A történelmi protestáns keresztyén fundamentalizmus gyökerei: a Niagara-hitvallás és a Niagara Bibliakonferencia
A Niagara Bibliakonferencia (1875–1897) rövid története
Ha a protestáns keresztyén fundamentalizmus eredettörténetét vizsgáljuk (amellyel kapcsolatosan sajnos sok torzítással és félreértéssel találkozunk teológiai körökben is), mindenképp időt kell szánnunk az úgynevezett Niagara Bibliakonferenciára és az annak keretében elfogadott hitvallásra. Egyesek az Északi Presbiteriánus Egyház 1910-ben tartott közgyűlésén – az akkoriban egyre inkább dominánssá váló teológiai liberalizmusra reakcióként – megfogalmazott öt ponttal (amelyek pusztán a keresztyénség doktrinális alapjait deklarálják) azonosítják a történelmi fundamentalizmust, de ez így csak részben felel meg a valóságnak. Ez az öt pont kétségtelenül lényeges, de az valójában az 1878-as Niagara Bibliakonferencián megfogalmazott és a konferenciasorozat ethoszát kifejezni kívánó doktrinális nyilatkozat rövidített verziója-kivonata csupán.
A konferenciasorozat történetét illetően érdemes egy-két dolgot megjegyeznünk: a konferenciát megelőzően a későbbi szervezők közül a legjelentősebb személyiségek informális, magánjellegű találkozók keretében folytattak közös bibliatanulmányozásokat. Sor került ilyenre 1868-ban New Yorkban és 1875 nyarán Chicagóban is. Ezeken a találkozókon olyan, később meghatározó személyiségek vettek részt, mint Daniel Whittle, Nathaniel West, James Brookes, William Erdman, H. M. Parsons és F. H. Revell.
A Niagara-on-the-Lake-i (kisváros a kanadai Ontarióban) évek jelentették a konferenciasorozat fénykorát. Az összejövetelek először a hosszabb Believers’ Meeting for Bible Study (Hívők Bibliatanulmányozó Találkozója) név alatt futottak, később az alkalmak elnevezését Niagara Bible Conference-re változtatták, 1890-ben pedig hivatalosan is bejegyeztették Kanadában. Olyan előadók fordultak itt meg, mint C. I. Scofield, A. R. Pierson, Hudson Taylor és J. Wilbur Chapman. A résztvevők évről évre elismerően nyilatkoztak a konferenciáról, hálát adva a Szentírás bizonyos szakaszainak világos ismertetéséért és a Lélek jelenlétének megnyilvánulásaiért. Később a rendezvények helyszíne megváltozott, a New York állambeli Point Chautauqua városa adott nekik otthont. Az utolsó találkozóra 1900-ban került sor a New Jersey állambeli Asbury Parkban.
A Niagara Bibliakonferencia az 1890-es évek közepére jelentős hanyatlásnak indult. Ennek egyik oka a konferenciasorozat legjelentősebb „motorjainak”, A. J. Gordonnak és James Brookesnak az 1895-ben, illetve 1897-ben bekövetkezett halála. További okként említhető a konkurenciát jelentő, „rivális” bibliai és prófétai konferenciák elterjedése, valamint a helyszínváltozásokra visszavezethető alacsonyabb részvétel (különösen a kanadai résztvevők körében). De talán a legjelentősebb oknak a résztvevők közötti, belső teológiai vita tekinthető, különösen is az elragadtatás időpontját illetően – bár az előadók mindannyian premillennisták voltak, de míg egyesek közülük e nézet pretribulacionista, mások a poszttribulacionista verzióját képviselték.
A Niagara Bibliakonferencia maradandó hatást gyakorolt a diszpenzációs teológiára és a fundamentalista/evangelikál keresztyének következő generációira, maga a Niagara-hitvallás pedig a fundamentalista és a később megalapított evangelikál intézményekre. Például története korai szakaszában a Los Angeles-i Bibliaintézet (ma Biolai Egyetem) és Dwight L. Moody gyülekezete (The Moody Church) hivatalosan is elfogadta a Niagara-hitvallást, de a Niagara-hitvallás (némileg kibővített változata) képezte a Dallasi Teológiai Szeminárium (Dallas Theological Seminary) doktrinális nyilatkozatának az alapját is. Ezek az intézmények mai napig meghatározó erőt képviselnek az angolszász evangéliumi világon belül.
A Niagara-hitvallás (doktrinális nyilatkozat) rövid bemutatása
A hitvallás többek között arra szolgált, hogy kifejezze a konferenciasorozat evangéliumi jellegét, egyszersmind szembehelyezkedjen az akkoriban egyre inkább terjedő liberális, bibliakritikus eszmékkel. A Niagara-hitvallástizennégy cikkelyt tartalmaz.
Az 1. cikkely a Szentírással foglalkozik: megerősíti a Biblia teljes ihletettségét és tévedhetetlenségét. Miközben a liberalizmus természetfeletti-ellenessége egyre inkább betört az észak-amerikai keresztyénség berkeibe, Brookes és a Niagara konferencia vezetői a bibliai tekintély szigorú irányvonalát jelölték ki. Brookes ellenezte az ihletettséggel kapcsolatosan azt az elképzelést, mely szerint az ihletettség az egyes szavakra és kifejezésekre nem, csak általánosan a kifejezni kívánt gondolatokra, fogalmakra vonatkozik. Brookes ezt az egyik írásában a következőképpen részletezte: „…bizonytalan utazásra kényszeríti az értelmezőt egy sötét tengeren”, ahol „nincs más kritérium, amely megkülönböztetné az igazat a hamistól, mint saját, tévedésre hajlamos ítélőképességünk döntései”. Brookes kijelentései a Szentírás teljes megbízhatóságát feltételezik. Bár a nyilatkozat szövegében nem fordul elő konkrétan a tévedhetetlenség fogalma, a gondolata mintha burkoltan mégiscsak jelen lenne benne. Az eredeti kéziratokra való utalás a princetoni szeminárium Szentírással kapcsolatos konzervatív álláspontjának hatását sejteti.
A Niagara-hitvallás továbbá nagy hangsúlyt fektet a Krisztus-központúságra mint hermeneutikai elvre. Ezek a megjegyzések különösen annak fényében érdekesek, hogy a Charles Ryrie-hoz hasonló keményvonalas diszpenzacionalisták szerint a diszpenzacionalizmusnak mint üdvtörténeti rendszernek a sine qua nonja, egyesítő elve „Isten dicsősége” – Ryrie szerint ez az elv ellentétben áll mind a református szövetségteológia szoteriológiai, mind a progresszív diszpenzacionalizmus krisztológiai egyesítő elvével.
A Niagara konferenciák visszatérő eleme volt a bibliaolvasás. Brookes így határozza meg a bibliaolvasást: „…nyilvános felolvasások a Bibliából, olyan megjegyzésekkel, amelyeknek a célja, hogy különösen is felhívják a figyelmet a Szentlélek bizonyságtételére…” E felolvasások érintették a Szentírás egy-egy fejezetét vagy valamilyen tematika szerint kiválasztott szakaszait. Sokszor azonban az előadások egy-egy konkrét témára összpontosítottak, az olvasó pedig nyomon követhette a téma tárgyalását egy konkordancia segítségével. Az előadó ilyenkor röviden kommentálta az egyes igehelyeket, majd rátért a következő szakaszra, a hallgatóság pedig ceruzával és papírral a kezében a soron következő szentírási szakaszra fókuszált. E konferenciákon nem igazán törődtek az előadók szónoki képességével. Nem győzték hangsúlyozni, hogy a Szentírásnak maga a Szentírás a legjobb értelmezője. Evangéliumi körökben azonban nem volt mindenki elragadtatva ettől a módszertől. Francis Patton teológiai tanár – miközben dicsérte a bibliaolvasók buzgalmát – óva intett attól, hogy azt feltételezzük, hogy ez – nevezetesen, hogy egy konkordancia segítségével végigpörgetjük egy szó vagy fogalom bibliai előfordulásait, röviden magyarázva őket – kiváltja az igehirdetések meghallgatását.
A 2. cikkely megerősíti a Szentháromság történelmi kifejtését, a 3. cikkely pedig a bűnbeesés történetiségét és annak az emberi nemre gyakorolt hatását. A 4. cikkely részletesebben is foglalkozik az ember bűnös természetének valóságával. A 5. cikkely azt hangsúlyozza, hogy veleszületett romlottsága miatt az embernek újjá kell születnie, és új természetet kell kapnia. A 6. cikkely aláhúzza, hogy az újjászületés alapja Krisztus kereszthalála. A 7. cikkely pedig kiemeli, hogy Krisztust egyedül hit által fogadhatjuk el, amelyhez kapcsolódóan a 8. cikkely megadja ennek a hitnek a logikus következményét, nevezetesen az üdvbizonyosságot. A 9. cikkely hermeneutikai irányelvként kifejezi, hogy az egész Szentírás Krisztusra mutat. A 10. cikkely az ekkleziológia témakörével foglalkozik, és elítéli a Krisztus testén belüli megosztottságot.
Itt nyilvánvalóan a Krisztusban való egységet tematizálják. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a Niagara egy felekezetközi konferenciasorozat volt. Az 1878-as konferenciafelhívás presbiteriánusokat, baptistákat, episzkopálisokat, kongregacionalistákat, metodistákat, adventistákat és holland református híveket sorol, valamint egyetlen lutheránust és néhány „beazonosíthatatlan” résztvevőt. Természetesen a csoportok nem képviseltették magukat egyenlő számban. Mai szemmel furcsának tűnhet, hogy presbiteriánusok alkották a résztvevők legnagyobb csoportját (negyvenhét fő), épp egy olyan konferencián, amely erősen hangsúlyozta a diszpenzacionalista, premillennista teológiát. Mindazonáltal a sokszínűség – a fundamentalizmus mai széttöredezettségét tekintve – figyelemre méltó. Talán még megdöbbentőbb, hogy eltérő felekezeti hovatartozásuk ellenére a Niagara résztvevői közösen járultak az Úr asztalához. Brookes a következőket írja az 1889-es találkozóról: ötszázötven személy gyűlt össze az Úr asztalánál – baptistákat, kongregacionalistákat, episzkopálisokat, metodistákat, presbiteriánusokat és a testvérgyülekezet tagjait képviselve – az Úr napján, épp napnyugta előtt „az Úr halálát hirdetve, amíg eljön”. Örömteli volt látni, hogy felülemelkedtek a felekezeti különbségeken annak a névnek az imádattal teli magasztalása közben, amely minden név felett való. Ezekben az emberekben volt azonban valami közös: az olyan történelmi, evangéliumi tantételek iránti elkötelezettség, mint például a bibliai tévedhetetlenség, Krisztus istensége, helyettes bűnhődése, testi feltámadása és a hit általi megigazulás. A résztvevők egyetértettek az eszkatológia premillennista sémájában is.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a Niagara-hitvallás nem ír egyházon/egyházakon belüli elkülönülésről. Bár a különféle teológiai-felekezeti hagyományból származó résztvevők együttműködtek egymással, hűségesek maradtak protestáns felekezeteikhez. Csak a következő, a 20. században váltak általánossá a fősodratú felekezetekből való kiválások.
A 11. cikkely megerősíti a Szentlélek istenségét és személy voltát, a 12. pedig azt hangsúlyozza, hogy a Lélek jelenléte szentségre törekvő életet eredményez. Itt, ebben a pontban – ha csak tömören is – megjelenik a világtól való személyes elkülönülés gondolata.
Végül az utolsó két cikkely témája az eszkatológia: a 13. cikkely az eszkatológia személyes vonatkozásait tárgyalja, cáfolva mind a lélekalvásról, mind az annihilációról szóló nézetet. Brookes szerint – erről máshol ír – a lélekalvás és a feltételes halhatatlanság tana olyan, mintha avatatlan kézzel érintenénk Krisztus személyét és művét. A 14. cikkely megerősíti a premillennizmust és Izrael nemzeti helyreállítását.
Az első konferenciákon még hangsúlyosabbak voltak az eszkatológiát illetően a posztmillennista gondolatok (miszerint az emberiség előrehaladóan fejlődik, és egy folyamatosan felívelő történelmi periódus után jön el ismét az ég felhőin Krisztus). Erre egyfajta reakcióként a doktrinális nyilatkozat 14. pontja határozottan a premillennista álláspontot képviseli. A premillennizmus egyik alapvető jellemzője, hogy – ahogy a nyilatkozat is megfogalmazza – a világ nem fog megtérni a jelenlegi diszpenzáció alatt. A posztmillennizmussal szemben a premillennizmus a kiválasztott maradék összegyűjtését feltételezi, nem pedig a Föld nevű bolygó krisztianizálását. Volt olyan felszólaló, aki kifejtette, hogy a premillennizmus jobban összeegyeztethető a misszióval, és hogy azért vallottak korábban kudarcot ezen a téren, mert egyetemes megtérésre, nem pedig egyetemes evangelizációra törekedtek – foltokat szerettek volna megtéríteni, nem pedig az emberiség egészét evangelizálni. A Niagara Bibliakonferencia résztvevői az emberi létállapotot tekintve realisták voltak, és ez messzemenő hatással volt az általuk képviselt evangelizációs stratégiára.
A Niagara doktrinális nyilatkozat Izraelnek nemcsak a nemzeti megtérésére, hanem az ígéret földjére való visszatérésére is utal. Úgy tűnik, hogy a Niagara konferencia a klasszikus diszpenzacionalizmusnak az egyik korai formáját képviselte. Scofield az 1888-as találkozón mutatta be először a hétféle diszpenzációról szóló üdvtörténeti sémáját. Ugyanezt a hét diszpenzációt említi Charles Ryrie is a diszpenzacionalizmusról szóló meghatározó művében (magyar nyelven: Bibliai üdvháztartások – A Biblia diszpenzacionalista megközelítésének védelmében; Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2020).
A nyilatkozat nem határozza meg az elragadtatás időpontját, ugyanakkor elég egyértelmű, hogy Brookes pretribulációs álláspontot képviselt, miszerint a szentek – a keresztyén hívők – nem lesznek a földön, amikor az antikrisztus regnálása alatt a hatalmas nyomorúság végigsöpör a világon. Ugyanakkor Brookes elismerte, hogy nem minden premillennista osztja az álláspontját. Máshol – ennek szellemében – így fogalmazott: „Sok szeretett és kiváló testvér úgy véli, hogy nincs érzékelhető időköz [Jézusnak] az ő népéért való eljövetele és a velük való megjelenése között. Ezért úgy vélik, hogy az egyháznak – az igaz egyháznak, az újjászületetteknek, akik igyekeznek Krisztussal közösségben, a gonosztól elkülönülve járni – át kell mennie a szörnyű nyomorúságon az antikrisztus ideje alatt az utolsó napokban, mielőtt a felhőkben elragadtatnának, hogy találkozzanak az Úrral a levegőben. De […] nagyon komoly ellenvetések vannak ezzel az elmélettel szemben, bármekkora szeretet és tisztelet illeti is azokat, akik ezt az elméletet képviselik.” Ez az ironikus hangnem egyfajta „élni és élni hagyni” mentalitásról árulkodik az elragadtatás időzítésével kapcsolatosan, amely a Niagara konferenciákon mindvégig megmaradt. Ahogyan a résztvevők félretették a keresztséggel, egyházkormányzattal és más, nem lényegi kérdésekkel kapcsolatos felekezeti különbségeiket, úgy képesek voltak tolerálni az elragadtatás időzítésével kapcsolatos felfogásbeli eltéréseket is.
A 14 pontos Niagara-hitvallás, avagy doktrinális nyilatkozat
1. Hisszük, hogy a „teljes Írás Istentől ihletett”, amely alatt a Bibliának nevezett könyv egészét értjük. Ezt a kijelentést nem úgy értelmezzük, ahogyan azt egyesek ostoba módon teszik, mintha itt az emberi zsenik műveit jellemző [hétköznapi értelemben vett – a ford.] ihletettségről lenne szó, hanem úgy, hogy maga a Szentlélek adta ezen szent Írások minden egyes szavát a régi idők szent embereinek; és hogy ez az isteni ihletettség mértékét tekintve nem eltérő fokozatú, hanem egyformán és teljes mértékben kiterjed ezeknek az Írásoknak minden egyes részére – a történelmi, költői, tanítói és prófétai részekre, a legparányibb szóra és szótöredékre is, feltéve, hogy az a bizonyos szó megtalálható az eredeti kéziratokban (2Tim 3,16–17; 2Pét 1,21; 1Kor 2,13; Mk 12,26.36; 13,11; ApCsel 1,16; 2,4).
2. Hisszük, hogy az Istenség örökké három személyben létezik, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben; hogy ez a három egy Isten, és hogy mindegyik személy ugyanazzal a természettel és tulajdonságokkal rendelkezik, ugyanúgy tökéletes, és pontosan ugyanarra a hódolatra, bizalomra és engedelmességre méltó (Mk 12,29; Jn 1,1–4; Mt 28,19–20; ApCsel 5,3; 4,2; 2Kor 13,14; Zsid 1,1–3; Jel 1,4–6).
3. Hisszük, hogy az ember, aki eredendően Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, a tiltott gyümölcs elfogyasztásával kiesett magasztos és szent állapotából, engedetlenségének következményeként a fenyegető halálbüntetés akkor és ott bekövetkezett rajta, így erkölcsi természete a bukás következtében nem pusztán súlyos károkat szenvedett, hanem az ember maga teljesen elvesztette mindennemű szellemi életét, halottá lett vétkeiben és bűneiben, alávetve magát az ördög hatalmának (1Móz 1,26; 2,17; Jn 5,40; 6,53; Ef 2,1–3; 1Tim 5,6; 1Jn 3,8).
4. Hisszük, hogy a lelki halál, vagyis az emberi természet teljes romlottsága az egész emberi nemre átterjedt, egyedül az ember Krisztus Jézust kivéve; és ezért Ádám minden gyermeke olyan természettel születik a világra, amely nélkülözi az isteni élet szikráját, sőt esszenciálisan és változatlanul rossz, ellenséges Istennel szemben, és semmilyen nevelési folyamat révén nem képes magát alávetni az ő törvényének (1Móz 6,5; Zsolt 14,1–3; 51,5; Jer 17,9; Jn 3,6; Róm 5,12–19; 8,6–7).
5. Hisszük, hogy az egyetemes romlottság és a bűnben való halál következtében senki sem léphet be Isten országába, hacsak nem születik újjá; és hogy semmilyen fokú megújulás vagy megjavulás, bármilyen nagy is legyen; semmilyen erkölcsi teljesítmény, bármilyen magas szintű is legyen; semmilyen műveltség, bármilyen vonzó is legyen; semmilyen humanitárius és filantróp kezdeményezés és tevékenység, bármilyen hasznos is legyen; semmilyen keresztség vagy más szertartás, bármiféle is legyen, nem segíthet a bűnösnek, hogy akár egy lépést is tegyen a menny felé, hanem az üdvösséghez a felülről adományozott új természet, a Szentlélek által az ige révén beoltott új élet szükséges feltétlenül (Ézs 64,6; Jn 3,5.18; Gal 6,16; Fil 3,4–9; Tit 3,5; Jak 1,18; 1Pt 1,23).
6. Hisszük, hogy megváltásunk egyedül a mi Urunk Jézus Krisztus vére által ment végbe, aki bűnné és átokká lett értünk, meghalt helyettünk és értünk; és hogy semmilyen bűnbánat, semmilyen érzés, semmilyen hit, semmilyen jószándék, semmilyen őszinte erőfeszítés, valamint semmilyen engedelmesség valamely egyház – vagy akár az apostolok kora óta valaha létezett összes egyház – szabályai és előírásai irányában a legcsekélyebb mértékben sem járulhat hozzá e drága vér értékéhez vagy e befejezett mű érdeméhez, amelyet értünk végzett el az, aki személyében egyesítette az igaz és valóságos istenit a tökéletes és bűntelen emberivel (3Móz 17,11; Mt 26,28; Róm 5,6-9; 2Kor 5,21; Gal 3,13; Ef 1,7; 1Pt 1,18, 19).
7. Hisszük, hogy Krisztusban – minden áldással együtt, melyet haláláig tartó engedelmességével megszerzett számunkra – egyedül hit által részesülünk, és abban a pillanatban, amikor bizalmunkat mint Megváltónkba őbelé vetjük, átmegyünk a halálból az örök életre; mindenestül megigazulunk; elfogadást nyerünk az Atya színe előtt kegyelme gazdagsága szerint; úgy szeretnek minket, ahogyan őt szeretik; osztozunk vele az ő dicsőségében és osztályrészében; és összekapcsolódunk és örökre eggyé leszünk vele (Jn 5,24; 17,23; ApCsel 13,30; Róm 5,1; Ef 2,4–6.13; 1Jn 4,17; 5,11–12).
8. Hisszük, hogy nemcsak egyesek kiváltsága, hanem mindazoké, akik belé – a Szentírásban kinyilatkoztatott Krisztusba – vetett hit által a Lélek által újjászülettek, hogy üdvösségük felől biztosítva legyenek attól a naptól kezdve, amikor rá először Megváltójukként tekintettek; és hogy ez a bizonyosság nem a saját méltóságuk bármilyen képzelt felismerésén alapul, hanem teljes mértékben Istennek az írott Igéjében tett tanúságtételén, amely gyermeki szeretetet, hálát és engedelmességet ébreszt gyermekeiben (Lk 10,20; 12,32; Jn 6,47; Róm 8,33–39; 2Kor 5,1.6–8; 2Tim 1,12; 1Jn 5,13).
9. Hisszük, hogy az egész Szentírás – annak összes könyve, az elsőtől az utolsóig – a mi Urunk Jézus Krisztusról szól – az ő személyéről és munkájáról, első és második eljöveteléről –, és ezért még az Ószövetség egyetlen fejezetét sem lehet helyesen olvasni vagy megérteni anélkül, hogy ne vezetne el hozzá; továbbá hogy az egész Szentírás – annak minden egyes könyve, az elsőtől az utolsóig, beleértve az Ószövetség összes fejezetét is – a mi személyes életünkre vonatkozó gyakorlati útmutatásként íratott le (Lk 24,27; Jn 5,39; ApCsel 17,2–3; 18,28; 26,22–23; 28,23; Róm 15,4; 1Kor 10,11).
10. Hisszük, hogy az egyháznak mindenki a tagja, akit a Szentlélek egyesít Isten feltámadt és mennybe ment Fiával, hogy ugyanazon Lélek által mindnyájan egy testté kereszteltettünk, legyünk akár zsidók, akár pogányok, és így, egymás tagjai lévén, felelősek vagyunk azért, hogy a Lélek egységét a békesség kötelékében megőrizzük, felülemelkedve minden szektariánus előítéleten és felekezeti bigottságon, és tiszta szívvel, buzgón szeressük egymást (Mt 16,16–18; ApCsel 2,32–47; Róm 12,5; 1Kor 12,12–27; Ef 1,20–23; 4,3–10; Kol 2,14–15).
11. Hisszük, hogy a Szentlélek – nem mint befolyás, hanem mint isteni személy – minden Istennek tetsző imádat és szolgálat forrása és ereje, a mi állandó Vigasztalónk és Pártfogónk, aki soha nem hagyja magára az egyházat, sem a leggyengébb szenteket, hanem mindenütt jelen van, hogy tanúságot tegyen Krisztusról, és arra törekszik, hogy betöltve minket ne önmagunkkal vagy a tapasztalatainkkal, hanem vele foglalkozzunk (Jn 7,38–39; 14,16–17; 15,26; 16,13.24; ApCsel 1,8; Róm 8,9; Fil 3,3).
12. Hisszük, hogy ő hívott el minket szent hívással, hogy ne test szerint, hanem a Lélek szerint járjunk, és úgy éljünk a Lélek szerint, hogy ne teljesítsük a test kívánságát; azonban a testet, amely mindig velünk marad földi vándorlásunk végéig, szükséges állandóan Krisztusnak alávetni, különben biztosan az ő nevének gyalázatára lesz (Róm 8,12–13; 13,14; Gal 5,16–25; Ef 4,22–24; Kol 3,1–10; 1Pt 1,14–16; 1Jn 3,5–9).
13. Hisszük, hogy azoknak a lelke, akik az Úr Jézus Krisztusban bíztak az üdvösségük tekintetében, a [fizikai – a ford.] halál beálltakor azonnal az ő jelenlétébe kerül, és ott is marad tudatos boldogságban a test feltámadásáig, az ő eljöveteléig, amikor is a lélek és a test újra egyesülve örökké vele lesz dicsőségben; a hitetlenek lelke azonban a halál után tudatos nyomorúságban marad a nagy fehér trónus végső ítéletéig, a millennium végéig, mikor is a lélek és a test újra egyesülve a tűz tavába vettetik – nem azért, hogy megsemmisüljön, hanem hogy örök pusztulással bűnhődjön az Úr jelenlététől és az ő dicső hatalmától (Lk 16,19–26; 23,43; 2Kor 5,8; Fil 1,23; 2Thessz 1,7–9; Júd 6,7; Jel 20,11–15).
14. Hisszük, hogy a világ nem fog megtérni a jelenlegi diszpenzáció alatt, hanem most van az ideje annak, hogy elkezdődjön rajta az ítélet, miközben a magukat keresztyénnek vallók körében szörnyű hitehagyás figyelhető majd meg, és ezért az Úr Jézus személyesen fog eljönni, hogy bevezesse az ezeréves korszakot, amikor Izrael visszatér saját földjére, és betelik a Föld az Úr ismeretének dicsőségével; és hogy ez a személyes, premillenniumi [értsd: a millenniumot megelőző – a ford.] advent az az áldott reménység, amelyet az evangélium elénk tár, és amelyre szüntelenül várnunk kell (Lk 12,35–40; 17,26–30; 18,8; ApCsel 15,14–17; 2Thessz 2,3–8; 2Tim 3,1–5; Tit 1,11–15).
- Forrás: Nick Claxton: The Niagara Creed: Its History, Theology, and Relevance.
- A hitvallást fordította: Márkus Tamás András
- Link: https://www.academia.edu/38983304?bulkDownload=true
Az első pont értelmében ez valószínűleg valami KJV Only dolog lehet, mert csak akkor működik ilyen szinten a tévedhetetlenség, ha a textus receptushoz ragaszkodunk. Biztos, hogy szükség van erre?
Ellenkezőleg, csak így van értelme. A szövegkritikának épp ez az értelme, ez a „motorja”, és ezért nem ragaszkodhatunk a textus receptushoz.
És akkor melyik szöveg tévedhetetlen? Az eredeti megismerhetetlen az egyháztörténet folyamán pedig senki nem gondolta, hogy a Bibliának tévedhetetlennek kell lennie. Arról nem is beszélve, hogy a szövegben vannak „tévedések”, pl.: Máté 27.9 ahol Jeremiásnak tulajdonít egy Zakariáshoz tartozó próféciát. Azaz, azt állítja, hogy ezt Jeremiás mondta, miközben nem, tehát tévedés.
A bibliai tévedhetetlenséget deklaráló Chicagói Nyilatkozat 10. pontja így fogalmaz:
„Megvalljuk, hogy az ihletettség a szó szoros értelmében csak a Szentírás eredeti kézirataira vonatkozik, amelyek Isten gondviselése folytán nagy pontossággal rekonstruálhatók a hozzáférhető kéziratokból. Azt is megvalljuk, hogy a Szentírás másolatai és fordításai is Isten Ígéjét képezik abban a mértékben, amennyire hűen adják vissza az eredetit.
Elutasítjuk, hogy a keresztyén hit bármely lényeges elemét befolyásolná az eredeti kéziratok hiánya. Azt is elutasítjuk, hogy ezek hiánya a Biblia tévedhetetlenségét érvénytelenné, vagy lényegtelenné tenné.”
Az a kijelentés, hogy „az egyháztörténet folyamán pedig senki nem gondolta, hogy a Bibliának tévedhetetlennek kell lennie”, téves, lásd: https://www.evangelikalcsoport.hu/2017/08/13/a-biblia-tevedhetetlensegenek-tortenete/
Tamás!
A kérdés nem az volt, hogy a Chicagói Nyilatkozat 10. pontja hogy fogalmaz, hanem az, hogy a Máté 27.9. Jeremiásnak tulajdonít egy Zakariáshoz tartozó próféciát, tehát ez valóban tévedés. Én is tudok még, tévedések, de félek, hogy úgysem válaszol.
Kedves Balázs! Dávidnak írtam ezt a választ.
Köszönöm a linkeket és az idézést, elolvasom őket.
Viszont a felvetésre továbbra sem reagáltál. Egyáltalán, miért kéne, hogy a Biblia tévedhetetlen legyen?
balivi1, küldj még tévedéseket, hátha Tamás tud reagálni rájuk (bár úgysem fog).
Kis túlzással, tucatnyi cikket tettem fel ebben a témában az oldalra, magyar nyelven megjelent kötetek szólnak erről. Nem fogom kommentbe átírni mindazt, amit önálló írásban, cikkben már leírtam. Belinkelek cikkeket, és ha érdekel a téma, legfeljebb elolvasod. Ha ezekkel kapcsolatosan lesz kérdés, szívesen válaszolok:
https://www.evangelikalcsoport.hu/2023/11/03/a-bibliai-tevedhetetlenseg-tantetele-es-annak-relevanciaja-i-resz-a-bibliai-tevedhetetlenseg-koruli-20-szazadi-vitak-es-a-chicagoi-nyilatkozat/
https://www.evangelikalcsoport.hu/2023/11/04/a-bibliai-tevedhetetlenseg-tantetele-es-annak-relevanciaja-ii-resz-a-bibliai-tevedhetetlenseg-koruli-20-szazadi-vitak-es-a-chicagoi-nyilatkozat/
https://www.evangelikalcsoport.hu/2019/09/08/a-biblia-tevedhetetlensegenek-kerdese-nem-egy-tudomanyos-modszertani-hanem-egy-vilagnezeti-filozofiai-kerdes-beszelgetes-baji-peterrel-tarsadalomtudossal-es-teologussal-az-evangelikal-teologia/
https://www.evangelikalcsoport.hu/2017/03/04/beszelgetes-a-chicagoi-nyilatkozatrol-es-annak-fontossagarol-napjainkban/
De engem nem az érdekel, amit a Chicagoi Nyilatkozat mond. Ha érdekelne, elolvasnám, amit meg is tettem.
Arra válaszolj, hogy hogy oldod fel pl.: Mt 27,9-et.
Érdekelhetne, mert pl. kijelentetted korábban, hogy az egyház történetében senki sem vallotta, hogy a Szentírás tévedhetetlen. Küldtem ezzel kapcsolatban egy cikket, amiben Szabó László lelkész tételesen bemutatja, hogy kik vallották. Most küldtem egy másikat, amiben Albert Mohler fejti ki, hogy mit értünk és mit nem értünk tévedhetetlenség alatt. Sikerült elolvasni? Sikerült megérteni? Ha igen, sikerült levonni a konklúziót? Ez nem úgy megy, hogy bedobált kérdésekre – a korábbi témákat megkerülve – én majd szolgai módon válaszolgatni fogok.
De nem akarom kikerülni a kérdést, szóval erre mindenképp adok választ, de – még egyszer – örülnék, ha a másik oldalról is megtörténne valamiféle érdemi reakció.
„Hisszük, hogy a „teljes Írás Istentől ihletett”, amely alatt a Bibliának nevezett könyv egészét értjük.” mondják önök, teljes félreértésben, hiszen amikor ezt írták, még nem is volt biblia!
Vannak olyan tévedésék, amik a fordításban köszönnek be hozzánk, ilyen pl a Róma5:20, ahol a fordítások általában nem adják vissza az eredeti olvasatot. A legtöbb fordítás az első igét egyszerűen „bejött” vagy „belépett”- ként fordítja megfosztva eredeti jelentésétől: a görög „pareiserchomai” ige azonban szó szerint azt jelenti, hogy „lopakodva jön” vagy „méltatlan motívumokkal” (lásd Bauer Lexikon). Az egyetlen más alkalom, amikor a szót a páli levelekben használják, a Gal. 2: 4, és a fordítók itt már helyesen adják meg azt a jelentést, amit valóban jelent: „belopózkodott hamis atyafiakért, akik alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat…”(Károli).
Majd még írok néhányat Dávid!
Kedves Balázs! Többször jeleztem már, hogy ez egy evangéliumi oldal, és a Bart Ehrman-féle irányzat a lehető legtávolabb van tőlünk. Kérem, hogy ha Dáviddal közös diskurzust kezdenek ilyen irányba, tegyék az Ön oldalán, vagy saját fórumaikon.
Nem is Bart Ehrman tollából származik a Róma 5:20:-))) Na mindegy!
A „teljes írás Istentől ihletett” vallása pedig nagyon messze viszi önöket az igazságtól. Mert ha önök a teljes írásban bíznak, akkor önöknek bízniuk kell pl Énok első könyvében, vagy Ezdrás látomásában, vagy Ézsaiás mennybemenetelében is. Ezeket viszont ha jól tudom, valamiért tagadják.
Mégegy ilyen fordítás beli tévedés:
1Kor 11:23-24 „Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” 1Kor 11:23-24
A kulcsfogalom számunkra az az állítás, miszerint „az Úr Jézus azon az éjszakán, „melyen elárultaték,” és innentől kezdve átadom a szót Barth Ehrman professzornak, aki Iskarióti Júdás elveszett evangéliuma magyarul is olvasható könyvében a következőképpen magyarázza Pál szavait:
„Ez az utalás egész biztosan arra vonatkozik, hogy Iskarióti Júdás elárulta Jézust… Az eset mégsem ennyire világos. A gond a Pál által használt görög szóval van, amivel leírja, hogy Jézust „elárulták”… A szó gyakran előfordul az Újszövetségben, egyedül Pál több mint tizenöt alkalommal használja a leveleiben, abban a fejezetben is még egyszer, amit az imént idéztem. Amikor Pál azt mondja, hogy az információ, amit átad, ugyanaz, amit korábban már „közölt” a korinthosziakkal, ugyanazt a szót használja, mint amikor Jézus „elárulásáról” beszél. A görög szó a ’paradidomi’, és szó szerint azt jelenti, „átadni vagy odaadni valakit vagy valamit valaki másnak”.
Pál ezek szerint arra utal, hogy Iskarióti Júdás átadta Jézust az uralkodó hatóságoknak, hogy elítéljék? Valószínűleg nem, mivel minden más esetben, amikor Pál Jézusra vonatkozóan a paradidomi szót használja, azzal Isten tettére utal, aki az emberek üdvéért a halál kezére „adta” Jézust.”
A probléma az, hogy van egy másik, egymással összefüggő szó, ami azt jelenti, hogy „elárult”. Ez a prodidomi szó. Ha Pál Júdás árulására akart volna utalni, akkor minden bizonnyal ezt a szót használta volna. Ehelyett a paradidomi-t használja, olvasható Ehrman exegézise, ami alapján a következő fordítást javasolja:
„Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr (Jézus) azon az éjszakán, melyen Isten által a halál kezére átadatott, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
A Jézus szó zárójelben van, mert eredetileg nem volt ott!