John MacArthur: Visszahelyezzük-e tisztségükbe az elbukott vezetőket?
Riadtan figyelem az egyházban végbemenő legújabb változásokat. Megdöbbentően gyakran látom, hogy egyházi vezetők súlyos bűnökben élnek, és szinte alig hal el a botrány körüli hírverés, máris visszatérnek a tisztségükbe. Sajnos a mai keresztyének nem sokat várnak a vezetőiktől. Olyan katasztrófális időket élünk, hogy ennek biztosan messze ható következményei lesznek.
Nemrégen kaptam egy kazettát, amely nagyon felkavart. Egy olyan lelkész újbóli beiktatásáról szólt, akivel országszerte foglalkoztak a tömegtájékoztatási eszközök, amikor megvallotta házasságtörését. Az eset óta alig több mint egy fél év telt el „lelkigondozással és rehabilitációval”, és emberünk a gyülekezete áldásával már vissza is tért a nyilvános szolgálatba.
Ez mindenütt így megy. Más gyülekezetektől érkeztek hozzám olyan kérdések, hogy nincsenek-e írásban rögzített irányelveink vagy olyan munkafüzetünk, amely az elbukott lelkészek vezetői tisztségbe való visszahelyezéséhez nyújt segítséget. Sokan kétségkívül arra számítanak, hogy egy olyan nagy gyülekezetnek, mint a miénk, biztosan van egy módszeres rehabilitációs programja a vétkező vezetők számára.
A súlyos bűnök járványszerűen terjednek a keresztyén vezetők között, és ez a tünet komoly baj jele az egyházban. Még nagyobb probléma azonban, hogy leengedjük a mércét, és elnézzük vezetőink bűnét, pedig velejéig ható romlottságra utal, hogy az egyház minden áron vissza akarja helyezni ezeket az embereket vezetői tisztségükbe.
Be kell látnunk, hogy a gyülekezeti vezetésben nem lehet felületesen részt venni. A vezető elé állítandó legfőbb követelmény a feddhetetlenség (1Tim 3,2; 10.; Itt 1,7). Nehéz feltétel ez, nem mindenki tudja teljesíteni.
Bizonyos bűnök helyrehozhatatlanul tönkreteszik az ember jó hírnevét, és örökre alkalmatlanná teszik a vezetésre, mert nem lehet többé feddhetetlen. Még Pál is azt mondta, hogy tart ettől az eshetőségtől, pedig Isten embere volt. Az 1Kor 9,27-ben kijelenti: „megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.”
Amikor Pál a testre utalt, nyilvánvalóan nemi erkölcstelenségre gondolt. Az 1Kor 6,18-ban olyan bűnnek nevezi ezt, amelyet az ember a saját teste ellen követ el. Ez majdnem olyan volt, mintha a szexuális bűnt külön kategóriába sorolta volna. Ez a bűn mindenképpen alkalmatlanná tesz a gyülekezeti vezetésre. Az 1Tim 3,1 megköveteli, hogy az elöljárók egyasszonyú férfiak legyenek.
Honnan vettük, hogy egy éves távollét visszaadhatja olyasvalakinek a becsületét, aki beszennyezte a hírnevét, és elvesztette az emberek bizalmát? Semmiképpen sem a Bibliából. Az eljátszott bizalmat nem olyan könnyű visszanyerni. Ha egyszer feláldoztuk a tisztaságunkat, örökre elvesztettük azt a képességünket, hogy példamutatásunkkal vezessünk másokat. Mint Chock Sindoll barátom a kérdésre utalva megjegyezte, egy léggömb kidurranásához csak egyetlen gombostűre van szükség.
És a megbocsátás? Nem arra kell-e törekednünk, hogy elbukott testvéreinket visszahozzuk? A közösségbe igen, de nem a vezetőségbe. Ha egy alkalmatlanná vált embert visszahelyezünk a nyilvános szolgálatba, akkor nem szeretetteljesen cselekszünk, hanem engedetlenül.
Mindenképpen meg kell bocsátanunk a vétkesnek, a bűn következményeit azonban nem tudjuk eltüntetni. Nem amellett kardoskodom, hogy „lőjük le a sebesültjeinket”, hanem egyszerűen azt javasolom, hogy ne siessünk visszaküldeni őket a frontvonalba. A gyülekezetnek természetesen minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy segítsen azoknak, akik vétkeztek, és megbánták bűnüket. Ez azonban nem jár azzal, hogy visszaadjuk a vezetői talárt annak az embernek, aki alkalmatlannak bizonyult tisztségére, és eljátszotta a vezetéshez való jogát. Aki mégis ezt teszi, az nem biblikusan cselekszik, és enged az Isten által megállapított mércéből.
Miért olyan lelkesen toleráns a mai egyház? Biztos vagyok benne, hogy az egyik legfőbb ok a soraiban eluralkodó bűn és hitetlenség. Ha a felszínes keresztyének engedhetnek a vezetés szintjéből, sokkal jobban fogják érezni magukat a saját bűnükben. A mai vallás emberközpontúsága hozta magával azt a téves felfogást, hogy a legsúlyosabb bűnök elkövetése alkalmassá teszi elkövetőjét a bűnösök közötti szolgálatra. Az ilyen filozófia következményei ijesztőek. A szolgálatban Isten bűntelen Fia a példaképünk. Az egyháznak olyannak kell lennie, mint az Úr Jézus, és vezetőinek példát kell mutatniuk a Krisztushoz való hasonlóságban.
A konzervatív keresztyének századunk legnagyobb részében főleg a tanítás tisztaságáért harcoltak. Ez helyes, így azonban elveszítjük az erkölcsi tisztaságért vívott harcot. Legsúlyosabb vereségeinket nemegyszer a leginkább szem előtt álló vezetőink sorában szenvedtük el. Az egyház nem engedhet a mércéből annak érdekében, hogy megtarthassa őket. Inkább magasabbra kell tennünk a mércét, hogy visszanyerhessük tisztaságunkat. Ha ezen a területen veszítünk, akkor teljes kudarcot vallottunk, bármennyire ragaszkodtunk is hitvallásunkban a Bibliához. Nem győzhetünk, ha a bibliai mércét illetően megalkuszunk.
Imádkozzunk gyülekezetünk vezetőiért. Ügyeljünk rá, hogy mindig felelősségre vonhatók legyenek. Buzdítsuk vezetőinket. Kövessük példájukat az istenfélő életben. Értsük meg, hogy nem tökéletesek, de továbbra is várjuk el tőlük, hogy törekedjenek az istenfélelem és a tisztaság legmagasabb szintjének elérésére. Az egyháznak olyan vezetőkre van szüksége, akik valóban feddhetetlenek. Minden istenkáromlás, ami ennél kevesebb.
Forrás: John F. MacArthur: A Mester terve szerinti gyülekezet. Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány (KIA), Budapest, 1999.
Kapcsolódó tartalmak:
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Zsid.12:15-17
„Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.
Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki egyetlen tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát.
Mert tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, atyja megtagadta tőle, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste.”
„Amint Basil Hume bíboros mondta egyszer: népünk joggal várja el püspökeitől és papjaitól, hogy szentek legyenek.
Biztos ösztönnel tudják, hogy mi szent dolgokkal foglalkozunk.
Döbbenetes felelősség hárul ránk.”
.
Robert Sarah bíboros (internetről – katolikus ma)
Kedves Tamás!
Az 1 Kor6:18-ban szereplő „test” szó, tehát amit „test”ként kell értenünk, az a „ϲωμα”, vagyis a „szóma” szó. Ez azért fotos, mert Pál három féle szómát különböztet meg: a “szóma pszühikon” (érzéki/lelki test), “szóma pneumatikon” (szellemi test), “szóma dokszész” (dicsőséges test). Mind- mind Pál apostol szóhasználata, mindegyik a ‘test’ egy bizonyos állapotára utal. A kérdés az, hogy a kijelentésben milyen “szóma” jelenik meg.
Lehet-e a „szóma pneumatikon”, vagyis a szellemi test? A “szóma pneumatikon” megtörhetetlen, hiszen “szellemi test”. Ez csak hasonló a “bűnös húshoz”, (a “szóma pszühikon”, vagyis érzéki, lelki test egyik szinonímája, megfelelőjének). A “szóma pneumatikon” definíció szerint nem hús és vér. Nem lehet sem keresztre feszíteni, sem megtöretni, sem megölni, erre ember nem képes. Egy entitás létezik, aki ezt a testet halálra tudja adni, aki nem más, mint Isten. Világos mutatóink vannak arról, hogy Pál szerint Isten volt az, aki átadta, a halálra kezére adta a Fiát. Ez az aktus nem más, mint a megtestesülés, ahol a “szóma pneumatikon” “hús és vér” állapotba kerül az ‘átadatás’ során. A páli teológiában a vér nem a “testi-fizikai élet végét jelöli”, hanem a szellemi test, a “szóma pneumatikon” életének a végét jelenti.
A „szóma dokszész” a dicsőséges test, az a test, ami már megdicsőült formába kerül, tehát senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez a fajt test lehet. Ez a fajta test úgyis csak a megdicsőülés során jön majd létre.
A harmadik, a „szóma pszühikon”, ami már igaz lehet a páli beszédre. Ez már egy szellemileg halott test, egy halott „szóma pneumatikon”, aki testtel és vérrel rendelkezik, tehát Krisztus tagja is lehet. Mert Pálnak az a legnagyobb problémája, hogy ha valaki parázna lesz, elszakad Krisztus testétől. Nem Jézus testére gondolok itt:-))
A szóma kifejezés (amit Márk és Pál is használ az Úr testére) írásos formában először Homérosz munkásságában jelenik meg, szóhasználatában a szóma még az emberi holttestet, vagy állati tetemet jelenti (Iliászban pl). Az Odüsszeuszban az alvilágban lévőknek, a halottaknak a testére is ezt a szót használta Homérosz. A legismertebb görög színpadi szerzők, például Pindarosz és Euripidész drámáiban is erősen jelenik meg a szóma, mint a test életfunkciók nélküli interpretációja.
Márk azért zseniális, mert miután megértjük a szándékát, rájöhetünk arra, hogy első olvasáskor a Fiú az isten által elküldött, „úgy tűnik” hogy hústeste van fiúként jelenik meg. Aztán amikor a végére érünk a történetnek, és a sírboltban feltűnő fehér ruhás ifjú felhívására követjük a tanítványokat Galileába, és elkezdjük elölről olvasni az evangéliumot, (ekkor kezdődik el a Felkent/Krisztus evangéliuma) akkor meg mint a Felkent/Krisztus, a hús- vér Krisztus jelenik meg. Márk a chiasztikus szerkesztés és a „mimezis” remekművét alkotta meg.