Reflexiók: a hazugság tükrében, 2. rész – A „satöbbi”
„De félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadástól. Mert ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más Lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek.”
(1Kor 11, 3,4)
*
„Én 10 évig jártam törvénykező szellemiségű gyülekezetbe, mielőtt elkezdtem volna látni az evangéliumot, annak teljes felszabadító dicsőségében. Jó úton haladtam afelé, hogy tönkrement szentté váljak, saját és mások elvárásai által körbe zárva. De megnyíltak lelkem ablakai és újra belélegeztem a mennyei, friss levegőt. Soha többé nem megyek vissza abba a ketrecbe.” (Nógrádi Ádám: Mi a valódi örömhír?)
„Az emberiség kollektív fejlődési ívet jár be, és választás kérdése, hogy te meddig vagy hajlandó továbbmenni ezen az úton. Mint ahogy az egyéni életben is megtörténik, hogy megragadsz egy korábbi stádiumban és esetleg az egész életedben egy tinédzserekre jellemző világképben élsz – ez ugyanígy közösségek esetén is megtörténhet, sőt, akár az egész emberiséggel is. Azt hiszem most már mindannyian érzékeljük, hogy ideje van továbblépni. Hogy repedezik a régi, szűk a régi, már nem feltétlenül érezzük a miénknek.” (Fehér Vera: Mit kezdjünk a gonosszal?)
Fehér Vera mentorközössége keveset látszott. Vagy csak keveset akartam a René Girard és Andrew Rabe szellemi nyomdokain tanító nőből látni, annyira felbosszantott a rendszeres Zoom alkalmaik egyikének ajánlója, ahol a téma az volt, hogy sátán nem létezik, pusztán az emberiség egy korábbi, – mára meghaladandó – kollektív tudatszintjének hazugsága.
Megtérésem előtt kíváncsiságból olvastam new age könyveket, de azokat is csak addig voltam hajlandó fogyasztani, amíg el nem jutottam bennük addig a pontig, amíg valakik meg nem próbálták ugyanezt bizonygatni nekem: nincs bűn, nincs gonosz, az életet pedig nem lehet elrontani.
Világéletemben ösztönösen idegenkedtem a gonosz tagadásától. Ha ezekből, a zömmel másfél órás, nyilvános csatornán közzétett alkalmakból akárcsak egyet is végighallgattam volna, nem éltem volna könnyelmű előfeltevésekkel az írásom első részének végén.
Nem, nem a bűnösök megismételt vacsorája ment végbe a balassagyarmati Luther házban megrendezett alkalmon. Egyiken sem – mert több is volt. Sajnos egyik sem szólt egy pillanatig sem a tévelygők igazsághoz hajlításáról, amikor nyolc-tízezres online csoportok és számos karizmatikus gyülekezetben való megjelenést követően, ez az eklektikus tanítói közösség megosztotta a bonyolult és olykor idegenszerű terminológiákkal tarkított hitrendszerét egy evangélikus lelkésszel is.
Jobban mondva nem csak a lelkésszel. A gyülekezettel is.
Éppen fordítottja történt az előfeltételezett korrekciónak: ez a csapat minden alkalommal, célzottan evangelizálni jött egy új és meglepő „evangéliummal”.
Kevés bizarrabb jelenetet láttam az utóbbi években annál, mint amikor ez a kis nógrádi evangélikus gyülekezet szépen elénekelte a „Győzelmet vettél..” kezdetű éneket, majd közvetlenül ezután, a szószék előtt meghallgatta az univerzalista triót, akik olyan meglepő állításokkal álltak elő bizonyságtételük alatt, mint pl. hogy: „azért jöttünk a földre mi, emberek, hogy az Ige testté legyen”, vagy hogy: „mindannyian testbe zárt isteni lelkek vagyunk, és azok is voltunk öröktől fogva, a nagy egyetemes emberi közösségben, s mindannyiunk közös feladata a menny tükrözése a földön, a jócselekedetek napi „teremtése” által, hiszen azért jöttünk >>le<<”. Megtudhatták azt is, hogy: mivel a menny prosperitása teljes körű, annak tükrözése szükségszerűen megjelenik a tükröző ember életén is, az emberi élet áldott mivoltának nyilvánvalóságában; ugyanígy azt, hogy: „meglátszik a menny dicsősége az ateistákon is” – mindezeket természetesen az elmaradhatatlan du Toit-féle Mirror Bible-ből vett idézetekkel fűszerezett beszéddel. Elhangzottak ehhez hasonló kérdések is gondolatébresztőül:„Melyik a jobb: ha hívő, de nem ezt cselekszi, vagy ha úgy néz ki, mint Jézus, de nem hisz?” – a kérdésfeltevés közben sugalmazva a második tagmondat helyességét.
Nem akarok a következtetésekig előreszaladni, de a kérdés mögött húzódó gondolat ismerős lehet valahonnan: néhány éve nagy figyelmet kapott egy már-már szállíóigévé vált kijelentés, csak épp az a katolikus egyházfő szájából hangzott el: „jobb egy ateista, mint egy álszent katolikus”.
Sokat lehet elemezni ezt a mondatot, mint ahogy a világ médiumai meg is kísérelték, ki-ki ízlése, világképe, a katolikus egyházfő iránti viszonyának kivetülése szerint magyarázva a jelentést. Hogy mit is jelent valójában a kétértelműséget, mint sajátos retorikai eszközt előszeretettel alkalmazó pápa szájából ez a gondolat, az a gyanúm, hogy a nem is olyan távoli időben meg fogjuk ennél pontosabban tudni. Az én értelmezésemben ezek az elszólások cseppet sem véletlenek és jól illeszkednek abba a kirakósjátékba, amely a világ korunkra jellemző szellemi állapotát a bibliai próféciák tükrében kirajzolják. De nem akarok előre szaladni a következtetésben – ezt meghagyom későbbre.
A negyedik zsinagóga
Leszögezem: Nem ismerem Bartha Istvánt. Nem is vele, a személyével, sokkal inkább a személy mögött húzódó jelenséggel szeretnék foglalkozni, ebben elmerülni, tanulmányozni, és a látható felszín alá nézni. Neuralgikus pont ez korunkban, ahol egyre-másra kerülnek napvilágra hajmeresztő gnózisok, sajátos hitrendszerek, amelyek érdekes módon úgy tűnnek fel újra és újra az egyháztörténelem időegyenesén, mint a búvópatakok. Legtöbbjük valahogy ismerős már korábbról is. „Vótmá”. De mégis mi a kapcsolat, vagy kérdezhetném úgy is: transmitter közöttük, ha egyes tévelygések évszázadok átugrásával, vagy akár az írásbeli átörökítések lehetősége nélkül is újra és újra felfedeződnek egy-egy „forradalmi gondolatban”. Aztán ott a következő kérdés, mi kell ahhoz, hogy valaki kritikátlan, szomjazó befogadója legyen ezeknek az újra és újra felfedezett „paradigmaváltásoknak”? A kritikátlanságot az ismeret hiánya, vagy a kiábrándultság, sőt, az egyre koncentrálódó, mesterségesen gerjeszetett averziók, amelyek az egyház jelenlegi status quo-jával szemben fennállnak a világban – jól magyarázzák. De a folyton új impulzusok, eszmék, magyarázatok után szomjazó intellektuális „donjuanizmus” is sok mindent megmagyarázhat. Nem meglepő, hiszen attól, hogy nem vesszük be a gyógyszert, a betegségtünetek még megmaradnak: ebben a posztmodern, egyre inkább dekadenciába zuhanó világban, az emberek továbbra is, sőt egyre kétségbeesettebben kutatják a bennük lévő, egyre sajgó, Isten-alakú űr betöltésének lehetőségét.
De: mégis hogyan fordulhatnak elő megtévesztések még a helyes ismeret híjával sem vádolható keresztények esetében is, és milyen racionálisan is vizsgálható előfeltételeknek kell teljesülniük egy-egy megtévesztés célba éréséhez?
Hogy léphet ki valaki a fénykörből, hogy aztán újra csak a sötétségben bolyongva kutassa a „világosságot”? – ezt ellenben érdemes lenne mélyrehatóan vizsgálni, különösképpen is azért, mert ha az ember körülnéz nemcsak a világban, hanem ami sokkal fontosabb: Krisztus Testében, nyilvánvalóvá válik, hogy az Igazságtól való elhajlás mértéke tendenciózusan növekszik: így talán nem haszontalan felvetés, hogy érdemes idejében felismerni – akár másokban, akár magunkban – az intő jeleket.
Ahogy mondani szokás: minden út egy első lépéssel kezdődik. Nem szükséges addig elmenni, míg azon kapjuk magunkat, hogy beszélgetőpartnereink a sátánt tagadják – persze csak amolyan logikátlan módon, hiszen magát az intézményes egyházat azonosítják az ördöggel; vagy éppen a Biblia tévedhetetlenségét, esetleg a helyettes engesztelő áldozat tanát tekerik ki teljesen hajmeresztő módon. Nem szükséges elmenni addig, míg hasonló fejtegetéseket hallunk:
„Általában aki kezdi megérteni a kegyelem evangéliumát, egy traumán megy keresztül, mert a régi rendszer, amibe addig kapaszkodott, valamilyen szinten léket kap, elkezd süllyedni, már nem stabil. Érzi az ember, hogy valami nincs rendben: elkezd zuhanni és egy hideg rémület lesz benne, hogy: „jajj, zuhanok!” De mikor rájön, hogy igen, zuhan és az nagyon jó, hogy zuhan, mert akkor legalább nem kapaszkodik többé, hanem tudja, hogy az ő Ura, Krisztus Jézus ölébe esik, mert Ő mindig is megtartotta. Csak az elme hitte azt, hogy az ember el van Tőle választva [t.i a vallások hathatós segítségével – a szerz.]. Ekkor rájön arra, hogy ő nincs elválasztva Istentől, hanem az Isten őbenne van. Az elmét meg lehet tanítani a bibliával, hiszen rendkívül sok bibliatudós van, akik kívülről tudják az igét, ellenben a tudatossági szintet nem lépték meg. Ezért be vannak ragadva egy olyan tudatossági szintre, ahonnan nem tudnak kijönni, mert az csak kegyelem által történik meg. Isten benned lakozik. De a vallásnak nem érdeke, hogy ezt elmondja neked. Inkább azt mondja: Isten ott van a mennyben, menj és kalapolj Istennél, vidd a tizedet, az áldozatot, próbáld meg lekenyerezni! Ez maga a sátáni szellemiség!. Hiszen a sátán az egón keresztül dolgozik, a birtokláson keresztül. És a birtoklás hazugság! Birtokolni csak hazugságon keresztül lehet. De az egész (vallás a szerz.) piramisszerűen van felépítve, és ahogy szűkül a piramis felfelé, a parazitizmus egyre erősebb. De sajnos az emberek nagy része olyan tudatossági szinten van, hogy egyenesen igénylik ezeket a parazitákat, mert nem tudnak nélkülük meglenni. De mikor felismered, hogy az aki benned van, hatalmasabb mindennél, neked nincs többé szükséged mankóra, nincs többé szükséged sátánra sem. Abban a világban, ahol élned kell, nincsen sátán! Egyedül Isten feltétel nélküli szeretete. Ezek a parazita érdekszövetségek [a vallások – a szerz.] az embereket félelemben akarják tartani. Hazugságban. A sátánizmus nem más, mint parazitizmus. A parazita mindig élősködni akar. Mindig ki akarja használni a másikat, mindig befolyásolni, uralkodni akar. Egy tudatos ember ezt azonnal észreveszi és már nem hagyja magát befolyásolni. Azért van az, hogy a gyülekezetekben félelem alapú korlátozó hitrendszereket prédikálnak, mert ezeknek az érdekszövetségek: vallások, egyházak, gyülekezetek – piszokul jól megélnek az emberek zsírjából így nekik nem érdekük, hogy az emberek eljussanak a férfiúi életkorba, amiről a biblia azt mondja hogy nem más, mint a megigazultságnak a kora.” (Teigler Attila: Mit kezdjünk a sátánnal?)
Na de vissza Barthára. Mint említettem, nem ismerem őt, Illetve bizonyos mértékig mégis, hiszen a legmélyebb gondolataival is tisztában lehet bárki, aki a youtube tartalmait türelmesen végighallgatja, kiiktatva magában az igazsághoz ragaszkodás reflexeivel járó berzenkedést, különösen amikor beszélgetőpartnerei eszmefuttatásait is szükségszerűen kénytelen végighallgatni. Ő maga figyelemre méltó belső vívódások során nyitott utat azon „tanítók”gondolatainak, akikkel – hogy stílszerűen fogalmazzak – lassacskán egy oldalra rendeződött a morfogenetikus mezőben. Maga hangsúlyozottan nyitottnak és keresőnek aposztrofálja magát és mert – ismerjük ezt a mondást is: „nem azt keresi, ami elválaszt, hanem ami összeköt”. Így vall erről a fentebb említett „Mit kezdjünk a gonosszal?” c. mentorközösségi alkalmon:
„Az embernek ez a nagy kísértése, hogy megpróbál trükközni, megpróbál becsempészni egy kis anyagot, hogy ő megteszi a sajátját [ti. Isten befejezett, tökéletes művébe – a szerz.], vagy aggódik: „jujj mi lesz, ha sáros cipővel lépek be a mennyországba?” Nem! Nem lehet elrontani. És ha az ember agyába, a szívébe és lelkébe bevilágít a gondolat, hogy az Isten már mindent elrendezett, indulatos lesz. Indulatos lettem attól, hogy én hatvan éven keresztül próbáltam megfelelni emberek elvárásainak, hülyeségeket is megpróbáltam komolyan venni és beilleszteni valahogy egy olyan rendszerbe, vagy világképbe, amiről mindig is – az első pillanattól – ordított, hogy csikorog, hogy nem stimmel. Indulatos lettem és rájöttem, hogy hoppá, akkor itt magammal van már dolgom… Borzalmas dolgokat műveltünk mi emberek évszázadokon keresztül a kereszténység és az egyház nevében. Hirtelen éreztem, hogy itt valami nagyon-nagy baj van. Mérges voltam, hogy én egy percig is megpróbáltam komolyan venni mindenféle keresztény tanításokat”
Később ezt mondja:
„Én evangélikus lelkész vagyok, látom a katolikusokat, reformátusokat, baptistákat, pünkösdieket, stb, látom, hogy van ilyen, hogy evangelikál, vagy különböző kisegyházak. Látom, hogy mennyire szerteágazó és ellentmondásos ez. Az a hasonlat jutott eszembe, mikor a két hajótörött rabbi a lakatlan szigeten épít három zsinagógát: egyet-egyet maguknak, egyet meg amibe egyikük sem fog járni. Valahogy az egyház is így néz ki: megvan a mi kis közösségünk, a többi meg mindegyik az ördögtől van. Közben meg mindegyik beszél arról, hogy „Így szeret az Isten, meg úgy szeret Jézus…” Mi van?? Mikor azt látom, hogy fogynak az emberek, elidegenednek és elmennek. Nem tudtam elképzelni mi lesz, fog-e ez konvergálni, vagy valami nagyon-nagy szétesés lesz…És én most azt látom, hogy az Isten mindig is a kezében tartotta a dolgokat. Magától növekedő vetés ez. Isten ezt egyszer elindította és nem kell mellette mennünk, hogy segítsük ebben, ez el van intézve már! És azt látom, hogy itt is, ott is, amott is emberekben villannak be a dolgok: a legkülönbözőbb vallási-kulturális háttérből érkező embereknek. Nem kell magyarázni már egymásnak, hogy mi alatt mit értünk. Egyszerűen csak azt tapasztaljuk meg mindannyian, hogy van az Isten, aki végtelenül irgalmas, kegyelmes, Jézus meghalt és feltámadt értünk – és minden el van intézve. Ezen kívül mit tudnánk hozzátenni? Egyre jelentéktelenebbé válik az összes olyan dolog, ami másodlagos: szokás, hagyomány, satöbbi. Ezek szép lassan elkopnak. Az biztos, hogy a vége az jó lesz. Hogy addig mi lesz még, azt most sem tudom, de most én ezt nagyon élvezem. Számomra az utóbbi néhány hónap, amikor találkoztam olyan emberekkel, mint ti, nekem ez egy nagyon-nagy új flash. Olyan, ami eddig nem volt. Ez ismeretlen számomra. Csak olyan keresztényekkel találkoztam eddig, akik azzal jöttek, hogy miből kell megtérnem, hogy kell megtérnem, miben vagyok még mindig hitetlen, mi az, amit még mindig rosszul látok, satöbbi. Most pedig ez teljesen más. Most nem rólunk van szó, meg az én vallásomról, meg az én igazságomról, hanem csak Róla. És ez nekem nagyon tetszik. Nekem ez bejön”
Nagyon érdekes, amikor az egyik mentori alkalmon résztvevő, egy valószínűsíthetően erdélyi közösség tanítója a közvetlen tapasztalatairól beszél. Arra panaszkodik, hogy ezeken az általuk plántált közösségeken belül milyen „romboló tud lenni, ha teret adnak a doktrinális vitáknak”.
Úgy látja, ezek a tanok csak úgy tudnak terjedni már hívő közösségekben, ha nem vitáznak, hanem az elfogadásra koncentrálnak a hittételek mérlegelése helyett. „Kizárólag akkor működik, ha elfogadjuk egymást úgy ahogy vagyunk.” Vagy máshogy szólva: azt nézzük, ami közös bennünk és nem ami elválaszt.
És mi közös? A krisztus. Ezek a különféle krisztusok „villannak be” ezekben a közösségekben. Ez az a flash, amiről Bartha maga is beszél. És teszik ezt úgy, hogy a villanással egyidőben, valahogy „minden mást” jelentéktelenné is tesznek. Amolyan „satöbbivé” halványítanak.
Krisztus. Persze csak a neve és nem Ő maga. Nem az igazsága, nem a karaktere, nem a jelleme, nem a megismerhető Isten, hanem csak a név. A „krisztus”. Csak hát a probléma az, hogy ezt a nevet a hamis karizmatikus varázslóktól a New Age guru Deepak Chopráig bezárólag, mindenki használni akarja. Így a helyzet az, hogy a hazug Jannészek és Jambrészek ebben a korszakban nemcsak azzal vannak elfoglalva, hogy kígyóvá változtassák a botokat – lásd a Mirror Bible –, hanem azzal is, hogy széles-e világon, – keresztényeknek és világiaknak egyaránt – hamis krisztusok megtévesztő világosságait villantsák fel újra és újra mindenfelé. Ez a „flash” az a krisztus-példány, aki ezzel a fénnyel bizony kivakítja a szemeket, olyannyira, hogy ezzel a mindeneket egybekapcsoló fénnyel egyenesen vakká tesz még magára az Igazságra is.
És ha ez a krisztus az Igazságot nem felemeli, hanem süllyesztőbe rakja, „satöbbivé” silányítja, vajon valóban ő-e az a kegyelem, ami nem önmagában, hanem az Igazsággal együtt érkezett a világba?
Vagy ez egy másik krisztus, másik kegyelemmel?
Ennek a krisztusnak láthatóan népes családja van. Ő az a krisztus, aki csak szeret, de nem ítél, aki végtelen szeretettel és megbocsájtással tükrözi minden ember számára azok „önvaló istenségét”. Aki mindenkit és mindeneket egybefűz, mivelhogy mindenki tőle ered és hozzá tart. Akit nem lehet elhibázni, akár hisszük, akár nem: minden út a mennybe vezet. A következő krisztus-Iker még hozzá is teszi: még akkor is, ha egész életünkben más Istent imádunk. Így lesz ő Szingapúri beszédek, felszabadítő teológiák, meg Fiducia Supplicans-ok szerzője. Aztán ott van a következő krisztus-testvér, aki azt hirdeti: „a szeretet parancsa a legfőbb parancs”, az egyház legfőbb feladata a karitász. Ő az, aki Júdásnak sem képes azt a malomkövet a nyakába akasztani, hanem – mindannyian egyek vagyunk – őt is jobbjára ülteti. A humanista krisztus-flash. A krisztusok ötödik testvére a világ számára magasból világító, toleráns, befogadó, inkluzív, szivárványszínű, diverzitást szerető megváltó, akit nemrég az utóbb eltagadott „la Cene de la scene sur la Seine” kellős közepén látott a világ, meg persze a Kirchentagon, Quinton Ceasar szavaiban. A szívecske-jézus Folytassam?
Hosszú a sor, nagy a család. És az a jó bennük, hogy mindegyik krisztus összefér, mitöbb: összeér majd a Barthától kölcsönzött metaforában, a negyedik zsinagógában. Sok jó krisztus kis helyen is elfér!
A többi meg: csak hagyományok, szokások, meg a „satöbbi”, ami az egység kedvéért beáldozható. Persze kérdés, mi van akkor, ha ez a zsinagóga végül AZ a zsinagóga. Azoké, akik „zsidóknak mondják magukat, de nem azok…”?
Falanszter vs. autonómia
A tanítói csapat valóban sokféle embert összeszedett. Egy helyütt elhangzik a „zsák bolha” önmegnevezés tőlük, és nagyszerűnek tartják, hogy ez a sokféleség, sőt bizonyos mértékig heterogén „teológia” kavalkádja megjelenik bennük, mert hitük szerint Apuisten a sokféleségben gyönyörködik. Szerintük az embereknek meg kell tanulniuk ebben az atomizált keverékben megélni az egység élményét, azzal a biztos tudattal, hogy valójában ők alkotják Krisztus testét és egyetlen dolog köti össze őket, sőt igazából minden élő embert, mégpedig a Papa szeretete, a hitvallás, hogy őnekik már mindenkit azzal a szeretettel kell szeretniük, ahogyan Krisztus szerette az emberiséget mikor még bűnös állapotukban odaadta magát értük. Ennek a szeretetnek az áramoltatása, megjelenítése minden ember szolgálata amely magától termő gyümölcs egyben. Ez a szeretet nagyobb szabadságot ad, nagyobb örömet ad, mint bármilyen, eddig hirdetett evangélium, amelyek eddig – nem mellesleg – mind hamisak voltak. Ez az igazi evangélium, a szeretet, amely minden embert a földön azonnal beemelt a Szentháromságba, méghozzá teljesen függetlenül, azok cselekedeteitől. Ez a fény, amely minden további ballasztot elhomályosít: szokásokat, tradíciókat, liturgiát, sőt, magát az Igét is. A „satöbbit”. Minden köteléket levet és ez nagyszerű, szemben a „törzsi közösségeket” alkotó felekezeti intézményekkel, az egyházzal, a vallással. Ezekez mind félre kell tenni – hiszen, ismerjük végre fel: már meghaladta a tudatállapotunk ezek létjogosultsgát.
„Látható, hogy vannak rendszerek. Az ortodox egyház mítikus-mágikus jellegű: ikonok, Szűz Mária, szentek..stb-stb. A katolikus egy lépcsőfokkal magasabb, a reformáció egy újabb lépcsőfok – látható, hogy a tudatnak létezik egy evolúciója, tetten érhető egy növekedés. Amit Andre Rabe, Francois de Toit, vagy John Crowder képvisel, azok azok a szintek, amelyek meghaladnak minden korábbi szintet. (Teigler Attila: Mit kezdjünk a gonosszal?)
A létező, formalizált teológiai egységekre, hitvallásokra épülő egyház- intézményi rendszer falansztereit meghaladva, tovább kell lépni az autonóm létformába, amely a valódi üzeneteket hordozza és ez az igazi szabadság, amit Jézus elhozott számunkra. Ez a fajta találkozás Krisztussal, ahogy fogalmaznak „valóban megbontja a tetőt”, ahol minden korábbi konstrukciónk értelmét veszti.
Bartha így elmélkedik erről:
„A csordaszellem és törzsiség is mind olyan dologgá „légiesül” [kb. halványul, jelentéktelenedik – a szerz.], hogy már nem ezt látjuk mögötte, hanem, hogy itt emberek vannak. Isten által szeretett és szerethető emberek vannak mögötte”
„Vannak ezek a fakkok: katolikus, református, evangélikus, baptista, pünkösdi, stb..és mindegyikről lehet tudni, hogy mire számíthatok tőle. Nekem azért nagy élmény [ez a találkozás a csoporttal – a szerz.], mert az egész eddigi életutam, keresésem, ilyen-olyan-amolyan megtérések és hitre jutások, elmélyülések és továbblendülések során, mindig olyan magányosnak éreztem magamat, mert nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire autonóm. Sőt, engem mindig le-„öntörvényűztek”: „a Pistinek túl nagy a szabadságigénye, a Pisti az öntőrvényű.” De az, hogy én valamit szeretnék megérteni, intellektuálisan feldolgozni, az miért olyan csodabogárság? Miért normálisabb az, ha én „hozomra” elfogadok bármit? Ha beálltam valahova, onnantól fogva nekem megvan az egyenköpenyem és nem kell gondolkozni…és ez valahogy nekem mindig nagyon távoli volt. Úgyhogy fura volt nekem találkozni olyan autonóm emberekkel, akik nem mellesleg ugyanabban az Istenben hisznek és ugyanarra a felismerésre jutottak el Istennel, Krisztussal, kegyelemmel, evangéliummal. ha megnézzük az evangéliumot, Jézus nem egy ilyen falanszter figura, akit be lehet állítani egy sorba, vagy hogy Ő is azt akarná, hogy beálljanak a sorba az emberek”
Vajon ez a Jézus ugyanaz a Jézus-e, aki mégiscsak azt akarja, hogy tanítványai beálljanak a sorba? Aki élesen megrajzolja az ő „falansztere” határait, amit Isten országának hívnak és amely élesen elkülönül a világtól; a fény és a sötétség határait, az egyik és a másik Úr szolgálata között húzódó egyértelmű határokat? Aki az mondja a keskeny ösvényen van a biztonságos, igaz út és attól se jobbra, se balra el ne térjünk? A kilencvenkilenc hátrahagyása a bajbajutottért, a megrepedt nádszálon való könyörület, a füstölgő mécses ki nem oltása, vagy a tékozló fiú lázadását követő Atyai fogadtatás azok a kivételek, amelyek a szabályt erősítik, nem pedig maga a szabály. Az szabály maga, sokkal inkább az Istennek való engedelmesség körül keresendő amely a Teremtéstől mostanáig érvényes követelmény mindenkinek aki Isten gyermekében tartja magát – már ha ez szabálykövető beállásként értelmezhető abba a bizonyos sorba.
És személy szerint azt hiszem, éppen erről van szó.
Az ellentmondásos kapcsolat
Hogy honnan jönnek a hitető szellemek, arra karizmatikus hívőként egyértelmű, persze nem megkérdőjelezhetetlen, válaszaim vannak. Úgy tapasztaltam, hogy a nagy, jellemzően amerikai, afrikai tanítók által folyamatosan importált tanítások egy része búza közé vetett konkolyt tartalmaz. Utóbbiak korántsem emberi konstrukciókra épülnek, hanem egyértelműen szellemi behatások eredményei. Ahogy ők fogalmaznak, ébredések, megvilágosodások és ún. szellemi impartációk eredményeképp ágyazódnak be az emberbe. „Átveszik a mennyből”. Hogy ez mennyire veszélyes eltévelyedéseket eredményező gyakorlat, azzal könyvtárakat lehetne megtölteni, de nem akarok most ebbe az irányba elmenni. Kezdő karizmatikus életem egyik nagy felismerése volt, hogy nem minden az Úrtól van, ami azt állítja magáról; hogy a különféle transzcendens átélések, tapasztalások legnagyobb része korántsem a mennyből, sokkal inkább a pokolból származik, szerencsésebb esetben, jó részük saját magunk, a vágyaink, a félelelmeink, az ego elrejtett mélységeinek, vélt vagy valós manifesztációi. Ha valaki a belső szobában elcsendesedve hangot hall, jeleket kap vagy képeket lát, akár még látomásokat él is át; ha valaki próféciákat kap egy önjelölt próféta szájából „ezt mondja neked az Úr kezdettel” – akkor azokat először is magunktól a lehető legtávolabb tartva kell vizsgálnunk, méghozzá alaposan, az Ige tükrében. A hangok, amelyek vezetni akarnak minket, az esetek többségében szirénhangok és nem az Atya szájáról származó üzenetek. Aki ezt nem tanulja meg, könnyen testi-lelki épségét, egészségét veszélyezteti és súlyos árat fizet azért, ha mindenféle, „kinyilatkoztatásra épülő, vagy „egyenesen az Atya szívéről jövő tanítás” szelében ide-oda hányódik, különösen pedig ha elfelejti mindazt összeegyeztetni az Ige Igazságával. A hivatkozott három szellemi forrás, akik, mint megtudható, már egy egyházi-intézményi rendszereket túlhaladó tudatállapotból tanítanak: Andre Rabe, aki az erőszakmentes, mimetikus megváltás teológiája keretében tanítja, hogy nincs sátán, vagy du Toit, aki Rabe-val egyetértésben tagadja többek között a helyettes engesztelés tanát, lásd: „Hadd beszéljek nyíltan. Isten soha nem követelte a fia feláldozását. Ez nem volt soha az Ő ötlete. Ez leginkább mindig is az emberiség perverziója volt – Isten jóságának elferdítése és a kereszten történt események megcsúfolása. A kereszten a „testté lett Ige” belépett a mi kegyetlen Fiú-áldozat-téveszménkbe, és a végsőkig vitte ezt a büntető tranzakciós perverziót.” De említhetnénk John Crowdert is, aki mindezeket még meg is koronázza a teljesség igénye nélkül, a szélsőséges univerzalizmussal – egyikük sem maguk ugrották meg azt a bizonyos „szellemi evolúciós lépcsőt”. Ezek a gondolatok, „tanítások” egytől-egyig szellemi indoktrinációk eredményei. John Crowder a híres-hírhedt Toronto Blessing alatt kapta, Misztikus Iskolájában, világkörüli turnéin pedig több mint egy évtizede osztogatja azt a – személyes véleményem szerint – hamis kenetet, amely felforgatta, és azóta is a feje tetejére állítja a karizmatikus világot. A hamis kenetet, amely úgy terjed, mint a vírus, a karizmatikusság pókhálószerű, világméretű hálózatában. Az ehhez hasonló jelenségek sohasem emberi felépítmények, itt aktív természetfeletti kommunikáció zajlik, amelynek eredményeképp felépülnek az új paradigmák és ezek megjelenése valahogy mindig ugyanazt a mintázatot eredményezi: hogy a keresztényeket tudatosan eltávolítják majd el is fordítják a megismert igazságtól:
„Ha van benned kíváncsiság van-e több, van-e más, van-e szebb, van-e jobb, van-e más lehetőségem? Akkor szeretném neked mondani, hogy igen! Van több, van szebb, van jobb, van igazabb, van gazdagabb. Sokkal végtelenebb a szeretet, mint valaha hittük vagy gondoltuk. Ha eleged van abból, hogy félsz a sátántól, akkor van lehetőséged elengedni ezt. Ha te Jézus követő vagy, de azt tapasztalod, hogy a hitrendszered elkezd lebontódni, ha csalódtál a kereszténységben, vagy azt gondolod, hogy az a kereszténység, amit eddig ismertél, nem igaz, csak szeretném neked elmondani, hogy Jézust magát nem kell kidobnod, mert sokféle más út is van a Krisztus követésre, mint amit eddig láttunk. A kereszténység is létezhet egészen más formában, mint amit eddig láttunk. Nem az intézményrendszert és nem a vallást értem Krisztus követés alatt, hanem azt az emberi létezésmódot, amit Jézus követése jelenthet. A forma, ahogy jelenleg Krisztus teste létezik, változáson megy át és lebomlóban van.” (Fehér Vera: Mit kezdjünk a gonosszal?)
„Az, hogy az izraeliták a szabályokat részesítették előnyben a kapcsolattal szemben, a történelem egyik nagy tragédiája. Választásukat mégis nap mint nap megismétlik az őszinte emberek, akik azt hiszik, hogy meg kell tartaniuk a parancsolatokat ahhoz, hogy szeretve legyenek, megmeneküljenek vagy áldottak legyenek. Bár a törvény szövetségét 2000 évvel ezelőtt kidobták az ablakon, ők nem kapták meg az üzenetet. Megpróbálják szeretni Istent, mert azt hiszik, hogy ezt kell tenniük. Ahelyett, hogy az Ő isteni szeretetének fényében sütkéreznének, megpróbálnak saját maguk fényt teremteni. A probléma az, hogy nem képesek rá. Olyanok, mint a hold, amely megpróbál nap lenni.” (Nógrádi Ádám: Mi a valódi örömhír?)
Az ehhez hasonló gnózisok sohasem csak úgy véletlenszerűen, hanem teljesen tudatosan jönnek. Miért? Mert emberek beengedik őket, sőt, sok esetben maguk hívják őket, maguk keresik a kapcsolatot, mert ami van, ami megismerhető, már nem elegendő, nem kielégítő. Esetleg csalódnak abban, a talán soha meg sem ismert Krisztusban, akit az Ige bemutatott nekik.
Sok esetben ezeket a szellemi behatásokat okkult jelenségekkel való találkozások, szándékos bűnök, vagy akaratlagosan nyitogatott – mitöbb: tárogatott ajtók, az Igében előrevetített „lerontott kőfalak” előzik meg. Ezt a jelenséget a karizmatikus kereszténységnek abban az ágában is közelről lehet megfigyelni, ahol természetes életforma a „kenet” kézrátétellel való átvétele, a lelki alkalmak hajszolása. Nógrádi Ádám, aki a szóban forgó alkalmon szintén tanúságot tesz Balassagyarmaton, saját elmondása szerint maga is korábban fekete mágiával, kabbalával ismerkedett a börtönben, ahol húszéves börtönbüntetését töltötte gyilkosságért, mielőtt megtapasztalta Krisztust. Félreértések elkerülése végett: én nem kérdőjelezem meg a megtérés és bűnbocsánat felszabadító erejét még ezekben a mélységekben sem – magam több olyan börtönviselt nagyszerű testvért ismerek, akik őszinte megtérésüket követően, utóbb szolgálatba léptek és valódi, csodálatos gyümölcsöket teremnek. Isten valódi dicsőségét mutatják meg a valódi Krisztushoz méltó gyümölcsterméseikben. Ujjong a szívem, hogy az Atya valóban a föld négy széléről is visszahozza az Övéit. Azonban abban az esetben, ha a „megtérés” efféle, Igével összeegyeztethetetlen gyümölcsöket terem, mindig érdemes vizsgálni a „megtéréstörténeteket”, mert a Lélek kijelentései sohasem mondanak ellent az Igének, nemhiába hívják az Igazság Lelkének.
„Van egy barátom, ő mondott egy megdöbbentőt: >>én évekig nem engedném az embereknek a bibliát olvasgatni<< – én is már eljutottam hasonlóra, hogy Istennel, a mennyei Édesapánkkal, Jézus Krisztussal, a Szent Szellemmel való együtt-tartózkodás, a Vele való beszélgetés és a szívének a megismerése – ez a lényeg. Hogy nem az a szeretet, ahogy mi szeretjük Őt, hanem ahogy Ő szeret bennünket. Ebben az együtt-lévő szeretetben én Vele beszélgetek és Ő válaszol nekem. Felteszek kérdéseket – és válaszol. És ebben a közösségben, ebben a kapcsolatban megismerem az Ő szívét. És utána odamegyek a Bibliához és majd így megbüntet, úgy megbüntet… Ne haragudj! Én nem ezt ismertem meg a „kapcsolatban”. És sokan fordítva csinálják: sok lelkipásztor, Igehirdető, olyat hirdet az Istenről, ami nem egy kapcsolaton keresztül van szűrve. Nem egy élő kapcsolatnak ez eredménye az Igehirdetés. És nem kijelentésekből prédikál, hanem le van oda írva. És a betű az megöl. A Szent szellem megeleveníti azt az írást és ha megeleveníti, az meg életet ad nekem [a hallgatónak – a szerz.] És ha életet ad, akkor felszabadulok arra, hogy azt az életet tudjam élni. Ha először is megvan a kapcsolat, emellé jönnek az élő Igék, akkor a jó fa jó gyümölcsöt fog teremni. És minden ember jó fa. Nincs más. Nincs két természet.” (Nógrádi Ádám: Véleményes kinyilatkoztatás alkalom)
Mit mond tehát Nógrádi krisztusa? Előbb vedd el a kijelentést, hallgasd meg a „kapcsolatot”, aztán szűrd meg és dobd el az Igét, ha az ellentmond neki, a betű ugyanis megöl, a „lélek” pedig megelevenít.
Következésképp, du Toit Bibliája olyan lesz – ha majd teljesen elkészül és nemcsak 16 könyvből áll majd, ami nem mond ellent ennek a „kapcsolatnak”, aki kinyilatkoztat, vagyis ahogy ők nevezik: a „megelevenítő igazságnak”.
Ne legyen kétségünk abban, hogy az a „kapcsolat”, aki manipulálja majd a feje tetejére állítja az Isten Igazságát, végül is kicsoda – még ha létezését de facto tagadják is ebben a csoportban. Talán nem is véletlenül.
Ahogy hallgatom ezeket az elhangzott „új tanításokat”, az az érzésem támad, hogy olyanok ezek az új gnózisok, mintha vennénk sok-sok bibliai igazságot, beleraknánk egy nagy zsákba, jól összeráznánk, hogy az Igazság előbb darabokra törjön, az Igék kiszakadjanak saját kontextusaiból, de még összetört állapotukban is valahogy ismerhetők maradjanak, hogy az authenikus látszat megmaradjon; majd a nagy adag törmelékhez gyilkos kígyók mérgét csepegtetnénk és jó alaposan újra összerázva, feltálalnánk táplálékul sokaknak.
Az elferdítő-mazsolázó Igeolvasás gyakorlati alkalmazásának magyarázata így hangzik:
„Szükségünk van a Biblia egészének teológiájára, de ez nem azt jelenti, hogy válogatás nélkül olvassunk el mindent, és reméljük a legjobbat. Ez olyan lenne, mintha odamennénk a gyógyszeres szekrényhez, és lenyelnénk minden tablettát, amit látunk. A teljes Biblia teológiája azt jelenti, hogy az írott Igét az Élő Ige szemüvegén keresztül olvasod. [Élő Ige = transzcendentális kapcsolat – a szerz.] Ez azt jelenti, hogy mindent, amit olvasol, Krisztuson és az Ő kereszten végzett munkáján keresztül szűrsz meg.” (Nógrádi Ádám: Mi a valódi örömhír?)
Sokszor nem is kell megunknak vennünk a fáradságot, hogy keressük a „kapcsolatot” különféle kinyilatkoztatás céljából, hiszen a du Toit-féle Tükörbiblia erre instant válaszokat kínál:
Vegyünk egy Igét, mondjuk a 2Kor 11,3-at, az írásom bevezető igéjét, ami így hangzik egyszerű fordításban:
„Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől.”
Ugyanez az Ige így hangzik a Mirror Bible (félre)fordításában:
„Aggódom értetek, hogy a Krisztustól való elválasztottság illúziója miatt elemésztődtök, és akárcsak Évának, elhomályosul a tekintetetek. Megtévesztve, hogy hazugságot higgyetek magatokról. A kisértés az volt, hogy a teljességünkről szóló igazságot, azt, hogy kik vagyunk, felcseréljük a tökéletlenség – kik nem vagyunk – és a szégyen gondolatával. Azt gondolva, hogy a tökéletességhez a ti fáradozásotokra, s mindenféle fárasztó munkára van szükség”
Látszik tehát hogy itt előbb van egy gondolati konstrukció és az Igét ehhez a felépítményhez úgy erőltetik hozzá, mint a kisgyerekek formabedobó játékán erőszakkal betuszkolt, össze nem illő formákat. Végül is minden különbözőség eltüntethető, csak egy kellően nagy kalapács szükséges hozzá.
Hogy mi garantálja, hogy az egyéni belső szobákban megszólaló „kapcsolatok” koherenciát mutatnak majd ezzel az előzetes felépítménnyel? Érdemes ezen eltűnődnie annak, akinek van kedve hozzá, mert többé-kevésbé ez történik. Mondhatnám azt is, az azonos teológiai indoktrináció előbb-utóbb azonos szellemmel itatja meg a karámon kívül kóborló, nyitottan keresgélő szíveket.
Krisztus a hátsó ajtónál
A Jelenések 3,20, „Íme az ajtó előtt állok…” kezdetű Ige sajátos és elgondolkodtató parafrázisa is megismerhető a csapat tanítói, közelebbről pedig Cseh Péter Mihály Barthával folytatott egyik közös beszélgetése során. A du Toit, Andrew Rabe és John Crowder szellemi örökösei szerint ugyanis, teljesen mindegy ki hisz és ki nem hisz, minden ember Isten tükörképe és minden embernek örök élete van Krisztusban, sőt egységben élnek az Atyával már földi életükben. Tökéletesen független ez attól, hogy erről az embernek van-e tudomása, vagy sem.
Ha az ajtó előtt álló, zörgető Jézust, valaki nem óhajtja beengedni, ez a krisztus, mint egy jó sales-es, megkeresi a hátsó bejáratot is, dacára az egyfajta bizarr illegalitásnak, és kérdés nélkül belép, majd elvégzi az előre eltervezett munkát. A lélek erőszakos természete ez: aki nem keresi, aki nem hallja a zörgetést, ad abszurdum még kategorikusan el is utasítja, hogy ajtót nyisson neki, az is kap Jézusból, ha tetszik, ha nem! Ebben a paradigmában isten fia egy erőszakos, titokban a hátsó ajtón besurranó figura.
„Én mélységesen meg vagyok győződve, hogy Ő mindenkit személyesen utolér. Az Ő kegyelme. legyőzhetetlen és Ő mindenkinek a várába behatol. Rejtett utakon. Nyilván persze mondhatjuk azt is, hogy kopog a vár ajtaján. De ha nem engedik be, akkor bejön hátul, egy rejtett ajtón és gyógyítani fog minket. Mert Ő tudja azt, hogy Ő kicsoda. Tehát Jézus nem egy választási lehetőség.” (Cseh Péter Mihály beszélgetése Bartha Istvánnal)
Kárhozat, üdvösség, örök élet
Ha meg szeretnénk érteni, hogy ez a teológia hogyan lehet homológ – példának okáért azzal a teológiával, amit megismertünk a Szingapúri beszédben, a pápa hírhedt „több út is vezet Istenhez” beszédében –, meg kell értenünk, hogy a Tükörbiblia-tanítók mit értenek üdvösség alatt, hiszen azt már megértettük, hogy szerintük minden embernek örök élete van.
Íme a körmönfont magyarázat:
„A megbocsátás nem egyenlő az örök élettel. Krisztus a világ bűneit hordozta a kereszten, ezért mindenkinek örök élete van. Tisztázzuk, mit jelent az üdvösség, „szótérion” jelentése: szabadítás, megmenekülés. Az üdvösség nem az örök életet jelenti, hanem különböző szokásokból, jellembeli torzulásokból, lelki és fizikai sebekből való szabadulást jelent. >>Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében.Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.<< (Ján 3,18,19) Tehát Isten azt mondja, hogy aki nem hisz (azaz nem azt hiszi önmagáról, amit Isten mond és hisz róla), az a kárhozat állapotában van. A kárhozat nem egy hely és nem egy végleges (tudat)állapot. A kárhozat addig tart, amíg fel nem szabadulsz a kárhozat alól. Ilyenkor tulajdonképpen a lelkiismeretünk vádol, kárhoztat, elítél bennünket. Ebből az igazság megismerése tud kiszabadítani. Amikor felismerjük, hogy a kereszten mi történt. Amikor felismerjük, hogy a Mennyei Édesapánk semmiért nem kárhoztat bennünket, feltétel nélkül szeret, úgy fogad el ahogy vagyunk, nem ró fel nekünk semmi bűnt, megmosott, megigazított bennünket. Amikor ezeket felismerjük és tudatosul bennünk, akkor megszűnik a lelkiismeret kárhoztatása. Tudjuk, hogy szabadok vagyunk. Erről beszél az 1Péter 3 is: >>Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által,<< A mikor Filep beszél a komornyikkal és ő megkérdezi, hogy bemerítkezhet-e, akkor mondja neki Filep, hogy ha hiszi mindazt, ami a kereszten megtörtént, akkor bemerítkezhet. Tehát itt a Péter levélben is arról van szó, hogy ha elhisszük ami a kereszten megtörtént, ami a megváltás lényege, akkor tisztává válik a lelkiismeretünk. Megszűnik az önvádlás, megszűnik a kárhozat állapota” (Kiss Csaba Yeshua Hamassiah).
A Fiúságra való ráébredés tehát nem más, mint az üdvösség állapota! Ezért az üdvösség is, csak úgy mint a kárhozat, pusztán csak az elménkben van. Szimulációk.
Az üdvösség az a megmentettségünknek a kétség nélküli tudata. A kárhozat pedig, annak elvetése, de ez a vagylagos állapot nem egyenlő azzal az ítélettel, amit az egyház tanít. Ez az ítélet csak arról szól, hogy aki nem ébred rá erre a Fiúságra az életében nyomorúságos állapotban marad, egy rossz morfogenetikus mezőben, ahelyett, hogy bemenne az egységbe és leülne a Papa jobbján. Világos.
Hogyan találnak tehát össze ezek a diverzitást nagyon kedvelő krisztusok? Úgy, hogy külön-külön azt állítják: mindenki az Atyához jut – valóban, ahogy a pápa is említi – Jézus „pusztán” az az ajtó, aki megszabadít minket a kárhozattól, vagyis arra ad lehetőséget, hogy a földön jobban érezhessük magunkat, nem pedig az az ajtó, aki egyedüli úton vezet az Atyához.
Jézus útja az az út, amely „hazug lelkiismeretünk” vádlása nélkül, ráébreszt csodálatos Fiúságunkra. Mi történik azokkal, akik nem ismerték meg az evangéliumot? Mondjuk mi történik Buddha, Allah vagy Krishna, esetleg a harminchárommillió hindu déva követőivel? Nyilván ők is a mennybe mennek, csak épp egy alacsonyabb tudatállapotból – ők nem érzik majd magukat olyan jól a földön, mint a megvilágosodott keresztények.
Sakk-matt.
„A kígyó pedig ravaszabb volt minden vadállatnál, amelyet az ÚRisten alkotott.”
folyt. köv.
Ennek az írásnak az I. része itt olvasható.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves Ujszászy-Kovács Kata! Köszönöm szépen az alapos, és bizonyára sok időt, fáradságot igénylő elemzést, melyek olvasása közben nagy megtiszteltetésnek éreztem írott formában viszontlátni korábbi, élő szóban elmondott gondolataim némelyikét. Bevallom, amikor egy kedves barátom felhívta a figyelmemet arra, hogy Ön kritikus észrevételeket tett többek közt velem kapcsolatban is ezen az oldalon, először kicsit mérges lettem. Arra gondoltam, hogy ha valakihez eljutnak a gondolataim, és van rá érdemi reflexiója, miért nem nekem mondja el először, és miért írogat erről a saját buborékjában annak kísérlete nélkül, hogy megpróbáljon megismerni, és személyesen nekem elmondani az ellenvéleményét? De most már hálás vagyok érte, hogy végzi ezt a munkát. Ön többször is leírja, hogy nem ismer engem. Amiket megosztok, akár a youtube-on, akár a facebook-on, mindig azzal a szándékkal és reménységgel teszem, hogy kapok róla visszajelzést, lesznek új ismerőseim, (nem csak ellenségeim), és magam is inspirálódom mások megélése, gondolatai által. Vízkereszt ünnepén például nagyon örültem, hogy az istentiszteleti megosztás alatt a sok „Erős vár a mi Istenünk!” komment között találtam egy olyat is, amelyik arról szól, hogy az illető „tojik az összes egyházra, és neki nincs szüksége papolásra”. Végre egy új szín. Én sem ismerem Önt, és remélem, hogy legalább egy komment formájában kifejezhetem köszönetemet és elismerésemet a fáradságos munkájáért, amit hitéért és az igazságért folytat. Akárcsak tette ezt a tarzuszi Saul annak idején. Még azt is feltételezem, hogy személyes diskurzus során érdemi inspirációkkal szolgálhatnánk egymás számára. Legalábbis ami engem illet, szívesebben kommunikálok konkrét emberekkel, mint csak mormogok magamban. Persze ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy személyes találkozás, vagy levélváltás esetén meddőnek bizonyul egy eszmecsere, és csak üres vitatkozás lenne. Ilyenkor én magam úgy vagyok vele, hogy inkább kihátrálok belőle, mivel bántani, sérteni nem szeretnék, viszont számomra is fárasztó a „vótmá” érveket unásig olvasni, hallani, vagy szimpla személyeskedés tárgyává válni. Mindenesetre itt most tettem egy próbát, mivel sajnos privát elérhetőséget nem találtam. Üdvözlettel: Bartha István
Kedves István!
Köszönöm kedves szavait, melyek már-már méltatónak is tetszhetnének, ha buzgóságomat nem éppen az elvetemült, keresztényüldöző Saulhoz, hanem példának okáért valami empatikusabb hitharcoshoz hasonlította volna! Ha jól értem a párhuzamot, ha én tarzusi Saul vagyok, az Ön személyében Pál apostolt kellene tisztelnem… Na de, félre a tréfát!
Bevallom, érzek igazságot a felvetésében és magam is fontolgattam előbb személyesen megvitatni ezt az Öntől megismert, unortodox megközelítést és a formabontó gondolatokat, de két ok miatt végül úgy döntöttem, nem vezetne az sehová. Az egyik ok – a legfőbb -, hogy én ezt a munkát eredetileg nem az Ön személyének alapos vizsgálatára szántam. Más a célom. Annak a célnak pedig Ön nem a fókuszpontja, csak értékes forrásanyaga, már ha nem sérti ez a megfogalmazás, mivel nem célom megsérteni. Az, hogy épp az Ön személye adta az apropót ehhez az – úgy vélem fontos és aktuális – utazáshoz, azt az Ön publikus online csatornáján szereplő figyelemreméltó videóbeszélgetéseinek nyitott könyvhöz hasonló katalógusa és a – nevezzük így, de ne vegyük nagyon komolyan – vakvéletlen szolgáltatta.
A másik ok, amiért nem tartottam fontosnak, hogy előzetesen egyeztessünk, az az, hogy ezek alatt a hetekbe nyúló napok alatt, én valóban alaposnak is nevezhető munkát végeztem és módszeresen meghallgattam minden beszélgetését amit a Mimézis mentor közösséggel, Cseh Péter Mihállyal, Fehér Verával és másokkal folytatott. Volt, amit többször is megállítottam és újrahallgattam. Lehet, mert nem hittem el elsőre, hogy tényleg hallom amit hallok.
Ezek alatt az órák, napok, hetek alatt, míg Önt és partnereit hallgattam, elég hamar bizonyosságot nyert, hogy nekünk -utólag is elnézést kérek – nem lenne igazán értelme beszélgetnünk. Félek ugyanis, hogy én is csak olyan közhelynek számító érvekkel szolgálhatnék, amire Ön többször is hivatkozott, hogy mennyire unja már:”vótmá”. Az a baj, hogy engem is hamar megunna. Nem mondhatok annál többet én sem, mint amit mások, akiknek nincsenek, csak „unásig ismert” hitvalló reflexeik, hústáblára írt törvényeik, melyek túl szentek és túl mélyre vannak vésve ahhoz, hogy bárkinek is mersze lenne egy vesszővel, egy iótával megtoldani, vagy megnyesni, sőt talán még arra sem, hogy a szélrózsa minden irányába beállva mélázzanak olyan kérdéseken, hogy csakugyan azt írta Isten, nem mást?; vagy: csakugyan azt értette alatta, nem lehet, hogy nem úgy érti?; esetleg: csakugyan Isten írta azokat oda? Csak egy tipp, de talán azért tetszhet unalmasnak a hitvalló érvrendszer, mert ilyen az állhatatos, rendíthetetlen ragaszkodás természete. Nincs benne sok változatosság, ezt elismerem. De tudja nem látunk egyformán: ami egyik oldalról „ingerszegény és unásig ismert”, az a másik oldalról „állhatatos és rendíthetetlen”. Amiről egyébként Pál apostolnak is van véleménye, és ő úgy fogalmaz, hogy: „az állhatatosság a kipróbáltságot szüli” Hogy a kipróbáltság milyen, arról meg rögtön Péter apostolnak van véleménye, hallgassa meg, érdemes: „értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre.” Én utóbbit jelzőket szeretem, amikor az „unalmas” hitemre gondolok, de Ön szabad az előbbi jelzők preferálására is, hiszen mindent szabad, csak állítólag nem minden használ.
Igen, mi hitvalló oldalon unalmas és kiszámítható érveket képviselünk. Egyszerűen csak megyünk a keskeny úton és szívünkbe zárjuk az Isten beszédét, egészen komolyan véve Jézus azon kijelentését, hogy a szellemi táplálék valóban éppúgy éltet, mint a testi, és ha a gyomor tele van, a test nem éhezik; épül és erősödik. Hozzá hasonlóan, ha a szellem megfelelően táplálva van, úgy az sem éhezik folyton újabb és újabb fűszeres falatok után. Ha mégis, akkor a táplálék, amit magunkba engedünk vagy kevés, vagy egyszerűen csak nem megfelelő. Én ilyen faék egyszerű szolgalelkűséggel látom ezt. Cserébe Jézus valóban olyan víz lett számomra, hogy mióta megismertem, nem szomjaztam soha többé. Tudja én azt hiszem az az egyik baj -bár semmi közöm hozzá -, hogy Ön valamiért még mindig szomjazik. Érdekes lenne elgondolkodni, hogy mi az oka.
Egyszóval: higgye el, untattam volna. Én biztosan nem szolgálhatok, a Rabe-féle szétdobáló ötletekkel, du-Toit-féle kárhozatos szentséggyalázással, vagy Crowder-féle fondorlatos hazugságokkal.
De mint mondtam, határozottan nem volt célom az Ön pellengérre állítása, nem is lenne biblikus, hiszen Ön egy lelkész, én meg egy semmi vagyok, ráadásul nő, hogy inthetnék egy férfit? Nálunk a karizmatikus világban, két perc alatt Jézabel bélyeg sisteregne a homlokom közepén, de bevallok Önnek valamit: nem bánok már semmilyen bélyeget, immunis lettem rá. Annyiszor hallottam a világtól, meg a nagykoalíciós partnerétől, a progresszív kereszténységtől hogy xeno-homo-transzfób vagyok, gyűlölködő, fundamentalista, keresztény nacionalista..stb-stb, hogy nem érdekel Jézabel sem. Egyrészt mert az Úr más néven hív engem és ez nekem több, mint elég, másrészt sokkal fontosabb célom van annál, hogy hagyjam hogy gyalázkodó, igaztalan jelzők a kedvemet szegjék.
A valódi célom az, hogy tanulmányozhassam a hittől való elhajlások természetrajzát, hogy leleplezzem a titokban folyó törvénytiprás tipikus eszközeit, legalábbis azokat, amelyeket az Úr világossá tesz előttem. Valamiért már évek óta érdekel ez a téma: a 2Thessza2. Mint tudja, a hittől való tömeges elhajlás lesz az a neuralgikus pont, amikortól az egyház már nem lesz képes tovább féken tartani a Fenevadat és akkor a titokban zajló törvénytiprás nyilvánvalóvá válik. Most még csak látens módon programozzák a világ fiait az Antikrisztus befogadására, most még csak játszadoznak, majd megmagyarázzák, hogy nem is a Da Vinci, hanem a Van Biljen, nem is Apolló csak egy művészeti performansz, nem is sátánizmus szövődik a tömegkultúra szövetébe, csak egy polgárpukkasztó trend… és így tovább a végtelenségig,- de ez a csiki-csuki hamar elmúlik majd, és minden nyilvánvaló lesz. Tudja szerintem izgalmas korban élünk. Az elmúlt kétezer évben talán egyik nemzedék sem élt bibliai szempontból ennyire izgalmas időkben. Látom, hogy a karizmatikus mozgalmak jó része hogy csúszik el épp a hitetés és a változatos szellemi paráznaság banánhéján. Látható, hogy a katolicizmus a saját sírját ássa, az anglikanizmus meg már benne is fekszik; a nyugati protestantizmus jó része réges-rég szövetséget kötött evilág fejedelmével. Valóban látható, hogy az elhívottak tömegéből a választottak kicsiny serege marad meg. Vajon ki, milyen részt vállal majd az utolsó felvonásban?
Ezért is érdekel rendkívüli módon, hogy kezdődik egy már megnyert szív elhajlása az igazságtól. Milyen attitűd valószínűsíti, hogy egy hitetés sikeres lesz, mik azok az előfeltételek, amelyek alkalmassá tesznek embereket arra, hogy a világosságtól elszakadva, morzsáról-morzsára haladjanak, egyenesen a madarász csapdájába. És persze mindezek szellemi törvényszerűségei. Mivel karizmatikus vagyok, alkalmam volt már a különféle szcenáriókat megfigyelni, és levontam azt a következtetést, hogy a mi hatalmas Istenünk bizony a káosznak látszata mögött is rendet teremtett és nem véletlenül adott használati utasítást az élethez. Tudja tipikus mintázatok látszódnak a különféle eltévelyedések gyökérokai mögött is. Isten megengedte, hogy meglássak dolgokat szabadkeresztény és karizmatikus oldalon, noha ezek a látások kevés alkalommal voltak örömteliek, hiszen példának okáért Ádámékat is évek óta figyelemmel kísérem; de bevallom olyat először láttam életemben, hogy egy messziről bűzlő herezis egyenesen a Luther rózsa alól bukkanjon elő.
Persze a szivárványos nóvumok az északi és nyugati evangélikusoknál sajnos nem mennek újdonságszámba, amit szintén kárhozatos eretnekségnek tartok – tudom, Ön nem osztja ezt a nézetet, de ez most nem tartozik ide – így nem vagyok meglepve, hogy egységes tanrendszer mellet is el lehet hajlani, de azért én partióta szívvel élek és a nagy áramlatok mellett, kishazánk kicsi, sárga és savanyú hereziseinek is figyelmet szentelek. Személy szerint hosszú ideig evangélikus identitású voltam, így igazi különlegesség volt számomra rábukkanni Csepeti csapatára a balassagyarmati imaházban.
Tudja kezdetben őszintén hittem, hogy Ön meg van tévesztve. Szép szavakkal elhitetve, hogy az ormótlan lólábakat taktikusan későbbre tartogatják, s Ön még idejekorán hívta meg őket a gyülekezetébe. De sajnos nem így lett, tévedtem. Tévedtem, amikor végighallgattam az egyik Cseh Péter Mihállyal folytatott beszélgetését és rájöttem, hogy itt valami más van, nem hitetés, hiszen pontosan érti miről beszélnek ezek az emberek.
Ön pontosan tisztában van vele, ez a csapat mibe keveredett az univerzalizmustól a helyettes bűnhődés elvetésén és a hiperkegyelmen át, egészen a sátán relativizálásáig, fel sem tudom sorolni mi mindent állítanak, de egy biztos: anno a konfirmációs kátém egyik pontját sem tudta volna abszolválni mindaz az anyag, amely a youtube csatornáján a világ elé van tárva. Tudja ez annyira szürreális volt számomra, hogy nagyon érdekelt mi van a mélyben. Eddigi tapasztalataim szerint, amikor valaki elkezd elhajolni az igazságtól, ott mindig van egy origo, ahol az ember úgy dönt, hogy kinyit egy ajtót. És -elkerülném önmagam kényszeres ismételgetését, hogy újra elmondjam karizmatikus lévén sokkal többet foglalkozom a szellemi dolgokkal, mint egy népegyházi testvér – tudom, hogy a nyitott ajtók arra jók, hogy ott előbb-utóbb bejöjjön rajta valaki. Annak az esélye, hogy valaki olyan jön be rajta, aki nekünk jót hoz, egyenlő a nullával, mivel az én Bibliám azt írja hogy a sátán csak azért jön, hogy lopjon, öljön, pusztítson, s ha ez még nem lenne elég, folyton-folyvást körbe-körbe jár, nézve, hogy kit nyeljen el. (persze úgy nehéz ezt az érvet akceptálni, ha sátán személyét eleve megkérdőjelezzük) Tudja én úgy látom, hogy mi keresztények valahogy nem a természetes élőhelyünkön élő emberek vagyunk, mi prédái vagyunk a hazugság atyjának, nyomorúságban és üldöztetésben vagyunk a világban, s ez a világ egyáltalán nem barátkozni akar velünk, hanem folyamatosan vadászik ránk. Mi Kain haragja óta tudjuk mi van a nyitott ajtók előtt. „..az ajtó előtt leselkedik és rád van vágyódása”. Az a baj velünk talán, hogy nincsenek meg már az ókeresztény reflexeink. Talán túl önhittek is lettünk ebben az individualista korban. Mi nem Nehémiásként foltozzuk a védőfalainkat – másik kezünkben karddal – hanem magabiztosan nyitogatjuk az ajtókat, mert elhisszük a korszellem buzzwordjeit, hogy folyamatos párbeszéd és nyitottság szükséges ahhoz, hogy meg ne kapjuk azt a rettegett stigmát. Csak hát mindannyian tudjuk, hogy aki párbeszédet sürget, valójában megalkuvást követel. Jobban rettegünk attól, hogy fundamentalistának, gyűlölködőnek, szűklátókörűnek bélyegeznek minket, mint a Jelenések próféciáitól. Ezért aztán folyton hangoztatjuk a varázsszót: párbeszéd, de minimum nyitottság, hisz a világ tévedése -valójában az antikrisztusi szellemek szorgalmas aknamunkái – folytán, ma ezek az egyetemes szeretet attribútumai. Hiányai pedig következésképp a gyűlöleté. Aztán addig-addig párbeszédelünk az embergyilkossal, elfelejtve persze, hogy efezus 6-ban még a fegyverzetet is magunkra kellene venni – hogy úgy járunk, mint Faust – hát mi baj lehet egy kis eszmecseréből…?
És tudja István, azt hiszem az előfeltevésem igaznak bizonyult. Vagy egy hét után végre meghallottam azt a mondatot a szájából, amit kerestem. Ez az Ön madarász csapdája. Hiszem, hogy mindannyiunknak van ilyen, de ha megengedi tanulságként felfedem, hiszen Ön tette önmagát tanulmányozhatóvá, én pedig – higgye el nem rossz szándékból, hanem konstruktív célzattal – hamarosan közzé teszem mi volt az.
Kedves István! Valóban faramuci ez a helyzet. A tükörbibliát és a Nógrádi-féle csoportot szerettem volna reflektorfénybe helyezni. Tanulmányoztam az eszközeiket és úgy láttam, ha a hamis tanok dinamikus és rendkívül állhatatos terjesztése – ami kétségkívül Ádámban becsülendő tulajdonság – áll az egyik oldalon, legyenek azonos súlyú fegyvernemek a másikon is, a publicitás valóban jó alkalom arra, hogy sokakhoz eljusson az A után a B is.
És a favágás közben sajnos a forgács akaratlanul Önre is hullott. Higgye el, sokat gondolkodtam helyes-e ez. De most úgy érzem az. Szerintem ha valaki szívén hordozza Krisztus egyházának ügyét, másként nem is tehet. Hisz csak az nem látja, aki egy barlangban élt az elmúlt 25 évben, hogy tektonikus mozgások erőterében állunk és elmúlik a mértéktartó, félrenéző hallgatás ideje és eljön egy másik: a bátor kiállás, a harc, és a leleplezés ideje. Eljön az idő amikor a rosszat rossznak kell nevezni, bármi legyen annak az ára. S tudja mit? Talán sosem volt ez másképp, hiszen Pál a Galata levélben egyenesen meg is átkozta azt, aki más evangéliumot hirdet, még ha angyal is az, aki szólja.
Ezek szerint maga Pál apostol is része lehetett, ahogy Ön fogalmaz: a „gyűlölet ökumenéjének”…
Javaslom várja meg a harmadik részt. Ott megtudja mi volt az a mondat. Talán elgondolkodtatja majd egy kissé – ha így lesz, már érdemes volt beszélnem, ha már olyan sokat hallgattam.
Kedves Kata! Tökéletesen egyetértek Önnel abban, hogy tényleg felesleges volna beszélgetnünk. Ennyi jóságot, tökéletességet, tisztán látást és igazságot, mint ami Önből árad, nem bírna el gyarló és cinikus lényem. Most már nem nagyon van más választásom, mint megvárni azt a bizonyos harmadik részt, amelyben megkapom végre a kegyelemdöfést. Már ha Isten engedi és élünk.
Kedves Bartha István!
Ha jól értem, Ön nyilvános térben, közzé tett anyagokban fejtette ki a cikkben leirat formájában szereplő „gondolatait”. Ezzel vállalta, hogy kritizálható. Indokolatlan elvárás, hogy ha valakinek bármilyen reflexiója van, azt előbb Önnel személyesen, egy kávé mellet beszélje meg. Ráadásul itt nem elejtett megjegyzésekről olvasunk, hanem összefüggő, hosszan kifejtett gondolatmenetekről. Mit lehetne ezek után megbeszélni, vagy kérdezni. Talán azt, hogy „tényleg úgy gondolta?” Nyilván úgy gondolta, ha mindezt érdemesnek tartotta nyilvános plénum előtt kifejteni. Teljesen természetes, sőt, elvárt egy evangéliumi keresztény részéről a reakció az ilyen kusza, az apostoli kereszténységtől elhajló érvelésekre.
Kedves Kovács Ambrus!
Ha jól értem, ezek szerint Ön és evangelikál társai az apostoli kereszténység felhatalmazott nagykövetei, akik kizárólagosan hivatottak arra, hogy őrködjenek az egyházban a tan tisztasága felett, és megmondják, mi számít kusza elhajlásnak? Mi van, ha én is ezt hiszem magamról? Kapnánk vajon külön kórtermet, vagy mégis muszáj lenne beszélgetnünk egymással? Bizonyos szempontból Ön már meg is adta a választ, hiszen nem tartja szükségesnek a személyes diskurzust. Ezt tehát ezúton is megköszönöm. Viszont ha figyelmesen elolvasta volna a kommentemet, akkor megkímélhette volna magát ettől a megjegyzésétől is. Hiszen éppenséggel megköszöntem a poszt írójának, és méltattam, hogy ilyen akkurátusan rendszerezte a meglátásaimat. Magam sem tudtam volna jobban. Csak az nem érti, aki nagyon nem akarja.
Kedves István!
„Ha jól értem, ezek szerint Ön és evangelikál társai az apostoli kereszténység felhatalmazott nagykövetei, akik kizárólagosan hivatottak arra, hogy őrködjenek az egyházban a tan tisztasága felett, és megmondják, mi számít kusza elhajlásnak?”
Ha jól értem, ez egy klasszikus esete a szalmabábérvelésnek. https://a.te.ervelesi.hibad.hu/szalmabab
Ami bizony egy kőkemény érvelési hiba.
https://www.facebook.com/reel/2025745544562878
?????
Nógrádi Ádám vagyok.
Azon gondolkodom, hogy jó hírnév megsértése, becsületsértés és hitelrontás miatt lehet, hogy pert indítok az oldal ellen és a cikk írója ellen. Sok ilyen pert megnyertünk már.
Ilyen egy tipikus tévtanító. Valaki leleplezi a hazugságait és rögtön perrel fenyegetőzik. A gyenge emberek ismertetőjegye az ilyesmi, akik nem mernek nyilvánosan kiállni és megvédeni az álláspontjukat (legtöbbször azért, mert tudják, hogy hamis, máskor pedig szimplán azért, mert gyávák ehhez), de azt remélik, hogy némi fenyegetéssel elhallgattatják azokat, akik mégis lelepleznék a hazugságaikat.
Kedves Ádám! Nem ismerlek személyesen, sőt, bevallom, ebben a cikksorozatban hallok felőled először. Hogy az idézett szövegeid ellentmondásokkal teli zagyvaságok, az egy dolog. De hacsak nem igaz rád is az, amit fentebb írtam, akkor ne fenyegetőzz, meg ne rögtön a hatóságok szoknyája mögé bújj, ahogy valaki kritizálni meri a tanaidat, hanem állj ki magadért és védd meg az igazadat, már ha van ilyened. Önállóan. Vitázva. Érvekkel. S készen arra, hogy azt is emelt fővel viseld, ha végül a vitában te maradsz alul.
Tisztelt Evangelikál Csoport!
Figyelmetekbe ajánlom testvéri szeretettel Gamáliel tanácsát, az ApCsel 5, 38-39-ből.
Kedves Ádám!
Szerintem nem krisztusi út a pereskedés.
Van itt egy félreértés. Az említett igeszakasz így hangzik: „A mostani esetre is azt mondom: hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhetne, hogy Isten ellen harcoltok. ” A kontextus az, hogy a zsidó hatóság, a nagytanács „letartóztatta” Péteréket, megverette őket stb. Aztán Gamáliel tanácsára elengedik őket. Az Evangelikál Csoport és ez az oldal nem hatóság, senkit nem rendel maga elé, sem máshová, nem szab ki büntetést, nem szankcionál – csak véleményez. Ezt megtehetik, hiszen szólásszabadság van. A tanításokat nem csak szabad, szükséges is megítélni. Az ezen az oldalon szereplő írásokat is meg lehet ítélni, lehet véleményezni pl. itt kommentben, vagy bármilyen más oldalon. Tehát a cikkben szereplő személyek azt és úgy tanítanak, beszélnek és hirdetnek, amit csak akarnak. Itt pedig és máshol szabadon véleményezik azt. Ezért Zoltán tanácsa nem illik ide.
Maximálisan egyetértek. (Zoltán jóindulatának méltányolása mellett)
Kedves Ádám! Kérlek perelj be! A legnagyobb örömmel leszek az, akinek bíróság elé kell állnia Isten igazságáért, sőt, megtiszteltetés lesz számomra arra az útra lépni, amit Päivi Räsänen testvérünk megkezdett. Amikor majd ott leszünk, első dolgom lesz, hogy megismertessem veled az úgynevezett Bibliát, azon belül is talán az 1Kor 6-ot, de ebben még nem vagyok biztos, talán majd fontosabb részekkel kezdem. Őszintén szívemen viselem ugyanis, hogy sok káros vargabetű után, végre te is békességre juss és megismerd az Igazságot. Azt az Igazságot, ami a Kősziklán áll és nem hányódik ide-oda különféle exegézisek, vágyvezérelt relativizmus, viszkető füleket megelégítő tanítások szelében, hanem szilárdan áll, amíg ez az ég és föld el nem múlik. Azt az Igazságot, amit Isten népének állhatatosan képviselnie kell, ha kell, még a farkasokkal szemben is, akik a nyájra éheznek, hogy hazugságokkal, csalárd beszéddel és kiforgatott igazsággal eltévelyítsék őket arról a keskeny útról, amire a Megváltó Jézus Krisztus hívta el az Övéit. Kedves Ádám! Tedd a szívedre a kezed: te nem most hallod először a vádat, hogy hamisan tanítasz, nem most, e sorokból értesülsz arról, mennyire káros, hogy Istenkereső szíveket egy hamis krisztushoz vezetsz, miközben ők az igazihoz tartanának. Nem most, hiszen többször szóltam már, de szóltak mások is, hogy vizsgáld felül milyen alapra, milyen felépítményt építettél és ami felépült, vajon alkalmas-e arra, hogy másoknak is ezt a tervrajzot nyomd a kezébe? Nemcsak hogy nem éltél ezzel az önvizsgálattal, de ha lehet, még több embert elhitettél, megtévesztettél azzal, hogy látszólag te a Biblia Istenét és a Biblia Krisztusát hirdeted, az emberek pedig, akik hallgatnak, néznek, olvasnak – majd mind az üdvösségre vezető utat találják meg általad, általatok. Ádám! Állítólag a vízöntő korszakába léptünk: annyi istent és annyi megváltást hirdetnek az üdvösségpiacon, amennyit nem szégyellnek, akik beszállnak a bizniszbe. Lehetsz tanító, próféta, apostol, guru, sőt, még pontifex maximus is a magad választotta alternatív univerzumban, ahol árulhatod a kiforgatott, hiperkegyelmes portékádat, kifulladásig. Mondhatod, hogy mindenki a mennybe jut, hogy nincs pokol, sőt, ha akarod sátán sincs – mit számít az egy olyan világban, ahol szíriuszi lényekkel csevegő, önsegítő lélekcsoportok is megélnek. De te – ti – a világosság képében érkeztek, ti Ábrahám Izsák és Jákób Istenéről beszéltek az embereknek, ti Bibliát emelgettek hivatkozásul (igaz, azóta készítettetek egy különvéleményest magatoknak), ti állítólag a Megváltó Jézus Krisztusról tesztek tanúbizonyságot az embereknek. Ádám! A Skéva fiak, vagy Simon mágus nem tanít semmire? Ha a bibliát árulod, az Ige maga lesz az ítélőbírád: ha a világosság tanítójának állsz, a világosságból részesült tanítók felelőssége szerint kérnek majd számon. Ki tudja: talán elsők között azért, hogy ezúttal nemcsak a világ Istent nem ismerő emberei előtt, hanem felszentelt lelkész nyája előtt mutattad be a hamis krisztus hamis evangéliumát. Ádám! Én elhiszem, hogy az, amit képviselsz, teljes meggyőződésből képviseled. Teljes meggyőződésből hiszed, hogy az Ige nagy része téved vagy nem érvényes, kétezer év teológiai exegézisei is mind tévednek, az egyetlen igazi igazságot csakis ti, nyolcan ismeritek. Csakis nektek beszél a Mindenható Örök Isten, – akiben eddig változás árnyéka sem volt, most új dolgokat. Csak ti kapjátok a megfelelő látásokat, mindenki más most is, – mint kétezer éve folyvást – téved. Ádám! Kérve-kérlek, szégyeníts meg mindenkit! Állj ki és érvelj! Fedd fel tételesen mindazt, amiben eddig a hitvalló keresztények, akiket ti gyaláztok, lesajnáltok, egytől-egyig mind tévedtek. Mindenki, aki eddig úgy hitte, hogy Isten Igéje változtathatatlan tekintély, Isten kegyelme pedig csakis az Igazságban teljes. Hadd teljen meg a szívünk kételyekkel, romboljátok le évszázadok hamis felépítményét, ha ennyire tévedésben élünk. Ádám! Ha a helyedben lennék és tiszta szívemből tudnám, hogy a Mindenható Isten egyedül nekem fedi fel az Igazságot, én nem nőket fenyegetnék, hanem meglocsoltatnám veled az oltárodat, méghozzá háromszor is! Hadd legyen tanúja mindenki az új igazság tűzének! Hadd lássa mindenki mi újat cselekszik az Úr! Hadd némuljon el minden száj egyszer, s mindenkorra! Ha pedig nem tudod ezt megtenni, ne fenyegess engem, hanem add be a keresetet! Az Igazság ugyanis nem a véka alá való, hanem a lámpatartóra! Ezért mit bánom én mi az ár, mert semmisem lehet nagyobb öröm annál, ha a mai világban alkalom nyílik a mindenáron sötétségbe kényszerített Igazság felfedésére – ami egyúttal a hamisság leleplezésével is jár. Elég volt a megtévesztő hazugságokból! Úgyhogy Ádám: részemről kész vagyok akármilyen platformon szembenézni veled, vagy bárkivel közületek, nem félek tőled, mert hiszem, hogy nagyobb az, Akinek szaváért, Igazságáért veletek szemben kiállok „az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel, dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak, mint ismeretlenek és jól ismertek, mint meghalók és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük és akiké mégis minden.”
Dicsőség Jézus Krisztusnak, az Isten egyszülött Fiának, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz – bárki állítja ennek ellenkezőjét! Üdvözlöm az ügyvédedet!
Kedves Kata! Értem én, hogy Ádám fiatalabb tőlem és velem ellentétben jóképű is, de rosszul esik, hogy így negligálja a kommentemet – pláne azok után, hogy láthatóan elég sok időt és fáradságot feccölt a hadarva és dadogva előadott szövegeim írásba foglalására. Érzem a felizgult állapotot is a potenciális üldözött keresztény szerepre vágyakozva. Szinte látom magam előtt, mint posztmodern Szent Johannát dacosan felszegett fejjel a rizsporos parókás Luther-kabátos inkvizítorai előtt. Mivel Ön pimaszul intelligens, így nem küldenék rá egy helyesírás ellenőrzőt erre a felfakadásra, de egy terapeuta véleményét azért meghallgatnám.
Kedves István! Egy pontosítást, ha megtenne, mert sajnálatos módon már-már zavarbaejtően homályos mondatszerkezetének kontextusa: az Ön által vízionált dacos Szent Johanna alak, aki felizgult állapotban (sic!) vágyakozik az említett potenciálisan üldözött keresztyén szerepére – az szerény személyem szimbóluma volna, vagy saját magát látja így mintegy posztmodern költői képben? Csak a tisztánlátás végett szeretném érteni, mert tudja, mondják, hogy az ördög a részletekben lakozik.
Ami a választ illeti: természetesen nem szándékozom udvariatlanul negligálni a hozzászólását, már el is kezdtem a választ, hamarosan elküldöm, addig is megértését és szíves türelmét kérem!
Kedves Kata! Annyira azért nem zavaros, amit írtam. Az Ön által említett finn képviselő asszony ügyére utaltam, akihez hasonlította magát, és aki mellett úgy tüntettek idehaza, hitgyülisektől a katolikusokig, hogy közben azt kommunikálták, Finnországban keresztényeket fenyegetnek börtönnel azért, mert a Bibliából idéznek. Nézze, én nem venném a lelkemre, hogy feleslegesen sokat fáradozzon ismét egy nekem írt válasszal. Tartok tőle ugyanis, hogy kicsi a konstruktív, egymást jó értelemben inspiráló vita lehetősége köztünk. Én az evangéliumot hirdetni szeretem, nem vitatkozni róla. Főként nem azzal az alapállással, hogy csak nekem lehet igazam, vagy még inkább, hogy a másik fél magától az ördögtől való. Jézus nem azzal bízta meg a tanítványait, hogy gyomláljanak, hanem hogy szórják a magot. Az igazság birtoklás téveszméje az intézményesülés, főként pedig az államvallássá válás hozadéka. Azt hirdetem, hogy Krisztusban Isten eljött hozzánk, tanított, gyógyított, és hirdette a szabadulást, meghalt miattunk és értünk, de feltámadt, él, és övé minden hatalom, és bocsánatot, megbékélést hirdet mindenkinek. Nekem az a fura, hogy ebben a csoportban nyilván vannak olyanok is, akik a nyelveken szólást a Szentlélekkel való betöltöttség jelének tartják, és olyanok is, akik azon az állásponton vannak, hogy ma már ilyen nincsen, hanem a karizmatikusnak mondott kereszténység az ördögtől való. Olyanok is vannak, akik az alámerítést az üdvösség feltételeként hirdetik, és olyanok is, akik a gyermekkeresztséget gyakorolják. Lehetne még sorolni a „satöbbiket”. Egy valamiben azonban egyetértenek: hogy kiket kell közösen ördöginek tartani. Ezt nevezi egy teológus barátom Ferenc pápa után a „gyűlölet ökumenéjének”. Ez az, amiből nem kérek. Örülök, hogy felkeltettem a figyelmét, sajnálom, hogy ellentétes hatást váltott ki Önből, amiket mondtam. Köszönöm a leckét, hogy ezek szerint még jobban kell figyelnem a megfogalmazásaimra. Isten áldását kívánom életére, és azt, hogy a Szentlélek világossága érje el szívét, lelkét, értelmét, és vezesse el a teljes igazságra. És persze magamnak is ezt kívánom.
Kedves István!
Itt valami alapvető félreértés van és igyekszem majd tisztázni ezt: én nem Ön miatt fáradozom, én mások miatt miatt fáradozom, hogy az Ön története alapján rámutassak valamire, ami nagyobb Önnél – ha nem haragszik. Várja csak meg az a választ kérem! Hiszen épp azt írta, arra vágyik, hogy mások gondolatai alapján inspirálódjon és vágyik egy új színre. Igyekszem majd a hétszínű szivárványt is belefesteni. De viccen kívül: nem szeretnék semmilyen adok-kapok játszadozásba belemenni, szerintem ez a téma sokkal komolyabb annál, hogy cirkuszt csináljunk belőle.
Kedves Bartha István!
Visszatérő elem ezekben a videókban, amiről a leirat és készült, hogy a keresztény hagyomány, meg az intézményesült egyház mennyire félreértelmezte az evangéliumot. De most, Ön, a Tükör Bibliával a kezében a 3-4 fős csoportjával megvilágosodott. Talán nem kellene a történelmi kereszténységet egyfolytában kritizálni, és akkor elkerülhetők lennének a reakciók. Ne felejtsük el azt sem, hogy „Pisti” bármennyi is „autonóm” (ahogy Ön beszél magáról), lutheránus lelkipásztornak tetszik lenni. A Luther kabát kötelez. És a lutheránus hitvallások is, amelyek a történelmi kereszténység részét képezik. Ha túl szűk a Luther kabát, lehet alapítani egy kvéker egyházat. Ott bármilyen sugalmazás és aktuális flash belefér.
Kedves Kovács Ambrus! Kedves próbálkozás a tanácsadás, de evangélikus lelkészi mivoltom tekintetében legkevésbé sem fogadok el útbaigazítást Öntől.
Kedves Pisti! Igen öntudatos vagy! Sőt, egyre öntudatosabb, a hozzászólásaidat nézve. Attól tartok, hogy nemcsak Kovács Ambrustól, hanem mástól sem fogadsz el sem útba-, sem helyreigazítást. Nyilván tőlem sem. Mindenesetre hadd emlékeztesselek a lelkészi eskünkre, személyes vallomással. Mert a lelkészi eskümben vállalt kijelentés számomra nem formális, illendőségből elmondott szöveg csupán, nem egy régi, üres csigahéj, hanem állandó eleven elkötelezés: „az Úr Jézus Krisztus evangéliumát a teljes Szentírás szerint, egyházunk hitvallásai értelmében tisztán és igazán hirdetem”.
Kedves Laci! Köszi, ehhez csak egy lájkot tennék, teljesen egyetértek.
Kedves Pisti! Olvasd újra a hitvallásainkat! Nagyszerű és kijózanító fölfedezéseid lehetnek!
Ahogyan pl. az Ágostai Hitvallás Apológiájának IV. cikkében érvel a Szentírás igéivel Melanchthon, a megigazulásról szólva. Vagy amit ugyanennek az iratnak a VII. és VIII. cikkében találunk az egyházról. Ott ilyeneket is ír: „… az egyház sajátos értelemben azoknak a szenteknek a gyülekezete, akik igazán hisznek Krisztus evangéliumában és Szentlelkük van. Mindamellett elismerjük, hogy ebben az életben sok képmutató és gonosz is keveredik közéjük és a külső ismertető jelek szerint velük közösségben is él; ezek, a külső ismertető jelek közösségét nézve, tagjai az egyháznak s ezért egyházi tisztségeket is viselnek. A szentségek hatékonyságát mégsem szünteti meg az, hogy méltatlanok kezelik őket … Amikor tehát Krisztus igéit és a szentségeket nyújtják, ezt Krisztus képviseletében és helyette teszik. … Az istentelen tanítókat azonban el kell hagyni, mert ezek már nem Krisztus személyét képviselik, hanem antikrisztusok…”
De Luther Nagykátéját is figyelmedbe ajánlom: fél évezred múltán is nagyon friss a maga nemében. És – hiszen tudod – ma már az Egyességi Irat is olvasható magyarul…
Kedves Laci! Nem csak olvastam, hanem gyülekezeti bibliaórán is végig olvastuk és beszélgettük is a hitvallási iratainkról. Nagyon szeretem őket. És Luthert különösen. Azzal együtt, sőt annál inkább, hogy korának embere volt ő is, ahogyan mindegyikünk. Ő maga is tudta, és számolt vele, hogy a vegytiszta igazságot életünk végéig tartó tanulással sem birtokolhatjuk. „Koldusok vagyunk”. Emlékszel? Ezek Luther állítólagos utolsó szavai. Mindazzal együtt, hogy mennyire közel áll hozzám, és mennyire szívemből való, ez mégis egy ötszáz évvel ezelőtti történet. John Wesley is Luther szövegére tért meg, és ezután kezdte végezni azt, amit a tizennyolcadik század Angliájában végeznie kellett az evangélium ügyéért. Tudod, hogy miből és hova tért meg? A törvényeskedő, szőrszálhasogató kereszténységből az evangélium világosságához. Én nem kérlek semmire, csak figyelmedbe ajánlom, hogy esetleg, ha gondolod, (a lelkészi esküd erre nem kötelez ugyan) nézz körül a mai világban is. Magam részéről például nem eszem állatokat. A jelenlegi több mint nyolcmilliárd ember, ha mind csúcsragadozóként identifikálja magát, ezzel elvárja, fenntartja és működteti azt az ipari méretű állatkínzást és környezetrombolást, ami azzal jár, hogy minden nap hús kerüljön a jó keresztény polgár asztalára, tehéntejet löttyintsünk a reggeli kávénkba, és pazarló módon lehessen svédasztalos reggelikhez rántottát sütni. A szőrmékről és egyebekről már ne is beszéljünk. Valahogy úgy vagyok ezzel, kedves Laci, hogy nem keresek hozzá bibliai igehelyeket, sem hitvallási passzusokat. És azt se bánom, ha az ellenkezőjéről akarna valaki meggyőzni a Bibliából kiragadott idézetekkel, vagy hitvallási szövegekkel. Amúgy azóta már találtam is ilyeneket. Sajnálom, hogy Igazhitű és Hitvédelmező Kata testvérünk még csak azokat a videóimat nézte meg, amik alapján szanaszét és ízekre próbál szedni jó keresztény módjára, és megalázhat ország-világ előtt.
Kedves Kata! Ez egy nagyon jó írás. Úgy látom nem csak nekem tűt fel, hogy René Girard mimetrikus agymenéséből képesek egyesek egy bibliát felhúzni, de huuu jó sokat foglalkoztál velük. Engem is érdekelt pár dolog megvizsgáltam amit ők állítanak, de azért ennyire nem. Pusztán kíváncsi voltam ördög milyen taktikát talált ki, hogy egyes embereket megtévesszen. Azért valahol sajnálom azokat akik bekerültek ebbe a bűvkörbe. Azért tudnak bevonzani embereket, mert az egyház nem tudja bemutatni Isten valódi erejét sajnos. Talán a nagyon törvénykező gyülekezetek üzenetét tudják verni ezzel a ’hiper kegyelem apu’ szlogennel, de szerintem többet nem tud. Hiszem azt, hogy egyszer előlepnek majd Istennek azok az emberei akikről Jézus is beszélt. Halottakat támasztanak fel, démonokat űznek ki és még nagyobb dolgokat is tesznek, akkor majd ezekre a tükröm tükröm tanításokra senki nem lesz kíváncsi. Viszont ne legyenek illúzióink akkor majd mással fog előjönni az ördög.
Érdekes a cikk és az alatta lévő diskurzus is. Köszönöm!
A témában (Rene Girard és a bűnbak-hipotézis) érdemes elolvasni Dr. Szalai András keresztény hitvédő, metodista lelkész dolgozatát:
https://apologia.hu/a-bunbak/
Köszönöm, tényleg jó ez a tanulmány. Érdekes viszont, hogy Girard bírálói legtöbbször azt az érvet hozzák fel ellene, hogy „túl ambíciózus”. Mintha csak a második vatikáni zsinat előtti katolicizmus Luther képét látnám. „Mit képzelt ez a kis szerzetes, hogy a másfél évezredes egyházban rajta kívül mindenki téved, még a pápa is?” Mi van, ha tényleg? Ráadásul annak a kornak a főpapjainak egy jelentős része, beleértve X. Leót is – vajmi keveset konyított a teológiához, mivel a címeket politikai szempontok alapján osztogatták, vagy örökölték. Csak közbevetőleg, Luthernak magának is felkínálták a bíborosi kalapot, ha felhagy az evangélium hirdetésével. Ebből lett a wartburgi tintatartós sztori. De nem is ez a lényeg, hiszen tudjuk, hogy Luther nem derült égből villámcsapásként, és nem is minden előzmény nélkül lépett színre. Sőt, sokszor úgy érzem, hogy rendi elöljárójának, Johann von Staupitznak szinte nagyobb szerepe volt a lutheri reformáció elindításában, mint magának a névadónak. Tehát szó sincs arról. hogy aki képvisel valamilyen újnak és szokatlannak tűnő tanítást, az úgy képzeli, hogy rajta kívül mindenki vak, vagy sötétben tapogatózik. Sőt, nagyon is előkészített a terep többnyire, amikor valamilyen tényről fellebben a fátyol, vagy éppenséggel egy addig is nagyon nyilvánvaló igazságra többen is felfigyelnek. Egyébiránt az egyház két évezredes történelmében bőven van mit kritizálni. És nagyon sok minden változott is. Gondoljuk csak arra, hogy a nemsokára kezdődő ökumenikus imahét Magyarországon 50-60 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Paul Wattson is a maga korában valószínűleg túl ambíciózusnak meg öntudatosnak számított. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy az úgynevezett „újítások” többnyire csak azok szemében számítottak újításnak, akik a saját intézményesült, társadalomba, politikai hatalomba beágyazott egyházuk – a jézusi intencióktól és az apostoli tanítástól már rég elidegenedett szempontok szerinti hagyományait tartották eredetinek és védelmezendőnek. Ahogy Assisi Szent Ferenc sem új dolgot talált ki, amikor életével mutatott rá arra, hogy Jézus nem a főnemesek és nagyurak kegyeit kereste, Luther sem új dolgot talált ki, amikor az egyházi hagyományok helyett újra az evangéliumot mutatta fel, és a Wesley fivérek sem új dolgot találtak ki, amikor a nyárspolgári vallásosságra korlátozódó egyháziasság kiszolgálása helyett a kikötői munkásokat is megszólító jó hírt hirdették, és lehetne sorolni a példákat. Az evangéliumra az idők során mindig rárakódik valami, ami elhomályosítja a lényeget. Nem gondolom, hogy minden a mimézisről és az erőszakról szólna, de azt hiszem, hogy Girard nagyon fontos igazságot tett explicitté, és hatása a teológiai gondolkodásra kifejezetten megtermékenyítő. Az alap felismerés mindenesetre szerintem megkerülhetetlenül fontos. Legalábbis a negligálása vagy démonizálása nem visz közelebb az igazság megértéshez.
Kedves István!
Szerintem vannak határon kívül eső újítások, amelyek nem összeegyeztethetők az apostolok által hirdetett evangéliummal. Úgy gondolom, Girard tanítsa ilyen. Ez nem „démonizálás”, hanem egy objektív ítélet.
Lásd Szalai András összefoglalóját:
„TEOLÓGIAI KRITIKA DIÓHÉJBAN
Mint minden eretnekség, a girardizmus is kiszolgál lélektani igényt: az fogékony éppen az ő eszméire, aki hasonló problémákkal küzd. Ha Girardnak az irigységgel és az erőszakkal kapcsolatos csőlátására gondolunk, akkor az ő eszméi csak olyanokat tudnak megérinteni, akiknek eleve
– nehezen elfogadható az isteni igazságosság, a számonkérés és a büntetés gondolata (feltételezésük: igazságszolgáltatás = büntetés = erőszakosság),
– nehezen összeegyeztethető az Ó- és az Újszövetség istenképe (feltételezésük: „mózesi” ítélkező, haragvó, erőszakos istenkép kontra „jézusi” szerető, szenvedő, erőszakmentes istenkép)
– meggyőződésük, hogy a bűnök bocsánatához nincs szükség helyettes áldozatra (feltételezésük: Isten igazságosságát felülírja a szeretete, vagy: Isten igazságossága áldozat, jóvátétel nélkül is érvényesül)
– az a félelmük, hogy az Atyát kiengesztelő Fiú gondolata a Háromságot szétszakítja (feltételezésük: a megváltás nem a Három személy közös műve).”
Kedves Péter! Pont ezekre gondoltam, köszönöm, hogy idézi. És pont, hogy ezek egyáltalán nem mindent elsöprő érvek arra nézve, hogy Girard „határon kívüli”, illegitim újításokat hozott volna a teológiába. Főleg nem evidenciák, amelyekhez, mint mércéhez a hitünket igazítani kellene. Sőt. Kezdem a végéről: 4. Az Atya kiengesztelésének gondolata kifejezetten ellenkezik az apostoli tanítással. Pál, jóllehet néhány helyen meglehetősen moralizáló és szűkkeblű, de abban, hogy Jézusban Isten békéltette meg a világot önmagával, nagyon konzekvens. (2Kor 5,19) 3. Az evangéliumban Jézus mondja ki nagyon félreérthetetlenül és világosan, hogy „Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás megbocsáttatik majd az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Aki az Emberfia ellen szól valamit, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.” (Mt 12, 31-32) De mi is a Szentlélek káromlása? A kontextusból kiderül, hogy a farizeusok és írástudók képmutatása, ami annak a vitának a folytatásaként hangzott el, amelyben Jézust Belzebub szövetségesének mondták. Az önelégült vallásosságból, amely saját hitének és helyes tanításának tulajdonítja az üdvösséget, ebből meg lehet térni. 2. Aztán az istenképek: Már az ószövetségi iratokon belül nyilvánvalóan látszik egy „tanfejlődés”, hangsúlyeltolódás. Sínai, majd Sion, majd a templom pusztulása után a Messiás várása. Teljesen nyilvánvaló, hogy az áldozati szertartások hangsúlyozásán kezdve a prófétai kijelentéseken keresztül arra juttat el a Szentlélek, hogy Istennek egyáltalán nincs szüksége áldozatokra. Ézs 1, 10-17-ben még csak nem is valami eldugott helyen olvashatjuk ezt, és nehogy valakinek kételyei támadjanak a tekintetben, hogy Sodoma És Gomora alatt az Úr a saját népét, Izraelt és Júdát érti: „Halljátok az Úr igéjét, Sodoma vezetői! Figyeljetek Istenünk tanítására, Gomora népe! Mit kezdjek a sok véresáldozattal? – mondja az Úr. – Elegem van az égőáldozati kosokból, a hízott marhák kövérjéből! A bikák, a bárányok és a bakok vérében nem telik kedvem. Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom! Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és az ünneplést! Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlölöm én, terhemre vannak, fáraszt elviselni. Ha felém nyújtjátok kezeteket, eltakarom előletek a szemem; bármennyit is imádkoztok, nem hallgatlak meg benneteket, hiszen a kezetekhez vér tapad! Mossátok tisztára magatokat! Vigyétek el szemem elől gonosz tetteiteket! Ne tegyetek többé rosszat, tanuljatok meg jót cselekedni! Törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót! Védjétek meg az árvák igazát, képviseljétek az özvegy peres ügyét!” Szegény gyenge idegzetű erőszakellenes, Girard-ra fogékony emberek, moat aztán nézhetnek, hogy már az Ószövetségben is tekintettel voltak rájuk, Jézusig sem kellett volna várniuk, pláne nem Girard-ra. 1. És végül: Igenis hiszek az Isten igazságosságában és igazságszolgáltatásában, számonkérésben is. Ami elég szörnyű azoknak, akik nem hisznek a kegyelmében, főleg, ha azt akarják elhomályosítani értelmetlen emberi halandzsával és törvényeskedéssel. De ezt nem Önre értem, sőt, köszönöm szépen, hogy lehetőséget adott ezeknek a biztató igéknek az idézésére. Áldáskívánással: István p.s. Adámi Laci, drága testvérem, kollégám! Eléggé a teljes Szentírás értelmében hirdettem az evangéliumot, ahogy a lelkészi eskünkben azt megfogadtuk?
Kedves Pisti! Láttam a „p.s.”-t. Mit válaszoljak Neked? Attól tartok, elbeszélünk egymás mellett… 1Jn 4,10-et írom ide (holnap, ha Isten megtart még ebben a világban, az Útmutatóban is olvashatjuk, a folytatásával együtt): „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” – Álljon itt az eredeti szöveg is: ἐν τούτῳ ἐστὶν ἡ ἀγάπη, οὐχ ὅτι ἡμεῖς ἠγαπήκαμεν τὸν θεόν, ἀλλ᾽ ὅτι αὐτὸς ἠγάπησεν ἡμᾶς καὶ ἀπέστειλεν τὸν υἱὸν αὐτοῦ ἱλασμὸν περὶ τῶν ἁμαρτιῶν ἡμῶν.
Itt pedig, ha időt szánsz rá, elolvashatod egy korábbi húsvéti igehirdetésemet:
https://garainyh.hu/wordtar2/Evangelikus%20lelkeszek%20igehirdetesei/Adami%20Laszlo%20irasai/A.%20L.%20Husvet%202020.%20NT.%20igehirdetes.pdf (lehet, hogy a teljes linket ki kell másolni a megnyitáshoz).
További reagálásokat már ne várjatok tőlem.
Evangélikusként tudom, hogy hitvallásaink Krisztus áldozatáról helyettes bűnhődésként, engesztelésként szólnak. Gondolom egy evangélikus lelkésznek nem kell ezeket az iratokat idéznem.
Született erről egy nyilatkozat is, pár éve: https://www.evangelikalcsoport.hu/2019/03/27/nyilatkozat-a-helyettes-bunhodesrol/
Girard kifejezetten tagadja Krisztus helyettes bűnhődését (erről Szalai világosan beszél az előadásában). Ezek után nem értem, hogy Ön hogyan fogadhatja el Girard tézisét, hiszen vagy Girardnak van igaza, és a hitvallásaink tévednek, vagy fordítva.
Maradok tisztelettel
Borbély Ákos
Kedves Péter!
Én olvastam Szalay András összefoglalóját. Többször is. Hasznos lehet, de nekem már elsőre is az volt a benyomásom, hogy nem annyira Girard műveinek, mint inkább a róla szóló angol nyelvű wikipédia szócikk ismeretén alapszik. Csak benyomás, hiszen objektíve bizonyítani nem tudom.
Javaslom, hogy a – talán nem abszolúte, de legalább egyre inkább – objektív ítélet érdekében olvassa az eredetit. Szívesen küldök frissített bibliográfiát (ha angolul is olvas, igencsak bőséges lesz a lista). Legalább ilyen bőséges a szekunder anyag is, de azt, a véleményem szerint hasznosabb későbbre hagyni.
https://kotoszo.blog.hu/2016/08/12/_kereszteny_vagyok_es_kerdeseket_teszek_fel_a_hitemmel_kapcsolatban
Régen nem foglalkoztam a girardizmussal, de ennek a vitának köszönhetően megint megnéztem Szalai András előadását. Szerintem Szalai nem csak a Wikipédia szócikkből indul ki, ahogy Sándor feltételezi, jól ismeri ezt a koncepciót. Ajánlom minden érdeklődőnek az alábbi előadást.
https://youtu.be/A_uB6yhiVnA?feature=shared
Ez az előadás szó szerint a Péter által belinkelt dolgozat szövege. Egyébként Szalai András eléggé korrekten mutatja be Girard sejtésének, felismerésének, hipotézisének, módszerének – bárminek is nevezzük – a lényegét. Csak azt nem értem, hogy miért olyan nagy gond az, ha valami egyszerre eléggé releváns és egyben meghökkentő, ennélfogva a korábban evidenciaként elfogadott előfeltételezések újragondolására indító. Miért az a legtermészetesebb reakció erre, hogy megpróbáljuk támadni, nevetségessé tenni, hitelteleníteni?
Hadd legyen szabad „mezei hívőként” hozzászólnom, mint olyan, aki teológiailag egyáltalán nem képzett, de nemrég egy baráti közösségben pont a fenti cikkben részletezett tanításokkal találkoztam, és ezen személyes apropó folytán szívesen osztom meg a véleményem (mint amire a komment szekció eredendően való). Ez a vélemény tehát nem a kommentekhez szól hozzá, hanem a cikkhez.
A felszabadító erejű, minden mást nem csak megelőző, hanem el is törlő krisztusi szeretetről van szó, aminek hatására mindenki Istennél köt ki, minden vallás oda vezet, stb. stb. nem ismétlem a cikk tartalmát. És igen, ez kedves, felszabadító erejű, és nem kárhoztat. Ez elfogad úgy, ahogy van, és azt az érzést és meggyőződést munkálja az azt hallókban, hogy végre nincs represszív közeg (lángoló betűs gyülekezeti fegyelem, esetleg vallás, egyház – bár kisegyházi, evangéliumi háttérből érkezve magam is berzenkedem az utóbbi két szótól), csak Isten mindent betöltő és elfogadó szeretete. Meggyőződésem, hogy ez utóbbi (Isten mindent felülmúló szeretete) egyébként tényleg van. A másik meggyőződésem pedig az, hogy ezt a fent leírt szeretettel bíró Istent a Bibliából lehet leghitelesebben megismerni, és hogy ami ott róla megtudható, nem minden fér bele ebbe a nagyon szimpatikus és inkluzív, de egyoldalú képbe. Mert Isten ugyan valóban mondja, hogy nem számítanak az áldozatok, de csak akkor, amikor ezek az engedetlenséggel és a képmutatással van szembeállítva, mert ezek fontosabbak, és amúgy sem az áldozat fogalmáról beszél, hanem konkrét elrendelt áldozat típusokról (ezek tényleg időlegesek voltak: lásd pl ma egyáltalán nincsenek gyakorlatban). Isten valóban hit által, ingyen adja a kegyelmet, de amikor pl. Pál erről beszél (Jakabig már el se menjünk), minden egyes esetben néhány versen belül ott van az is, hogy ez nem jelenti azt, hogy ne számítana a – mai szóhasználattal fogalmazzunk így – erkölcsi tisztaság. És ez utóbbi mit jelent? Nos hát azt, hogy valamit megtehetek, és valamit nem. És ha ez utóbbit mégis megteszem (arra gondolok, amit bűnnek hív a keresztény hagyomány) akkor, ha az embertársaim erre felhívják a figyelmemet (legyen az bármilyen szervezeti vagy szervezeten kívüli formában), az szorongást, megbántottságot stb okozhat bennem, amiért könnyen okolhatom a represszív gyülekezeti/egyházi közeget – hiszen az finoman szólva nem tökéletes – de elsősorban azért okozza bennem ezt a sok negatív érzést/megtapasztalást, mert ragaszkodom az óemberi, bűnös énemhez (ha élhetek egy ilyen ókonzervatív, kicsit sem pszichológiai megfogalmazással).
Igen. Istenben ott a végtelen szeretet, ami a lényege, és ott van Anániás és Zafira, akik esete után „nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet”. Ott van a krisztusi kegyelem, ami „minden bűnt elfedez”, ami megszabadít és üdvözít, és ott van az, hogy „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat”. És ki nem bocsát meg enélkül? Isten. Ugyanis éppen a szeretetének a megnyilvánulása Krisztus halála, nem pedig azon kívül, vagy annak ellenére szeret és bocsát meg. Sajnos, vagy nem sajnos, a Biblia alapján teljesen úgy tűnik, hogy Isten szentségének is megvannak a törvényszerűségei, és ezek akkor is léteznek, ha nem illeszkednek a mai korszellem által átitatott, senkinek rossz hírt nem hozó spirituális gondolatiságba, és szintén úgy tűnik, hogy független a mi lelki megbántottságunktól vagy meg nem bántottságunktól is. És igen. Isten amellett ilyen, hogy nagyon szeret. Így, kiegyensúlyozottan, ami szerintem az egész Bibliát jellemzi, mert úgy látszik Isten valahogy előre látta, hogy ha egyoldalúan írna bele csak kedves dolgokat, akkor az emberek az alapján nem lennének hajlandóak „öldökölni a földi tagjaikat”. Illetve ha csak kevéssé szimpatikus dolgokat írna bele, akkor pedig törvényként kezelnénk, csak hát attól meg nem fog üdvözülni senki.
És tényleg nem szeretnék belesimulni semmilyen olyan, sok más komment szekcióban uralkodó közhangulatba, amit ha kívülállók elolvasnak, akkor úgy reagálnak, mintha – Pált parafrazeálva – nyelveken szólnánk magyarázat nélkül. Ismerjék meg inkább az Isten népét arról, hogy szeretetben inti egymást. De mint a cikket egyszerűen elolvasó, arról véleményt formáló és azt megosztó egyszerű hívő, hadd jelenítsem itt meg azt a szempontot is, hogy merjünk hinni a Bibliának, merjük elhinni azt, hogy a Biblia elejét ugyanaz az Isten ihlette mint a végét, és ami közben változott, azok mi vagyunk. Hajlítsuk továbbra is magunkat Istenhez, ne pedig fordítva.
Kedves Mindenki! Holnap vasárnap. Készülök arra, hogy igét hirdessek. Evangéliumot. Nem egy jó lehetőséget, amit megfelelő feltételek együttállása esetén meg lehet ragadni, hogy aztán nagyon kelljen majd vigyázni, nehogy elrontsd, hanem evangéliumot. Isten teremtő, üdvözítő, újjáteremtő munkájáról. Egy áldással köszönök el. És nem biztos, hogy szeretnék itt tovább vitatkozni. Az sem biztos, hogy kíváncsi leszek arra a harmadik részre. Eddig legalábbis úgy tűnik, mintha nem sok értelme lett volna az itteni vitának. Visszacsinálni már nem tudom, de magam részéről szeretném lezárni. Ezt az áldást mindnyájatoknak,/mindnyájuknak mondom: Krisztus kegyelme elég neked. Isten szeretete elég neked. Bízzál, mert ő veled van a nyomorúság idején. Hozzá menekülhetsz üldözőid elől. Hozzá menekülhetsz bűneid terhével. Hozzá menekülhetsz vádoló lelkiismereteddel. Ha menekülsz előle, ő féltő szemmel követ, megkeres, és rád talál. Joga van hozzád. Mert ő teremtett téged. Övé vagy egészen. Kulcsa van szívedhez. Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. Ámen.
Üdv mindenkinek a pünkösdi-karizmatikusok népes táborából.
Sejteni lehetett, hogy Görbiczék görbületèvel nem ér véget a történet, lesznek itt még nagyobb csavarok is, útvesztők, zsákutcák, az eretnekségek és a félkrajcáros tévtanítások csodálatos labirintusában.
A cikkek jók, magukért beszélnek, a magyarázkodások harmatosak. Fehér Vera pedig, ha kérhetem, ne halásszon más vödrében! Lehet misszionálni az ateistákat, oké?! A keresztényeket hagyjuk meg ott, ahol vannak.
Ezektől a szövegektől, hogy “Isten jobb és szebb annál, mint gondoltad, és ahogy tanították neked eddig, és ha többre vágysz, csatlakozz a mi mentorcsoportunkhoz”, a falra mászom. Eléggé pikkelnek ránk a népegyháziak, nem hiányzik, hogy ez fokozódjon ilyen sületlenségek és nyomulás miatt. Egyébként meg, attól nem lesz több Krisztus-követő, ha mindig azt mondjuk nekik, amit hallani akarnak.
Remélem nem voltam félreérthető!
Kedves Józsi! Épp az ateistákat nem lehet misszionálni. Épp az ismeret nélküliek azok, akik egészében ki vannak téve a farkasoknak. Ilyen módon szinte kuriózum, amikor valaki az ismeretben teljes és ennek ellenére horogra akad – ilyen Bartha Istvánon és Cseh Péter Mihályon kívül nem nagyon akad, mivel ez a csapat – és a korrektség kedvéért fontos hangsúlyozni, hogy nem kizárólag Fehér Veráról van szó, itt legalább 8-10 nevet fel tudok sorolni – éppen rájuk veszélyes. Ezek az emberek, akiket elhitetnek, ártatlanul és őszintén keresik az Urat, amikor horogra akadnak. És még valami: én magam is pünkösdi-karizmatikus hátterű vagyok és biztosíthatlak, hogy ezeknek az embereknek semmi köze hozzánk. Vera maga mesélte, hogy őt anno a saját gyülekezete figyelmeztette, sőt valamiféle konferenciát szerveztek a Rabe-féle tanok ellen – gondolom valahogy így próbálták feldolgozni a felismert eretnekséget. De utólag Fehér és Bartha kinevették őket, hogy szűk látókörükben mennyire nem értették azok az „igazságot”… Gondolom ilyen az, amikor minden hülye szembejön az autópályán.
Kedves Ujszászy Kovács Kata! „Ezek az emberek, akiket elhitetnek, ártatlanul és őszintén keresik az Urat, amikor horogra akadnak.” – Azok az emberek, akik őszintén keresik az Urat, azok meg is találjál! (Bölcs. 6,12; Zsolt. 34,10) Isten kegyelme legyen veled!
Féljétek az URat, ti, szentjei, mert nem szűkölködnek az istenfélők. (Zsolt:34:10)
Aki korán reggel keresni kezdi, nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja. (Bölcs 6:12)
Ezek az Igék?
Én ezt látom az egyik leginkább ide vonatkozónak:
„… hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak. Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim4:1-5)
Így igaz, és mindezeket Isten kegyelme nélkül lehetetlen megtennünk, hogy ne önmagunkkal dicsekedjünk, hanem Vele. Ő adja meg mindezeket az Isten Lelke által, Aki bennünk lakik. Nélküle még lélegezni sem tudnánk, mert minden jó Tőle származik. Nekem ez a kedvenc igeszakaszom, ami tudom, hogy ma is ugyanúgy érvényes:
„Mivel tehát hit által igazultunk meg, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Általa szabad utunk van hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk, és dicsekszünk az Isten dicsőségének reménységével. De nemcsak ezzel dicsekszünk, hanem a szenvedéseinkkel is, tudva, hogy a szenvedés állhatatosságot munkál, az állhatatosság pedig kipróbáltságot, a kipróbáltság pedig reménységet. A reménység pedig nem szégyenít meg, mert Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Mert Krisztus, amikor még erőtlenek voltunk, a maga idejében meghalt az istentelenekért. Hiszen az igazért is alig hal meg valaki, ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Isten pedig a hozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Miután most már megigazultunk az ő vére által, még sokkal inkább megmenekülünk a haragtól őáltala. Mert ha akkor, amikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, mennyivel inkább megtartatunk az ő élete által, miután megbékéltünk vele! Sőt ezenfelül még dicsekszünk is Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most a megbékélést nyertük.” (Rom 5: 1-11)
Isten kegyelme, áldása, világossága és Atyai szeretete töltse el a szíveteket túlcsorduló gazdagságának kimeríthetetlen mértéke szerint!