Keresztyén „ikonok” tündöklése és bukása, III. rész (bibliai vonatkozások, a modern dicsőítés veszélyei, az erkölcsi bukások szolgálatot érintő következményei)
Folytatva korábban megkezdett beszélgetés-sorozatunkat (az I. és II. rész elérhető itt és itt), Chiciudean Miklóssal, reformált baptista lelkipásztorral és Mike Sámuellel, a Kecskeméti Baptista Gyülekezet lelkészével (Magyarországi Baptista Egyház) beszélgettünk a következő kérdésekről:
Az erkölcsi bukások között különösen sok dicsőítésvezető és énekes esetét látjuk. Ezzel kapcsolatosan a következő kérdések merülhetnek fel: a keresztyén sztárkultusz vagy a keresztyén szcénába is benyomuló celebimádat lehet az oka mindennek? Ne feledjük, hogy az énekesek frontális módon, egy közönséggel szemben „adnak” tulajdonképpen „műsort”, és a világi sztárokhoz hasonlóan rajongótábort tudhatnak magukénak. Fennáll a veszély, hogy az istenimádat helyett emberek „imádata” valósul meg a dicsőítő alkalmakon. Ilyen értelemben vajon ez egy modern jelenség – a keresztyén „sztárok” elbukása –, vagy más formában korábban is jellemző volt az egyházra? Vajon nem tehető-e a különösen is a modern dicsőítés, mint műfaj felelőssé a sajnálatos jelenség kapcsán?
Ezentúl megfogalmazódott az is, hogy a keresztyén egyház első századaiban nagyon éles cezúrát húztak az ember újjászületés-megtérés előtti és utáni állapota között. (például az ókeresztyén Didakhé – 12 apostol tanítása – ennek hű tanúbizonysága). Ami kirajzolódik az ilyen és ehhez hasonló írásokból, hogy rettentően komolyan vették az életszentséget, tehát azoknak, akik fel szerették volna venni a keresztséget, nagyon komolyan kellett „bizonyítaniuk”, hogy elkötelezik magukat a Krisztus-követő, az evangélium üzenetéből fakadó szent élet mellett. Sokan úgy voltak vele (például Tertullianus ókeresztyén író, egyházatya), hogy a keresztség után elkövetett bűnökre csak egyszer van bocsánat. Ez így persze nyilvánvalóan nem igaz, teológiailag hibás állítás, de olyan értelemben mégiscsak fontos számunkra, hogy jelzi az óegyházban meglévő erkölcsi szigorúságot – azt, hogy mennyire komolyan vették azokat a bűnöket, amiket az ember már magát tudatosan keresztyénnek vallva követ el.
A beszélgetés során felmerült az a dilemma is, hogy olyan, magukat keresztyénnek valló személyek esetében, akik szolgálók, dicsőítésvezetők, lelkészek és akik hosszabb ideig súlyos bűnben élnek (házasságtörés, szexuális abúzusok, korrupció, sikkasztás, erőszakos és másokat leuraló vezetési stílus stb.), nem kellene-e elgondolkoznunk azon, hogy valóban keresztyénekről beszélünk-e? A korábbi beszélgetésekben többen is utaltak arra, hogy végeredményben bárki, bármikor elbukhat a keresztyének között is. Ugyanakkor újjászületett keresztyének esetében nem várhatnánk el mégiscsak jogosan, hogy ilyen bukásokat ne kövessenek el? Vagy ez valamiféle kincstári optimizmusnak számít ma már? Itt jellemzően mindig Dávid példáját szokták felhozni ellenérvként – ő is elbukott, majd helyreállt –, de valahogy Jézus apostolairól nem igazán tudjuk elképzelni, hogy házasságtörésben és hasonló súlyos bűnökben „buktak” volna el a feltámadt Úrral való találkozás és a Szentlélek kitöltetése után.
Konkretizálva a témát, tegyük fel, egy sokak által ismert, idolnak, példaképnek, referenciapontnak tekintett dicsőítésvezető, keresztyén énekes vagy akár egy gyülekezeti lelkipásztor elbukik – például bizonyítható módon házasságtörést követ el.
- Vajon mi a helyes reakció a keresztyén közösség, illetve más keresztyén vezetők részéről? Milyen következményeknek kell életbe lépniük ilyen esetben? Beszélhetünk minimumelvárásokról a Szentírás alapján, vagy a következmények felől minden keresztyén közösség maga rendelkezik eltérő módon saját, benső szabályzata alapján?
- Tegyük fel, hogy az adott szolgálónak a bűnbánata őszinte, legalábbis őszintének tűnik. Ebből egyenesen következik, hogy megszakítás vagy következmények nélkül folytathatja a szolgálatát? (Egyesek azt állítják, hogy adott esetben igen, hiszen – érvelnek – Dávid sem tette le a királyi tisztet a Betsabéval való „affér” és Nátán próféciája után, a megtérése pedig, mint tudjuk, őszinte volt.) Ha nem, akkor ez egyszersmind azt jelenti, hogy a közösség, a gyülekezet, a közvélemény „nem bocsátott meg” neki? Egyáltalán, kinek és miért lényeges, hogy legyenek az erkölcsi bukásoknak az egyházban következményei? Ez elsősorban a bűnelkövető vagy a közösség számára lényeges?
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
