„Éhség a mélységre” – beszélgetés Dobner Illéssel, a budapesti Agóra gyülekezet új lelkipásztorával #1

2025 nyár végén Hamar Dávid átadta Dobner Illésnek a budapesti Agóra Nyugati evangéliumi közösség vezető lelkészi szolgálatát. A Dobner család a nyár folyamán tizenegy és fél év után költözött haza Nagy-Britanniából. Többek között a kinti évek tanulságairól, az ortodox teológiai értékek újrafelfedezéséről, a nyugati fiatalok ébredéséről, hazai terveiről, valamint a jövő dicsőítésvezetőinek és lelkipásztorainak címzett üzenetéről szólt a régi ismerősével, Tóth Krisztián baptista teológussal folytatott beszélgetése Érden.  

Tóth Krisztián: – Régi ismeretségünkre való tekintettel visszautalok majd több múltbeli fontos eseményre. Ott voltam 2014. január végén a budapesti Golgota Gyülekezetben a búcsúkoncerteden. A saját dalaidat játszottátok – merthogy zenész és dalszövegíró is vagy. Akkor azt mondtad, hogy néhány évre (feleséged tanulmányai miatt is) Nagy-Britanniába távoztok. Mi előzte meg ezt a nagy döntést?

Dobner Illés: – Fiatalon évekig tanultam nemzetközi iskolában [a diósdi International Christian School of Budapestben]. Ott az első évfolyam tagja voltam, és ott is érettségiztem. Így nekem igazából van egy természetes kapcsolódásom az angolszász kultúrához, ez egész életemben megvolt. A költözés ötlete részben Évi tanulmányaiból fakadt, de emellett bennünk volt a vágy, hogy kipróbáljuk magunkat külföldön.

T. K.: – Akkor láttad előre, hogy ez, mondjuk, egy évtized lesz? 

D. I.: – Nem, egyáltalán nem. Nem terveztünk ilyen hosszú távra. Az volt a cél, hogy Londonban Évi elvégezze a posztgraduális képzését a University College Londonban (UCL), aztán majd meglátjuk, mi következik. A kezdeti időszakban sok gyakorlati kihívással szembesültünk: munkát kellett találnom, Évinek be kellett jutnia az egyetemre. Lépésről lépésre haladtunk, végül a munka talált rám.

T. K.: – Hogy történt? 

D. I.: – Hát, engem kifejezetten izgatott az evangéliumi anglikán világ.

T. K.: – Pedig az azért egész más, mint az a baptista közeg, amiben szocializálódtál, aztán fiatalként a Calvary Chapel mozgalom, megspékelve a zsidó-keresztény, illetve a messiáshívő vonallal. 

D. I.: – Őszintén, azért vonzott, mert az évek során – mire Angliába költöztünk, már a harmincas éveimben jártam – egyre jobban foglalkoztatott a történelmi egyházak világa és azok az értékek, amelyekkel az evangéliumi vagy karizmatikus környezetben nem feltétlenül szembesülünk.

Érzelmileg valahogy abban nőttem fel (bár nem feltétlenül ezt a tanítást kaptam a pulpitusról), hogy a korai egyház után szép lassan széthullott minden, és a kereszténység kb. akkor indult újra, valamikor a hetvenes években elkezdett pár gitáros hippi énekeket írni Jézusról. Mintha az előző kétezer év közel „üres” lett volna.

Ennek hatására elkezdett kialakulni bennem egyfajta éhség a tradíció és annak a szépsége felé. Elkezdett izgatni a spirituális formáció, a liturgia, a tradicionális egyházzene.

És a protestantizmusban hol található ez leginkább meg úgy, hogy közben jó, átgondolt teológiai alapok vannak? Például az Anglikán egyházban! Ma talán nehéz ezt elhinni, mert az Anglikán egyház – különösen a brit és az amerikai episzkopális ágazat – elképesztően liberalizálódott, de a történelmi gyökerek – melyeket a világ anglikánjainak oroszlánrésze mai napi őriz – ortodoxok.

T. K.: – Milyen a történelmi anglikán tradíció?

D. I.: – A történelmi anglikán tradícióban van valami egészen különleges. Nagyon átgondolt protestáns teológiájuk van, amit több hitvallásuk szépen összefoglal, kiemelkedő ezek közül a Thirty-nine Articles of Religion és a Westminsteri Hitvallás. Emellett jó teológusaik is vannak, például John Stott, N T Wright, R T Kendall illetve mindenki kedvence, C S Lewis. Tehát azt láttam, hogy hihetetlen értékek vannak, mélység van, gondolkodás van, és nincs félelem attól, hogy átgondoltan megtartsanak régi dolgokat.

T. K.: – Volt olyan, ami esetleg neked sok volt, és már nem fért volna bele a hitvallásodba? 

D. I.: – Bizonyos Anglikán templomok hitgyakorlatában természetesen, azonban ha a történelmi gyökereket, és az alapvető hitvallást nézem, akkor ezek az esetek inkább a tradiciótól való elsodródásról szólnak, mint arról hogy az örökség maga problematikus. A konzervatív, evangéliumi anglikánok mai napig egy élő és következetes bibliai teológiát képviselnek, az irányadó dokumentumaikban nincsenek igeileg nehezen alátámasztható dogmák.

T. K.: – Egyes „nagyegyházi” (pl. római) dogmákat nem tudunk igazolni a Biblia – legalábbis a mi, protestáns Szentírásunk – alapján.

D. I.: – A klasszikus példái ennek bizonyos Máriával kapcsolatos dogmák a katolikus egyházban. Én nagyon szeretem és tisztelem Máriát mint hithőst, csodálatos nő, aki a legmélyebb tiszteletet érdemel, de van egy olyan szintje annak, ahogy a katolikusok felmagasztalják Máriát, ami nekem már kényelmetlen evangéliumi keresztény emberként. Viszont az anglikán egyház szerintem nagyon jól átgondolt teológiai alapokon van felépítve, miközben semmit nem akar kidobni amit nem kell.

Bennem ez a fajta egyensúly vonzalmat ébresztett, ahogy a szépség is. Például az, hogy az anglikán templomok gyönyörűek, hogy az Anglikán egyházzene „mennyei”. Gondolkodtam egy csomót azon is, hogy jó-e ha a kereszténység a kultúra mögött kullog-e. Rájöttem, hogy igazából arra vágynék, hogy kultúraformáló legyen. 

Azt is észrevettem, hogy minél jobban elvágod az alapokat, a gyökereket, annál inkább úgy nőnek fel emberek nyugati, történelmileg keresztény országokban, hogy kábé azt sem tudják, ki Jézus. Viszont ha beviszed őket egy katedrálisba, valami történik! A szépség megragadja őket, és mond nekik valamit Istenről.

Egyszerűen szerettem volna megismerkedni a történelmi egyházzal, és azért vonzott nagyon az evangéliumi anglikanizmus, mert azt láttam, hogy az evangéliumi anglikán gyülekezetekben működik az, hogy tudják ápolni az anglikán tradíciókat, közben pedig nyitottak tudnak maradi a változásra, az „új borra”. Ott vagy egy gyönyörű régi templomban, az istentisztelet liturgikus felépítése tradicionális anglikán liturgia, emellett meg olyan dicsőítésvezetőik vannak, mint Tim Hughes, Fernando Ortega vagy Matt Redman.

T. K.: – Tehát jól ötvözik a modernt az antikkal?! 

D. I.: – Úgy tudják hozni az innovációt, hogy nem dobják ki a régit, hanem tisztelik, és ráépítenek. Egyszer az orgona és a polifónia is innováció volt az egyházban. Egyszerűen tehát csak annyi van, hogy nem azt mondod: kidobom a régit, és előveszem az újat, hanem azt, hogy építkezünk. Megtartjuk az értékeket a régi dolgokból.

Engem vonzott, és részben azért is, mert kialakult bennem a vágy, hogy például beülhessek egy csütörtök esti evening songra, ahol egy kórus gyakorlatilag kántálja a zsoltárokat, végigmegyünk egy liturgián, van egy tízperces prédikáció, az egész istentisztelet lemegy negyven perc alatt, de reorientál Isten felé, és emlékeztet a szentek nagy fellegére, illetve hogy több ezer évnyi hithős örököse vagyok 21. századi hívőként.

T. K.: – Mindig ilyen pozitív volt a viszonyod, hozzáállásod a liturgiához? 

D. I.: – Én abban nőttem fel, hogy az egy ilyen „halott semmi”. És persze ha úgy vág bele a pap/lelkész, hogy „na jó, legyünk túl rajta”, akkor halott is lesz. De hogyha van egy istenfélő kórusvezető, hogyha van egy lelkészed, aki a szívét beleteszi ebbe, akkor erő van benne. És az az igazság, hogy a modern dicsőítést is lehet halott módon csinálni. Lehet füstgép, fények, minden, amit akarsz, lehet magával ragadó a dicsőítésvezető, és mégis lehet halott! 

T. K.: – Mikor kimentetek, melyik gyülekezetbe kezdtél járni, majd pedig ott dolgozni?

D. I.: – Mikor megérkeztünk Londonba, hívtak minket a Hillsong-ba. Elég hamar találkoztunk hillsongos vezetőkkel is. Viszont arra jutottunk, hogy igazából az HTB-t szeretnénk megnézni.

T. K.: – Nicky Gumbelék és az Alpha – tehát a Holy Trinity Brompton gyülekezetet? 

D. I.: – Igen. Egyébként különleges élmény volt, amikor elmondtam Hillsongos ismerősöknek, hogy mi végül inkább az HTB-be szeretnénk járni, elkezdtek azonnal szervezkedni a hátam mögött és két-három héten belül az egyik HTB-s munkatárs megkeresett, hogy segítenek nekem munkát találni az HTB-nél, ha szeretnék ott dolgozni.

T. K.: – Akkor ez végül is „jófejség” volt a Hillsong részéről.

D. I.: – Abszolút. Az egymást támogató felekezetközi barátság gyönyörűen megmutatkozott a hozzáállásukban.

T. K.: – Életemben először 2008-ban voltam Londonban, és a környékén, egy Oak Hall nevű keresztény helyen (Otford manor) töltöttem egy hónapot fiatal egyetemistaként, ott dolgoztam: fűnyírás, mindenféle konyhai munka. Cserébe ott lakhattam. Zöldfülű huszonpár évesként hova megy a fiatal vasárnap? Hát a Hillsong Londonba. Kicsit ugyanez volt, amit te is mondtál, hogy minden „patentre” ott volt: füstgép, szuper zene, motivációs szöveg, valamennyire Jézus is ott volt nyilván, a kivetítőn biztos… És aztán megtudtam, hogy ők mennyit dolgoznak azért, hogy a színházba reggel, hajnalban bepakolják a cuccot, lemennek a show-k, nem tudom, mennyi, aztán késő este kipakolják. Szóval akkor én még 2008-ban nem hallottam Nicky Gumbelékről és arról a gyülekezetről. Pár évvel később jött be szerintem Magyarországra, és terjedt el az Alpha kurzus. És a legtöbb ember hogyha az ő gyülekezetükre gondol – mert szerintem Magyarországon is láthatták már a képét annak a gyönyörű templomszerkezetnek –, az Alphával szokták összekötni. Ez így helytálló, hogy arról a gyüliről van szó?

D. I.: – Igen, onnan indult az Alpha kurzus, onnan indult a házasságkurzus, jó pár ilyen dolog. Ez volt legnagyobb anglikán megagyüli Londonban. Amikor én oda jártam, akkor tíz vagy tizenegy istentisztelet volt vasárnap négy vagy öt helyszínen. Volt a Brompton Road, az Onslow Square, a Courtfield Gardens, és a Queen’s Gate. Ezek mind gyönyörű régi anglikán templomok voltak pár sarokra vannak egymástól South-Kensingtonban. 

T. K.: – Tehát abban a városrészben van több ilyen gyülekezet? 

D. I.: – Szatellitek, mind egy gyülekezet, de az HTB-nek rengeteg plántálási projektje is van, amelyek független gyülekezetek. Az HTB hálózat felajánlotta az egyháznak, hogy ahelyett hogy eladnák a kiürülő templomokat mecsetnek, konditeremnek vagy kínai étteremnek, inkább hívják be őket, és küldenek egy csapatot aki plántál egy új keresztény közösséget az üres, vagy közel üres templomba.

T. K.: – Hát legyen egyre több! Szabados Ádám tavasszal írt arról, hogy a Bible Society egyik szociológiai felmérésében – tudsz erről biztosan – a nagy-britanniai fiatalok körében mekkorát fordult a hit, talán 4%-ról majdnem 20-ra. A fiúknál még nagyobbat. A lányoknál is emelkedett, de a fiatal fiúknál főleg. A kint töltött időd alatt te mennyire érezted, hogy az angol fiatalok tömegesen térnek vissza evangéliumi közösségekbe? Lehet ilyet mondani?

D. I.: – Ez a Quiet Revival tanulmány. Hát igen, én azt mondanám, hogy ez az utóbbi pár évben történt. Kisebb gyümölcseit láttam ennek.

T. K.: – És ez a Covid után felgyorsult? 

D. I.: – Szerintem az ébredés a Covid alatt és után robbant be igazán. Erre mindenkinek vannak elméletei… Szerintem az egyik mögöttes ok az az, hogy a fiúknak – főleg egy fehér brit srácoknak – nem marad semmi Angliában. Ha fiú vagy, az hátrány. Ha fehér vagy, az még nagyobb hátrány. Hogyha nem tudsz, vagy nem akarsz kitalálni valami egzotikus szexualitást magadnak, az meg aztán totál szívás, ugye. Persze van aki „behozza a lemaradást” azzal, hogy kitalálja, hogy nő… Most egy kicsit polemikus vagyok, de nem alaptalanul. Értsd jól: nem azt mondom, hogy ez a tudományos leírása a folyamatnak. De azt látom, hogy egy egészséges tinifiúban ott a tesztoszteron, ott az ambíció, menni akar, meg akarja váltani a világot. És ha a társadalomnak az az üzenete számára, hogy: „Tudod, mivel tehetsz a világért? Azzal, hogy leülsz, és kussolsz. Elég volt. Miattad szörnyű minden…”, akkor elkezdesz keresni, és el akarsz menni valahova, ahol adnak még neked küldetést. Mert küldetésben akarsz lenni, világot akarsz változtatni. Szóval szerintem ez a dinamika. 

Fel lehet hozni, hogy azért a techmilliárdosok meg a globális befolyású emberek nagy része még mindig férfi. Tehát Elon Muskok meg Zuckerbergek, Oroszország, Amerika, Kína vezetői, stb. De hogyha nyugaton követed a klasszikus médiát (újságok, magazinok, hírtévék, kábeltévék), akkor igenis szembesülsz vele, hogy a woke mindenhova beszivárgott. Az új média fősodra is hasonló (lásd: Netflix).

A fiúk mennek az egyházba, mert az egyház szociálisan konzervatívabb részében még azt érzik, hogy elfogadják őket, tudnak nekik küldetést adni. Ha megnézed a statisztikákat, akkor – visszatérve erre az ortodoxia dologra, amit korábban mondtam – két felvevőcsoport van: a „full extrás” karizmatikus evangéliumi keresztények meg a katolikusok, ortodoxok. És mik ezeknek az egyházaknak a jellemzői? Hát az, hogy ezek azok, akik például szexuális etikai kérdésekben, és egyéb társadalmilag vitatott témákban nem hagyták el a régi válaszokat. Az evangéliumi keresztények a Bibliához ragaszkodás miatt, a katolikus és orthodox egyházak pedig a saját hagyományaik ereje miatt.

T. K.: – És a többiek? Sejtem, mi történt…

D. I.: – Azok az egyházak, amelyek azt mondták, hogy hát, izé, frissíteni kéne az évezredes tanítást, mert így nem fog bejönni senki, na, oda tényleg nem akar senki bemenni. Pont az innováció amivel relevánsok akarnak maradni taszítja a fiatalokat. Úgy tűnik a Gen z és a Gen α olyan gyülekezetet akar, ahol megmondják nekik, hogy mit mond a Biblia, és adnak nekik keresztet, amit napi szinten fel kell venni. Tehát ha bemész egy templomba, ahol azt mondják, hogy, mit tudom én, ne élj szexuális életet házasság előtt – 2025-ben! –, az kőmetál! Viszont van abban valami vonzó, hogy kőmetál. 

Ezzel ellentétben mi van, ha a templomban ugyanazt kapod, mintha bekapcsolnád a BBC-t? Akkor inkább bekapcsolod a BBC-t. Ezért mi a túrónak menj el a templomba? Érted? Szóval szerintem ez az egyik oka. A másik meg a fogyasztói társadalom totális kiüresedése.

T. K.: – Tudsz konkrét példát mondani, amit személyesen éltél át ezzel a generációval?

D. I.: – Gimnáziumban elég komolyan kosárlabdáztam és a COVID karantén alatt Londonban akartam valamit mozogni, úgyhogy elkezdtem streetball-ozni. Vicces volt, mert én voltam kb az egyetlen negyvenes, és egyébként meg ott volt egy rakás tizenhat-tizenhét-tizennyolc éves srác. Ugye, hát, azon az elven, hogyha most jön a rendőr, akkor mindenki elspurizik, mert elméletileg karantén van, de mozogni jobb, mint megőrülni.

T. K.: – Pont ezt csináltam én is az őrmezői lakótelepen az üres kosárpályán, csak sajnos legtöbbször egyedül. Elkaptak titeket, volt bármi atrocitás?

D. I.: – Nem történt semmi.  Ami viszont nagyon tanulságos volt, az az iszonyatos nyitottság amivel szembesültem, ahogy kezdtem ezeket a tini fiúkat megismerni. Nem hittem el: lejöttem kosarazni, tudod, megy a drill a boomboxon, szívják a füvet a srácok, de az első téma, amiről elkezdtek tárgyalni, az a böjt volt, aztán amikor mondtam, hogy keresztény szolgáló vagyok, akkor elkezdtek faggatni a szeplőtelen fogantatásról. Tehát keresztény, teológiai kérdésekről ment a társalgás. Nem viccelek!

T. K.: – Szürreális élmény lehetett.

D. I.: – Óriási nyitottságot tapasztaltam a kereszténység felé, de ezzel együtt sok minden más felé is, ami a neo-liberális konszenzust megkérdőjelezte. (Pl. az összeesküvés elméletekre.) Volt egy délelőttöm, amikor szerintem fél órát vitáztam egy sráccal, mert megnézett egy videót arról, hogy nem létezik gravitáció. Próbáltam egy kosarasnak elmagyarázni, hogy a tömegvonzás az miért egy létező dolog. Érted?

T. K.: – Mondjuk ez egy olyan dolog, amit meg tud tapasztalni saját magán is, de hát jó, vannak laposföldhívőktől kezdve mindenfélék… 

D. I.: – Pontosan. Láthatott valami flat earth-videót. De ez a totális nyitottság! Tehát ha bedobsz bármit, akkor úgy áll hozzá, hogy lehet, végül is, nézzük meg!

T. K.: – Azt akartad ezzel illusztrálni, hogy bármire nyitottak, beleértve a hit és a kereszténység dolgait is?

D. I.: – Igen. Mert minden kiürült, és mert az intézményes tekintély nagyon sok tekintetben összeomlott. Tehát a COVID-nak az egyik hatása az az, hogy nagyon sok emberben kialakult szkepticizmus a tekintély iránt, mert nagyon sokan azt érezték, hogy furán van ez az egész menedzselve, és szerintem körülbelül Trump óta egyre inkább inog az embereknek a hite abban, hogy a fölöttük lévő tekintélyszervek mennyire megbízhatók. Ezt Nyugaton én nagyon látom. 

Ennek vannak hátulütői meg előnyei. Az előny például az, hogy az ember meg tudja kérdőjelezni a narratívát amit egy-egy aktuális témában próbál letuszkolni a torkán a média. A hátrány az, hogy van, aki teljesen elszáll, és mit tudom én, mindenben a földönkívülieket, deep state-et, a cionista világ-összeesküvést vagy a lapos-föld eltussolását látja. Amikor az emberben kialakul egy szkepticizmus a hatalom felé, annak van egy egészséges meg egy egészségtelen szintje.

Ezeknél a srácoknál, ugye, nem nagyon voltak meg feltétlenül a megfelelő fékek ahhoz, hogy ezt megtalálják, de eljöttek gyülekezetbe vasárnap. Más szóval el lehetett velünk indulni. Azt láttam, hogy ki voltak éhezve, hogy legyen valaki, egy idősebb férfi, aki megmondja nekik, hogy van a világ egyrészt, másrészt viszont nem úgy kezeli őket, mintha hülyék lennének azért, mert elidegenedve érzik magukat attól, hogy mi körülöttük van.

T. K.: – Ez érdekes. Látsz még egyéb háttérokot?

D. I.: – Szerintem csomó szociológiai aspektusa is van ennek, és aztán van a szellemi aspektusa, ami az, hogy Isten dolgozik a világban. Egyébként ha a fiúk tényleg elkezdenek visszatérni Istenhez, annak nagyon-nagyon jó hatása lehet a lányokra is hosszú távon.

T. K.: – Hát reméljük, megfordul az a trend, amit, mondjuk, tíz-húsz éve megírtak a Hova tűntek a férfiak a gyülekezetekből? című könyvben – szerte a világon és Magyarországon is, de lehet, hogy mostanában meg majd jönnek vissza.

D. I.: – Ez egy nagyon nagy kérdés, mert egyébként a gyülekezeteknek is meg kell kérdezniük maguktól, hogy miért tűntek el a férfiak. Szerintem ez nem csak a férfiak hibája. 

És az is tény, hogy még mindig nyílik az olló. Ha megnézed a statisztikákat az angol-szász világban, akkor ahogy megyünk le a generációkon a milleniumitól kezdve, a férfiak egyre konzervatívabbak, egyre jobban foglalkoztatja őket a vallás is, a nők meg egyre liberálisabbak, egyre progresszívebbek.

T. K.: – Na, ezt nem gondoltam volna, hogy nemek szerint van ennek szignifikáns megoszlása…

D. I.: – Nagyon-nagyon durva! Csomóan egyébként foglalkoznak már azzal, hogy mi lesz ebből hosszú távon, mert hogy tud párkapcsolat kialakulni, amikor a tinilány egy woke-aktivista, a tizenhét éves fiú meg konzervatívabb, mint a nagyapja? Vajon a vonzalom erősebb lesz, mint a politikai meggyőződés? Nagyon fura állapotok kezdenek uralkodni.

Megjegyzem, ez Nagy-Britannia és Amerika, nem tudom, Magyarországon mi van. 

T. K.: – De hát azok hatnak minden másra… Az érdekelne, hogy az elmúlt tizenegy éved hogy nézett ki szolgálatilag meg gyülekezetileg. Ugye, ha jól tudom, nem végig az HTB-ben voltatok, hanem meséltél róla, hogy aztán elmentetek Dél-Angliába egy bentlakásos, farmjellegű-monostorjellegű közösségbe.

D. I.: – Új monasztikus közösségbe. Erről hamarosan, de előbb hadd fejezzem be Londont. Tehát megérkezünk 2014-ben, csatlakoztunk az HTB-hez, Évi szolgált a dicsőítő csapatban, én pedig elkezdtem a gyülekezetben dolgozni médiás és marketingesként.

T. K.: – Ez volt az első munkád kint? 

D. I.: – Igen. Ezután pár évig ebben a megachurch kontextusban maradtunk. Csak a staff team, tehát a dolgozó csapat volt vagy háromszáz ember, míg gyülekezetbe több ezren jártak.

T. K.: – Neked akkor nem a zenei szolgálat volt a fő? 

D. I.: – Nem, én médiás voltam. Az Alpha International-nél voltam egy médiás (központi irodájuk a gyüliben volt), marketingkampányokon dolgoztam, fotóztam, filmeztem. Csináltunk nemzetközi kampányokat az Alpha Kurzusnak, aztán volt az Alpha Film Series is később, valamennyit azon is dolgoztam. Rengeteget utaztam egy pár évig. Mexikó, Egyiptom, Kalifornia, sok Európai ország… 

T. K.: – Pont még a gyerekek előtt? 

D. I.: – Pont még a gyerekek előtt. [Illés és Évi három gyermeke az elmúlt években, a kint töltött időben születtek.] 

Az utak nagyon nagy élmények voltak. Emellett az HTB nagyobb rendezvényein dolgoztam még. Például volt az HTB network a nyári tábora: ez gyakorlatilag egy keresztény fesztivál volt. Volt a Leadership Conference is, a nemzetközi konferenciájuk keresztény vezetőknek tavaszonként. Ilyen és hasonló dolgok. Tehát ezt csináltam az HTB-nél, és ez elképesztő jó tapasztalat volt szakmailag, mert világklasszis médiás emberekkel dolgozhattam. 

Az elején még nem értettem annyira a tartalom gyártás részéhez a munkának, de mivel kifejeztem, hogy a marketing menedzsment helyett engem jobban izgatna tartalmakat készíteni, engedték, hogy beletanuljak. Kicsit úgy, mint egy ácstanoncnak. Egyszerűen a kezembe nyomták, hogy „jó, akkor itt van a Premiere Pro, ezt meg kell vágni”, és ha elakadtam, odafordultam a mellettem lévő, mit tudom én, nigériai sráchoz, aki tényleg világklasszis vágó volt, vagy a kanadai fotóshoz, hogy „figyelj, oké, akkor ezt hogy fogjam meg?”. „Aha, azt így színezd, ha a bőrszínt jól akarod csinálni…”, tehát gyakorlatilag kitanultam a fotós meg a filmes szakmát ebben a kontextusban úgy, hogy fizettek érte!

Később függetlenítettem magam, és pár évig dolgoztam még fotós-filmes magánvállalkozóként Londonban. Közben azonban elkezdtem újra dicsőítést vezetni, és végül abbahagytam a médiás munkát, hogy a St Paul’s Hammersmith nevű nagyobb HTB Network gyüliben átvegyem a dicsőítő csapatot és a marketing felügyeletét.

 

***FOLYTATJUK***