25
jún
2023

Keresztyén „ikonok” tündöklése és bukása, III. rész (bibliai vonatkozások, a modern dicsőítés veszélyei, az erkölcsi bukások szolgálatot érintő következményei)

Folytatva korábban megkezdett beszélgetés-sorozatunkat (az I. és II. rész elérhető itt és itt), Chiciudean Miklóssal, reformált baptista lelkipásztorral és Mike Sámuellel, a Kecskeméti Baptista Gyülekezet lelkészével (Magyarországi Baptista Egyház) beszélgettünk a következő kérdésekről:

Az erkölcsi bukások között különösen sok dicsőítésvezető és énekes esetét látjuk. Ezzel kapcsolatosan a következő kérdések merülhetnek fel: a keresztyén sztárkultusz vagy a keresztyén szcénába is benyomuló celebimádat lehet az oka mindennek? Ne feledjük, hogy az énekesek frontális módon, egy közönséggel szemben „adnak” tulajdonképpen „műsort”, és a világi sztárokhoz hasonlóan rajongótábort tudhatnak magukénak. Fennáll a veszély, hogy az istenimádat helyett emberek „imádata” valósul meg a dicsőítő alkalmakon. Ilyen értelemben vajon ez egy modern jelenség – a keresztyén „sztárok” elbukása –, vagy más formában korábban is jellemző volt az egyházra? Vajon nem tehető-e a különösen is a modern dicsőítés, mint műfaj felelőssé a sajnálatos jelenség kapcsán?

Ezentúl megfogalmazódott az is, hogy a keresztyén egyház első századaiban nagyon éles cezúrát húztak az ember újjászületés-megtérés előtti és utáni állapota között. (például az ókeresztyén Didakhé – 12 apostol tanítása – ennek hű tanúbizonysága). Ami kirajzolódik az ilyen és ehhez hasonló írásokból, hogy rettentően komolyan vették az életszentséget, tehát azoknak, akik fel szerették volna venni a keresztséget, nagyon komolyan kellett „bizonyítaniuk”, hogy elkötelezik magukat a Krisztus-követő, az evangélium üzenetéből fakadó szent élet mellett. Sokan úgy voltak vele (például Tertullianus ókeresztyén író, egyházatya), hogy a keresztség után elkövetett bűnökre csak egyszer van bocsánat. Ez így persze nyilvánvalóan nem igaz, teológiailag hibás állítás, de olyan értelemben mégiscsak fontos számunkra, hogy jelzi az óegyházban meglévő erkölcsi szigorúságot – azt, hogy mennyire komolyan vették azokat a bűnöket, amiket az ember már magát tudatosan keresztyénnek vallva követ el.

A beszélgetés során felmerült az a dilemma is, hogy olyan, magukat keresztyénnek valló személyek esetében, akik szolgálók, dicsőítésvezetők, lelkészek és akik hosszabb ideig súlyos bűnben élnek (házasságtörés, szexuális abúzusok, korrupció, sikkasztás, erőszakos és másokat leuraló vezetési stílus stb.), nem kellene-e elgondolkoznunk azon, hogy valóban keresztyénekről beszélünk-e? A korábbi beszélgetésekben többen is utaltak arra, hogy végeredményben bárki, bármikor elbukhat a keresztyének között is. Ugyanakkor újjászületett keresztyének esetében nem várhatnánk el mégiscsak jogosan, hogy ilyen bukásokat ne kövessenek el? Vagy ez valamiféle kincstári optimizmusnak számít ma már? Itt jellemzően mindig Dávid példáját szokták felhozni ellenérvként – ő is elbukott, majd helyreállt –, de valahogy Jézus apostolairól nem igazán tudjuk elképzelni, hogy házasságtörésben és hasonló súlyos bűnökben „buktak” volna el a feltámadt Úrral való találkozás és a Szentlélek kitöltetése után.

Konkretizálva a témát, tegyük fel, egy sokak által ismert, idolnak, példaképnek, referenciapontnak tekintett dicsőítésvezető, keresztyén énekes vagy akár egy gyülekezeti lelkipásztor elbukik – például bizonyítható módon házasságtörést követ el.

  • Vajon mi a helyes reakció a keresztyén közösség, illetve más keresztyén vezetők részéről? Milyen következményeknek kell életbe lépniük ilyen esetben? Beszélhetünk minimumelvárásokról a Szentírás alapján, vagy a következmények felől minden keresztyén közösség maga rendelkezik eltérő módon saját, benső szabályzata alapján?
  • Tegyük fel, hogy az adott szolgálónak a bűnbánata őszinte, legalábbis őszintének tűnik. Ebből egyenesen következik, hogy megszakítás vagy következmények nélkül folytathatja a szolgálatát? (Egyesek azt állítják, hogy adott esetben igen, hiszen – érvelnek – Dávid sem tette le a királyi tisztet a Betsabéval való „affér” és Nátán próféciája után, a megtérése pedig, mint tudjuk, őszinte volt.) Ha nem, akkor ez egyszersmind azt jelenti, hogy a közösség, a gyülekezet, a közvélemény „nem bocsátott meg” neki? Egyáltalán, kinek és miért lényeges, hogy legyenek az erkölcsi bukásoknak az egyházban következményei? Ez elsősorban a bűnelkövető vagy a közösség számára lényeges?

Hozzászólás írása