Praeambula fidei kontra fideista-szubjektivista biblicizmus? – Válasz egy tomistának

Ha valaki csak most kapcsolódna be a polémiába, annak jelezzük, hogy egy korábbi – a metafizikai tradicionalizmust kritikával illető – írásunkra kaptunk az Ostiarius című hagyományhű római katolikus blog szerzőjétől egy választ, amelyben – bár részben pozitívan méltatja a cikkünket – megkérdőjelezi a protestáns kritika legitimitását. Ezt alapvetően úgy teszi, hogy az evangéliumi-protestáns álláspontot ész- és metafizikaellenesnek bélyegzi, és azt a hamis dilemmát állítja fel, hogy valaki vagy elfogadja a tomista praeambula fideit, vagy a fideista-szubjektivista biblicizmus csapdájába esik – és ott protestánsként vergődik.

Mielőtt reagálnánk, muszáj tisztázni az olvasó előtt, hogy mi az az úgynevezett praeambula fidei. A klasszikus tomista keretben léteznek olyan, a természetes ész által megismerhető – az érzéki tapasztalatból és filozófiai következtetésből levezethető – igazságok, amelyek, úgymond, a hit „előcsarnokai”: például az objektív igazság megismerhetősége, a személyes Isten léte és bizonyos attribútumai, a lélek halhatatlansága, a vallás szükséges volta stb. Ezekre lehet felépíteni aztán a kijelentés (katolikus szóhasználatban inkább: kinyilatkoztatás) apologetikai igazolását.

Minderre – amint arról már korábban is írtunk – protestáns részről, Luther és Kálvin értelmezését követve a rövid válasz az, hogy az ember valóban Isten kijelentésének világában él, ezért van valamiféle tényleges istenismerete. De ezt az ismeretet az ember bűnös módon elfojtja, torzítja, bálványimádó módon félreérti, illetve félremagyarázza. Azaz a teremtett világ – és benne az ember a maga lelkiismeretével – nem valamiféle üres adatsor, hanem egy olyan „általános kijelentés” (revelatio generalis), amely elsősorban a bűnös ember Isten előtti felelősségét és menthetetlenségét alapozza meg, így nem lehet vallási értelemben semleges természeti teológia kiindulópontja.

Kissé részletesebben reagálva a következőkre kell kitérnünk: újra és újra találkozhatunk azzal a sajnálatos jelenséggel, hogy a római katolikus fél – ráadásul itt főleg a Szentírásra még tekintélyként hivatkozó és a logikus következtetéseket is alkalmazó hagyományhű katolikus oldalról van szó – jól ismert toposzokat ismételget a hitvallásos protestantizmussal szemben, amelyek vagy nem igazak, vagy torzítóan egyoldalúak.

Szögezzük le egyszer és mindenkorra (bár nincsenek kétségeink, hogy folyamatosan el kell ezután is ismételnünk majd e tételt): a „klasszikus”, reformátori, protestáns álláspont nem fideista biblicizmus, ugyanis elismeri a teremtésben adott általános kijelentést, valamint az érvelés és a történeti bizonyítékok legitim szerepét, de tagadja, hogy egy – és valójában ekörül zajlik a vita – vallási értelemben semleges metafizikai alapzat képes volna a hit végső normáját vagy egy tévedhetetlen egyházi tanítóhivatal legitim mivoltát bizonyítani.

Az Ostiarius blog szerzője véleményünk szerint – miközben módszertani hibával gyanúsítja a protestáns felet, egészen konkrétan minket – maga is módszertani hibát vét. A cikk ugyanis azt feltételezi, hogy a protestáns félnek – mielőtt kritikát mond például a metafizikai tradicionalizmus téves eljárásáról – előbb filozófiailag kényszerítő módon igazolnia kellene Isten létét, a kijelentés mint olyan lehetőségét, a Krisztus személyével kapcsolatos igazságot, az apostoli tanúságtételt és végül az egyház mint közvetítő intézmény isteni tekintélyét, és csak ezt követően hivatkozhat a Szentírásra. Miért is? Azért, mert az egyház állapította meg a bibliai kánont, és jelölte ki az isteni ihletettségű-tekintélyű szövegkorpuszt.

A szerző a következő létraszerű, ok-okozati logikai modellt állítja fel, és egy, a Szentírás tekintélyét és igazságát el nem fogadó féllel szembeni érvelésben szükségszerűnek tartja e lépcsőfokokat szabályszerűen követni: természetes ész → Isten léte és bizonyos tulajdonságai → természetes erkölcsi és metafizikai rend → kinyilatkoztatás lehetősége → Isten hitelessége mint kinyilatkoztató → Krisztus és az apostoli tanúság → az egyház isteni küldetésének felismerése → hit a kinyilatkoztatott igazságokban.

Talán mondanunk sem kell, mi ezt a modellt módszertanilag problémásnak tartjuk, hiszen e konstruktum maga is egy vitatott filozófiai előfeltevésre épül, és nem a „józan ész” által kikényszerített szabály. A legfontosabb kérdésünk a következő: miért lenne a tomista metafizika a tekintély igazolásának semleges bírája? Ha a római fél azt mondja, hogy a Szentírás csak egy előzetesen megállapított metafizikai és egyházi rendszer keretei között fogadható el „objektíven”, akkor vajon nem az történik, hogy e metafizikai rendszernek és a magisztériumnak tulajdonítunk episztemológiai elsőbbséget az Írással szemben? Ehhez nem kell a katolikus félnek azt állítania, hogy filozófiailag „felülírja” a Szentírást, elég, hogy a Biblia normatív státusa csak az általa előzetesen jóváhagyott úton válhat megismerhetővé.

Itt persze előkerül a protestánsok és a római katolikusok közötti örök kérdés: a Szentírás tekintélyét – amelyet annak szerzője, az azt létrehozó, ihlető Isten biztosítja – az egyház csak felismeri és elfogadja, vagy maga kölcsönöz neki tekintélyt? Protestánsként azt valljuk, hogy a kánon kérdésében az egyház szerepe csak „szolgai” és „tanúságtevő” és nem magiszteri és konstitutív.

Úgy véljük, nem az a kérdés, hogy szükség van-e az értelmünkre, filozófiai-metafizikai fogalmakra vagy történeti érvekre – nyilvánvalóan szükség van rájuk. Maguk a reformátorok és a protestáns ortodoxia is élt ezekkel az eszközökkel. A kérdés inkább az, hogy ezek vallási szempontból semleges önigazoló alapnak számítanak-e olyan értelemben, hogy eléjük lehet-e citálni magát Krisztust és a Szentírást. Ezt azon az alapon mondjuk, hogy számolunk a bűneset tényével és hatásával, tehát nem semleges alapon érvelünk. Nincs semleges gondolkodás – ezért hangsúlyozzuk újra és újra a bűn noétikus következményeit. Továbbá – számításba véve e tényt – hangsúlyozni kell azt is, hogy minden gondolkodásnak van végső normája. Ezért a program – „előbb bizonyítsuk az alapvetéseket a semleges ész használatával” – nem a körkörös érvelés megszüntetése, hanem annak áthelyezése a tomista metafizikába és a római egyház tekintéllyel kapcsolatos igényébe.

De menjünk tovább: az Ostiarius blog szerzője ismételten azonosítja a sola Scriptura tant az „egyéni írásértelmezéssel”. Korábbi cikkünkben is leírtuk, hogy ez e tantétel hamis leegyszerűsítése. A sola Scriptura tan – még ha létezhetnek is olyan keresztyének, akármelyik felekezetről is beszéljünk, akik így értelmezik – nem azt jelenti, hogy „csak én vagyok, meg a Bibliám meg az én egyéni, szubjektív bibliaértelmezésem”. Amit ki kell emelnünk protestánsként – és ezt a distinkciót nem hajlandó a katolikus fél megtenni –, hogy a sola Scriptura nem egyenlő a nuda Scriptura elképzeléssel. Ebből fakadóan a sola Scriptura nem azt jelenti, hogy nincs szükség tanítókra, pásztorokra (gyülekezeti vezetésre), normatív hitvallásokra, zsinatokra, egyházi rendre, exegézisre, történelmi ismeretekre, szövegkritikára, a bibliai nyelvek ismeretére vagy épp a korai egyház tanúságára és így tovább. A sola Scriptura tan azt jelenti, hogy egyedül a Szentírás a végső norma, a norma normans, az a norma, amely minden más normát megmér. Ebből fakadóan a tanítóhivatal és a különféle zsinati határozatok – minthogy azokat is bűnös, a bűn által megfertőzött értelmű emberek alkotják – csak másodlagos és korrigálható tekintélyek lehetnek.

Na már most, ha a katolikus fél szerint a Szentírás tekintélyét az egyház hitelesítése teremti meg és biztosítja, akkor fel lehet tenni protestáns részről a kérdést: mi az alapja az egyház tekintélyének, mi vagy ki kölcsönzi neki, illetve mi biztosítja számára a tekintélyt ? Ha erre az a válasz – és a katolikus fél részéről általánosan az –, hogy az egyházat (a római egyházat) maga Krisztus alapította, és erről a Szentírás is tanúságot tesz, akkor – az egyház tekintélyének megalapozásakor – maga a katolikus fél is a Szentírás tanúságtételére támaszkodik. Ha viszont az egyház önmagát hitelesíti, végső soron ismét körkörös érveléshez jutunk. A helyzet tehát az, hogy kívülről nézve egy körkörös érvelés áll szemben egy más típusú körkörös érveléssel. A protestáns fél azt vallja, hogy a Szentírás önmagát hitelesíti – mert az azt ihlető Isten is önmagát hitelesíti –, és nem gondolja, hogy az egyház végső hitelesítő fórummá avanzsálhatja magát.

Márpedig a katolikus fél ezzel az igénnyel lép fel, amikor azt állítja, hogy az egyház végső tekintélye nélkül nem is tudhatjuk, hogy mi a Biblia, azaz összemossa a kánon felismerését a kánon megállapításával. Szögezzük le: a reformátori teológia soha nem állította azt, hogy az egyháznak nem volt szerepe a kánon történeti felismerésében. Ellenkezőleg, az apostoli eredet, a szent iratok – azok tartalmának – jellege, minősége, azok kölcsönös összhangja, a gyülekezetekben/egyházban való széles körű recepciója mind releváns történeti szempontok. A protestáns fél pusztán azt tagadja, hogy a szent iratok egy későbbi, tévedhetetlen intézményi aktus következtében váltak volna Isten írott igéjévé.

Evangéliumi keresztyénként mi tehát egy „önhitelesítő” modellt képviselünk, amely egyszerre számol a történeti adatokkal, az egyházi közösség recepciójával, az egyes iratok attribútumaival és legfőképp a Szentlélek belső bizonyságtételével (vö. Michael J. Kruger: The Self-Authenticating Model of Canonical Origins; in: uő: Canon Revisited – Establishing the Origins and Authority of the New Testament Books; Crossway, Wheaton [IL], 2012). Kálvin így fogalmaz a Szentlélek belső bizonyságtételéről: „…amikor az egyház elfogadja és szavazatával a magáénak pecsételi el a Szentírást, nem valamiféle kétséges vagy vitatott dolgot tesz hitelessé. Ellenkezőleg, minden tétovázás nélkül, kegyes buzgósággal tiszteli, mert felismerte, hogy benne Istenének igazsága található. […] mindaddig nem erősíthetjük meg valamely tanítás hitelét, míg kétségtelenül meg nem győződtünk, hogy Isten a szerzője. Ennélfogva a Szentírás legfőbb igazolása maga Isten […]. Ha lelkiismeretünknek igazán javát akarjuk, hogy ne ragadják el az állandó kétségek, ne inogjon és ne bizonytalanodjon akár a legkisebb aggálytól is, akkor olyan meggyőződésre kell szert tennünk, amely felülmúlja az emberi gondolkodást, döntést vagy magyarázatot. Ez pedig a Szentlélek titkos bizonyságtétele. […] A Szentlélek tanúságtétele minden észérvet felülmúl. Mert ahogyan igéjében csak Isten tanúskodhat önmagáról, úgy ez az ige is csak akkor talál hitelre szívünkben, ha megpecsételi a Szentlélek belső bizonyságtétele. Ugyanannak a Léleknek kell a mi szívünkbe is hatolnia, aki a próféták szája által szólt, hogy meggyőzzön. […] Ezt tehát leszögezhetjük: akiket a Szentlélek belsőleg megtanított, azok teljesen megnyugodtak a Szentírás felől, hogy az önmagában hiteles, és nem szabad sem bizonyítás, sem okoskodás tárgyává tenni; erről pedig a Lélek bizonyságtétele nyomán bizonyosodtunk meg. […] Már nem érveket és valószínűsítéseket keresünk, hogy ezekre támaszkodjék döntésünk, hanem döntésünket és értelmünket teljesen alárendeljük, mint ami mérlegelés fölött áll. […] Ha nincs meg bennünk az a bizonyosság, amely minden emberi megítélésen fölül van, és erősebb annál, hiába erősítgetjük a Szentírás tekintélyét érvekkel, hiába igazoljuk az egyház közmegegyezésével, hiába támogatjuk egyéb dolgokkal; amíg nem ezen az alapon áll, ingatag marad.” (Institutio, I. 7–8.)

Ha nem ezt az opciót választjuk, és meg akarjuk szüntetni az „ingatagságot” és az állítólagos „szubjektivizmust”, akkor nincs más út, marad a jó öreg tanítóhivatal. De ez csak újabb kérdéseket vet fel, hiszen milyen alapon bizonyítható, hogy Róma rendelkezik a tévedhetetlen tanítóhivatallal? Ki és milyen elven értelmezi majd „tévedhetetlenül” a pápai tévedhetetlenség dogmáját vagy a pápai primátust? Az egyéni belátást sem lehet kizárni, hiszen az egyszeri katolikus hívőnek is értelmi megfontolás útján kell megállapítania, hogy Róma mint intézmény a Krisztus által alapított tévedhetetlen magisztérium. A katolikus modell sem küszöböli ki tehát a személyes megismerő aktust, hanem áthelyezi másra. Míg a protestáns – a Lélek hatása nyomán – ismeri fel az Írás tekintélyét, addig a római katolikus személyesen ismeri fel a magisztérium vélt isteni tekintélyét. Talán érzékeltettük, hogy a protestáns sola Scriptura tan elvetésével milyen dilemmák előtt nyitunk ki kapukat.

Mit mond tehát a protestáns fél? Nem egyszerűen azt, hogy Istenről csak a Szentírásból lehet tudni, hanem azt, hogy minden autentikus ismeret végső soron Isten kijelentő aktivitásától függ. Ezért az emberi értelem nem állhat sem a kijelentés felett, sem azzal párhuzamosan mintegy „független” igazoló fórumként. Ha az Ostiarius blog szerzője által használt folyamatábrához hasonlót keresnénk, mi Carl F. Henry (20. századi protestáns teológus) modelljét használnák, miszerint az isteni kijelentés minden igazság végső forrása, így a keresztyén igazságé is. Az értelem ezzel összhangban az igazság felismerésének eszköze, míg a Szentírás az elsődleges és igazoló normája. A logikai következetesség az igazságnak a negatív, a koherencia pedig a másodlagos kritériumaként szolgál. A keresztyén teológia feladata ezért az, hogy rendezett és összefüggő egészként tárja fel a bibliai kijelentés tartalmát.

Ez nem fideizmus. Nem mondjuk, hogy a hit irracionális, vagy hogy a kijelentés nélkülözi a logikai vizsgálódást. Épp ellenkezőleg: ragaszkodunk a kijelentés fogalmi-verbális, közölhető és logikailag konzisztens jellegéhez. Amit elutasítunk, az az, hogy az ész a kijelentéstől függetlenül megalapozhatná a hit transzcendens tárgyát. A vitánk a praeambula fideivel szemben tehát nem egyenlő az „ész kontra hit” képlettel. Inkább két ismeretelméleti rend ütközéséről van szó, nevezetesen: míg a tomista modell a természetes ismerettel racionálisan készíti elő a hithez vezető utat, addig mi azt valljuk, hogy eleve Isten kijelentése okozza az ész helyes működését, és teremti meg egyáltalán a lehetőségét annak, hogy valaki hitre jusson. Vagyis szerintünk – protestánsok szerint – a teológia nem „kívülről”, semleges értelemben közelít Istenhez, hanem a hit közegében beszél róla.

Herman Bavinck, a nagy református dogmatikus így fejezi ki ezt főművében, a többkötetes Reformed Dogmaticsben: „Eredetileg a theologia naturalist nem arra szánták, hogy fokozatosan, lépésről lépésre utat nyisson a theologia relevatafelé; használatával nem az értelem álláspontját akarták ideiglenesen elfoglalni, hogy aztán érveléssel és bizonyítással [demonstrációval – a ford.] felemelkedjenek a hit szintjére. Ellenkezőleg, a dogmatikus már eleve a hit talaján állt, és keresztyénként, hívőként tekintett a természetre, a természetben is felfedezve annak az Istennek a nyomait, akit a Szentíráson keresztül Krisztusban Atyjaként ismert meg. Szubjektív szempontból tehát a dogmatikában először nem a természetes értelem, majd pedig a hit szólalt meg; mindig is a hívő keresztyén fejezte ki a katekizmusban, a hitvallásban és a dogmatikában a hitét. Hasonlóképpen objektív szempontból sem állt a természet autonóm és független elvként a Szentírás mellett, mintha csak a saját igazságát hirdette volna. A természetre a Szentírás fényében tekintettek, és a Szentírás nem csupán a szigorú értelemben vett kijelentett igazságot tartalmazta, hanem azokat az igazságokat is, amelyeket a hívő a természetben is felfedezhet. […] Először azt gondolták, hogy az emberi értelem – még a hit nélkül is – önmagából képes előállítani a theologia naturalis összes igazságát. A theologia naturalis a praeambula fideiként megelőzte a theologia revelatát, az értelem felszabadult a hit alól, a kinyilatkoztatás alól, mindkettő függetlenül állt egymás mellett. […] Ez a módszer, amely már a skolasztika idején kialakult, majd később a protestánsok körében is elterjedt – nevezetesen, hogy először az Istenről szóló természetes ismereteket (praeambula fidei) tárgyalják, majd csak azt követően a kinyilatkoztatásra vonatkozó összes történelmi és észszerű bizonyítékot (motiva credibilitatis) –, elítélendő, mert eleve és elviekben is feladja a hit álláspontját, nem ismeri el a dogmatika pozitív jellegét, átlép az ellenfél területére, és így valójában racionalista módszert követ, valamint a dogmatikát a filozófiától teszi függővé. […] A principia fidei [a hit alapjai – a ford.] egyben articuli fidei [hitcikkelyek – a ford.] is, amelyek nem emberi érvelésen és bizonyítékokon alapulnak, hanem isteni tekintélyen.” (Herman Bavinck: Reformed Dogmatics. 1. köt. Prolegomena.Ford. John Vriend. Baker Academic, Grand Rapids [MI], 2003. 108–109. o.)

Tételesen összefoglalva a praeambula fideivel szembeni protestáns érvelést, az a következőképpen néz ki: a praeambula fidei tézis szerint a hit csak akkor racionális, ha egy hitet megelőző, közös értelem bizonyos alaptételeket bizonyít vagy legalábbis igazol → a protestáns szerzők (Luther, Kálvin, Bavinck, Van Til, Henry stb.) szerint viszont a bűnös emberhez köthető „autonóm ész” nem semleges adottság, a bűn noétikus hatása miatt így vagy úgy, jobban vagy kevésbé, de mindig torzult: adott valóságértelmezés, okságfogalom, személyfogalom, igazságfogalom és erkölcsi rend keretében működik, ezen meghatározottságok „foglya” → ezen előfeltevések – preszuppozíciók – nem bizonyíthatók maradéktalanul ugyanazon ész révén körkörös érvelés nélkül, hiszen a gondolkodásnak mindig vannak további tételekre/alapvetésekre vissza nem vezethető kiindulópontjai → ha a hitet az állítólag „semleges” – valójában bűnös – ész ítéli meg, úgy az ész saját, előzetesen felvett metafizikai normáit teszi meg végső mércének → így a praeambula fidei nem pusztán a hit előkészítője, hanem feltételeket is szab annak, hogy Isten milyen módon lehet Isten az ember számára, azaz muszáj megfelelnie a bűnös ész által képviselt racionalitás előzetes kritériumainak → ez fordított teológiai rendet eredményez. Ezzel szemben protestánsként azt valljuk, hogy nem az autonóm ész hitelesíti Isten kijelentését, hanem Isten kijelentése világítja meg az ész rendeltetését, határait és helyes használatát →végkövetkeztetés tehát: a hitnek lehetnek racionális-történeti indokai és apologetikai megfontolásai, de ezek nem válhatnak a hit normatív, hitet megelőző végső alapjává.

Végül, muszáj megjegyezni, hogy az Ostiarius blogon közzétett írás nyilvánvaló érdeme, hogy hangsúlyozza: a protestáns érvelés nem lehet antiintellektualista vagy pusztán voluntarista („fogadd el, és kész, mert csak!”). Ez így van. A gyenge pontja viszont az, hogy saját tomista „alapozó programját”, valamint a római egyház – a tanítóhivatal – elfogadását teszi a racionalitás feltételévé. Ez nem bizonyított, hanem önkényes lépés.