ők birtokolnak.

– És ha így is volna? – kérdeztem. – Ha igaz is lenne, persze nem az, miért lenne ez probléma?

– Ja, egyáltalán nem probléma – válaszolta. – Csak mint tényt említettem.

– De ez nem így van – mondtam. – Ráadásul ezzel azt sugallja, hogy a zsidóknak tulajdonított pénz és hatalom valamiképpen rossz vagy aggasztó dolog.

A férfi láthatóan megsértődött.

– Nem vagyok antiszemita – tiltakozott.

– Lehet, hogy ön nem tartja antiszemitának a mondadóját – feleltem –, én azonban úgy vélem, amit mond, az az. Ha ma itt lenne a zsidó barátaim közül valaki, bizonyára sértőnek érezné ezeket a kijelentéseket.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy az efféle párbeszéd ritka, de sajnos nem az. Számos evangéliumi gyülekezetben szolgáltam már, olyan közösségekben, amelyek joggal vallják Jézust Uruknak és Megváltójuknak, biblikus tanítást képviselnek, és hitvallásukban is bátran megfogalmazzák, hogy Istent különleges kapcsolat fűzi Izraelhez. Mégis szinte mindig akad valaki – mondhatni, törvényszerűen –, aki az istentiszteletet követően odalép hozzám, megköszöni az üzenetet, majd antiszemita sztereotípiákat vagy „vicceket” mond, esetleg olyan személyes történeteket oszt meg, amelyek rossz színben tüntetik fel a zsidókat.

Az antiszemitizmus olyan bűn, amely – amellett, hogy jelen van – többnyire nem kap kellő figyelmet az evangéliumi egyházakban. Bűn, amelyet meg kell vallanunk, és bűnbánattal el kell fordulnunk tőle. Ehhez azonban először fel kell ismernünk, nevén kell neveznünk, és határozottan el kell utasítanunk az evangéliumi körökben megjelenő antiszemitizmust.

Mi az antiszemitizmus?

Az antiszemitizmus nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki nem kedvel egy zsidó személyt. Akkor beszélünk antiszemitizmusról, ha az ellenszenv oka éppen az illető zsidó származása vagy identitása. A Nemzetközi Holokausztemlékezési Szövetség (IHRA) meghatározása szerint az antiszemitizmus „a zsidókról alkotott bizonyosfajta felfogás, amely zsidók elleni gyűlölet formájában is kifejeződhet”. Megfogalmazásuk szerint az antiszemitizmus gyakran a zsidókkal mint közösséggel, illetve a feltételezett kollektív hatalmukkal kapcsolatos hazug, dehumanizáló, démonizáló vagy sztereotip vádakban ölt testet. Ilyenek például – bár nem kizárólagosan – a világméretű zsidó összeesküvésről szóló mítoszok, valamint azok az állítások, amelyek szerint a zsidók irányítják a médiát, a gazdaságot, a kormányzatot és más társadalmi intézményeket.

Kimondottan evangéliumi keresztyén közegben az antiszemitizmus három fő formában jelenhet meg: politikai-gazdasági, társadalmi és teológiai formában. Az alábbiakban megvizsgáljuk ezeket a kategóriákat, különös tekintettel arra, miként ölthetnek testet az evangéliumi egyházakban.

Politikai-gazdasági antiszemitizmus

Egyes evangéliumi keresztyének számára – közöttük van az a férfi is, akivel a gyülekezeti ebéden volt alkalmam találkozni – a zsidó nép társadalmi jelenléte és jelentősége okoz problémát. Különösen az amerikai zsidó közösség viszonylagos anyagi sikere és társadalmi befolyása kelti fel a gyanakvásukat, amelyet olykor baljós jelenségként, mi több, az ország, sőt a világ irányítására törekvő összeesküvés bizonyítékaként értelmeznek.

Amikor a zsidók feltételezett gazdagságára vonatkozó antiszemita megjegyzésekkel találkozom, általában a következő történetet szoktam elmondani. Néhány évvel ezelőtt egy lelkésztársamat és engem arra kértek, hogy találkozzunk egy nehéz helyzetbe került zsidó férfival. Éjszakánként egy éjjel-nappali kisboltban húzta meg magát, nappal pedig egy közeli kaszinó sportfogadási pultjánál töltötte az idejét. Egyetlen fillérje sem volt, ő volt az egyik legszegényebb ember, akivel valaha találkoztam. Még azon az estén részt vettem egy banketten a Las Vegas-i Venetian Hotelben. Sheldon Adelson, a szálloda tulajdonosa, egy zsidó származású kaszinómágnás és jelentős filantróp, akkortájt a világ tizennyolcadik leggazdagabb embere látott vendégül. Így egyetlen nap leforgása alatt megfordultam a legszegényebb és a leggazdagabb ember társaságában, akit valaha ismerhettem. Mindketten zsidók voltak. Ez aligha egyeztethető össze azzal a monolitikus képpel, amelyet sok antiszemita a zsidósággal kapcsolatban képvisel.

Hogyan kellene tehát egy keresztyénnek értelmeznie a zsidó nép viszonylagos sikerét és befolyását? Őszinte örömmel és hálával. A Szentírás világosan tanítja, hogy minden jó ajándék az Úrtól származik (Mt 5,45; Jak 1,17). Ez különösen igaz a zsidó népre, Ábrahám testi leszármazottaira, akikkel kapcsolatosan Isten nemcsak ígéretet tett, hogy megáldja őket, hanem eszközül is választott őket arra, hogy általuk a Föld minden nemzetsége áldást nyerjen (1Móz 12,2–3). Ha az Úr úgy döntött, hogy politikai vagy anyagi természetű sikerrel áldja meg választott népét, a keresztyéneknek sincs joga megkérdőjelezni ezt a döntést, még kevésbé irigységet táplálni a szívükben irántuk. Ellenkezőleg, hálát kell adni Istennek a zsidó nép irányában tanúsított jóságáért, és örömmel el kell ismerni, hogy Isten rajtuk keresztül áldotta meg a Föld minden nemzetségét.

Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy miként a gyülekezeteinket is eltérő társadalmi és gazdasági helyzetű emberek alkotják, úgy a zsidó közösség sem homogén társadalmi tömb. Egyetlen népcsoport sem tekinthető homogénnek.

Társadalmi antiszemitizmus

Míg egyes evangéliumi keresztyének politikai vagy gazdasági megfontolásokat alapul véve vallanak antiszemita nézeteket, mások előítéletei a zsidókkal való személyes találkozásokból táplálkoznak. Az evangéliumi gyülekezetekben tapasztalt antiszemitizmus gyakran ez utóbbi formát ölti: valaki felidéz egy kellemetlen élményt – például, hogy egy zsidó munkatársa gorombán viselkedett vele –, majd ebből az egyedi esetből időtől és helytől függetlenül általános következtetést von le valamennyi zsidóra vonatkozóan: „A zsidók gorombák.”

Az efféle általánosítások semmivel sem korrektebbek annál, mintha azt állítanánk, hogy minden fehér ember rasszista, minden kapitalista kapzsi tolvaj, vagy hogy minden evangéliumi keresztyén ítélkező és képmutató. Joggal háborodunk fel az ilyen sztereotípiákon, hiszen mi, akik a Szentírást rendszeresen forgatjuk, tudjuk: a bűn nem elsősorban csoportokra jellemző jelenség, hanem egyes emberek szívében munkálkodó valóság. Miért tesznek hát kivételt egyes evangéliumi keresztyének, amikor a zsidó néppel szembeni általánosító kritikákról van szó?

Az erre adott bibliai válasz abban áll, hogy felismerjük: amikor emberek vétkeznek ellenünk, azt nem az etnikai hovatartozásuk vagy a kulturális hátterük miatt teszik, hanem a bűnös szívük indulatából (Jer 17,9). A bűn valójában egyetlen „faj” sajátja: az emberi fajé.

Teológiai antiszemitizmus

Bár az antiszemitizmus minden formája visszataszító, véleményem szerint különösen is gyalázatos, ha teológiai igazolást keresünk rá. Hogyan fordulhatnak szembe Izrael népével éppen azok, akik egyébként vallják, hogy Jézus a Messiás – Izrael zsidó Messiása? Pontosan ezt teszik egyesek az evangéliumi egyházakban.

Az egyik legkárosabb – antiszemitizmust generáló – teológia a szuperszesszionizmus, amelyet a köznyelvben helyettesítő teológiának nevezünk. Erről a témáról Michael Vlach a következőket írja: „A szuperszesszionizmus […] az a nézet, mely szerint az újszövetségi egyház az új és/vagy igazi Izrael, amely végérvényesen felváltotta Izraelt mint Isten népét. Ennek eredményeként az egyház lett a kizárólagos örököse Isten azon szövetségi áldásainak, amelyeket az Ószövetségben eredetileg Izrael nemzetének ígért. Ebből kifolyólag Izraelnek nem lehet többé az egyháztól eltérő sajátos identitása, küldetése – és így nem lehet szó a jövőbeli helyreállításáról sem.”

A helyettesítéselmélet – noha nem rendelkezik bibliai megalapozással – már az egyház történetének első századaiban megjelent. A korai egyházatyák közül többen, így például Jusztinosz (100–165), Tertullianus (145–220) és Ciprianus (195–258) részben a zsidó néppel szembeni ellenszenvtől indíttatva a Szentírás allegorikus értelmezését népszerűsítették. Ez lehetővé tette számukra, hogy a bibliai szövegeknek az Izraelre, illetve a zsidó népre vonatkozó kijelentéseit az egyházra alkalmazzák. Felfogásuk szerint a zsidó nép Jézus elutasításával elveszítette azt a kiváltságos státuszát, amely Isten kiválasztott népeként megillette.

Sajnos ez a teológiai koncepció nem tűnt el a kiötlőivel együtt. The Reduction of Christianity (A keresztyénység redukciója) című könyvükben Gary DeMar és Peter Leithart keresztyén gondolkodók ezt a mérgező eszmét hirdetik a modern közönség számára. Ahogy írják: „…az etnikai Izrael hitehagyása miatt ki lett közösítve, soha többé nem lesz már Isten királysága. […] Izraellel mint különleges nemzettel vagy néppel kapcsolatban a Biblia nem szól semmiféle jövőbeli tervről. Az egyház ma az új nemzet vagy nép (Mt 21,43), ezért pusztította el Krisztus a zsidó államot. Izrael elpusztításával átruházta országa áldásait Izraelről az új népére, az egyházra.”

Vajon antiszemiták, akik a helyettesítéselméletet vallják? A legtöbbjük nem feltétlenül. Az a koncepció azonban, amelyhez ragaszkodnak, lényegét tekintve antiszemita – egykori antiszemita keresztyének terméke.

Az evangéliumi körökben megjelenő teológiai antiszemitizmus egy másik formája az a nézet, miszerint a zsidó nép kollektív és kizárólagos felelősséget visel Jézus haláláért. Egy idős zsidó barátom – magyar származású holokauszttúlélő – mindmáig élénken emlékszik arra, amikor nem zsidó gyerekek kigúnyolták Budapesten: „Krisztus-gyilkos! Krisztus-gyilkos!” – kiabáltak utána. Noha azóta több mint nyolc évtized eltelt, a szavaik által ejtett sebek máig sem gyógyultak be teljesen. Amikor erről beszélt nekem, meglepődve állapította meg, hogy én mint keresztyén ember szeretetet tanúsítok a zsidó nép iránt. „Azt hittem, utáltok minket” – mondta.

Bár manapság az evangéliumi keresztyének túlnyomó többsége nem illeti antiszemita sértésekkel a zsidókat, egyesekben továbbra is ellenszenv él irántuk Jézus halála miatt. Egy gyülekezeti tag, egy hölgy például így fogalmazott, amikor beszélgettünk: „Egyszerűen nem értem, hogyan tudták megölni a Megváltót.” Ha azonban bibliai szempontból tesszük fel a kérdést, hogy ki ölte meg Krisztust, el kell ismernünk, hogy nem helytálló a zsidó nép egészét felelőssé tenni Jézus haláláért. Igaz, hogy a zsidó vallási vezetők jelentős szerepet játszottak Jézus elutasításában, amennyiben a keresztre feszítését követelték. Ebből azonban semmiképpen sem következik az, hogy azóta minden nemzedék minden zsidó tagjának vér tapadna a kezéhez Jézus haláláért.

Ráadásul ha örökre a zsidó népet akarnánk hibáztatni Krisztus haláláért, akkor a pogányokat is felelőssé kellene tennünk, hiszen voltaképpen a rómaiak feszítették keresztre. Az igazság azonban az, hogy Jézus haláláért nem tehető felelőssé egyetlen etnikai csoport sem – mindannyian felelősek vagyunk érte. A bűneink miatt halt meg a kereszten, hogy a belé vetett hit által minden ember megszabadulhasson a bűn hatalmától és büntetésétől – először a zsidók, aztán a görögök is (Róm 1,16).

A megoldás

Mi a megoldás az evangéliumiak körében tapasztalható antiszemitizmusra? Úgy gondolom, a választ jól illusztrálja egy beszélgetés, amely egy kis nyugati baptista gyülekezetben zajlott le köztem és egy férfi között.

Miután befejeztem az előadásomat, amely Istennek a zsidó nép iránti szeretetéről szólt, a férfi felállt, és így szólt: „Be kell vallanom valamit, amire nem vagyok büszke. Antiszemita vagyok. Tudom, hogy az vagyok. Már régóta az vagyok különféle okok miatt. De most már látom, mennyire helytelen is ez.”

Ez az ember bűnként ismerte fel az antiszemitizmusát, őszintén megvallotta, és az Úr segítségét kérte, hogy ne tápláljon többé gyűlöletet a szívében – különösen ne Isten választott népe iránt.

Az evangéliumi körökben tapasztalható antiszemitizmusra ugyanaz a válasz, mint minden más bűnre: fel kell ismernünk a valódi természetét, meg kell vallanunk az Úr előtt, és Isten kegyelmében bízva engednünk kell, hogy ő munkálkodjék a szívünkben, irtsa ki belőle ezt a bűnt, és gyógyítson meg bennünket. Vizsgáljuk meg ezért önmagunkat, és kérjük az Urat, hogy olyan szívet adjon nekünk Izrael, az ő szeretett és választott népe iránt, amilyennel ő maga viseltetik iránta.