12
okt
2024

Reflexiók: a hazugság tükrében – I. rész

 

„Aki lerontja a kőkerítést, azt megmarja a kígyó”
Préd 10,8

 

 „Néhány keresztény szinte vért izzad Jézusért, és ettől csak rosszul lesznek és elfáradnak. Ha te ilyen vagy, akkor nem az erőfeszítéseddel vagy a vágyaddal van a probléma, hanem az evangéliummal. Ez fertőzött.
Mérgezett kútból iszol és ez megbetegít.”

 

Hát minden hazugság volt!

Hamis egyházak, hamis tanításokkal, hamis egzegézisekkel zártak engem hamis tudatállapotokba.

Itt az idő, hogy feleszméljek és meghalljam az új, pusztába kiáltó szavakat és mint elvásott bortömlőt, vessem le a régi ruhát és öltözzek az újba, mert most megnyílik előttem az eddig eltagadott igazság; most végre – életemben először – megízlelhetem az igazi újbort, és bárki állította ennek ellenkezőjét, igenis beletekinthetek a valódi Isten-arcba. És nem halok meg, hanem élek.

Sőt, most élek majd  igazán! 

Egy facebook csoportban kezdődött. Már a pontos idejét sem tudom mikor. Talán a covid sokakat online kapcsolatokra korlátozó időszakában, amikor a gyülekezetek többsége zárva volt. Egyedül a szomjúság nem került karanténba. Az Istenkeresők szomjaztak. A bizonytalanság idején, ha lehet még jobban. Hozzám hasonlóan, sokan kerestek online csoportokban testvéri közösségeket, bátorítást, Igékről való elmélkedéseket, bizonyságokat, tanúságtáteleket.

Nem tudom már hogyan kerültem „ODA”.

Első pillantásra minden olyan ismerősnek tűnt: kereszt, Igék, Jézus neve, kegyelem, az Atya emlegetése és az online keresztény csoportok elmaradhatatlan „ámenezése.”

Azóta bizton tudom, hogy ez a világon semmit nem jelent.

 

„Nem mindenki, aki mondja nekem Uram Uram..”

A social média tele van a Jézus nevét cégérként hordozó csoportokkal, olyanokkal is, akik valójában az Igazságtól vagy messze elhajlottak, vagy meg sem volt az bennük sohasem. Nem tudom miért voltam meglepve, láttam én már annyi mérgezett vizet vonzó palackokban áruló, önjelölt tanítót a „lélekpiacon” forgolódni, hogy lehettem volna sokkal-sokkal gyanakvóbb is. Két csepp gyorsan ölő méreg a tisztának látszó vízben, éppúgy elpusztítja a testet, mint fél bögrényi belőle. A szellemi dolgokban is hasonlóan működik ez. A karizmatikus kereszténység olykor váratlan sajátosságain megedződve, mélyen meg vagyok győződve, hogy a végeredmény szempontjából majdnem mindegy, mennyire van megrontva az Igazság: misztikusok, new age-esek is Isten Igéjét használják ösvényre ejtett morzsaként. Csak épp ez a morzsaút a rengetegbe befelé és nem pedig kifelé, a világosságra, a hazafelé tartó útra mutat.

Amikor 8 évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy elhagyom a történelmi felkezetek szabályozott teológiai egységén álló tanításainak „biztos kikötőjét”, nem gondoltam milyen nehéz lesz zavaros vizeken evezni; hogy a különféle egzegézisek nyomán, hány értelmezés-specifikus Jézus mutatkozik majd be nekem. Sokan vannak. Többféle igazságot kínálnak. Egy azonban közös bennük: mindegyik az egyedüli igaznak láttatja magát, a többit pedig hamisnak mondja.

 Van köztük, akit könnyen és hamar, van akit nehezen és csak sokára lehet leleplezni, és vannak, akik olyan megtévesztésben tartanak Istenkereső szíveket, hogy hacsak a Lélek fel nem fedi a hamisságot, emberileg nincs esély a bűvkörükből való szabadulásra.

Igazi kemény, lápos terület ez. Rengeteg találomra bolyongóval és sok-sok menthetetlenül sárba ragadt, elhitetett emberrel. Vérzik a szívem értük.

Nem hittem volna, amikor gyermekként először olvastam a végidők hamis tanítóiról, a becsapott hívekről, akik ördögi szellemek tanítására hallgatnak, a viszkető fülűek étlapszerű, egyedi igényekre hangolt eledeléről, – hogy az majd ilyen lesz. Ilyen csúszós, nehéz, fojtó, ragacsos és sötét ingovány.

Nagyon mélyen kialakult bennem az a meggyőződés, hogy még aki azt hiszi a legszilárdabban áll is, az is elesik majd az Igében való mély ismeret és az Isten Szent Lelkével való állandó, szoros – minden eddiginél szorosabb – egységben járás nélkül. A szívemhez közel álló Igék jönnek fel bennem, amikor erre gondolok: „Lábam előtt mécses a Te igéd…ösvényem világossága” – mennyire kijózanító, hogy azok a számomra kedves, gyerekként még lírainak tetsző zsoltárok, metaforák, hasonlatok – hogyan váltak kijózanítóan pragmatikus, gyakorlati útmutatásokká mostanra, amikor minden megváltozott a világban; megnőtt a tét és lassan, de biztosan mindent elborít a sötétség körülöttünk. És valóban: hamar átélhetővé vált, hogy a világos és biztos útról való letérés – túlzás nélkül – egyet jelent a mocsárban való kockázatos bolyongással, ahol úgy villannak fel időről-időre hamis világosságok, mint a mélybe csalogató lidércfények.

Isten tudta előre mit kockáztat a népe, ha nincs mély igeismerete, megtéveszthetővé válik: „elvész az én népem, mivelhogy ismeret nélkül való”

 

Játék a szavakkal

A csoport bizonyos értelemben tipikus volt: a különféle posztok után ömlöttek az „ámen-ek, a szívecskék, az imádkozó kezek, a „köszönöm”-ök. Az emberek csak gyűltek és gyűltek – minden nap 10-20 új tagot köszöntött a csapat, ha a vállalatok értékesítői dolgoznának ilyen sikerességi rátákkal, egykettőre  nyugat-európai színvonalra perdülne hazánkban a GDP.

Ám hamar kiderült, hogy valami nem stimmel a posztokkal.

A metanoia fontosságát hangsúlyozták; hogy minden embernek rá kell ébrednie kicsoda is Krisztusban és le kell vesse az ún. „hamiséntudatot”, hogy felvehesse helyette a valódi identitását.

Ez eddig még egy átlagos karizmatikus narratívának is beillett volna, hiszen ők is nagy hangsúlyt fektetnek az értelem megújítására Róm 12,2 alapján. Szintén erőteljes volt  a megigazulás tanuk is – mind fontos mérföldkövei voltak az én személyes keresztény életemnek is.

De legtöbb „tanítás” a kegyelem hangsúlyozásáról szólt. Ismertem a hiperkegyelmes buzzword-öket, de ez zavarosabb volt a megszokottnál. Hamar feltűnt, hogy new age-ből ismert terminológiákat is használnak, a logikai levezetéseik (meglepő, de itt olyanok is voltak) igen hasonlítottak a keleti vallások, főként a buddhizmus egy-egy alapvetésére. Biztos vagyok benne, hogy az átlagemberek számára nehezen követhető érveléseket lehetett ott olvasni. Pár bejegyzést átolvasva, az lett a benyomásom, hogy hiperkegyelmes, szinkretista tanítói csoportban vagyok.

Ahogy elmélyedtem a posztokban, egyre nagyobb békétlenséget éreztem, valami szorongatni kezdett torok tájon. Mindig ezt érzem, ha valaki hamisan tanít, hazugságot, megtévesztést kever az Igék magyarázatához.

Azt hirdették, hogy minden ember újjászületett, üdvösséget kapott, az egyházak pedig szó szerint hazugságban tartottak mindenkit. Krisztus kereszten bevégezett egyszeri, tökéletes áldozatával, minden ember üdvösségét elhozta, függetlenül attól, hogy az embernek egyéni szinten van-e tudomása erről, vagy sem.  Örökre mindenki megváltatott. Semmi szükség megtérésre, sőt még hitre sem, mert mindenkit az Atya hite tesz alkalmassá arra, hogy felismerje megigazult Fiúságát. Mivel mindenki szentté is vált egyben, semmi szükség megszentelődésre sem: utóbbit az egyház találta ki, hogy örökös bűntudattal manipulálja -és egyben fennhatósága alatt tudja tartani – a tömegeket. De most eljött az idő, amikor ők, akik végre értik ezt az „igazi evangéliumot” megosztják a világgal mindazt, amit eddig elrejtettek az emberek szeme elől. Ez lesz a foglyok megígért szabadulása, a  megkötözöttek valódi megoldása.

Nem emlékszem mikor léptem a tettek mezejére, de úgy hiszem, valahol félúton a „nincs ítélet, nincs pokol” és a „sátán nem más, mint egy tudati konstrukció: a korábbi >>hamisén<< meggyőződésünk” között.

Nagyon hamar eljutottam egy mélységes harag állapotába. Lehet ezt hívják szent haragnak – a megfont korbács a kalmárok elűzéséhez. Nem az öt ember miatt haragudtam, akik tudták, hogy az Ige ellenében tanítanak, – ha más nem azért, mert az egyikük köztük korábban katolikus pap volt: nyájat pásztorolt, szemináriumba járt. Tanulta az Igét.

A mögöttük álló gyanútlan, Igeismerettel nem bíró, de Istent kereső emberekért, akik bizony falták ezt a hazugságot. Tetszett nekik.

„Végre értették” amit a templomban nem.

Én meg közben arra gondoltam, hogy a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését, és az Istenfiak helyett, kútmérgezőket kapnak.

Elkezdtem én lenni az, aki „ámen”-ek és szívecskék helyett Igéket kommentel. Rengeteg Igét. Ha posztoltak valamit, mellé tettem az Igét, ami világosan cáfolta a posztot. Könnyű volt. Nagyon hamar lelepleződik a hazugság.

Persze kinevettek. Sőt, kigúnyoltak. Egycsapásra sötét vallásban ragadt, megvezetett, törvénykező, kárhoztató, lesajnált szerencsétlen lettem. De hisz honnan is érthetnék én bármit, mikor kijelentéseket sem kaphatok, mivel „Isten Szent Szellemének” keresztségében sem részesültem, arról meg fogalmam sincs – a „vallásban” élők még ezt sem tudják -, hogy az igazi keresztség Mk 16:16-ban, nem a víz általit jelenti.

Hamar kiderült, hogy annyira járatlan vagyok „Isten igazi igazságában”, hogy még azt sem tudom, hogy az Ószövetség már nem érvényes. Az Újszövetségből a szinoptikusok tanításai pedig sohasem voltak azok, hiszen azokat Jézus kizárólag a zsidóknak szánta. Nekünk, megváltott „új éntudattal rendelkezőknek”, kizárólag János evangéliuma és a Pál levelek bizonyos részei szólnak. Az ugyanis a valódi evangélium. De ezt én nem tudhatom.

Hát bevallom, erre az érvelésre nem készültem előre. Rosszul állt a szénám.

Azonban volt egy probléma is, ami hamar megmutatkozott: mivel az ilyesféle Ige-mazsolázással sem tudták teljes egészében befoltozni az univerzalista, hiperkegyelmes, new age-es, szinkretista, sátántagadó konstrukciójuk és a Biblia között tátongó hatalmas szakadékokat, kellett valami, ami mégis kellő referenciának tűnik.

Már azokban az időkben is citálták és sokat emlegették az úgynevezett Tükörbibliát. Egyszer posztolták a Ján 3,16-ot, de annyira nonszensz parafrázis volt, hogy ezt meg én nevettem ki.

Ma már úgy látom, hiba volt.

 

Hattyú a homokban

Hogy melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, végül is mindegy már: nyilvánvalóan a „tanítók” maguk is sejtették, hogy előbb-utóbb gond lesz azzal, hogy a tanítások semmilyen összhangban nincsenek az Igével, így találtak maguknak tanítókat a saját fülük viszketésére is: egy bizonyos Francoise du Toit nevű dél-afrikai író, önjelölt tanító volt az egyik szellemi forrásuk, aki görög nyelvről 30 év alatt „fordította újra” az Újszövetség-beli könyveket, ellátva az ún. „véleményes kinyilatkoztatással”. A véleményes kinyilatkoztatás kifejezés Cseh Péter Mihálytól származik, a korábban említett katolikus expaptól, aki az angolról magyarra „fordítást” jegyzi, de erről majd később. Gondolom a kifejezés nem árul túl sok zsákbamacskát: azt jelenti, amit magáról mond: a szerző véleménye „isteni kijelentések” pecsétjével ellátva. Szándékosan kerülöm a „bibliafordító” kifejezést du Toit-ra alkalmazni, már csak a múlt és a jelen valódi bibliafordítói iránti tiszteletből is.

Nagyon érdekes eltűnődni azon, hogy egy ilyen bibliafordítói motiváció mélyén pontosan milyen okok és célok húzódhatnak meg. Vajon miért nem kielégítőek a világon fellelhető eddigi bibliafordítások? És vajon milyen szellem vezet el valakit azokhoz az értelmezési keretekhez, amely végül azt a –  nevezzük így – teológiai konstrukciót eredményezi, amelyet du Toit a Mirror Bible alapján létrehoz?

Ez a kérdés valójában álnaív: karizmatikusként megvan az a rossz szokásom, hogy komolyan vegyem 1Ján 4:1-et és valóban megvizsgáljam, ki milyen szellemből beszél. Úgy vélem, mára körülbelül tudom, hogy du Toit-t milyen szellem támogatta művének megírásában, és az a gyanúm, mire a fejezet aljára érünk, mindenki más is tudni fogja.

Vágjunk is bele, mert ez a motiváció a „big picture” szempontjából nem elhanyagolható fontosságú részlet!

A Mirror Bible központi alakja egy hattyú.

Szokványossággal nem vádolható szimbolika, meg kell hagyni.

Amikor a szerzőt arról kérdezték mivégre a hattyú, ő azzal érvelt, hogy ez a szépséges állat  H.C. Andersen világhírű meséjének központi alakja, egyben a bibliai metanoia jelképe. A rút kiskacsa hattyúvá alakulása nem más, mint szép analógiája a Tükörbiblia központi elemének, amikor is az emberiség megtudja az „igazi” evangélium által, hogy Krisztusban immár új emberré vált és a metanoia által leveti „hamiséntudatát”, hogy felöltözze az ajándékba kapott Fiúságot, – az éppen olyan mozzanat, mint mikor a sáros baromfiudvarba született furcsa „kiskacsa” ráébred a valódi identitására és megéli azt.

Du Toit szerint a „meta”, azaz „együtt” és a „nous”, azaz „elme” két összetevője együttesen a radikális elmeváltásra utal. Szerinte ezt a szót eddig a bibliákban szisztematikusan „bűnbánat”-nak fordították, ám ez a durva megtévesztés olyan „perverz” (sic!) tanokhoz vezetett, amelyek szerint meg kell békíteni vagy el kell nyerni egy haragos Isten kegyét.

„Kr. u. 198-ban Tertullianus azt írta: „A metanoia görögül nem a bűnök megvallását, hanem az elmeváltozást jelenti. A latin fordítók azonban azt a szót választották fordításul, hogy >>vezekeljetek<<, hogy kövessék a római katolikus tanítást, miszerint vezekléssel kell Isten kegyelmét elnyerni.” 

„A görög „meta”, „együtt” prepozíció egy másik hatást is feltételez: az Istennel való együtt-tudásra utal, amelyet Ádám és Éva megtapasztalt, mielőtt vétkeztek és elhagyták Isten jelenlétét. Krisztus Isten tükörképe volt, a megtestesült Ige, aki azért jött, hogy visszaváltson bennünket az Édenből a teremtő Istennel való intimitásba, és helyreállítsa Őt mint Forrásunkat, identitásunk tükrét.”

„És mindannyian új megértéssel látjuk magunkat Őbenne, mint egy tükörben; így váltunk át az alsóbbrendű gondolkodásmódból az igazi Eredetünkről alkotott kinyilatkoztatott véleményünkre.” (2 Korinthus 3,18 – Mirror Bible)

Azt hiszem eddig a pontig még – eltekintve a halmozott herezisektől – a hattyú kreatív bűvészkedésnek tűnik.

De van itt egy másik, érdekes egybeesés is. És innentől, személy szerint nem gondolom, hogy a szimbólumválasztást pusztán a metanoia gondolatisága vezérelte volna.

Talán sokat segít a következő lépésben du Toit két kedvenc idézete:

„A legjobb hír is lényegtelenné válik, ha valaki kirekesztve érzi magát.” 

valamint:

„Minden emberi élet egyformán értékes és képviselve van Krisztusban. Ő ad összefüggést és utalást lényünkre, mint egy tükörben; nem példaként számunkra, hanem rólunk.
Isten hisz benned, akár hiszel benne, akár nem.” 

Ezek után azt hiszem nem lesz nagy meglepetés, ha elárulom, du Toit nemcsak a Mirror Bible szerzője, hanem aktív szószólója az LGBTQIA+ szubkultúrának is, meglehet épp egyik fia érintettségének okán, aki nemrég házasodott össze vőlegényével.

A rút kiskacsából gyönyörű hattyúvá válás szimbolikája – utóbb megtudtam – jellegzetes metaforája az angol-amerikai LMBTQ közösségeknek.

 A du Toit-féle univerzalista, hiperkegyelmes Tükörbibliát kísérő vizuális design is – különös egybeesésből kifolyólag – éppen ebből a kultúrkörből kölcsönvett mese. Andersent magát is biszexuális íróként ünnepli a transz- és biszexuális ill. meleg közösség (innen is elnézést ha valaki kimaradt volna a hosszú listából), így A rút kiskacsa csillaga figyelemreméltó gyorsasággal ível felfelé, mondhatni reneszánszát éli, immár újfajta átértelmezésben: színdarabok, könyvek, projektek címe, alapítványok neve, szlogenje – egész szép kis brand van kibontakozóban ebben a különleges, posztmodern újjászületésben. Hát miért éppen bibliának ne volna alkalmas szimbólum a kacsából lett hattyú, ha már ilyen sokrétű jelentéstartalommal bír?

Mindenkinek van legalább egy barátja, aki bármi történjen, mindig ezt kérdezi: „Erre mennyi esély volt?”
Ma hadd legyek én az a barát!

A hattyú szerepeltetéséről a bibliának aposztrofált könyvben, eszembe jutott egy analógia a katakombákban bujdokló ókeresztények titkos, egyezményes jelével kapcsolatban.

Ugyanis töredelmesen bevallom, hogy halvány fogalmam nem volt a hattyú jelentéséről egészen addig, míg egy kedves keresztény barátom, aki családi érintettsége miatt különlegesen járatos az LGBTQIA+ közösségek világában, fel nem hívta a figyelmemet arra, hogy noha én nem tudom mire utal a hattyú, és mások sem feltétlen fogják tudni, vagy egyszerűen csak beérik a hivatalos magyarázattal – de akiknek valójában szól, azok mind tudni fogják.

Ez a hattyú nem más, mint a posztmodern, homokba írt hal.

Rendkívül találónak érzem Paul Binding megfogalmazását erről a választott szimbólumról:

„A rút kiskacsa a mélységes vígasztalás eszköze. A kiskacsa útját a kigúnyolt heterodoxia magányából az elfogadás felé vezető útnak tekinthetjük” (Paul Binding, Yale University Press)

Talán nem elhamarkodott a következtetés, hogy du Toit úgy töltött 30 évet egy újfajta bibliafordítás létrehozatalával, hogy közben nemcsak átértelmezte az evangélium üzenetét, hanem egyben – egyfajta orvosságként – a saját gyermeke elutasított státuszát is elfogadottá teologizálta. Mondhatnám azt is, ez az én „véleményes kinyilatkoztatásom” – de az talán túl cinikus lenne. Ő maga  leírja, hogy azon túl, hogy nem tud mit kezdeni a jelenleg rendelkezésre álló Isteni Igazsággal, így  azt – korlátos emberi nézőpontba erőltetve – most globális módon, mindenki számára egyenlően újraosztja.

Úgy érzi minden alapja meg is van erre:

„a mi korunkban szándékos vizsgálódással megkérdőjelezhetjük az évszázados hagyományokat és értelmezéseket. Sok évszázadon át ismétlődtek a bibliafordítások hibái, amelyek felhatalmazást adtak a vallási intézményeknek arra, hogy emberek tömegeit manipulálják és visszaéljenek velük”.

Du Toit tehát a távoli múltba nyúló „örökölt hazugságokat” igyekszik helyrebillenteni a Tükörbibliával, amely természetszerűleg egy teljesen új teológiai konstrukciót is jelent.

így érvényes a mondás: más alapok más felépítményt eredményeznek. Némi nehézség talán, de rémlik egy Ige, amely emlékeim szerint motivációtól-hattyústól mindenféle felépítményre igaz: mindegyiket ugyanaz a tűz méri majd meg.

***

Ó mennyire gyermek voltam én ezekben az újfajta ismeretekben akkor, ott, abban a csoportban! Mi több: amatőr módon, nem voltam felkészülve még a hattyúkra sem. Egyszerűen, ahogy szoktam, az Igében bíztam.

Arra, bevallom, soha nem számítottam, hogy a Sola Scriptura egyszer majd ilyen „csúfosan cserbenhagy”. 

Néhány hétig megtűrték az állandó recenzióimat, láttam az elkerülhetetlen véget, mégsem adtam fel az Ige igazságának folyamatos hirdetését, hátha az ámenezők falanszteréből csak egyvalaki is icipicikét elgondolkodik látva – talán életében először – a bibliai Igéket, de amikor megelégelve a szakadatlan hazugságfolyamot és a vég nélkül beáramló új tagokat – köztük sok keresztény körökből ismert, elvben régóta megtért keresztényt, eljött számomra  a vég: nyilvánosan hamis tanítónak neveztem a „tanítókat” és figyelmeztettem őket arra, hogy kárhozatos tanításokkal emberek üdvösségével játszadoznak – így rövid úton kitiltottak a csoportból.

Látszólag a történetnek vége volt és minden erőfeszítésem kárba veszett. Ugyan többen megkerestek és közösen hitetlenkedtünk azon, ami történik, mégis úgy látszott nem tehetünk ennél többet.

***

Közben eltelt pár év. Tudtam, hogy ezek a „tanítók” azóta bejutottak néhány, hozzám is közel álló keresztény csoportba, nagyon sok keresztény ismerősömet megkörnyékezték, sőt, ennél többet is tettek: az egyik ismert, nagy karizmatikus gyülekezetet mára bizonyos értelemben szétzilálták tanaikkal: kezdetben amolyan megtűrt státuszban, periférián jelentek meg ezek a tanítások, ám a folyamatos, kitartó próbálkozások végül úgy dolgozták meg a gyülekezet elöljáróinak egységét, mint víz a sziklát: lassan de biztosan.

Gondolom Ilyen az, amikor fő a béka és a zsinórmértéktől mindig csak kicsit lépünk el.

Karizmatikusoknál, ahol úgyis nagy a zűrzavar – gondolhatják sokan – nem meglepő dolgok ezek.

De, azok. A karizmatikusoknál tapasztaltam először életemben, hogy az Ige, mint mindennek  végső mércéje, milyen óriási mértékben van jelen a mindennapi életükben; nincs olyan tanítás, nincs olyan személyes kinyilatkoztatás, amelyet azonnal meg ne mérnének az Ige mérlegén. Ezekben a gyülekezetben találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy emberek ténylegesen Bibliával a hónuk alatt járnak-kelnek és hogy milyen magas fokú igeismeret az elvárt minimum minden gyülekezeti tag esetében. Ezt korábban sem a katolikus, sem az evangélikus közösségekben nem tapasztaltam ilyen mértékben.

Szükség is van erős kapaszkodókra, mivel drámaian különböznek a történelmi felekezetek tanítványozási módszerei a karizmatikus tanítványozástól, ahol az „Isten által tanítottak” hitben való vezetése kevéssé van kontroll alatt tartva, mint a népegyházban, ahol az ismeret és az értelmezés jobbára egyetlen forrásból érkezik, így biztosítva a „se jobbra, se balra” elvet. A karizmatikus mozgalmakban azonban nagy szerepe van a kinyilatkoztatásnak, amit rendszeresen ösztönöznek is, de ezeket a kinyilatkoztatásokat minden esetben elvárt az Ige mérlegén megvizsgálni, valamint a „két tanú”- elvét is alkalmazni. Ha azonban valami explicite ellentmond az Igének – tehát nem értelmezési kérdésben tér el, ami a legtöbb különbözéséget és zűrzavart szüli, hanem az írott Ige alapján  – arra lehetetlen tanítást építeni. Elvben.

Ezért a Tükörbiblia mögötti új krisztusarc potenciális piaca a világi Istenkeresők, a csecsemőkeresztények és a régebbi, de mély Igei ismerettel nem rendelkező keresztények, méghozzá a legszélesebb felekezeti spektrumról.

Így gondoltam egészen ez év szeptember 26-a este 10 óráig.

Akkor este igazi letaglózó erővel hatott rám, amikor ezt a „tanítói csapatot” egy evangélikus gyülekezeti ház falai között láttam megjelenni. Közvetlenül azután, hogy észrevettem, hogy egy aktív tagjuk, a lakóhelyem szerinti baptista gyülekezet lelkészével is ismeretségbe került.

Na, ha valami, akkor ez valóban megdöbbentett.

Ezek az emberek többé nemcsak a zavarosban halásznak, hanem kilépnek a zászlókkal jelölt felségvizekre is! Bevallom, ezt eddig, több okból is, elképzelhetetlennek tartottam.

Látva a balassagyarmati evangélikus gyülekezeti házban rögzített beszélgetés képeit, folyamatosan azon gondolkodtam: mégis hogyan kerülhetnek ezek a messziről bűzlő, hamis tanítások egy több, mint 500 éves, formalizált teológiai rendszerre épülő történelmi felekezet imaházába, hogy ott nyilvánossá tett alkalmon kapjanak figyelmet, egy felszentelt lelkész közreműködésével?

Jézus is együtt evett a bűnösökkel – gondoltam, magam megnyugtatásaképp, majd rögtön eszembe jutott a Prédikátor könyve – magam elrettentéséül:

„Ha megmar a kígyó, mielőtt megbűvölték, semmit sem ér aztán a kígyóbűvölő tudománya”. 

Nem tűröm jól a bizonytalanságot, így jobbnak láttam elébe menni a kétségeimnek és mielőbb megbizonyosodni, mi történt ott valójában.

Folyt. köv.

Hozzászólás írása