Határátlépés vagy az ökumenikus intercommunio szép példája?

Meglepő, nem mindennapos jelenetnek lehettek szemtanúi azok, akik részt vettek a Fabiny Tamás leköszönő evangélikus püspök húszéves püspöki szolgálatának jubileumi hálaadó istentiszteletén. Történt ugyanis, hogy ezen az alkalmon úrvacsorához járult – nem akárki – Beer Miklós nyugalmazott váci püspök. Az eseményről videófelvétel is készült, így a szélesebb nyilvánosság elé is került, azóta pedig több, konzervatívabbnak számító római katolikus portál is reagált rá. Ugyan protestáns közösségként nem kívánunk részletesebben foglalkozni az esemény katolikus értelmezésével, azt azért említsük meg, hogy – ahogy az Ostiarius elnevezésű oldalon olvasható – az említett eset nem valamiféle ártalmatlan ökumenikus gesztus, hanem a résztvevők magas egyházi méltósága-tisztsége miatt kánonjogi és egyháztani szempontból is komoly problémákat vet fel. A katolikus egyházjog ugyanis szigorúan szabályozza a szentségek vételét és kiszolgáltatását. (Az ehhez hasonlók nem járnak ugyan automatikus kiközösítéssel, de egyértelműen súlyos kánonjogi vétségnek minősülnek.) Az eset nem előzmény nélküli, hiszen elérhetőek olyan sajtóanyagok, amelyek Beer Miklós és Fabiny Tamás ez irányú – az eukharisztikus/úrvacsorai közösség ökumenikus perspektíváját érintő – beszélgetéseiről, eszmecseréiről szólnak. A kérdés az, hogy vajon Fabiny Tamás püspök helyesen járt-e el, amikor az Úr asztalához járuló Beer Miklós római katolikus nyugalmazott püspöknek „kiosztotta” az úrvacsora sákramentumát/szentségét.

Nos, a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) jelenlegi rendje szerint van lehetőség az úrvacsorában való részvételre konfirmáció nélkül is, de csak meghatározott feltételekkel: felelős kísérettel (pl. kiskorú esetében) és kellő felkészítéssel – nyilvánvalóan keresztségben részesült/megkeresztelt személyek számára. Lehetséges, hogy ebben az esetben Fabiny Tamás minősült Beer Miklós „kísérőjének”, illetve az evangélikus püspök „készítette fel” előzetesen (akár a közös, nyilvános és privát beszélgetéseik alkalmával) a nyugalmazott római katolikus egyházi vezetőt a lutheránus úrvacsoratan mibenlétéről.

Az más kérdés, hogy ha és amennyiben Beer Miklós elfogadja a lutheránus úrvacsoratant – és ebből következően elutasítja az úrvacsora római katolikus értelmezését, hiszen az egyik kizárja a másikat –, és ennek tükrében járul az Úr asztalához, akkor miért nem tér be az evangélikus felekezetbe. De az is lehet, hogy ilyen tanításbeli „nüanszok” fel sem merülnek Beerben, és van annyira posztmodern, hogy nem zavarják a paradoxonok, így az evangélikus úrvacsorát az oltáriszentség legitim alternatív verziójának tartja. Van még egy harmadik eshetőség is – bár ez kevésbé valószínű –, nevezetesen, hogy Beer egyáltalán nem is tekintette érvényes úrvacsorának az előtte levezényelt ceremóniát, egyszerűen csak illendőségből és udvariasságból állt be az úrvacsorázók sorába, és vett egy darab kenyeret mint szimpla kenyeret, azt mindenféle teológiai értelmezést mellőzve elmajszolta, és megivott egy negyed deci bort anélkül, hogy akár csak szimbolikusan is az Úr testeként és véreként értelmezte volna a protestáns úrvacsorai jegyeket.

De most nem Beer Miklós valós vagy vélt indokai e jelen írás témája, hanem az, hogy rendben lévő dolog-e egy evangélikus lelkipásztor részéről kiszolgáltatni az úrvacsorát egy római katolikus hívőnek úgy, hogy nem utólag derül ki az adott személyről, hogy a katolikus felekezet tagja, hanem ez közismert tény – nem beszélve arról, hogy az illető klerikus személy.

Természetesen a régebbi magyar evangélikus, valamint a nemzetközi evangéliumi-konzervatív evangélikus gyakorlat szerint az úrvacsora rendes vétele a konfirmációhoz kötött (tehát a konfirmáció „küszöbszereppel” bír), csakúgy, mint a hitvalló református közösségekben. Ennek az értelme az, hogy a konfirmáció révén válik valaki az egyház „teljes jogú, felnőtt tagjává”. Ennek értelmében maga a konfirmáció alkalma volt az úrvacsorához való bocsátás – az első úrvacsoravétel – ünnepélyes alkalma.

Mivel azonban az MEE püspöki tanácsa hosszas előkészítés után kimondta, hogy a megkeresztelt gyermekek és felnőttek is élhetnek úrvacsorával a konfirmáció előtt, és mivel ez a döntés az MEE soraiban általános érvényű, – lehet vele egyetérteni és egyet nem érteni, számos evangélikus lelkész is vitatta ezt a döntést, mégis – így Fabiny Tamás a bevett egyházi rend szerint járt el. Természetesen biztosítania kellett Beer Miklós római katolikus püspök számára az úrvacsoravételt megelőzően a minimálisan elvárható és a szentség vételéhez szükséges teológiai felkészítést – katekézist –, hiszen a püspöki tanács döntésének értelmében az úrvacsoravételnek hitbéli kísérettel kell végbemennie. Ez azt jelenti – nem tudunk másra következtetni –, hogy Beer Miklósnak egyet kell értenie a lutheri úrvacsora-értelmezéssel.

Fabiny Tamás ezzel, úgymond, mentesül az egyházjogi felelősség alól. Ettől függetlenül még gondolhatjuk, hogy ezzel az evangélikus püspök rossz példát mutat az evangélikus lelkészi kar számára, és az egyházi rend végzetes fellazulását eredményezi. Azaz jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy ezentúl – felekezeti hovatartozásától vagy akár botránkozást okozó életvitelétől függetlenül – egyéni igények és vágyak alapján fű, fa, virág „úrvacsorázgasson” az evangélikus közösségekben. De vélekedhetünk úgy is, hogy Fabiny Tamás ott és akkor – a konkrét helyzetben, Beer Miklós lépésével szembesülve – nemigen tehetett mást, már csak az alkalom jellege miatt sem, azaz nagyobb botrányt okozott volna akkor, ha elutasítja az tiszteletére megrendezett istentiszteleti alkalmon a vendégként részt vevő római katolikus püspök úrvacsorázási szándékát.

Itt említsük meg, hogy a közel másfélmillió konfirmált egyháztagot számláló észak-amerikai konzervatív-evangéliumi lutheránus egyházi közösség, az újabban hazánkban is megjelent, missziót folytató LC – MS (Lutheran Church – Missouri Synod) az MEE-étől eltérő úrvacsorai gyakorlatot követ. Az LC – MS tanbéli kommünikéi leszögezik, hogy az úrvacsorában való részvétel a hit egységének a megvallása, ezért nem helyénvaló olyan oltárnál áldozni (vagy másokat odaengedni), ahol nem valósul meg a hitbeli egység. Ugyanakkor az LC – MS dokumentumai szerint rendkívüli pásztori helyzetekben, illetve vészhelyzetben a lelkipásztor élhet azzal a lehetőséggel, hogy úrvacsorát oszt egy olyan személynek, aki nem tartozik a felekezet kötelékébe (sem olyan felekezet kötelékébe, amellyel az LC – MS szószéki és asztalközösségben van). Ennek megítélését azonban kifejezetten a lelkipásztorra bízzák, és a konkrét helyzettől teszik függővé. De még egy ilyen döntésnél is figyelembe kell venni a kérelmező keresztségét (részesült-e keresztségben, és ha igen, úgy a Szentháromság Isten nevére keresztelték-e meg), krisztológiai és szentségi hitvallását (a lutheránus hitvallási iratok szerinti reálprezencia), lelkiismereti helyzetét és azt, hogy a commnuio aktusa nem kelti-e annak hatását, mintha egység volna az eltérő tanítást képviselő egyháztestek között.

Ezek után nézzük meg – lévén a jelen sorok írója református lelkipásztor –, hogy református részről hogyan értékeljük e gesztust. Itt mindjárt nevesíteni kell a konfirmáció szerepét illető eltérést a jelenlegi lutheránus és református gyakorlatban. Bár az MEE továbbra is hangsúlyozza a konfirmáció teológiai és liturgikus szerepét – átfogó hitismeret, tudatos hitvallás és elköteleződés, a Szentlélek áldásának vétele személyes kézrátétellel stb. –, a konfirmációnak mint az úrvacsorára való bocsátás feltételének szerepét tudatosan elhagyja.

A klasszikus református-presbiteriánus gyakorlat azonban a konfirmációhoz köti az úrvacsorában való részvételt – és egyáltalán, a református gyakorlat az úrvacsora egyházfegyelmi jellegére is nagyobb hangsúlyt helyez (az úrvacsorától való eltiltás az egyházfegyelem szerves része, igaz, nem az első lépése). Ezen az alapon a református gyakorlat szerint (és itt nyilvánvalóan a történelmi hitvallásokat komolyan vevő református közösségek gyakorlatáról beszélünk, és nem a progresszív protestáns közösségekben dívó tanbéli és etikai anarchiáról) egy nem konfirmált személynek nem oszthatók ki a Krisztus megtört testét és kiontott vérét szimbolizáló szent jegyek. Igaz, vannak olyan református közösségek is, amelyek szövetségteológiai alapon a hívő – konfirmált, tehát nyilvánosan hitvallást tett – szülők gyermekeit is úrvacsorához engedik, de ők is szigorúan meghúzzák a határokat, azaz csakis egyháztagok kiskorú gyermekeit engedik (a szüleikkel együtt) az Úr asztalához.

Azt is szükséges megemlíteni, hogy a Leuenbergi konkordia (1973) alapján úrvacsorai (oltár-) és szószéki közösség van minden olyan protestáns egyház között, amely a dokumentumhoz csatlakozott, elsősorban a lutheránus, a református, az uniált (református-lutheránus unió), valamint a velük teológiailag rokon tradíciók (pl. valdensek, Cseh Testvérek), illetve az európai metodista egyházak között. De a római egyházzal sem a Magyarországi Református Egyháznak, sem az MEE-nek nincs ilyen jellegű megállapodása.

Arra nincs lehetőség (a hatályos egyházi törvények és normatív egyházi gyakorlat szerint), hogy egy református lelkész egy katolikus klerikusnak vagy akár egy katolikus hívőnek kiszolgáltassa az úrvacsorát – hacsak nem arról van szó, hogy a katolikus klerikus vagy egyháztag anonim módon, felekezeti hovatartozását és teológiai meggyőződését leplezve vegyül az adott protestáns közösségben az úrvacsorához járulók közé.

A gyakorlat és annak pontos indoklása természetesen közösségenként eltérő lehet, de abban a református hagyomány egységes, hogy a lelkész előre, szóbeli figyelmeztetéssel (erre szolgál az úrvacsoravétel előtti közösségi bűnbánat, valamint az úrvacsorai kérdések, amelyek – többek között – épp az Úr asztalához járulók úrvacsorával kapcsolatos meggyőződését igyekeznek felmérni), úgymond, „kerítést” von az úrvacsora köré, meghatározva, kik járulhatnak az Úr asztalához. A cél az, hogy az úrvacsora a szövetség látható népének, a megtért, tanúságtevő hívőknek, a normatív, protestáns hitvallások tartalmát (Második helvét hitvallás és Heidelbergi káté), a gyülekezeti auktoritást, az egyházfegyelmet stb. magukra nézve kötelezőnek elismerő egyháztagoknak legyen fenntartva, és hogy ne adjuk a sákramentumot olyanok kezébe, akik nyíltan más evangéliumhoz vagy más tanításhoz ragaszkodnak (amilyen a protestáns történelmi hitvallások szerint például a római katolikus, lásd a mise engesztelő áldozat jellege, transzszubsztanciáció, trienti kánonok, újabban progresszív elhajlások – pl. a Fiducia supplicans – stb.). Nem tartozik a jelen írás szűkebb témájához, de ezért értelmetlen egy protestáns hívőnek részt venni a szentáldozásban, azaz részese lenni egy, a teológiai indoklását illetően torz, a kiosztás módját illetően pedig legfeljebb csak csonka úrvacsorának tekinthető ceremóniának (lásd egy szín alatti áldozás; erről itt írtunk bővebben).

Nem is kell különösebb teológiai érzékkel rendelkezni ahhoz, hogy elfogadhatatlannak tartsuk az olyan személyek úrvacsorázási igényét, akik – és egy, a római katolikus katekézist behatóan ismerő klerikusról ez joggal feltételezhető – elutasítják a protestáns solákat, illetve egy olyan egyház hivatalviselői, amely anatémát mond a protestáns evangéliumi hit szívére, az egyedül hit által való megigazítás tantételére. De a jelenlegi református egyházi gyakorlat szempontjából sem mondhatunk mást: ha hívő egyháztagok gyermekei sem vehetnek részt az úrvacsorai közösségben mindaddig, amíg a gyülekezet vezetősége és közössége előtt nyíltan vallást tesznek a hitükről (amely megegyezik a normatív protestáns hitvallásokban kifejtett hitfelfogással), hogyan is tehetné meg ezt egy római katolikus egyháztag, nem beszélve egy klerikusról (kiváltképp egy püspökről)?

Ha tehát egy római katolikus pap vagy akár csak egy római katolikus egyháztag az Úr asztalához járulna, egy református lelkész – épp az előbb említett elvek folytán – köteles lenne őt udvariasan visszautasítani, mivel 1. a történelmi reformátori hitvallások szerint az illető nem számít evangéliumi egyház úrvacsorázó tagjának, 2. a hatályos egyházi törvények szerint konfirmáció híján egyébként sem vehet úrvacsorát. Egyes kevésbé „szigorú”, „nyitottabb” presbiteriánus vagy református közösségekben előfordulhat engedékenyebb gyakorlat, de az már a hitvallásos elvektől való eltérésnek számít.