27
márc
2023

A keresztyének bűnbánatával és bűnvallásával kapcsolatos megfontolások, I. rész (a római katolikus gyónás, mint szentség cáfolata)

A bűnbánat szentsége, más néven: gyónás, avagy szentgyónás

A római katolikus egyház tanítása szerint a gyónás szentség (a bűnbánat szentsége), protestáns szóhasználattal: sákramentum. A katolikus egyház katekizmusának (KEK) 1446. pontja szerint „Krisztus a bűnbánat szentségét Egyházának valamennyi bűnös tagja, mindenekelőtt azok számára alapította, akik a keresztség után súlyos bűnbe estek, és így elvesztették a keresztségi kegyelmet, és az egyházi közösséget megsebezték.” A KEK 1486. pontja értelmében „a keresztség után elkövetett bűnök bocsánata egy külön szentség által nyerhető el, melyet a megtérés, gyónás, bűnbánat vagy kiengesztelődés szentségének nevezünk”. A trienti zsinat 14. ülésszakának 1. kánonja pedig így fogalmaz: „…a bűnbánat szentsége, mellyel a keresztség után elbukottak Krisztus halálának jótéteményében részesülnek”. Tételesen összefoglalva az e kérdéssel kapcsolatos római katolikus tanítást, a következőket mondhatjuk:

A római katolikus szentgyónással kapcsolatban a következő információk lehetnek fontosak a témát vizsgálva: három eleme van a szentgyónásnak: a.) szívbéli bűnbánat; b.) hallható bűnvallás; c.) cselekedeti elégtétel, vagyis vezeklés. Ez a pap feloldozását (absolutio) követi, és a bűnök ideiglenes büntetését hivatott elhárítani. Általánosan elmondhatjuk, hogy a szentgyónás lényege a feloldozás. A meggyónandó bűnöknek két típusa van: a.) halálos bűn és b.) bocsánatos bűn.

A halálos bűn megszakítja az istenkapcsolatunkat. Természetesen felmerül a kérdés, hogy ez mégis hogyan történhet meg, ha a római katolikus tanítás szerint a keresztségben újjászülettünk a szentségi cselekmény, a keresztség szentségének pap általi kiszolgáltatása révén? A válasz: a halálos bűn következtében a keresztségben kapott állapotunk ugyan nem változik meg, de a „kegyelem állapotából” kiesünk. A Krisztus által használt szőlőtő-szőlővessző hasonlat alapján ez azt jelenti, hogy ugyan továbbra is a „szőlőtőn van” a halálos bűnben lévő keresztyén, de „elszáradt” állapotban. Ez azt jelenti, hogy ha ilyen állapotban hal meg valaki, kárhozatra jut.

Ahhoz, hogy halálos bűnt kövessünk el, három dolog szükségeltetik: 1.) súlyos dologról legyen szó; 2.) tudatában kell lennünk azzal, hogy amit elkövetünk, bűn; 3.) szándékosan, akarattal kell elkövetnünk a bűnt. Halálos bűn lehet egy keresztyén részéről a házasságtörés, de a vasárnapi misemulasztás is (hacsak nem beteget ápoltunk, vagy mi magunk voltunk betegek). A bocsánatos bűn annyiban különbözik a halálos bűntől, hogy megszakítani ugyan nem szakítja meg, de gyengíti az istenkapcsolatunkat. A bocsánatos bűn nem szünteti meg a megszentelő kegyelmet és az emberi lélek természetfeletti életét nem öli meg, de megnehezíti az erények gyakorlását és a jó cselekedetek véghezvitelét. A római katolikus tanítás szerint a halálos bűnöket mindenképp meg kell gyónni, a bocsánatos bűnöket csak ajánlatos.

Hogyan kell megvallani/meggyónni a halálos bűnöket? Név szerint és szám szerint. A római katolikus tanítás szentgyónással kapcsolatos sarokpontja továbbá a pap – a klerikus – nélkülözhetetlen szerepe. A pap ugyan „csak” eszköz, de mivel bírói aktust gyakorol a feloldozás során, ezért nélküle érvénytelen a bűnvallás. Amikor a pap kimondja a feloldozást, akkor azt lényegében Isten mondja ki. A súlyos bűnöket évente egyszer kötelező jelleggel meg kell vallani, ennek elmaradása ugyancsak súlyos bűn (amelyet ugyancsak meg kell vallani). Lényeges továbbá, hogy a halálos bűn állapotában végzett áldozás méltatlan cselekedet, szentségtörés és súlyos bűn.

 

A szentgyónással, bűnbánat szentségével kapcsolatos római katolikus tanítás rövid értékelése 

A katolikus felfogás az erkölcsi megtisztulás utáni mély, benső vágyunkra épít, amely az emberi lét inherens része. Évszázadok alatt egyre csak csiszolódott, teljes mértékben a gyarló emberi természetre lett szabva, mindeközben az intézményes egyház dominanciáját és az emberek életében való nélkülözhetetlen szerepét garantálja. Mondhatni „működik”, hiszen – legalábbis elviekben – rendszeres önvizsgálatra, a bűnök gondos számontartására és bűnvallásra kötelez. Ehhez képest a bűnbánattal-nyilvános bűnvallással kapcsolatos protestáns tanítás rendezetlennek és strukturálatlannak tűnik, gyakorlati megvalósulása pedig – sajnos ez általános tapasztalat – rendkívül esetleges, ad-hoc és szabályozatlan. Ha nagyon leegyszerűsítve akarnánk összefoglalni a két nézetrendszer közötti különbséget, azt mondhatnánk, hogy bár a római katolikus tanítás alapvetően nélkülözi a szilárd bibliai alapot, de szabatos és a gyakorlatban jól alkalmazható, a protestáns tanítás ezzel szemben ugyan biblikus, de homályossága és kiforratlansága miatt inkább akadályozza, mintsem elősegíti a rendszeres bűnvallás gyakorlatát.

A következőkben tehát először a gyónással kapcsolatos katolikus tanítás protestáns cáfolatát mutatjuk be (mégpedig François Turrettininek, a kálvinista ortodoxia/református skolasztika kiemelkedő képviselőjének, a Kálvin János által alapított Genfi Akadémia egykori vezetőjének a fejtegetéseit alapul véve), utána pedig (a második részben, egy külön posztban) – különös tekintettel a gyakorlati szempontokra – a bűnvallással kapcsolatos protestáns tanítást. Bízunk benne, hogy mindez segítséget jelent majd olvasóink számára!

 

***

François Turrettini: a bűnbánat/gyónás szentségének bemutatása és cáfolata
[Institutes of Elenctic Theology, 19. XXXI.]

A római katolikus tanítás: 

1. Szentségnek tekintik a penitenciát, amely a keresztség után elkövetett bűnök orvoslására lett elrendelve. Ezért értelmezik úgy, mint „második mentődeszkát a kegyelem elvesztésének hajótörése után”.

2. Különbséget tesznek belső és külső bűnbánat között. A belső bűnbánat csak az elme megtérése – amely ugyanakkor önmagában még nem szentség. A külső bűnbánat magában foglalja a bűnbánat külső megnyilvánulásait: látható bánkódást, bűnvallást, könnyeket és más külső jeleket.

3. Ez a típusú bűnbánat lényegét tekintve szentség, amelynek három eleme van:

  • szívbéli bánat (contritione);
  • bűnvallás (confessione – a KEK szavaival: „ajkán bűnvallomás”);
  • cselekedetek terén megnyilvánuló elégtétel (satisfactione). Ez utóbbi – az elégtétel vagy vezeklés – a pap feloldozását (absolutione) követi, amely „bírói” aktus révén történik, amikor is a gyóntató kimondja a bűnök elengedésének ítéletét. Így – tehát nem pusztán szóbeli bűnvallás által – kerülnek a bűnbánó bűnei elengedésre.

 

Az ortodox (protestáns) felfogás

Ezzel szemben az ortodox protestáns felfogás szerint:

1) Bűnbánat és bűnbánat között különbséget kell tenni: egyrészt beszélhetünk magánjellegű vagy belső bűnbánatról, amikor „lelkiismeretünk bírósága” előtt ítéltetünk meg, másrészt külső és nyilvános bűnbánatról, amikor az „egyházi ítélőszék előtt” állunk. Az utóbbi csak arra szolgál, hogy az előbbit bizonyítsa, hitelesítse vagy előmozdítsa. Ez kétségkívül jelen volt az ősegyházban, és azt a célt szolgálta, hogy a bűnbe esett (és bűneiket bánó) bűnösöket megkülönböztessék azoktól a hívőktől, akik szabadon járulhattak a sákramentumhoz (az úrvacsorához). Az előbbieket azonban a „kulcsok hatalmával” (lásd egyházfegyelem) mindaddig eltiltották a sákramentumtól, amíg különféle nyilvános megalázkodási gyakorlatokkal kellőképpen nem bizonyították bűnbánatuk őszinte voltát (és helyre nem hozták az általuk okozott kárt), hogy aztán ugyanezen hatalom által, „a kulcsok hatalmával” ismét nyilvánosan befogadtassanak.

2) Az igazi és üdvözítő bűnbánat három elemből áll:

a) az Isten előtti bűnbánatból vagy megbánásból, amely nem annyira félelemből vagy a büntetésektől való rettegésből fakad, mint inkább gyermeki félelemből és az erény szeretetéből; ez a bűn szívből jövő megutálása, megvetése, úgy, hogy Isten törvénye alapján felismerjük bűneink nagyságát, súlyosságát és förtelmességét Isten jóságának tükrében;

b) a „lelkiismeret bíróságán” tett bűnvallás, hiszen „egyedül” (értsd: elsősorban) ellene – Isten ellen – vétkezünk, ellene lázadunk bűneinkkel (Zsolt 51,4), és egyedül ő az, aki képes megbocsátani vagy megbüntetni a bűnöket. Ez a személyes, Isten előtti bűnvallás egyszerre belső és külső, amely három elemből áll: az első az, hogy önmagunkat vádoljuk, ami magában foglalja mind a bűneink felsorolását, mind pedig azon körülmények sorra vételét, amelyek súlyosbítják bűnösségünket (Zsolt 19,13), és amelyek adott esetben az általunk nem tudatosított bűnökre is felhívják figyelmünket. A második önmagunk elítélése: beismerjük bűnösségünket és az érte járó büntetések jogosságát: hogy méltók vagyunk rájuk. A harmadik, hogy könyörgünk Isten Krisztusban megnyilvánuló kegyelméért és irgalmáért.

c) Szándék a megjavulásra és a megújult élet utáni vágy – ez a bűnbánat majdhogynem legfőbb része, enélkül a többi elem haszontalan, sőt halálos.

3) Azoknak, akik elbuknak (súlyos és mások előtt is ismert bűnt követnek el), bűneiket meg kell vallaniuk a gyülekezet előtt is, hogy (miután bűnbánatukat megnyugtató módon bizonyítják) megbékéljenek az egyházzal, és ismét bebocsátást nyerjenek a gyülekezet közösségébe, valamint ismét tudjanak részesedni a sákramentumokból. De tagadjuk, hogy ehhez szükség lenne a „pap” bírói feloldozására.

 

A valódi kérdés megfogalmazása

1) Nem kérdés, hogy szükséges-e a bűnbánat a bűnbocsánat elnyeréséhez. Ezt mindkét oldal – a római katolikus és a protestáns is – elismeri. A protestánsok nem azt állítják, hogy a bűnbánat szükségtelen, pusztán annyit, hogy a bűnbánat nem szentség. Egy dolog tagadni, hogy a bűnbánat szentség, egy másik dolog azt mondani, hogy a bűnbánó nem nyerhet bűnbocsánatot. Ez utóbbi hamis vád.

2) Nem kérdés, hogy létezik a „bűnbánat szentsége”, hiszen a protestánsok is azt állítják, hogy létezik: a keresztség. A kérdés inkább az, hogy maga a bűnbánat a keresztségtől elkülöníthető szentség-e. Ezt mi – mondja Turrettini ­– tagadjuk.

3) Nem kérdés továbbá, hogy lehet-e és szükséges-e súlyosabb bűnöket a gyülekezet előtt megbánni az előidézett botrány „jóvátétele” céljából. Ahogy az sem, hogy aki megbántja keresztyén testvérét, köteles-e elismerni azt és bocsánatot kérni tőle hibájáért, ahogyan Krisztus parancsolta (Mt 5,23). Az sem, hogy ha valaki úgy érzi, hogy lelkiismeretét egy vagy több súlyos bűn terheli, kereshet-e „feloldozást” testvérei előtt, kérve imádságaikat és iránymutatásukat (úgy tűnik, Jakab erre utal a Jak 5,16-ban). Kereshet, kiváltképp Isten valamely elhívott szolgája előtt, akinek eleve kötelessége gyógyítani a lélek sebeit, felemelni a gúzsba kötött lelkiismeretet és helyreállítani a szenvedőt. Igen, kérhet tőle bűnből való „feloldozást”, tanácsot, hogy azután képes legyen elkerülni a bűnt és apránként megszabadulni annak romboló hatásától. Ettől nem zárkózhatunk el, sőt. Így ír erről Kálvin: „…ne feledje senki a hívők közül, hogy mindenkinek ez a teendője: ha bűntudata miatt annyira gyötrődik és kínlódik magában, hogy csak külső segítséggel szabadulhat meg tőle, ne vesse meg ezt az orvosságot, amelyet Isten kínál fel; vagyis lelkipásztora előtt tett magányos bűnvallással könnyítsen a lelkén, és hogy vigasztalást szerezzen, ahhoz folyamodjon magánúton segítségért, akinek az a tiszte, hogy az evangélium tanításával vigasztalja Isten népét nyilvánosan és magánúton egyaránt. Mindazáltal, ha Isten nem ír elő meghatározott eljárást, mindig mértéket kell tartanunk, hogy a lelkiismeretet iga alá vessük. Ebből az következik, hogy az efféle bűnvallásnak szabadnak kell lennie, nem kell mindenkitől megkövetelni, és csak azoknak kell ajánlani, akik föltétlenül szükségét érzik. Azokat pedig, akik szükségük szerint élnek vele, nem szabad sem kényszerítéssel, sem mesterkedéssel rábírni arra, hogy minden egyes bűnünket felsoroljuk; annyit valljanak be, amennyit szükségesnek tartanak, hogy teljesen élvezhessék a vigasztalás gyümölcsét.” (Inst., 2.4.12.)

A kérdés itt inkább az, hogy isteni jogon szükséges-e az üdvösséghez, hogy a bűnös egy pap füle hallatára vallja meg azon bűneit, amelyeknek tudatában van a szigorú lelkiismeret-vizsgálat után. Ezt a típusú bűnvallást – a fülbe gyónást – először III. Ince pápa szentesítette a lateráni zsinaton (IV. lateráni egyetemes zsinat: Kr. u. 1215), ezután pedig a zsinati atyák a trienti zsinaton megerősítették. Mi azonban – mondja Turrettini – tagadjuk ezt.

 

Bizonyíték arra, hogy a bűnbánat nem szentség

1. Mert nincs hozzárendelt jel

Minden szentségben vagy sákramentumban – amely valóban az, és amelyet helyesen neveznek annak – megtalálható a sákramentumi jel (pl. a keresztségnél a víz), míg a penitencia (a szentgyónás) esetében hiányzik. Sem a bűneit bánó ember cselekedetei, sem a pap gesztusai nem tekinthetők jelnek. Ugyanis a) minden szentségi-sákramentumi jelnek – a kimondott, hallható szóval ellentétben – láthatónak kell lennie; b) a jelet a törvényesen beiktatott lelkipásztorok szolgáltatják – ez nyilván nem igaz a bűneit bánó ember vagy a „feloldozást” kínáló pap cselekedetei esetében. Továbbá a bűnbánat „belső” természetű dolog, amely nem érzékelhető külsőleg, így nem is lehet sákramentumi elem (mint a víz vagy a kenyér és a bor), tehát nem is ábrázolja ki Isten kegyelmét a hasonlóság által (értsd: sákramentumi hasonlóság, amiért lehetséges a sákramentumi kapcsolat a jel és a jelzett dolog között). Hovatovább nem is a lelkész szolgáltatja ki, hanem a bűnbánó tanúsítja (ez igaz a bűnbánat szentségének egészére, de azon belül a fülbe gyónásra és a feloldozás utáni elégtételre is). Továbbá Isten ítélőszéke előtti feloldozáson vagy felmentésen kívül nem lehet szó bírói feloldozásról, az egyházi szolgáknak – a lelkipásztoroknak – nincs bírói hatalma, hanem csak pásztori. Ez pedig abban áll, hogy Isten teljes tanácsvégzésének hirdetése által – azt a gyakorlatban is alkalmazva – egyházfegyelmet gyakorolnak, de ez sem sákramentumi elem, hiszen ez maga az ige.

2. Mert nem kapcsolódik hozzá szentségi-sákramentumi ígéret

A jelhez (amely nincs, tehát hiányzik a bűnbánat „szentségénél”) nem kapcsolódik sákramentumi ígéret. Mert a kegyelem mint ígéret (amelynek címzettje a bűneit bánó ember) vagy egyszerűen az evangélium szavában van, vagy pedig a keresztség (amely a bűnbánatról szól) és az úri szentvacsora sákramentumához (amely a bűnök bocsánatára adatik) mintegy járulékosan csatolva.

A bűnbánat nem volt sákramentum (azaz szentség) az Ószövetségben, ezt elismeri a másik oldal is. Ezért – érvel Turrettini – az Újban sem az. Mindkét szövetség esetében azonos okból nem az. Ha nem így lenne, az ószövetségi atyák másképp békéltek volna meg Istennel, mint az újszövetségi hívők. Erre nem jó válasz, hogy azzal a hatalommal, amely a bűnök elengedésére vonatkozik (amelyet az apostolok megkaptak), nem éltek az Ószövetségben. Ne feledjük: Nátán bűnbocsánatot hirdetett a bűnbánó Dávidnak, és Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és más próféták is hirdették a bűnök bocsánatát.

A bűnbánat római katolikus felfogása a bűnös embert elvonja a Krisztus engedelmességébe, szenvedésébe és elégtételébe vetett hittől, és arra sarkallja, hogy saját tetteibe vesse bizalmát: hogy inkább bízzon az emberek bűnei felett ítélkező papban, mint a bűnöst megigazító Istenben. Ily módon elhomályosítja a megigazulásról szóló igaz tant, és kihúzza a sámlit a keresztyénség hatékonysága alól. Istennek a bűnökkel kapcsolatos ítéletét, illetve ezen ítélet jogát emberi és „politikai” természetű bíróságra, a papra ruházza át.

3. Mert a fülbe gyónás elfogadhatatlan

A fülbe gyónás (amelyet a bűnbánó cselekedetei közé sorolnak) elfogadhatatlan. Hogy miért? Azért, a) mert nem olvasunk arról, hogy Krisztus vagy apostolai bevezették vagy bárhol gyakorolták, elrendelték vagy bárkinek is ajánlották volna. Ennek azonban mindenképpen meg kellett volna történnie, ha az üdvösséghez feltétlenül szükséges lenne. b) Mert az ószövetségi iratok mindenütt, minden (őszinte bűnbánatot tanúsító) hívőnek bűnbocsánatot ígérnek – minden ilyen jellegű előzetes gyónás nélkül. Mivel ugyanis az isteni ígéretek értelme megváltoztathatatlan, állandó és örök, ezért szükséges, hogy ezek vagy egyáltalán ne vonatkozzanak ránk, vagy pedig, hogy semmi mást ne követeljenek tőlünk, mint amit már az Ószövetségben élt hitbéli elődeinktől is. c) Mert sokak bűnei bűnvallás nélkül is megbocsáttattak (lásd: a bűnös nő – Lk 7,48; a béna – Mt 9,2; Zákeus – Lk 19,8–9; a vámszedő – Lk 18,13; Péter – Mt 26,75). d) Mert egy ilyen jellegű bűnvallás lehetetlen a bűneinket érintő alapvető tudatlanságunk miatt (nem vagyunk tudatában minden bűnünknek, amelyeknek pedig igen, azok esetében sem biztos, hogy felismerjük, értjük, látjuk a mélységét): „A tévedéseket ki veheti észre? Titkos bűnök miatt ne büntess meg!” (Zsolt 19,13). e) Mert ez a „lelkiismeret hóhérja és a kétségbeesés hurokja, amely az embert kibogozhatatlan nehézségekbe sodorja” – mondja Turrettini. Egyrészt azért, mert vagy nem tudja megkülönböztetni a halálos és a bocsánatos, illetve nem halálos bűnöket, másrészt azért, mert soha nem lehet biztos abban, hogy elégséges volt-e lelkiismeret-vizsgálata, és valódi-e az annak eredményeképp kapott bűnbocsánata (Turrettini szerint ezt a római katolikusok közül sokan nem is próbálják titkolni). f) Mert a pápai zsarnokságnak ez – a fülbe gyónás – az elsődleges támasza, amellyel a klérus nemcsak tekintélyt és félelmetes hatalmat szerez (és így hatalmas vagyont halmoz fel) magának, hanem behatol a családok és a királyságok titkaiba, és veszélybe sodorja a fejedelmek és a királyok életét. Úgy tartják, hogy „jobb, ha minden királyt megölnek, mint hogy akár csak egyszer is fény derüljön a gyónás nyomára” – írta egyszer a francia jezsuita Étienne Binet (1569–1639).

4. Mert a bűnbánó három cselekedete nem a szentség tárgya

A bűnbánó három „cselekedete” nem képezheti egy ilyen jellegű szentség tárgyát („anyagát”). Sem a szívbéli bűnbánat, mert nem érzékelhető, sem a szájjal tett bűnvallás-gyónás, hiszen az lehet téves és hamis is, és csak szavakkal fejezhető ki (látható jellel nem, amint már korábban írtuk). De a cselekedetek elégtétele sem lehet, amely – mivel a feloldozást követi – nem tartozhat a lényegéhez. Ez a három elem egyébként megfigyelhető Júdás bűnbánatában is: a szívbéli fájdalom bizonyos értelemben megvolt nála (tehát megszomorodott), bűnét is megvallotta, amikor azt mondta a papoknak, hogy „[v]étkeztem, mert ártatlan vért árultam el” (Mt 27,4), és a cselekedetet érintő elégtétel is megjelenik, hiszen visszahajította a templomba a harminc ezüstpénzt, amelyet Jézus elárulásáért kapott.

5. A papi feloldozás római katolikus formája nem megfelelő

A (meghatározott) szavakból álló papi feloldozás nem lehet a szentség, illetve sákramentum külső formája, mert sem a Szentírásban, sem az apostolok gyakorlatában nincs egyetlenegy hozzá kapcsolódó referencia sem; mert ez a „feloldozás” nem is annyira feloldozás, mint inkább „kötés” a kiszabott pénzbüntetések és a különféle, elégtételként szolgáló cselekedek miatt; mert az ilyen bírói feloldozás egyedül Istené, és nem ruházható át semmilyen teremtményre (Lk 5,21; Ézs 43,15; Mik 7,18; Mt 6,12), mégpedig azért nem, mert annak, aki bűnöket bocsát meg, a „szívek ismerőjének” (kardiognōstēs) kell lennie – ismernie kell a rejtett, titkos vagy a szándékosan leplezett, mások előtt ismeretlen bűnöket, sőt olyan bűnöket is, amelyeknek maga a bűnelkövető sincsen tudatában –, hogy aztán ki tudja szabni a bűnökhöz illő büntetéseket.

 

Írásbeli referenciák

A Mt 16,19; 18,17–19 és a Jn 20,23 szakaszait nem lehet a gyónásra, tehát a bűnbánat „szentségére” vonatkoztatni, mert ezekben szó sincs „szentségi” vagy sákramentumi jelről. Az apostolok – akikhez Jézus szól – nem szolgáltattak ki ilyen jellegű szentséget: senki sem suttogott a fülükbe, nem róttak ki egyes bűnökre elégtételeket, amelyeket a bűnbánóknak teljesíteniük kellett volna. Krisztusnak az előbb említett igékben szereplő szavai nem a bűnbocsánatra vonatkoznak, hanem az egyházfegyelem gyakorlására, tehát arra, hogy a botránkozást okozókat, illetve azokat, akik nem hajlandók bűnbánatra, és konokul kitartanak vétkeikben, távol tartsák a sákramentumoktól, mindaddig, amíg meg nem térnek (ha az egyház, illetve a gyülekezet épülése ezt kívánja). Erre vonatkozik az „oldás” és „kötés” gyakorlata: az egyházfegyelemre. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a hívő népnek hirdetik a(z egyedül) Krisztusban elnyerhető bűnbocsánatot, másrészt abban, hogy a kiközösítést követően visszaengedik a sákramentumokhoz azokat, akik az őszinte bűnbánat jeleit mutatják. Fontos tehát leszögezni, hogy az evangélium szolgáira bízott feloldozás nem „bírói” jellegű – ilyen tisztséget az egyházban egyedül maga az Úr Jézus birtokol –, hanem „szolgálati” típusú: részben az evangélium hirdetése, részben az egyházfegyelem gyakorlása által valósul meg. A kulcsok hatalma is egyszerűen ezt jelöli (ezek nem az Úr kulcsai, mint például a Jel 18-ban előforduló „halál és alvilág kulcsai”), „szolgálati kulcsokról” van pusztán szó, amelyek az „intézőkhöz” tartoznak.

Az ApCsel 19,18-ban leírt jelenet sem lehet érv a római típusú fülbe gyónás mellett. Itt látszólag nyilvános bűnvallásról van szó, amelyet szimbolikus cselekedettel fejeztek ki: azzal, hogy egybehordták és elégették a mágiával, mágikus praktikákkal, varázslással foglalkozó könyveiket – szó sincs arról, hogy privátban Pál apostolhoz mentek volna „fülbe gyónni”, arról sem hallunk, hogy minden egyes bűnüket megvallották volna. Jakab apostol is beszél gyónásról (Jak 5,16), de itt sem lehet szó szentségi értelmű bűnvallásról, fülbe gyónásról. Jakabnál lényeges a kölcsönösség –„Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket…” –, de a római rendszerben a laikusok kizárólag a papoknak gyónnak, nekik sorolják bűneiket, viszont a papok a maguk vétkeit nem vallják meg a laikusoknak. Ráadásul Jakab azt szeretné, hogy azért történjen meg a kölcsönös bűnvallás, hogy utána a hívek imádkozni tudjanak egymásért: „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Azért kell tehát megvallaniuk egymásnak bűneiket, hogy egymást kölcsönösen segítve egymás imái által bűnbocsánatot nyerjenek és gyógyulást tapasztaljanak Isten részéről. A római gyónás esetében, amelyet azért végeznek, hogy – nem a pap imái, hanem a delegált tekintélye és döntése okán – feloldozást nyerjünk a megvallott bűnök alól, messze más a helyzet. Keresztelő János sem „szentségi gyónást” követelt a pusztába sereglő emberektől (lásd Mt 3,6: „…amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban”). Egyrészt azért nem, mert megelőzte a keresztséget (a római katolikus rendszerben a szentgyónás intézménye a keresztséget követi), másrészt azért, mert nem kellett a bűnöket tételesen felsorolni, itt inkább általános bűnvallást látunk. Ezen túlmenően János apostol elrendeli, hogy bűneinket Istennek valljuk meg („Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” – 1Jn 1,9), tehát annak, akinek Dávid is megvallotta (Zsolt 32,5). Itt azonban megint hangsúlyozni kell, hogy ez a típusú bűnvallás nem az egyes bűnök tételes felsorolása (a bűnelkövetés körülményeit is listázva), hanem annak megvallása, hogy mindenestől bűnösök vagyunk.

Magának az egyházi közösségnek lehetett egyfajta „elégtételt” adni nyilvános vezekléssel és az adott közösség által kiszabott büntetések elhordozásával, de ez azt a célt szolgálta, hogy bizonyítsa a keresztyén közösség előtt, hogy az egykor megrótt, megintett vagy kiközösített személy bűnbánata őszinte. Ez nem egyenlő azzal, mintha fáradtságos munkával Istennek akarnánk elégtételt adni, hogy elnyerjük a bűnbocsánatot. Az előbbi jogos lehet bizonyos esetekben, az utóbbi semmiképp. Egyrészt azért, mert ilyen jellegű elégtételt adni lehetetlen, másrészt azért, mert sértő Krisztus egyszeri és tökéletes elégtételére nézve, valamint összeegyeztethetetlen az ingyenes bűnbocsánattal. Egy dolog azt állítani, hogy a bűnbánat szükségességét külső cselekedetek is tanúsítják (amelyekkel „eleget lehet tenni” az egyház által kiszabott büntetéseknek), és más dolog elvárni ezek teljesítését a vétkek „igazságos kárpótlásaként”, mondván, kiváltják a bűnök időbeli büntetését. Az előbbi elfogadható, az utóbbit azonban el kell utasítanunk.

1 válasz

  1. Árpád

    Megjegyezném Luther a reformáció atyja először három szentséget tartott, hozzásorolva a bűnbánatot is, de mivel később a láthatatlan kegyelem látható jeleként határozta meg a szentséget, itt nem talált látható jelet, mint pl. a keresztségnél vagy az úrvacsoránál. Azonban az evangélikus egyház egyik legnagyobb betegsége lett, hogy a hívek az úrvacsorát összemosták az úrvacsorával és azt nevezték el gyónásnak, ezt a téves fogalmat édesanyámtól is sokszor hallottam, holott az úrvacsora sokkal több annál.

Hozzászólás írása