Kevin Vanhoozer: A Szentírás tévedhetetlensége

Míg az ihletettség a Biblia tekintélyének eredetére vonatkozik, addig a tévedhetetlenség fogalma a természetét írja le. Tévedhetetlenség alatt nemcsak a Biblia „tévedéstől való mentességét” értjük, hanem azt is, hogy nem képes tévedni. (Ezt a szempontot hasznos lehet úgy szemléltetni, ha összehasonlítjuk egy másik különbségtétellel, nevezetesen azzal, hogy különbség van Jézus bűntelensége, illetve bűn nélküli volta és a feddhetetlensége, vagyis a bűnre való képtelensége között.) A tévedhetetlenség pozitív értelemben a Biblia egyik központi és döntő fontosságú tulajdonságára utal, mégpedig a teljes megbízhatóságára.

A bibliai tévedhetetlenség tanának alapja egyrészt Isten természetében, másrészt a Biblia önmagáról szóló tanításában rejlik. Először is, ha Isten tökéletes – mindentudó, végtelenül bölcs és jó –, akkor ebből az következik, hogy mindig az igazságot mondja. Isten nem hazudik; nincs olyan dolog, amiről Istennek ne lenne tudomása. Isten igéje tehát minden olyan tévedéstől mentes, amely akár tudatos csalásból, akár tudattalan tévedésből, azaz tájékozatlanságból ered. Ez a zsoltáros, a próféták, az Úr Jézus és az apostolok egybehangzó tanúságtétele. Másodszor, a Biblia Isten írott igéjeként beszél önmagáról. Így emberi mivolta mellett (amelyet soha nem is tagad) a Biblia az Isten igéje státuszából fakadó kiváltságokat és előjogokat is élvezi. Isten igéje tehát teljes mértékben megbízható, hitelesen tárja elénk a valóságot, „lábunk előtt mécses” (Zsolt 119,105).

Ha ennyire nyilvánvaló e tanítás bibliai és teológiai alapja, akkor miért sugallják mégis napjainkban egyesek, hogy a Biblia tévedhetetlensége viszonylag új keletű fogalom? Igaz-e az, ahogyan egyesek felvetették, hogy „a Biblia tévedhetetlensége” viszonylag új keletű kifejezés? Igaz-e az, ahogyan egyesek állítják, hogy a tévedhetetlenség tanát a 19. században Princetonban „találta fel” B. B. Warfield és Charles Hodge, és ezért újdonságnak számít a teológia történetében? E kérdésre válaszolva fontos megjegyezni, hogy tanok/tantételek csak akkor keletkeznek, ha szükség van rájuk. Doktrínák akkor születnek, ha tagadnak valamit, amit a hit implicit módon tartalmaz; ha a hamis tanítás explicit cáfolatot idéz elő. Ez éppúgy igaz a tévedhetetlenségre, mint a Szentháromságról vagy a hit általi megigazulásról szóló tantételekre.

A Biblia megbízhatóságát az egyház története során mindenki elfogadta hallgatólagosan. Ilyen módon a teológusok csupán maguknak a bibliai szerzőknek a nézetét képviselték. Maga Jézus idézi a Szentírást, és hangsúlyozza, hogy szavai igazak és megbízhatók, mégpedig teljes mértékben megbízhatók. Az újszövetségi szerzők osztják és tükrözik ezt a hozzáállást – a Szentírás ilyetén „nagyrabecsülését” a megbízhatóságát illetően –, legyen szó akár a hit és az üdvösség kérdéseiről vagy az azzal kapcsolatos meggyőződésről, hogy minden, amiről a Biblia beszél – beleértve a tudományt és a történelmet is – megbízható. A kérdés kapcsán az egyik felmerülő nehézség az, hogy anakronisztikusnak tűnik: inkább korunk aggodalmait (beleértve a tény és az igazság közötti kétes dichotómiát) tükrözi, semmint az egyházatyákét és a reformátorokét.

Az egyházatyákról tudjuk, hogy a Szentírás isteni szerzőségét vallották. Az emberi szerzők sokféle hangja mögött a Szentlélek hangját vélték felfedezni, aki a Szentírás végső szerzője. Még ha ezt egyesek ürügyként használták is arra, hogy allegorikus értelmezéssel keressék a rejtett igazságokat, inkább az volt a jellemző, hogy úgymond „túl sok” igazságot tulajdonítottak a Szentírásnak, mintsem túl keveset. Az egyházatyák számára elképzelhetetlen lett volna azt sugallani, hogy a Biblia tévedéseket tartalmaz. Augustinus például azt írta, hogy a bibliai tekintély megdőlne, ha a szerzők olyan dolgokat állítanának, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Bár Augustinus figyelmeztette a keresztyéneket, hogy a tudományos tényekkel kapcsolatos tudatlanságukat semmiképp se leplezzék a Szentírásra való könnyelmű hivatkozással, ő is úgy vélte, hogy a bibliai írók nem követtek el tudományos hibákat. Az „igaz” tudományos felfedezések mindig összeegyeztethetők a Szentírással. Augustinus igyekezett megmutatni, hogy nincsenek ellentmondások sem a Biblia különféle részei, sem a Biblia és a máshonnan szerzett, Biblián kívüli igazságok között. Bárhogy is vélekedjünk az ilyen kísérletekről, meggyőző bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a patrisztikus szerzők egységesen vallották a Biblia megbízhatóságát.

Ugyanígy a reformátorok is megerősítették a Biblia megbízhatóságát. A tudósok között ugyanakkor vita folyik arról, hogy vajon Luther és Kálvin csak az üdvösséggel kapcsolatos kérdésekre korlátozta-e a Szentírás megbízhatóságát, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a kevésbé fontos kérdésekkel kapcsolatos tévedéseket. Való igaz, hogy mind Luther, mind Kálvin tudatában volt a Szentírás nyilvánvaló diszkrepanciáinak, és gyakran beszéltek „tévedésekről”. Közelebbről megvizsgálva azonban úgy tűnik, hogy az eltéréseket és hibákat következetesen a másolóknak és a fordítóknak tulajdonították, és nem a Szentírás emberi szerzőinek, még kevésbé az isteni szerzőnek, a Szentléleknek. Például Kálvin felfigyelt arra, hogy Pál ószövetségi idézetei (pl. Róm 10,6 és 5Móz 30,12) nem mindig pontosak, és exegetikailag sem mindig helytállók, de ebből nem következtetett arra, hogy Pál ezzel hibát követett volna el. Ellenkezőleg, Kálvin megjegyezte, hogy Pál nem is annyira más értelmet tulajdonít Mózes szavainak, mintsem inkább alkalmazza őket a szóban forgó téma tárgyaláskor. Sőt Kálvin kifejezetten elutasítja azt a felvetést, hogy Pál elferdíti Mózes szavait.

Tantételeket azért fogalmaznak meg, hogy megcáfolják a tévedést és megóvják a kinyilatkoztatott igazságot. Ahogy a bibliai tekintély is csak a 16. században vált a protestáns hitvallások részévé – ellensúlyozva azt az elképzelést, hogy a hagyomány az egyház legfőbb tekintélye –, úgy a bibliai tévedhetetlenség tanát is csak azért fogalmazták meg explicit módon, hogy ellensúlyozzák a Biblia megbízhatóságának határozott elutasítását. Ezek a kétségek nagyjából egy időben jelentek meg a modernitással és a bibliaértelmezés jellegzetesen modern módszerével, a bibliakritikával. A 18. század számos úgynevezett „felvilágosult” gondolkodója elfogadta a deisták azon meggyőződését, hogy az igazság forrása az értelem és nem a kinyilatkoztatás. A Bibliát egyre inkább úgy kezdték tanulmányozni, mint bármely más könyvet, olyan naturalista előfeltevések alapján, amelyek kizárják Istennek a történelemben való cselekvési lehetőségét. Ennek megfelelően a bibliakritikusok egyre szkeptikusabbá váltak a Szentírás természetfeletti eredetéről szóló saját beszámolójával kapcsolatban, és a történelmi valóság rekonstruálására törekedtek. Úgy gondolták, hogy az ismeretek terén való fejlődés és a megváltozott világkép szükségessé teszi a bibliai tekintély revideálását. A történetkritikusok azzal érveltek, hogy a bibliai szerzők koruk gyermekei voltak, akiknek az ismereteit – amikor a műveiket írásba foglalták – az uralkodó világnézet zárta korlátok közé. A bibliai tévedhetetlenség tanítása a Szentírás természetfeletti jellegével szemben támasztott széles körű gyanakvásra és az isteni szerzőség gyakorlatilag magától értetődő tagadására adott reakcióként fogalmazódott meg explicit módon kifejtve (pl. Warfield és Hodge által), de hallgatólagosan persze már a legkorábbi időktől fogva létezett. Ami azonban a bibliai tévedhetetlenség tanában kifejezetten megfogalmazódik, az nem is a teológiai újdonság, hanem annak a kifejtése, amit az egyháztörténelem nagy részében implicit módon és gyakorlatilag mindig is magától értetődőnek tekintettek.

Mit mond ki tehát explicit módon a bibliai tévedhetetlenség tana? A következőképpen pontosíthatjuk a tévedhetetlenség előzetes definícióját a megbízhatóság szempontjából: A Szentírás tévedhetetlensége azt jelenti, hogy a Szentírás az eredeti kéziratai tekintetében és a(z adott) szerző intenciójának megfelelően értelmezve igazat szól mindenben, amit állít. Azáltal, hogy azonosítja azokat a kritériumokat, amelyek érvényesülése mellett a Szentírás igazat szól, e meghatározás nem teszi értelmetlenné a tévedhetetlenség fogalmát; ehelyett két döntő jelentőségű kritériumot ismer el, amely lehetővé teszi a hívők számára, hogy e tantételt a megfelelő összefüggésben értelmezzék. Vizsgáljuk meg részletesebben ezt a két kritériumot.

Az első: a Szentírás valóban az „eredeti kéziratokban” szólal meg. Már láttuk, hogy a reformátorok képesek voltak megerősíteni a Biblia megbízhatóságát és elismerni a hibás fordításból vagy átadásból eredő hibákat. Válaszul az ellenvetésre, miszerint ma már nem rendelkezünk az eredeti kéziratokkal, muszáj rámutatnunk arra, hogy a szövegkritikai tanulmányoknak köszönhetően rendkívül közel kerültünk az eredeti szöveghez. A viszonylag kis számú szövegváltozat többnyire nem befolyásolja, hogy rekonstruáljuk az eredeti szöveget. Ugyanakkor fontos, hogy ne tulajdonítsunk tévedhetetlenséget az eredeti szövegek másolatainak, hiszen ezek egy nagyon is emberi komponenst tartalmazó közvetítési folyamat termékei.

A második megkötés ugyanilyen fontos: „ha az intenció szerinti értelemnek megfelelően értelmezik”. Nagy a kísértés arra, hogy ugyanazt a tekintélyt tulajdonítsuk az értelmezésünknek, mint magának a bibliai szövegnek. A tévedhetetlenségről szóló tanítás lényege azonban – akárcsak a sola Scriptura (egyedül a Szentírás) tanának –, hogy felhívja a figyelmet az Isten igéje és az emberi szó közötti különbségre. Az eltérő bibliaértelmezések az emberi szó kategóriájába tartoznak. Ezért fontos, hogy ne tulajdonítsunk tévedhetetlenséget az értelmezéseinknek. Válaszul arra az ellenvetésre, hogy nem rendelkezünk az úgynevezett „helyes értelmezéssel”, nem a tévedhetetlenségre, hanem a Szentírás világosságára/érthetőségére (perspicuitas) kell hivatkoznunk. A bibliaértelmezéssel kapcsolatos esetleges konfliktusokat végső soron a tévedésre hajlamos értelmezőnek kell tulajdonítani, nem pedig a tévedhetetlen szövegnek.

Vajon összeegyeztethető a tévedhetetlenség tana a Szentírás emberi természetével? A tévedhetetlenséget kritikával illetők közül egyesek azt állítják, hogy Istennek „hozzá kellett igazítania” üzenetét a kor nyelvezetéhez és gondolkodásmódjához, hogy hatékonyan kommunikáljon. Vajon az emberi nyelv és gondolkodás kategóriáinak átvételével Isten kommunikációja egyúttal integrálja a világról vagy az emberi természetről alkotott elavult nézeteket is? Igazat beszél-e Isten akkor, amikor azt mondja, hogy a nap „felkel”, ha pontosan tudja, hogy a nap nem mozog? Vét-e a Biblia tudományos hibát akkor, amikor a nap „felkeléséről” beszél? Erre az ellenvetésre azt válaszolhatjuk, hogy az akkori köznyelv használata még nem jelenti azt, hogy elkötelezzük magunkat a szó szerinti igazság mellett. Nem szabad összekeverni egy társadalmi konvenciót a tudományos állítással. Amikor azt mondjuk: a „nap felkel”, akkor egy metaforát használunk – ráadásul olyat, amely emberi tapasztalat szerint igaz. Az ellenvetés egyszerűen túl sokat állít: ha az ihletett szerzők olyan ősi gondolkodásmódot használnak [és annak általános, köznyelvi kifejezését – a ford.], amely tudományos tévedésekhez vezetett, akkor vajon nem vezetett-e ugyanez tévedésekhez a hit és a gyakorlat kérdéseiben is? Végül is „tévedni emberi dolog” – vagy mégsem? Bár a közmondásban rejlő bölcsesség egyenlőségjelet tesz az emberi mivoltunk és a gyarlóságunk (tévedésre hajlamos természetünk) közé, Krisztus bűntelen életének paradigmája azt mutatja, hogy az egyik fogalomnak nem kell okvetlenül következnie a másikból. Isten igéje – vonhatjuk le a következtetést – ölthet emberi formát, megtestesülhet, tehát írásba foglalható anélkül, hogy feladná a bűntelenség és az igazság iránti igényét.

Azt jelenti tehát a tévedhetetlenség, hogy a Szentírás minden szava szó szerint igaz? E kérdéssel kapcsolatban mind a médiában, mind az akadémiai körökben nagy zűrzavar uralkodik. Először is szükséges megállapítani, hogy a szavak önmagukban sem nem igazak, sem nem hamisak; az igazság az állítások sajátossága. Másodszor, a szemellenzős biblicizmus ellenzői gyakran hozzájárultak a zűrzavarhoz azzal, hogy kikarikírozták a szó szerinti igazság fogalmát. A tévedhetetlenség kritikusai jellemzően „szó szerinti igazságról” (literális igazság) beszélnek, amikor valójában literális hermeneutikára gondolnak, azaz arra, hogy mindent szó szerint veszünk. A tévedhetetlenség védelmezőinek tehát nagy gondot kell fordítaniuk arra, hogy megkülönböztessék a szó szerinti igazság fogalmát attól a fajta szó szerinti értelmezéstől, amely keresztülgázol a szerző szándékán és a szöveg irodalmi formáján.

Ezt a zűrzavart talán úgy lehet a legjobban feloldani, ha a másik végéről fogjuk meg a kérdést. Mi számít hibának? Ha azt mondom, hogy az előadásom egy órán át tart, holott valójában csak ötvenkilenc perces, akkor hibát követek el? Ez a hallgatóság elvárásaitól és a megjegyzésem kontextusától függ. A mindennapi beszélgetésekben a kerek számok tökéletesen elfogadhatók, senki sem vádolna azzal, hogy tévedek a megadott számokkal kapcsolatban. Más kontextusban azonban másfajta pontosságra van szükség. Egy BBC-is televíziós producernek például pontosan tisztában kell lennie a percek számával. A lényeg a következő: hogy mi számít hibának, az attól függ, hogy az olvasó milyen pontosságot és precizitást várhat el joggal. A hiba tehát kontextusfüggő fogalom. Ha nem lépek fel a tudományos pontosság vagy a technikai precizitás igényével, igazságtalan lenne tévedéssel vádolni. Sőt épp a túlzott pontosság lehet zavaró („Az előadásom ötvenkilenc perc és nyolc másodperc hosszú lesz”), és valójában akadályozhatja a világos kommunikációt.

Definiáljuk tehát a hibát vagy tévedést úgy, mint állításaink igazolásának kudarcát. A Biblia azért megbízható, mert beigazolódnak az állításai. Ebből következik, hogy először is meg kell határoznunk, hogy milyen állításokról van szó, mielőtt túl gyorsan eldöntenénk, hogy mely kijelentés számít igaznak vagy hamisnak. Ha a tévedés valóban kontextusfüggő fogalom, akkor azok, akik tévedéseket vélnek felfedezni a Szentírásban, jól tennék, ha először a Szentírás állításainak kontextusát állapítanák meg. Ha a Bibliát egyfajta vaskos literalizmus szemüvegén keresztül értelmezzük, akkor éppen a Szentírás állításainak különféle kategóriáit hagyjuk figyelmen kívül. Ha a Biblia minden egyes mondatát úgy olvassuk, mintha az a világban lévő dolgokra vagy egyfajta időtlen igazságra vonatkozna, akkor félreértelmezzük a Szentírás nagy részét. Ahogyan az olvasónak tekintettel kell lennie a metaforákra (kevesen reagálnának úgy Jézusnak a Jn 10,9-ben szereplő állítására – „Én vagyok az ajtó…” –, hogy elkezdik keresni a kilincset), úgy érzékenynek kell lennie az irodalmi műfajokra is (pl. a bibliai kijelentések irodalmi kontextusára).

Vajon a Szentírás minden szava szó szerint igaz? Nos, a probléma ezzel a kérdéssel az, hogy egy téves (és jellemzően ki nem mondott) feltételezés rejtőzik mögötte, nevezetesen, hogy a szó szerinti igazság mindig szó szerint, azaz literálisan értendő – mintha a történelemre vagy a természet „tényeire” való hivatkozásról lenne szó. Éppen ez a hibás feltételezés – tehát hogy a Biblia mindig tényeket állít – készteti arra a tévedhetetlenség egyes jó szándékú védelmezőit, hogy kétségbeesetten harmonizálják azokat az evangéliumokban található ténybeli vagy kronológiai eltéréseket, amelyek ellentmondani látszanak egymásnak. Végső soron a princetoniak Szentírás-felfogásában nem is az volt az újdonság, amit a Biblia megbízhatóságáról vallottak, hanem a nyelvvel és az értelmezéssel kapcsolatos azon sajátos nézetük, miszerint a bibliai szöveg jelentése mindig megfelel annak a történeti vagy tanbéli ténynek, amelyre konkrétan utal. Érvelésük inkább a nyelvről és az értelmezésről vallott nézetük, semmint a Szentírásról vallott tanításuk gyümölcse.

De mi van akkor, ha az evangélisták szándéka eredetileg nem is az volt, hogy kronológiai pontossággal számoljanak be történelmi eseményekről? Mi van akkor, ha az evangélisták legtöbbször csak Jézus tanításának a tartalmát/lényegét akarták közölni, nem pedig minden egyes szavát? Mielőtt a Biblia megbízhatóságát kiterjesztenénk a történelem vagy a csillagászat területére is, vagy pusztán az üdvösséggel kapcsolatos kérdésekre korlátoznánk, fel kell tennünk a kérdést, milyen jellegű-műfajú irodalomról van szó. A jelentésre vonatkozó kérdésnek tehát meg kell előznie az igazságra vonatkozó kérdést. Mielőtt dönthetnénk egy adott állítás igazságtartalmáról/megbízhatóságáról, muszáj meghatároznunk, hogy egyáltalán milyen jellegű állításról van szó. A bibliai apokaliptika műfaji tekintetben teljesen más [és így a hangsúlyai és az értelmezése is – a ford.], mint Jézus példázatai, maga az evangélium vagy az ószövetségi bölcsességirodalom. Ezért azt kell mondanunk, hogy a Szentírás szó szerinti, literális értelme nem más, mint a [műfajilag meghatározott – a ford.] irodalmi jelentése: az, amit a szerző az adott irodalmi/műfaji keretek között és azokon keresztül közvetíteni akart. A tévedhetetlenség azt jelenti, hogy minden mondat, ha helyesen (azaz műfajának és irodalmi jelentésének megfelelően) értelmezzük, teljes mértékben megbízható.

A Biblia tekintélyének jelölésére használt régebbi kifejezés – tévedhetetlenség – tehát továbbra is hasznos számunkra. A tévedhetetlenség azt jelenti, hogy a Szentírás soha nem vét vagy hibázik a célja tekintetében. A Biblia minden egyes állítását igazolja, beleértve az igazságra vonatkozó állításait is. Isten igéje soha nem vezet tévútra. Fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy a nyelvet sokféle célra lehet használni, és nem csak tények közlésére. A tévedhetetlenség (inerrancia) tehát a hibátlanság (infallibilitás) egyik alcsoportja: amikor a Bibliának az a célja, hogy igaz állításokat tegyen, akkor azt hiba nélkül megteszi. Ugyanakkor mindezeken túlmenően az egyéb beszédaktusai – a figyelmeztetések, az ígéretek és a kérdések – is hiba nélküliek.

A Biblia saját igazságértelmezése a megbízhatóságot hangsúlyozza. Isten igéje azért igaz, mert hagyatkozhatunk rá, bízhatunk benne – bízhatunk abban, hogy igazolja az állítását és beteljesíti a célját. Ezért beszélhetünk a Biblia ígéreteiről, parancsairól, figyelmeztetéseiről stb. úgy, hogy azok „igazak”, amennyiben bizton hagyatkozhatunk rájuk. E két kifejezés – a tévedhetetlenség  és a hibátlanság – együttesen arra emlékeztet minket, hogy Isten igéje teljes mértékben megbízható nemcsak akkor, amikor szólja az igazságot, hanem akkor is, amikor cselekszi.

***

• Szerző: Kevin Vanhoozer, amerikai teológus (Trinity Evangelical Divinity School (TEDS)). Kutatási területe: rendszeres teológia, hermeneutika és posztmodernizmus
• Forrás: https://www.mercypres.org/wp-content/uploads/2014/02/The-Inerrancy-of-Scripture-Vanhoozer.pdf
• Fordította: Márkus Tamás András
• Kevin J. Vanhoozer oldalunkon szereplő korábbi írása: A Szentírás teológiai értelmezésének tíz pontja