„Csend” és „közösség”: szavak, melyek kifejezik a protestantizmus enerváltságát és konfliktuskerülését
Csend és közösség – nos, amikor e két fogalom elburjánzik az egyházi közbeszédben (és azt látjuk, hogy lelkipásztorok, gyülekezeti tagok, keresztyén „értelmiségiek”, egyházi emberek interjúkban, önálló írásokban e két szót váltakozó sorrendben, ütemesen ismételgetik), biztosak lehetünk benne, hogy az érintett protestáns formáció legyengült, enervált állapotban van. Sajnos esetenként összekötik e két fogalmat az egyház megújulásának ügyével – teljes ötlettelenségről, koncepciótlanságról tanúságot téve, az egészet mégis a bölcsesség és lelkiség ködfátylába burkolva. Úgy tűnik, hogy e két fogalom is azon hiedelmek sorába tartozik, amelyeket sokan csak ösztönösen átvesznek egymástól, ismételgetik őket, de igazából nincs tisztázva, ugyan miért épp ezek garantálnák a hívek jóllétét Krisztus egyházában, az eklézsiában.
A probléma valóban az, hogy a legtöbb cikkben, írásban, megszólalásban nincs egzakt módon kifejtve, miért is lenne e kettő önmagában (!) pozitívum a keresztyén hívők számára, azaz hogy milyen értéket hordoz a csend és a közösség. Mindezt úgy, hogy az írott kijelentés szerint nem minden csend és nem minden közösség építő jellegű a hitélet szempontjából. Sőt azt látjuk, hogy olykor a csend kifejezetten kerülendő, például amikor a bennünk élő reménységről kellene tanúságot tennünk, vagy amikor valami igazságtalanság láttán ki kellene mondanunk az igazságot, netán – tanításbeli és etikai – torzítások kapcsán fel kellene szólalnunk (például hitvalláskényszerben). Másrészt az egyesekkel – csoportokkal, ideológiákkal, bűnökkel, „a világgal” – való közösségvállalás kifejezetten a bűn kategóriájába tartozik.
Van egy olyan „taktikai” aspektusa is a csend és a közösség hangoztatásának, hogy (elvileg) úgy tudunk építő jelleggel, a hívek és az egyház jóllétét célul kitűzve megszólalni, hogy közben biztonsági játékot játszunk. Úgy tudunk általuk egyházi kontextusban, úgymond, előremutató, iránymutató módon megnyilvánulni, hogy senki nem sértődik meg, senkinél nem ütjük ki a biztosítékot, senkinek az ellenkezését nem fogjuk kiváltani. Igaz, valószínűleg senki sem fogja felkapni a fejét, de azért egy egyetértő bólintást kisajtolhatunk a hallgatóság soraiból, egy szűkebb réteget pedig kifejezetten pozitív érzések tölthetnek el egy-két pillanatig. Körülbelül úgy, mint amikor mostanság ismertebb emberek, influenszerek a régi idők megszokott hangulatát idéző ételekről készült fotókat vagy jól ismert slágereket posztolnak: sajtos-tejfölös lángost vagy az ABBA egyik, szinte mindenki által ismert dalát stb. A cél nem az intellektuális kihívás, hanem jóleső érzés generálása egy görgetés erejéig.
De nem az a legnagyobb probléma e két fogalommal, hogy közhelyesek és sematikusak, és szinte bármelyik kultúrkörben vagy bármilyen vallási kontextusban emlegetni lehet őket, hanem az, hogy önmagunkra irányítják a figyelmet. Egyébként is vírusként terjedő tendencia – még az evangéliumibb kegyességű szcénában is – a spiritualitás terén jelentkező individualizmus (a modern dicsőítő dalok/énekek nagy része is az „én”-t állítja fókuszba: „Én így és így fogadtam el a kegyelmet, így dicsőítem az Urat, így szeretem őt, és én nagyon, de nagyon vágyom rá…”). Nos, e két fogalom hangsúlyozása implicit módon ezt fűti. Miközben léte és küldetése szerint az egyháznak Krisztusra mutató vektornak kellene lennie, a modern spiritualitásban önmagára mutat. Mi a fontos? A csend (az én vagy a mi csendünk) és a közösség (azaz mi magunk, együtt).
Sajnos általános, hogy a teológiai (és etikai) szempontból elszegényedő egyházi közösségek megújulási kezdeményezései spirituális köldöknézegetésbe torkollanak: önmagukkal foglalkoznak, ahelyett, hogy megújulásuk érdekében elsősorban az írott igéhez fordulnának, hogy mind jobban és jobban megismerjék Krisztust, benne gyönyörködjenek, és őt dicsőítsék (és ennek folyományaként megújuljanak). Csakhogy a csend és a közösség fogalmában semmiféle, az egyház küldetését kifejező potenciál nincs: hiányzik belőlük a kereszt botránya, Krisztus mint az üdvösség kizárólagos útja, az igazság radikalitása és az evangélium mint Isten ereje. Azért hiányoznak, mert a csend és a közösség valójában csak rólunk szól.
Természetesen – ha esetleg a pszichológiai mozgatórugókat vizsgáljuk – érthető a csendre (és a közösségre) való igény. Azonban gyaníthatóan csak az történik, hogy a végletekig felgyorsult világban a megállásra, nyugalomra, lelassulásra, mozdulatlanságra, pihenésre-feltöltődésre, zajtalanságra, állandóságra irányuló természetes vágy olyanképpen tör utat magának a tágabb keresztyén szubkultúrában, ami idegen a protestáns kegyességtől. Jóllehet erre a jogos igényre vannak legitim hétköznapi válaszok: a konkrét fizikai leállás, legalábbis lelassulás, a teendők priorizálása, elfoglaltságaink szűkítése, életritmusváltás, a benyomások-impulzusok erős szűrése, a mediális (online) tartalmak nagy részének blokkolása, a természetközeli életmód, több alkalom az egyedüllétre vagy a szűk család szintjén való együttlétre. Mivel azonban a hozzájuk kapcsolódó – mondjuk így – „hétköznapi” technikák kevésbé kidolgozottak, a protestánsok egy része is a római vagy a görögkeleti kegyesség irányában kezd el keresgélni, ahol – az egyébként jogos – fizikai igényeit az ottani sajátos vallási keretrendszerben reméli kielégíteni, tehát ott, ahol erre megoldást kínálnak azáltal, hogy a monasztikus hagyomány kegyességi praktikáinak tárháza elérhető a 21. századi ember igényeire optimalizálva. Így a protestantizmus egyre inkább elmozdul a szerzetesi élet elvonultságából kisarjadzó módszerek felé.
Legyünk óvatosak, mert a Krisztus személyétől elszeparálva emlegetett kegyességi technikák, hitéleti „módszerek” egyébként is szinte mindig a katolicizmus vagy a keleti ortodoxia irányába mutatnak: ahol a csend és a lelkigyakorlat mint technika önálló életre kelve „szavatolja” az egyén és a közösségek hitéleti megújulását, és – nem Krisztus, hanem – a „valami” válik az egyéni és közösségi szinten megélt, virulens kegyesség zálogává: „A csend a belső világ elmélyülésének a közege.” „A csend felszabadító és átalakító erejű.” „A csend segít felismerni és elengedni a belső félelmeket és kötöttségeket.” „A csend nyitás az Isten és a másik ember felé.” „A csend az Istennel való kapcsolat folyamatos ápolására tanít.” „A csend tapasztalata szembesít a valósággal.” „A csendben az ember megtanul jelen lenni.”
Mindezeket illetően nem pusztán a szerző egyéni megérzéséről van szó. Vagy még ha részben arról is, léteznek ma már olyan jellegű írások, tanulmányok, amelyek kifejezetten ezt, a szerző által felvetett kérdést tematizálják. És igen, arra világítanak rá, hogy a csend és a közösség fogalmának spirituális kontextusban történő gyakori hangoztatása a protestantizmus belső fáradtságára és a római katolicizmus irányában történő elmozdulására utal.
A keresztyénség történetét figyelembe véve nem mehetünk el amellett, hogy az egyik legmélyebb töréspontot a szerzetesi rendek csendje és elvonultsága jelentette az egyházban, többek között ezt utasították el a reformáció képviselői. Luther és a többi reformátor a csend és a misztikus elmélyülés fegyelmét arrogáns, passzív, sőt „felelőtlen” magatartásnak tekintették. A protestantizmus ezért a világban/társadalomban megélt hitet hirdette a világtól való elszakadás helyett.
Amikor a 20–21. századi – és különösen mostanság a hazai (történelmi és kisegyházi) – protestantizmus egy része ismét a csend, a kontempláció és a lelkivezetés stb. kifejezéseket ismételgeti, visszafelé sodródik abban az irányban, amelyet a reformáció eredetileg meghaladni kívánt: a katolikus (és keleti ortodox) típusú belső megváltáskeresésbe (még ha ezt a retorika szintjén határozottan tagadják és el is utasítják). Másképp fogalmazva: a kegyelemközpontú bibliai hittől elgravitálva egyre inkább egyfajta vallási esztétizmusba csúsznak bele. Hogy jobban értsük, a vallási esztétizmus kifejezést protestáns szerzők gyakran azon tendencia kritikájaként használják, amikor a vallás külső, érzéki vagy művészi formái túlzott hangsúlyt kapnak a hit tartalmi, biblikus és etikai dimenziói rovására.
Nemcsak a protestáns gyülekezeti tagokat fenyegeti – sőt furcsa mód leginkább nem is őket –, hanem épp a teológusokat-lelkészeket, hogy valamiféle igétől elforduló, önmagába zárkózó spiritualitás foglyaivá válnak, amelyről ugyan azt hiszik – legalábbis egy ideig –, hogy kiút lehet a fáradt, enervált, kiégésközeli állapotból, valójában azonban csak pótcselekvés, amely tovább tetézi a bajt. Egyes szerzők arra mutatnak rá, hogy a csendre való obligát hivatkozás valójában a teológiai ürességet leplező és az igazság felvállalását elodázni szándékozó manőver. Mire vezethető ez vissza a gyakorlatban? Egyrészt a teológiai nívótlanság, karakternélküliség burjánzására a szolgálók körében (felekezettől függetlenül), másrészt a konszenzuskényszerre és a konfliktuskerülésre a közösség részéről.
A csendre való hivatkozás tehát ilyenkor nem az Isten előtti elcsendesedést jelenti (amely nem üresség, hanem a folyamatos emberi „hangoskodást” és parttalan „szövegelést” mellőző aktív Istenre és igére figyelés), hanem a gondolkodásbéli bénultság szimptómája. Így válik „a csend hermeneutikája” a kritikai, igazságalapú párbeszéd hiányának szimbólumává.
A „csendes protestantizmus” azonban önellentmondás. A protestáns szellem ugyanis Írás- és szóközpontú, igazságalapú, aktívan érvelő és, igen, jó értelemben vitatkozó és semmiképp sem konfliktuskerülő. Azonban – és ez egyértelműen megfigyelhető a hazai protestantizmus egyre terebélyesedő szegmensében is – a csendre való hivatkozás mint az egyházak közötti (a valós teológiai ellentéteket figyelmen kívül hagyó) szinkretista ökumené kivétel nélkül mindenkit egyesíteni kívánó kegyességi alapja elfojtja a kérdéseket, a protestantizmus eredeti reflexivitását, kérlelhetetlen igazságkeresését, apologetikus hozzáállását és vitakultúráját.
Ennek a jelenségnek kiváló lakmuszpapírja, hogy a lelkipásztorok között doktrinális kérdésekről folytatott beszélgetések már csak elvétve folynak, vagy ha vannak is, rögvest érzékelhető egy olyan jellegű nyomásgyakorlás, hogy – mivel az ilyen viták elvileg „meghaladottak, lényegtelenek és megosztók” – minél előbb le kell állni velük. Bizonyos dogmatikai és etikai kérdéseknek ilyen szintű „fedő alatt tartása” már-már szürreális a protestantizmus létrejöttének és történetének kontextusában. (Nem véletlen, hogy az egyházak vagy egyáltalán nem nyilatkoznak a hazai és globális társadalmak számára kihívást jelentő etikai kérdésekben, vagy ha igen, azt úgy teszik, mintha „a fogukat húznák”.) Az szinte már mellékes, hogy ez a mentalitás megütközést kelt az egyházi közvélemény azon részében, amely próbálja komolyan venni a történelmi protestáns tanokat, etikai elveket és a sajátos protestáns kegyességet.
Jóllehet ezek a szomorú folyamatok a csend és a közösség szavak által sugalmazott, „kandallótűzmeleg, pumkin spice latte, vintage, cozy, hygge” közegben realizálódnak, érdemes észben tartani, hogy valójában retorikai menedékről van szó csupán, amely a protestáns közösségeket intellektuálisan kiüresíti. Az ebből fakadó spirituális elüszkösödés egyik „gyümölcse” példának okáért, amikor protestáns közösségekben olyan hangokat hallani, hogy a mozdulat meg a zene (éneklés nélkül) sokkal kifejezőbb, mint a szó, és így – először az igehirdetéssel párhuzamosan, majd azt egyre inkább kiszorítva – megjelenik a templomtérben, az Úr asztala körül lejtett „spirituális tánc”. (Persze aki megbotránkozik, megrökönyödik rajta, az kapásból „fundamentalista” – mi más lehetne, ugyebár?) Vajon milyen immunrendszere lehet annak a protestáns közösségnek, ahol protestáns hívek fenntartások nélkül, „csöndben”, zokszó nélkül végignézik a modern vallásos exhibicionizmus eme gyöngyszemét? Itt világosan látható, hogy a „szakrális közvetlenségre” való hivatkozás hogyan vezet rövid úton valamiféle bizarr, magamutogató, félpogány performanszig, amely már megütközést sem kelt (!).
A másik „gyümölcs” pedig a teológiailag gazdag, dogmatikus igehirdetések eltünedezése – sőt a frontális igehirdetés mint olyan másodlagossá válása –, az írott ige gyakorlati hitéletben betöltött szerepének zárójelbe tétele és a hitéleti transzformáció: elmozdulás a hit által közvetlenül megtapasztalható kegyelemtől az érzéki, apofatikus, kontemplatív istenkeresés (annak is a lebutított, „butikos”, kommercializált formája) felé, amelyet a reformátorok a leghatározottabban elutasítottak. A csend (és azzal sokszor összefüggésben a közösség) fogalmának hangoztatása ezáltal nem a Szentírásra épülő hit gyarapodását, hanem a szimbolikus és liturgikus uniformitás iránti vágyat fejezi ki, egyfajta felvizezett „protestáns monaszticizmust”, amely egyértelmű szimptómája a protestáns identitás és teológiai integritás szétmállásának, a protestáns egyházak enerváltságának és a katolicizmus és görögkeleti kegyesség irányában történő elmozdulásnak.
Különösen vészjósló, hogy a protestáns karakterüket leginkább elherdáló nyugati (fősodratú liberális protestáns, főként anglikán) egyháztestek identitásválsága kapcsán épp ez a – most már hazai kontextusban is észlelhető – tendencia jelentkezett. A protestáns hagyomány, amelynek teológiája mindig is az írott és hirdetett ige elsődlegességét hangsúlyozta, a hallagatás új formájába burkolódzott, amely nem az elmélyülés és a szakrális közvetlenség, hanem a kimerülés és az elbizonytalanodott identitás jele.
Csak gondoljuk gyorsan végig! Mit hangsúlyozott a protestantizmus születésétől fogva? Azt, hogy a „hit […] hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által” (Róm 10,17). Szomorú és tragikus, ha az e vezérelv által meghatározott teológiai látásmód a hallgatás, a meg nem szólalás spiritualitásává válik. Egyes szerzők bölcsen arra figyelmeztetnek, hogy a protestantizmuson belül a csend irányában történő hangsúlyeltolódás egyfajta „teológiai paralízist” idézhet elő. Mintha ezt látnánk ma, nem igaz?
Azért különösen vészjósló ez a folyamat, mert ha a protestantizmus a csendet teszi központi értékké, előbb-utóbb elveszíti hitvallásos karakterét és vele együtt a közös hitvallás köré épülő sajátos közösségi identitását is. Ha nem használjuk a hitvallásos örökségünk biblikus teológiai szókészletét, nem forognak közszájon a saját teológiai tételeink, mellékesnek tartjuk őket (mondván, „megosztók”), akkor – elhagyva sajátos nyelvi karakterünket – elveszítjük lelki megtapasztalásaink sajátos protestáns jellegét és vele együtt sajátos protestáns közösségi létformánkat is. Ennek lényege, hogy a hívők közötti kapcsolatokat már nem elsősorban a közös dogmatikai keret, hanem a személyes tapasztalati nyelv („a belső csend”, „a személyes vezetés” stb.) tartja össze. Ezt az új, „rugalmas identitást” viszont már csak az intézményi keretek tarthatják egyben, de az belső kohézió – közös nyelv és közös tapasztalati kincs – nélkül csak ideig-óráig fenntartható.
Akinek fontos még a hitvallásos protestantizmus, mert azt a bibliai keresztyénség legautentikusabb megnyilvánulásának tekinti, legyen résen, és árgus szemmel figyelje az e két fogalomra, a csendre és a közösségre támaszkodó posztprotestáns „spiritualitást”. Első látásra lehet, hogy mélynek, lehet, hogy kegyesnek, lehet, hogy megfontoltnak, lehet, hogy intelligensnek és magasröptűnek tűnik, valójában a reformátori identitás helyett pszichológiai és szociális tapasztalatokra épül, és annak a helyét fluid, spirituális identitásformáknak adja át.
Ne meneküljenek a keresztyének a hallgatásba és a közösségre való hivatkozásba az önazonossági válságuk elől, mert az csak tovább eszkalálja a válságukat!
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
„… Ha ma is keresni szeretném az Istent, az már önmagában döntés, hiszen azt jelenti, ma még nem akarom megtalálni…”
Lackfi János (internetről)
„A Szentírást olvasni annyi, mint Krisztustól tanácsot kérni.”
(ismeretlen; internetről)
Kedves András!
Tudnál hivatkozást/elérhetőséget nyújtani az „egyes szerzőkhöz”?
Köszönöm
Kedves Bálint!
Ezt a két művet ajánlom első körben:
https://www.amazon.com/Crisis-Confidence-Reclaiming-Historic-Individualism/dp/1433590018
https://www.amazon.com/Silence-Christian-History-Diarmaid-MacCulloch/dp/0143125818
Az utóbbi a protestantizmus csendhez való ambivalens viszonyát vizsgálja egyház- és teológiatörténeti vizsgálódások alapján. Nem feltétlenül jut arra markáns következtetésre, amire én a cikkben, de mint történeti összefoglaló kiváló.
Üdvözlettel,
Tamás
Kedves Tamás!
Engedd meg, hogy szeretettel hívjalak az általad írtak átgondolására. Azért tartottam fontosnak, hogy reagáljak írásodra, mert magam is járom azt az utat, ami az egyéni és közösségi csendességben (is) keresi a megújulás útjait.
Azt írod cikkedben: „Sajnos esetenként összekötik e két fogalmat az egyház megújulásának ügyével – teljes ötlettelenségről, koncepciótlanságról tanúságot téve, az egészet mégis a bölcsesség és lelkiség ködfátylába burkolva.” Ugyanakkor a cikk több ponton túlegyszerűsíti a kérdést. A „csend” és a „közösség” nem szükségszerűen az enerváltság jelei.
A Biblia és a reformátori hagyomány is ismeri a csendet, mint az Istenre figyelés, bűnbánat és imádság idejét (pl. „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” Zsolt 46,11). Az egyház megújulása az evangéliumi megújulásban van. Evangéliumi megújulás viszont először a szívekben történik, az egyén és az egyének által alkotott egyház megújulása egymástól elválaszthatatlan. Az egyéni evangéliumi megújulás sok esetben azért nem történik meg, mert Isten halk és szelíd hangja a bennünket állandóan körülvevő zajban nem ér el hozzánk. Sőt, azt vehetjük észre, hogy zajfüggők vagyunk. Bennünk is zaj van, s ha kívül csönd támad, gyorsan a rádió bekapcsológombja után nyúlunk. Mert a csendben megszólal az, ami (aki) bennünk van, s azzal bizony kezdeni kell valamit. A csend nem a koncepciótlanság következménye, hanem a koncepciók megszületésének közege.
Ugyanakkor nem kizárólagos közege. A magam részéről sohasem mondanám, hogy az egyház megújulásának kizárólagos formája a lelkigyakorlatokban gyökerezik, de kétségkívül hozzájárulhat ahhoz. A saját gyülekezetem ennek jó példája. Folyamatosan növekvő közösség, ahol van terepe a lelkigyakorlatnak, az egyéni és közösségi csöndnek is. Nem a koncepcióhiány vezetett bennünket erre, hanem az evangélium mélyebb átélésének igénye a csendben. Az a kijelentés pedig, hogy a bölcsesség és a lelkiség ködfátylába lenne burkolva, olyan benyomást tesz, mintha valami szándékos képmutatásra törekvés lenne ez a fajta kegyesség.
Azzal, hogy veszélyes lenne ez, mert „önmagunkra irányítja a figyelmet”, nem tudok egyetérteni. Hogyan újulhat meg a közösség az egyéni csöndes önreflexió nélkül? Az önmagunkra figyelés nem individualizmus, mivel az önreflexió indít bűnbánatra, tart bennünket alázatban és kegyelemben. És hogyan újulhat meg egy közösség, ha nem néz rendszeresen és mélyen önmagába? Ez nem történik meg egy pillanat alatt, és a konferenciák sem mindig a legalkalmasabb terepei ennek, hanem időt, keretet és csöndet kell biztosítani rá.
A spirituális individualizmus jeleként írod, hogy a modern dicsőítő dalok fókuszában is az „én” áll. Hogy ez régen sem volt másként, elég megnézni a Zsoltárok könyvét, ahol a legtöbb imádság egyes szám első személyben szólal meg: „Szeretlek, Uram, erősségem!” (Zsolt 18,2) De ha végig lapozzuk a református énekeskönyvet, ott sem ritka kivétel az E/1-ben fogalmazott énekszöveg, sőt: „Már keresztem vállra vettem”, „Újszövetséged elfogadom”, „Amint vagyok sok bűn alatt”… és még sorolhatnám sokáig. Szóval az egyén és a közösség egyensúlya a lényeg, annak tudata, hogy egyénként is Isten népének tagja vagyok, s az egyéni megélésem a közösség lelkiségét gazdagítja.
Óvatosságra intesz, mivel „a Krisztus személyétől elszeparálva emlegetett kegyességi technikák, hitéleti „módszerek” egyébként is szinte mindig a katolicizmus vagy a keleti ortodoxia irányába mutatnak”. Én magam nem hallottam még, hogy Krisztus személyétől elszeparálva jelenne meg a kegyesség ezen formája, sőt. Krisztus és az Ő élete van a középpontban. A csöndes elmélkedés az Ige körül történik, nem attól függetlenül, és a csöndben a hívő beléphet az evangélium történetébe, Krisztus útján járva olyan felismerésekre juthat, amit enélkül lehet, hogy nem tett volna meg.
„A keresztyénség történetét figyelembe véve nem mehetünk el amellett, hogy az egyik legmélyebb töréspontot a szerzetesi rendek csendje és elvonultsága jelentette az egyházban, többek között ezt utasították el a reformáció képviselői.” – írod, de a reformátorok nem utasították el a szerzetesi kegyesség minden gyakorlatát, hanem inkább megtisztítani és a helyére tenni akarták azokat.
Összegezve úgy látom, hogy a cikk több ponton túlegyszerűsíted a kérdést. A „csend” és a „közösség” akkor válnak veszélyessé, ha elszakadnak az Igétől, de áldássá válnak, ha abból táplálkoznak. A közösség – ha Krisztus köré szerveződik – nem konfliktuskerülés, hanem az egymásért való felelősség tere. A reformátorok nem a csendet és a közösséget, hanem az ezek mögé bújtatott emberi érdemszerzést és önigazolást utasították el. Téves tehát azt állítani, hogy a protestáns hagyomány lényege a vita, a harc vagy a teológiai konfrontáció lenne. A protestantizmus lényegét nem a konfliktus, hanem az ige melletti hűség és az abból fakadó cselekvő szeretet adja. Ha a „csend” és a „közösség” ezekből fakad, akkor nem elgyengíti, hanem megerősíti a hitet. S ha már mindenképpen a reformátorokra kell hivatkozni, akkor az ő szellemükben nem „vissza a kolostorba”, de nem is „el a csöndtől” – hanem „vissza az Igéhez”, amely egyszerre hív elcsendesedésre és küld szolgálatra.
Valóban igaz, hogy egyházainkban időnként hiányzik a bátor kiállás, a nyílt teológiai párbeszéd és az igazságért való küzdelem. De a gyógyír nem a kontempláció elvetése, hanem annak helyreállítása. A „csend” nem az aktivitás ellentéte, hanem annak forrása: az elcsendesedés az a pont, ahol az ember Isten előtt megújul, hogy aztán cselekedni tudjon. A „közösség” pedig nem menedék, hanem kiküldő tér – ahol egymást erősítve indulunk a világba.
Viszont valóban fontos figyelni arra, hogy a protestantizmusnak vigyáznia kell, nehogy a lelki élet és a közösség öncélúvá váljon. Jogos az a figyelmeztetés, hogy az igehirdetés, a teológiai gondolkodás és a misszió elveszítheti a súlyát, ha a „csend” és a „közösség” csupán kellemes, de tartalmatlan élmény lesz. Ez a kritika értékes, mert segít abban, hogy a gyülekezeti élet ne forduljon befelé, hanem megőrizze evangéliumi lendületét. De kell, hogy megértsük a tőlünk eltérő kegyességi gyakorlatok motivációját és tényleges valóságát ahhoz, hogy ne csak a veszélyforrást vegyük észre, hanem a benne rejlő áldást is.
Kedves Tibor!
Köszönöm a részletes reflexiót!
Hadd kérdezzem meg, csak hogy lássam a kontextust, hogy egészen konkrétan mit értesz ezen: „Azért tartottam fontosnak, hogy reagáljak írásodra, mert magam is járom azt az utat, ami az egyéni és közösségi csendességben (is) keresi a megújulás útjait.” Ha leírod, talán adekvátabb módon, célzottabban tudok reagálni.
Mi a cikkem intenciója? A „csend” és a „közösség” szavak úgymond kódként, vagy jelként arra szolgálnak (általános jelenségnek látom ezt), hogy a protestantizmus és bizonyos protestáns formációk saját identitászavarukat, benső bizonytalanságukat elfedjék, leplezzék, a valódi szembenézést kikerüljék.
Tehát NEM önmagában a csend és közösség fontosságáról értekezik cikk – de ezt jelzem is benne. Mondom másképp: a cikk azt vizsgálja, hogy – átfogó módon – milyen okokra vezethető vissza az, hogy példának okáért nem a protestáns solák válnak vezényszóvá a kortárs protestáns egyházban (miközben kulturálisan, társadalmi-etikai szinten, ideológiai tekintetben olyan erejű ostromnak van kitéve, mint talán még soha a történelemben), nem a „szentség”, nem az „igazság”, nem a „tanúságtétel”, hanem a „csend” és a „közösség”. Azt állítom, hogy ez egy szimptóma, aminek az okait megpróbálom – egy blogcikk erejéig – feltárni, de legalábbis óvatosan, elnagyoltan ennek eredőjére rámutatni.
Mind szűkebb, mind tágabb környezetből többnyire olyan visszajelzések érkeztem hozzám, amelyek értik, érzik ezt a folyamatot, és örültek, hogy valamennyire nevesítve lett – ezt csak azért mondom, hogy jelezzem neked, hogy ez egy viszonylag széleskörű percepció, nem csak az én egyéni teóriám.
Ha erre az a reakció, hogy elővesszük a szótárt, és a szótári jelentés alapján elmondjuk, hogy „de a csönd és a közösség igenis fontos az egyén és az egyház hitéletében”, akkor félreérted a szándékom, mert ezzel keresztyén hívőként és lelkipásztorként nyilván egyetértek. Nem véletlenül szerveztünk a protestáns hitélet témában konferenciát, ahol az ige felett való csendes (de igeközpontú) elmélkedés fontosságáról beszéltem a puritán hagyomány alapján.
Fogok részletesebb is reagálni – és köszönöm a diskurzus lehetőségét –, de ha esetleg el tudod olvasni azzal a „hermeneutikával” a cikket – azon a szemüvegen keresztül –, amelyet a fentebb vázolt szándékom sugall, akkor lehet, hogy megspóroljuk a csend és a közösség fogalmak értékességének és funkciójának a kitárgyalását, mert ezzel csak kikerüljük azt a – sokak által hasonlóképpen érzékelt jelenséget – amit nevesíteni próbálok a cikkben.
Szeretettel,
Tamás
A magam részégy úgy fogalmaznék, hogy a csend és közösség, mint >>a Krisztus személyétől elszeparálva emlegetett kegyességi technikák, hitéleti „módszerek”<< egyszerűen nonszensz, különösen a Szentírás megvilágításában (a közösség kapcsán ld. pl. Ef 4,1-7-et vagy 1Kor 10,16-17-et)
Nem elszeparálva viszont áldásosak.
Kedves Tamás!
Az, hogy „magam is járom azt az utat, ami az egyéni és közösségi csendességben (is) keresi a megújulás útjait” azt jelenti, hogy a kontemplációt és a lectio divinát gyakorló imádságos elvonulásokon (ha tetszik: lelkigyakorlatokon) magam is rendszeresen részt veszek, és a gyülekezetben is szervezek ilyet. Mivel írásodból arra következtettem, hogy éppen ezek ellen a gyakorlatok ellen szólsz, azért reflektáltam. Nem a szavak jelentéséből fakad talán a félreértés (ha van egyátalán), hanem abból, hogy beszélsz egy folyamatról, amit nevesíteni kellene. Nos, ha nem arról van szó, amiről írtam, akkor valóban félreértettem. Akkor viszont érdekelne, hogy milyen folyamatról van szó, mert én mást nem érzékelek. Persze ettől még létezhet. De ha mégis arról van szó, amire én gondoltam, akkor viszont továbbra is fenntartom az előzőekben leírtakat.
Kedves Tibor!
Az elvonulás kontra hétköznapi kegyesség témát ez a cikk érinti: https://www.evangelikalcsoport.hu/2025/08/14/a-protestans-vallasgyakorlat-jellemzoi-elvonulas-vagy-hetkoznapi-hitelet-a-ketto-egyutt-de-a-megfelelo-sorrendben-es-hangsulyokkal/
Hogy ez a folyamat pontosan mi és mi indukálja, azt írom le a „csend” és „közösség” szavakat elemző cikkben – szerintem egyértelmű. Én csak ismételném magam, de közben jelezték nekem, hogy a kommentedre érkezni fog egy reakció (nem az én részemről), így inkább várjuk meg azt, hátha jobban tudja szemléltetni számodra mindazt, amiről írni próbáltam.
Addig is,
Pax
Tamás
Más, még az előző kommentedre egy rövid reakció: azt írtad, hogy nem önmagában a szerzetességgel volt problémája a reformátoroknak és a reformációnak. Az egész eredetileg valóban nem a szerzetesség mint olyan ellen irányult, de nem véletlenül ugrott ki minden, a bibliai hithez visszatért katolikus pap, házasodott meg, de legalábbis hagyta el a zárdát, a monostort stb., éspedig azért, mert eleve ezt a szervezett életformát hibásnak, tévesnek ítélték. Ezt írja Bullinger a II.HH-ban, VIII. fejezet, 9. pont: „A szerzetesekről. Miután biztosan tudjuk, hogy a szerzeteseket és a szerzetesi rendeket vagy szerzeteket sem Krisztus, sem az apostolok nem rendelték el, azt tanítjuk, hogy egyáltalán semmit sem használnak Isten egyházának, sőt veszedelmesek. Mert bár régen meg lehetett tűrni őket (amikor még remeték voltak, kétkezi munkával keresték kenyerüket, és nem voltak terhére senkinek, hanem mint laikusok, mindenütt engedelmeskedtek az egyházak pásztorainak), de ma már az egész világ látja és tapasztalja, hogy milyenek. Nem is tudom, miféle fogadalmakkal hivalkodnak, de fogadalmaikkal teljesen ellentétes életet élnek, úgyhogy még a legjobbjaikat is okkal soroljuk azok közé, akikről az apostol ezt mondta: Halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek közöttetek, akik semmit sem dolgoznak, hanem nyughatatlankodnak (2Thessz 3,11). Ilyenek tehát nincsenek a mi egyházainkban, és azt tanítjuk, hogy Krisztus egyházában ne is legyenek.” Ezekben a sorokban Bullinger nem csak a visszaélések miatt utasítja el a szerzetességet, hanem azért, mert ilyen típusú életformát (és ahhoz kapcsolódó fogadalmakat, szokásokat, hagyományokat) nem rendelt az Úr, sem az apostolok.
Kedves Tamás!
Köszönöm a válaszodat!
Elolvastam a hivatkozott írásod, de abban is érzékelhető volt számomra az elvonulásokkal kapcsolatos kritika, még ha próbáltad is az élét tompítani. Írsz benne pl. ilyet: „Az elvonulás spirituális „narkotikummá” lesz, melyből egyre nagyobb dózisra lesz szükség az elvárt spirituális állapot fenntartásához, az „unalmas” hétköznapok szokványos gyülekezeti élete (a vasárnapi istentiszteletek, a hétközi alkalmak, az úrvacsora stb.) pedig már el sem éri az ingerküszöböt.” Ez a mondat számomra arról tanúskodik, hogy valójában biztos, hogy érted, mi is zajlik egy ilyen elvonuláson. Lehet, hogy vannak, akiknek ez „spirituális narkotikum”, bár nem találkoztam még ilyennel. Az viszont tény, hogy a csendes elvonulás ugyan nem nélkülözhetetlen, de alapvetően mélyebb találkozásra ad lehetőséget az Igén keresztül Istennel. Ennek nem az az oka, hogy a vasárnapi istentiszteletek, hétközi alkalmak már nem érik el az ingerküszöböt, hanem egyszerűen az, hogy ott nincs lehetőség arra a fajta „megérkezésre”, lefékeződésre és elcsendesedésre, amit az elvonulások idői és térbeli keretei biztosítanak. Ha nem így lenne, nem is lenne szükség egyátalán ilyen elvonulásokra.
Mindenesetre, mivel látom a párbeszédre való hajlamot, és egyébként pedig sok mindenben egyet is értünk és tisztelem is a teológiában végzett munkásságodat, talán érdemes lenne egy olyan alkalmat szervezni, ahol lehetőség nyílik a párbeszédre, meg a félreértések tisztázására is. Azt tapasztalom ugyanis az egyházban, hogy akik szervezik az ilyen jellegű elvonulásokat, részt vesznek rajta, azok aggodalommal figyelik az ekörül kialakult feszültséget és ennek mentén megjelenő törésvonalat. Én a magam részéről nyitott lennék egy ilyenre, mert közös célunk és felelősségünk az egyházi élet tisztaságának és békességének őrzése.
Testvéri szeretettel: Tibor
Kedves Tibor!
Valóban jó lenne egy ilyen alkalom, gondolkozom azon, milyen formában és milyen körülmények között lehetne megszervezni.
Egyébiránt a cikkben valóban írom, hogy az „elvonulás-kultúra” túl dominánssá válása a hagyományos keresztyén közösségi és hétköznapi élet kárára káros lehet (azt is írom, hogy ennek van egy prózai oka IS, mégpedig a világi wellness kultúra keresztyénségbe való beszivárgása), de önmagában azzal egyetértek, hogy néha „ki kell szakadni”. Ez természetes.
Ami szerintem feszültségre ad okot, hogy ezek a „kiszakadások” – formájukat és lelkiségüket tekintve – egyre inkább a római egyház teológiai komposztálójában kisarjadzó mintázatokat követik. Ennek két oka is lehet: az egyik az, hogy egyszerűen a római kat. kegyességi-lelkiségi formákhoz nyúlnak jobb híján, mert az rendelkezésre áll és gazdag hagyománya van. A másik, hogy nem ismerik fel továbbra sem annak veszélyét, hogy a teológiai alapozás egyszerűen elválaszthatatlan ezektől a kegyességi módozatoktól. Engem megdöbbent, hogy protestáns hitvallásokra „felesküdött”, teológus-lelkészi diplomával rendelkező személyek milyen könnyen túllibbennek ezen a problémán és mennyire lebecsülik ezeket a radikális teológiai ellentéteket és azoknak a hétköznapi kegyességre kiható konzekvenciáit.
MIKÖZBEN a protestáns lelkiségi hagyomány igenis elég gazdag ahhoz, hogy NE kelljen római mintázatok után nyúlni – csak ehhez egy kis erőfeszítés és akarat kellene. Gondolok itt a puritanizmusra és a pietizmusra – mind a kálvinista, mind a lutheránus teológia talaján nagyon szép, szisztematikus, részletesen kidolgozott, tartalmas kegyességi-lelkiségi módozatok állnak a rendelkezésünkre, amelyeket „használni” kellene. Ezt én nem valamiféle „protestáns irredentizmus” miatt mondom és képviselem, hanem azért, mert látom, tapasztalom, hogy a téves, a hit általi megigazulást (mint jogi, fzorenzikus tételt) elutasító teológia a római kegyesség legapróbb megnyilvánulásaiba is hogyan ivódik be, és egyáltalán hogyan hatja át az egész rendszert és mennyire torzítja – minden látszólagos pozitív mellékzöngéje ellenére is – az istenkapcsolatot.
Nyilvánvalóan szükség van időnként elvonulásokra, de ezen elvonulások spirituális-teológiai kódjának biblikusnak – protestánsnak – kell lennie, mert egy idő után saját identitásunkat fogja szétfeszíteni ez a tendencia.
Summa: a részleteken, ahol ezeket a dolgokat át lehetne beszélni, gondolkozom.
.
Szeretettel,
Tamás
Kedves Tibor!
Figyelmedbe ajánlom ezt a cikket, Ungvári Péter „tollából”, részben reagál arra a problémára, amit felvetettem a kritikáddal kapcsolatban.
Áldáskívánással,
Tamás