Dicsőség Istennek a mélységben!

Már javában itt az ideje, hogy az igehirdetők átgondolják karácsonyi prédikációikat. Ez egyben azt is jelenti, hogy elszalaszthatnak egy hatalmas lehetőséget. A vissza nem térő lehetőség az, hogy karácsonykor a megtestesülés gazdag teológiáját prédikáljuk. Mégis évről évre sokan elszalasztják ezt a lehetőséget.

Bármennyire is hihetetlen, a megtestesülésről szóló igehirdetés még karácsonykor is ritka egyházainkban. Amikor valaki mégis foglalkozik a témával, akkor azt vagy átgondolatlanul, vagy a hit védelmében, vagy anzelmiánus módon teszi.

Átgondolatlanul valahogy így: „Isten emberbőrbe bújt, testet öltött! Tudom, hogy ez kicsit furcsa, de nézzük most el ezt a furcsaságot, és lépjünk gyorsan tovább.”

A hit védelmében: „Jézus megjelent térben és időben, tehát ellenőrizhetjük az evangéliumot történeti módszerekkel, és ebből is láthatjuk, hogy az újszövetségi iratok nagyon megbízhatók.”

Anzelmiánusan: „Ahogy a régi teológus, Anselmus érvelt: egyedül Isten tudná kifizetni a büntetést, de csak az embernek kell megfizetnie. Úgy tűnik tehát, hogy az Istenember választ ad erre a logikai feladványra.”

Sok igazság van ezekben a megállapításokban, de nem ezek alkotják a megtestesülés velejét. Ráadásul egyesek sajnos kimondottan le is beszélik a lelkipásztorokat arról, hogy túl közel merészkedjenek a lényeghez.

 

Prédikáljuk a „három A-t”!

Három A-val kezdődő koncepció áldás lehet idén karácsonykor: az athanaszioszi, az engesztelő (atoning) és az alázatos.

1. Az Athanasziosz-féle megtestesülés

„Ahogy Athanasziosz 4. századi teológus hirdette: Krisztus olyanná lett, amilyenek mi vagyunk, hogy mi is olyanná lehessünk, amilyen ő. Ez egy csodálatos csere: ő belép a mi életünkbe, hogy mi is beléphessünk az övébe. Íme a Fiúisten, aki testvérünkké lett!”

2. Engesztelő megtestesülés

„Aki Mária méhében lakozik, annak Megváltó a neve. Velünk az Isten, aki azért jött, hogy engesztelést szerezzen. Hogy miként teszi ezt? Úgy, hogy eggyé válik velünk, magába foglal mindent, ami a miénk. Ezt pedig azért teszi, hogy a kereszten magára vegye még a rettegett ellenséget, a bűnt is. Semmitől sem riad vissza, hogy velünk lehessen. Íme Immánuél!”

3. Alázatos megtestesülés

„Tekintsetek a jászolra: »…gazdag létére szegénnyé lett…« (2Kor 8,9); »…Isten formájában lévén […] megüresítette önmagát…« (Fil 2,6–7); »[a]z Ige testté lett…« (Jn 1,14) Nézzétek, milyen mélyre süllyedt! Íme a gyermek Jézus dicsősége!”

 

Ne szégyelljétek! 

Az ige gazdag táplálék. Néha úgy gondolom, túlságosan is gazdag számunkra.

Azért ódzkodunk az Athanasziosz-féle megtestesüléstől, mert nem akarunk belebonyolódni, vagy mert nem értjük egészen pontosan a Szentháromság-tant, amelyre épül. Az az Isten, akiről mi beszélünk, nem a Lélekkel telt Fiú Atyja. Ezért nehéz a Fiúról úgy beszélni, mint aki testvérünkké lett, hogy Isten gyermekeivé tegyen minket. Lehet, hogy nagyra értékeljük Canterburyi Anzelm jogi nyelvezetét, de ott ragadtunk a tárgyalóteremben. Athanasziosz a családi otthonba szeretne vezetni minket. A Fiú, a testvér és a gyermekek kifejezésmódja ehhez az örökre elfogadó szeretethez hív minket.

Azért ódzkodunk az engesztelő megtestesüléstől, mert az engesztelésről szóló teológiánk az – egyébként jogos – elszámolásról szól. Mi azonban tévesen úgy képzeljük, hogy az elszámolás „majd egyszer” fog elérkezni. Korántsem! Krisztus azért számít közénk, mert egy lett közülünk, minden tekintetben – kivéve a bűnt. És mi egynek számítunk Krisztussal, mert az ő istensége egyesül a mi emberségünkkel – valóságosan.

Pusztán maga a megtestesülés még nem teljesíti az engesztelést. A húsvéti cselekmény döntő fontosságú. De Isten céljai nem a megigazulással kezdődnek és végződnek. Isten a megdicsőülésre vágyik – hogy a világ el ne vesszen, hogy elfogadja a megváltást, és hogy feltámadjon az örök örömre. Ezért a megtestesülés – csakúgy, mint a feltámadás – létfontosságú. A karácsony legyen az az időszak, amikor buzgó könyörgéssel őrá mutatunk: „Nézzétek! Isten megjelent, hogy helyrehozza a dolgokat. A mindenség Ura emberré lett, ezzel megfogta a világ kormánykerekét, bekapcsolta a GPS-t, és megnyomta az »Irány haza« gombot.”

Azért ódzkodunk az alázatos megtestesüléstől, mert alapvetően a dicsőség teológiájához ragaszkodunk. Luther Márton ezt a kifejezést a Heidelbergi disputációban elmarasztaló kifejezésként használja, mint a kereszt teológiájának az ellentétét. A dicsőség teológiája a mennybe vezető létráról szól, amelyen az ember saját erejéből kapaszkodik fel Istenhez. A kereszt teológiája arról szól, hogy Isten leereszkedik hozzánk a mi teljes elveszettségünkbe.

Mindezt szem előtt tartva a karácsony tulajdonképpen annak a próbája, hogy milyen teológusok vagyunk: a megtestesült Isten lehajló szeretetére összpontosítunk, vagy óva intjük az embereket, hogy ne időzzenek túl sokat a jászolnál, elvégre Jézus nem maradt örökre csecsemő, hanem felnőtt. Pedig a Filippi levél 2. fejezetét szem előtt tartva azt mondhatnánk: nemhogy nem emelkedett ki a jászolból, de még mélyebbre hajolt – egészen a keresztig.

Luther megértette az alázatos engesztelés csodáját, és 1527 karácsonyán így prédikált: „Az értelem és az akarat felemelkedne, és feljebb keresne, de ha örömöt akartok, hajoljatok le ide. Ott találjátok a jászolban fekve a Fiút, aki értetek adatott, aki a ti Teremtőtök. Ott maradok azzal a Fiúval, miközben szopik, mosakszik, és meghal. […] Csak ebben a Fiúban van öröm. Vigyétek el őt, és szembesüljetek a Fenséggel, amely megrémít. […] Én nem ismerek más Istent, csak ezt, aki a jászolban van.”

 

Lefelé néző tekintet

Carl Jung beszámol valahol két rabbi beszélgetéséről. Azt a kérdést tette fel az egyikük, hogy miért nem mutatja meg magát ma Isten: „A Sinai-hegy Istene egykor mennydörgésben jelent meg, de hogyan lehet őt ma megtalálni?” Mire a másik azt válaszolta: „Ma már senki nincs, aki elég mélyen meg tudna hajolni.”

A rabbi (és Jung!) jobb választ adott, mint gondolta. A karácsonynak az az üzenete számunkra, hogy van Valaki, aki elég mélyre hajolt – egészen a mi vermünkig. Mi, akik tudjuk, hogy elbuktunk, és elveszettek vagyunk gyarlóságunkban, nem csak felnézünk a Felségesre, akitől megrémülünk. A mérhetetlen kegyelem folytán tekintetünket lefelé is fordítjuk – Immánuélre, a mélység Istenére. Ott, az etetővályúban van a mi Istenünk.

 

Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/article/glory-to-god-lowest/

Szerző: Glen Scrivener