A keresztyének bűnbánatával és bűnvallásával kapcsolatos megfontolások, II. rész (a protestáns gyakorlat)
Az előző írásban azt jártuk körül, hogy miért hasznos, ugyanakkor miért nem igazolható a Szentírás alapján a bűnvallás (gyónás) római katolikus nézete, illetve gyakorlata. Megállapítottuk, hogy a protestáns „gyakorlat” elvileg bibliai alapokon nyugszik, de épp a való életben nem látjuk megvalósulni – nem látjuk, hogy a protestáns közösségekben a bűnvallás mint olyan (legyen bár közösségi vagy egyéni) bevett gyakorlat lenne. Sőt igazából a gyakorlati instrukciók hiánya miatt nem is beszélhetünk rendszeresített vagy jól működő bűnvallásról. Csakhogy hiba, ha megelégedünk azzal, hogy rendelkezünk helyes, bár nagyon tág bibliai alapozással, anélkül, hogy jól strukturált, követhető, gyakorolható és élhető szisztémát építenénk fel rá. Leegyszerűsítve a kérdést: mit ér a bűnbánatról-bűnvallásról szóló helyes teológia, ha nemigen vallunk bűnt? Mit ér a római egyházat érő kritika, és mit ér a protestáns gyakorlat közvetlenségéről és spontaneitásáról ódákat zengeni, ha ez a fene nagy szabadság épp arra ad felmentést, hogy ne csináljunk semmit?
Ezek nyilván költői kérdések, de a protestantizmus, illetve a protestáns gyülekezetek egy tátongó sebére hívják fel a figyelmet. A következőkben megpróbálunk fogódzókat nyújtani ahhoz, hogy a protestáns közösségek is elkezdjék gyakorolni magukat mind közösségi, mind egyéni szinten az őszinte bűnbánatból fakadó rendszeres bűnvallásban.
***
Amikor bűnösségünket, illetve romlottságunk, bűneink súlyát és mértékét hangsúlyozzuk az igehirdetésekben és a bűnbánati imádságokban, annak nem az az értelme, hogy ájtatoskodva, önmagáért való céllal szomorkodjunk, hogy újra és újra kétségbeessünk, és cél nélkül megalázzuk magunkat, mondván, mi ilyen „jó” keresztyének vagyunk; mindennek a célja az, hogy látva és átérezve önnön romlottságunkat, elveszettségünket újra és újra rádöbbenjünk a Jézus Krisztus személyében felragyogó isteni kegyelemre. Ha kikerül a látóterünkből, hogy egykor elveszettek voltunk, és még most is azok – menthetetlenek – lennénk, ha nincs Jézus Krisztus, illetve hogy természet szerint még most is bűnösök vagyunk, és csak Isten kegyelme, ami megtart minket a megszentelődés útján, akkor elszürkül, fokozatosan elhomályosul a Jézus Krisztus életéről és haláláról szóló evangélium jelentősége.
Miért van szükségük a keresztyéneknek bűnvallásra?
Gyakran hallani, hogy „semmit sem tehetsz azért, hogy Isten jobban szeressen, vagy kevésbé”. Ez igaz. Akik egyszer kegyelemből, hit által megigazultak, azok, bármit tesznek is, soha nem lehetnek még inkább megigazultak. A megigazulás egyszeri és tökéletes isteni aktus, nem jellembeli, hanem a státuszunkat érintő változás, ezért nem tudunk rajta változtatni. Mégis helytelen elképzelések állhatnak az előbb idézet kijelentés mögött. Való igaz, hogy Isten maximálisan szeret minket Krisztusban, de ez nem jelenti azt, hogy képtelenek lennénk olyan dolgokat tenni, amelyek szembemennek Isten akaratával, és kiváltják nemtetszését. Megszomoríthatjuk Isten Lelkét, megtörhet a vele való összhangunk. Bár részünk van a megváltásban, de bűneink továbbra is sértők Istenre nézve, és rombolólag hatnak a vele való kapcsolatunkra. Kevin DeYoung református teológus szerint az örökbefogadás aktusa segít ezt megvilágítani (ne a teológiai szakszóra gondoljunk, hanem egy, az emberek között lejátszódó adoptációs tranzakcióra). Kitöltjük a hivatalos papírokat, a dolog pénzügyi részét is rendezzük, és a gyermeket elhelyezik nálunk. Ezek után ha a gyermek engedetlen vagy bizalmatlan irányunkban, nem küldjük vissza. Bizonyos értelemben a gyermek semmit sem tehet azért, hogy jobban vagy kevésbé szeressük. Iránta való szeretetünk döntés kérdése, nem az aktuális kedélyállapotunktól függ. Valószínűleg jobban fogjuk szeretni annál, mintsem azt valaha is megértheti. Ugyanakkor – látva megbotránkoztató vagy önpusztító viselkedését – felháborodhatunk, megsértődhetünk, elszomorodhatunk. Hasonlóképp Isten is észreveszi bűneinket, és azok „megzavarják” a vele való harmonikus viszonyunkat.
Egy másik szerző úgy fogalmaz, hogy a bűn olyan, mint amikor egy ablaktörlő rosszul működik: a meg nem vallott bűn elhomályosítja látásunkat, nem tudunk akadálymentesen kommunikálni Istennel. A bűnvallás az, ami eltávolítja a szennyeződéseket, hogy ismét közeledni tudjunk hozzá. Mivel Jézus egyszer és mindenkorra megfizette, illetve lerótta tartozásunkat, kiengesztelte Istent, ezért a bűnvallás nem engesztelés, de hozzásegít ahhoz, hogy naponta Krisztussal tudjunk járni, és az Istennel való kapcsolatunk egészséges és kiegyensúlyozott maradjon. A bűnvallás ilyen értelemben „eltakarítja” az Istennel való kapcsolatunkból a „szemetet” – mindazt, ami elidegenít tőle: a félelmet, a bűntudatot és a szégyent.
Az Ószövetségben Isten újra és újra megtérésre hívja népét, amely azt jelentette, hogy el kellett fordulniuk a bálványoktól, és oda kellett fordulniuk hozzá. Nem bíróként és nem is despotaként lép fel Isten ezekben a történetekben, hanem barátként vagy vőlegényként, aki szinte könyörög a szerelmének, hogy térjen vissza hozzá. Augustinus egyházatya írja a 32. zsoltárhoz írt magyarázatában: „Menekülj magához Istenhez, ha el akarsz menekülni előle. Menekülj hozzá úgy, hogy megvallod, nem pedig rejtegeted a bűneidet; hiszen elrejteni nem tudod őket, de megvallani igen.”
Ezért fontos tehát mind egyéni, mind közösségi szinten a bűnvallás. Ennek ellenére a bűnvallás a keresztyének életének nagy hiányossága. Legtöbbször – joggal – rosszul érezzük magunkat, ha elbukunk. Sajnálkozunk, de nem igazán tudjuk, mit kezdjünk a helyzettel. Úgy vagyunk vele, hogy ha ismét, sokadszorra is megbánnánk bűneinket, csak Krisztus vérét tennénk olcsóbbá, ezért inkább félrenézünk. Bár kellemetlenül érezzük magunkat, mégsem teszünk semmit, és nem élvezzük a tiszta lelkiismeret áldását. Míg némelyek állandóan a bűneiken rágódnak, kétségbeesnek, anélkül, hogy „letennék” azokat, és megkönnyebbülnének, addig mások nem is törődnek a bűneikkel, eltompul a lelkiismeretük, és csak mennek a maguk feje után.
De nem csak egyéni szinten jelenik ez meg: vasárnaponként, a közösségi istentiszteleteken talán még ritkábban gyászoljuk el bűneinket. Ez – véli DeYoung – egyszerűen szégyenletes. Ha egy gyülekezetben nincs rendszeres bűnvallás, és nem kapjuk meg az isteni bűnbocsánat biztosítékát, akkor a közös, nyilvános istentisztelet egyik sarkalatos elemét mellőzzük.
A közösségi-gyülekezeti bűnvallás jelentősége
A helyi gyülekezet közös istentiszteleti alkalma az örömteli, szövetségi megújulás ideje, amely magában foglalja a bűnvallást, a bűnbocsánat bizonyosságát, az imádságokat, a közös éneklést, az evangélium hirdetését és a szövetség megerősítésének csúcspontjaként az úrvacsorai közösséget. Sajnos sok közösség alkalmainak a hangsúlyai teljesen eltolódtak az ének-zene irányába, de az egyház – ha a történelem korábbi időszakait vesszük alapul – mindig is a közös bűnvallást tette istentisztelete központi elemévé. A hetente sorra kerülő bűnvallásban – bűnvalló imában – ugyanis magát az evangéliumot tapasztaljuk meg újra és újra. Az ilyen alkalmakon egyszerre alázkodik meg Isten előtt a gyermek, az egyetemista, a fiatal felnőtt, az idősebb, a családos és az egyedülálló. Ilyenkor – kegyesen hangzik, de igaz – újra és újra lerakhatjuk terheinket a kereszt alá. A közös bűnvallás sokak számára hitelesebbé és örömtelibbé teszi az istentiszteleti alkalmat, mert csapást mér önigazultságunkra, és – ahogy mondtuk – Isten előtti alázatra késztet, amikor kimondjuk a velünk kapcsolatos és az Istennel kapcsolatos igazságot: hogy ő igaz és szent, mi meg menthetetlen bűnösök vagyunk, akik egyedül neki köszönhetjük szabadulásunkat. Továbbá arra emlékeztet, hogy semmivel sem vagyunk jobbak másoknál, és csak a kegyelem (a beszámított, „idegen” igazság) tesz minket azzá, amik vagyunk. A Krisztus vére által megpecsételt szövetségben emlékezünk arra, hogy Isten nem úgy bánik velünk, ahogyan azt a bűneink miatt érdemelnénk, és örömmel hirdetjük Istennek a szövetségi ígéreteihez való hűségét, megbocsátását és irgalmát. Egyébiránt a közösségi bűnvallás jelentősége az egyháztörténelem során a különféle liturgiákban is megnyilvánult. Strasbourgban Kálvin János úgy alakította ki a liturgiát, hogy az istentiszteletre való hívást követően közvetlenül a bűnvallás következzen. Thomas Cranmer, az első protestáns canterbury érsek az úrvacsora kiosztása elé helyezte a közösségi bűnvallást. Az egyik legkorábbi keresztyén irodalmi mű és az egyik legrégebbi egyházi rendtartás, a Didakhé (12 apostol tanítása) így fogalmaz: „Az Úr napján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát, előtte tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok.”
Két dolgot kell egyben tartanunk tehát: a keresztyéneknek mind egyéni, mind közösségi szinten tudatában kell lenniük önnön bűnösségüknek, folyamatosan regisztrálniuk kell az általuk elkövetett bűnöket, bánkódniuk kell felettük, de meg is kell vallaniuk őket, ekképpen megtisztulva. Itt fontos azonban szem előtt tartani, hogy ez a megtisztulás nem olyan, mintha egy bíró előtt törlésre kerülne egy bűnlajstrom, hiszen az már megtörtént. Inkább olyan – a hajózás képét alapul véve –, mint a hajótestre tapadt és annak a vízen való siklását akadályozó algák, kagylók lekaparása, hogy a hajó ismét szabadon, ellenállás nélkül mozoghasson. Ugyanúgy szükségünk van az Isten előtti bűnvallásra, mint ahogyan egy gyermeknek be kell vallania mulasztásait és ballépéseit szülei előtt – nem azért, hogy kiérdemeljük Isten szeretetét, hanem hogy élvezzük a vele való zavartalan közösség áldását.
Ebben a kontextusban kell látnunk az 1Jn 1,9-et is, amely nem az üdvösség elnyeréséről szól (legalábbis nem kizárólag), hanem arról, hogy üdvösséget nyert emberként folyamatosan (ki)élvezzük a vele való különleges kapcsolatunkat: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” Amit nehéz megérteni: hogy a kegyelem nem blokkolja a bűnvallást, hanem épp hogy felszabadítja rá az embert. Olyan „védőháló”, amely megtart, ha elbukunk, és alázatos bátorságot ad, hogy átlépjünk a sötétségből a világosságba. Isten teljes mértékben ismer bennünket, a legrosszabb tulajdonságainkkal együtt. Nem fog kevésbé szeretni minket a bűneink miatt. A kegyelem ahelyett, hogy elvenné vagy gyengítené a bűnvallásra irányuló motivációnkat, ösztönöz rá, hiszen a bűntől való szabadulást és az Atyával való megbékélést biztosítja számunkra. Tim Keller presbiteriánus lelkész megjegyzi: „A félelemalapú bűnbánat arra késztet bennünket, hogy gyűlöljük magunkat. Az örömalapú bűnbánat arra késztet, hogy gyűlöljük bűneinket.”
Hogyan használja fel Isten a mások előtti bűnvallásunkat?
Bizonyos elkövetett bűnök elképesztően leterhelnek bennünket, szinte elviselhetetlen hordozni őket magunkban. És bár Isten előtt megbánhatjuk őket, mégsem tudunk megszabadulni tőlük. Adódik a lehetőség: valljuk meg őket mások előtt. Csakhogy a mások előtti bűnvallás bizonyos esetekben rettentő nehéz – minden más lehetőség könnyebbnek tűnik. Azt szeretnénk, hogy lelkiismeretünk felszabaduljon a bűn terhe alól, és szinte bármit igénybe vennénk, hogy ez megvalósuljon – egyet kivéve: a másokkal szembeni teljes őszinteséget. Úgy gondoljuk, hogy a hazugságok álarca mögött biztonságban lehetünk. De nem vagyunk. Igyekszünk elválasztani az Isten iránti őszinteségünket az embertársaink iránti őszinteségtől. „Legalább Isten előtt megvallottam a bűnömet” – bizonygatjuk magunk előtt. Ennek ellenére – bár ésszel tudjuk, hogy Isten mindenről tud, és mindent lát – mintha továbbra is sötétségben járnánk. Ellenállunk a Lélek sugallatának, elnyomjuk figyelmeztető hangját. Végül egyre inkább kompromisszumot kötünk rejtett hazugságainkkal, és megszokjuk, hogy ilyen a normális élet. De a másik hívő előtt elhangzó bűnvallás lerántja a képmutatás álarcát az emberről. Nehéz, de megelevenítő hatású – olyan, mintha eltávolítanánk valamiféle fátylat a szemünk elől, hogy ismét tisztán lássuk Krisztus dicsőségét. A mások előtt tett bűnvallás továbbá megaláz – jó orvosság a büszkeségre, amely élteti az erkölcstelenséget.
A változás reménye abban rejlik, hogy világosan feltárul előttünk Krisztus, de ez nem történik meg addig, amíg „nem lépünk ki a fénybe”: amíg nem valljuk meg bűneinket mások előtt is. A Jak 5,16 világosan közli: „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Isten biztosít minket afelől, hogy vele való kapcsolatunk személyes ugyan, de nem magánügy. Mivel mint gyülekezet „egy test” vagyunk, személyes bűneink óhatatlanul hatással vannak Krisztus teste többi tagjára is. Ahogy élünk – mivel a Szentlélek összekapcsolja egymással a keresztyén közösség tagjait –, az kihat a „test” többi tagjára is. Az apostol arra buzdít, hogy mondjon „igazat, mindenki a felebarátjának” (Ef 4,25), és ne hazudjunk egymásnak (vö. Kol 3,9). Hogyan is valósulhatna meg mindez, ha nem beszélünk másoknak őszintén a bűneinkről?
Miért szükséges mások előtt is megvallani bűneinket?
Egyesek szerint elegendő Istennek megvallani bűneinket, nem muszáj másoknak is. Ez időnként igaz, de nem mindig. Az 1Jn 1,6–7ben a következőket olvassuk: „Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Az Istennel való közösség alapja tehát az, hogy transzparensek vagyunk Isten előtt és mások előtt – a gyakorlatban ezt jelenti világosságban járni. A kérdés már csak az, hogy miként valósulhat meg ez utóbbi, a mások előtt való átláthatóság.
Szükségünk van egy olyan személyre, aki ismeri gyengeségeinket, kísértéseinket és „bűnmintáinkat” – ha nincs ilyen, veszélyben vagyunk. Ha nincs valaki, aki meghallgatná bűnvallásunkat, egyedül maradunk a bűneink ellen vívott harcunkban. Ilyen értelemben ajándékként kellene tekintenünk a keresztyén testvérekre, hiszen segítenek a bűneink elleni küzdelmünkben és a hitben való kitartásban. Ez az elszámoltathatóság.
Ezen a ponton azonban felmerülnek bizonyos gyakorlati kérdések – és ezek jogos kérdések. Itt válik csak igazán érthetővé az is, hogy miért tűnik működőképesebbnek, olajozottabbnak a római katolikus rendszer, akkor is, ha tudjuk, hogy nélkülözi a bibliai alapokat.
A bűnvallással kapcsolatos gyakorlati instrukciók
Fontos a szűk baráti kör – olyan keresztyén emberekből álló szűk kör, akikben megbízunk. Felesleges és nem is bölcs dolog, ha mindenkivel szemben teljesen transzparenssé válunk, értve ez alatt, hogy fű-fa-virág előtt kifecsegjük legmélyebb kísértéseinket, bűneinket. Bűneink nem tartoznak mindenkire. Azonban keresztyén barátaink szűk köre előtt érdemes őszintének lennünk. Ha következetes módon megosztjuk velük kísértéseinket, bűneinket, visszajelzéseik alapján reális képet kaphatunk a szentségre való törekvésünk buktatóiról, folyamatáról. Értünk mondott imáik így célzottabbá, tanácsaik pedig konkrétabbá válhatnak. „Tömegben” könnyű elrejteni a bűnöket, de egy szűk baráti kör segíthet számunkra őszintének és elszámoltathatónak lenni. De – újra hangsúlyozzuk – nagyon bölcsnek kell lenni a tekintetben, hogy kit avatunk be életünk legintimebb részleteibe (nem biztos, hogy a lelkipásztor a legmegfelelőbb személy!). Érdemes olyasvalakit választani, akivel megoldható a rendszeres személyes találkozás – akivel szemtől szemben tudunk beszélni. Ez – a személyesség – is kifejezi, hogy bűneink nem elvont dolgok. Nyilvánvalóan olyan személyt kell választani, aki régebb óta Krisztussal jár, érett, megbízható keresztyén, akire nyugodtan rábízhatjuk „titkainkat”, aki garantáltan harcolni fog értünk imádságaiban, és aki – ez sajnos nem mindig kivitelezhető, de törekedni kell rá – a helyi gyülekezet tagja.
Beszéljünk a kísértéseinkről másoknak. A kísértés önmagában még nem bűn, de veszélyes. A bűnnel szembeni ellenállásunk lényeges része, hogy bennünk is legyen indíttatás a közeli barátinkhoz fordulni, amikor kísértésbe esünk. A bűn „titkos” jellege csak táplálja a bűnt. Gondolhatjuk, hogy majd saját erőnkből tovább küzdünk egymagunkban, de az átláthatóság hiánya csak mélyebbre taszít. A kísértésekkel szemben folytatott küzdelem olyan, mintha egy sziklahasadék szélén egyensúlyoznánk, kockáztatva, hogy megcsúszunk, és a mélybe zuhanunk. A transzparencia ezt a veszélyes létmódot szünteti meg.
Valljuk meg késlekedés nélkül bűneinket! Minél tovább várunk a bűnvallással, annál valószínűbb, hogy nem is fog rá sor kerülni. Ha elszámoltathatók vagyunk, és rendelkezünk egy szűk bizalmi körrel (legalább egy megbízható keresztyén testvérrel), akkor érdemes huszonnégy órán belül megvallani az elkövetett bűnt. A bűn gyorsan átterjed életünk más területeire is, ezért a lehető leggyorsabban ki kell gyomlálni.
Bűnvallásunk legyen őszinte! Ha vétkezünk, újabb kísértés keríthet hatalmába: hogy hazudjunk róla, szándékosan elfedjük. Az apostoli parancs, hogy mondjunk igazat (vö. Ef 4,25), megköveteli, hogy bűnvallásunk őszinte legyen. Konkrét bűnöket konkrét módon kell megvallani. Lépjünk túl tehát az általánosságokon, mint például: „küszködöm”, „nehéz napokon vagyok túl”, „kísértésbe estem”. Beszélgetésindítóként elhangozhatnak ilyen mondatok, de az őszinte bűnvallás mindig konkrét és egyenes. Ugyanakkor át lehet esni a ló túloldalára is. A másikra való tekintettel nem szabad túl érzékletesen szemléltetni bűneinket, nehogy épp a bűneink ecsetelése vigyen másokat kísértésbe.
Kedves Tamás!
Érdeklődéssel olvastam a bűnvallás katolikus és protestáns értelmezésének/gyakorlatának különbségéről írt cikkeit. A bűnök helyes és biblikus kezelése akkor is igen magas prioritású kérdés marad, ha közben a legmegrázóbb, pl. az Izrael melletti elkötelezettségünket próbára tevő események zajlanak a világban, mert semmilyen körülmények között nem lankadhat igyekezetünk, hogy majd „szeplő és sömörgözés nélkül való szűzként” állhassunk a Vőlegény elé, bármikor következzék is be ez.
Egy helyen a következőt írja: „…nagyon bölcsnek kell lenni a tekintetben, hogy kit avatunk be életünk legintimebb részleteibe (nem biztos, hogy a lelkipásztor a legmegfelelőbb személy!). Érdemes olyasvalakit választani, akivel megoldható a rendszeres személyes találkozás… Nyilvánvalóan olyan személyt kell választani, aki régebb óta Krisztussal jár, érett, megbízható keresztyén, akire nyugodtan rábízhatjuk „titkainkat”, aki garantáltan harcolni fog értünk imádságaiban, és aki – ez sajnos nem mindig kivitelezhető, de törekedni kell rá – a helyi gyülekezet tagja.”
Hálás lennék, ha egy pár lebegve maradt szempontot illetően bővebben kifejtené véleményét.
1. Ön mikor lenne bizonytalan abban, hogy a lelkipásztor a legmegfelelőbb személy, akit a hívő beavathat „élete legintimebb részleteibe”? A következő mondatban foglaltak szerint csak akkor, ha a lelkipásztorral (valószínűleg a közösség legelfoglaltabb tagja lévén) a rendszeres személyes találkozás nem megoldható? Ennek a megítéléséhez azonban „nem kell nagyon bölcsnek lenni”, tehát más szcenáriókra gondol?
2. Még az is megeshet, hogy egy hívő a helyi gyülekezete egyetlen tagjára sem számíthat a bűn elleni harcában, már ami a bűnvallás gyakorlatát illeti? Ez azt jelentené, hogy ott nem tud senkiről, akinek a feltétlen támogatására számíthat a bűneitől/bűnös hajlamaitól való szabadulás terén, ezért teljesen őszintén beszélhet vele, amikor csak szükséges? Lehetséges lenne, hogy egy Jézus Krisztust őszintén követni akaró hívő egyetlen más ugyanilyen elkötelezettségű hívővel sem talál megbízható partneri kapcsolatra abban a gyülekezetben, ahol a saját elhatározásából közösségi hitéletet kíván folytatni? Mire gondolt?
Munkájára, életére Isten áldását kívánom!
Őszinte nagyrabecsüléssel,
Szöllősi Tibor
Kedves Tibor!
Az első pont kapcsán: több dologtól is függ (szerintem). Például attól, hogy mekkora az a bizonyos keresztyén közösség. Nem biztos, hogy a lelkipásztorhoz, mint valami gyóntatóhoz kellene rohangálnia mindenkinek mindenféle bűn kapcsán. Vegyünk például egy egyetemista korú fiatalt, aki nem házas, de küzd a fantáziálással stb. Ha van egy hasonló korú gyülekezeti tag, vagy egy keresztyén barát, akkor egyrészt sokkal inkább megnyílik neki, másrészt – emiatt is – jobban tudják egymást kontrollálni olyan értelemben, hogy rendszeresen rákérdezhetnek a másiknál arra, hogy milyen eredményesen küzd a bűnével. Ráadásul ha ilyen bizalmi, baráti viszonyról van szó (azonos helyzetű, szituációjú emberek között), gyakrabban felhívhatják egymást, jelentkezhetnek egymásnál, gyors segítséget kérhetnek, beszélgetést stb. Nem biztos, hogy egy 40-50 éves pásztor, akinek családja is van, képes lenne ilyen intenzív igénybevételre. Sok olyan bűn van – kisebb bűnök – amiket elég megvallani Istennek (például goromba, tiszteletlen voltam a főnökömmel, egy rosszízű viccet engedtem meg magamnak, apró hazugságon kaptam magam), vannak bűnök, amiket Istenen túl egymásnak is meg kell vallani és rendezni kell (például ha gyülekezeti tagok egymással szemben követnek el valamit, akkor gyülekezeten belül rendezni kell nyilvánosan, vagy egymás közt, vagy ha nem megy, úgy jön a következő lépcső az egyházfegyelemben, és be kell vonni a lelkipásztort-presbitériumot stb.). Én lelkipásztorként nem várnám el, hogy hozzám zarándokoljon el mindenki mindenféle bűnvallása kapcsán – természetesen ha valaki megkeresne, nem utasítanám el. Arra viszont kifejezettem bátorítottam őket, hogy törekedjenek szoros barátságokra egymással (nyilván nem lehet mindenkivel), hogy adott esetben számítani tudjanak egymásra a bűnvallás és a rendszeres kontroll tekintetében.
A második pontot illetően: például ha valaki nemrég kapcsolódott be egy gyülekezet életébe (nem ismer még igazán senkit sem, vagy nem elég mélyen, nem tudja, hogy mennyire elfogadó a közösség olyan tekintetben, hogy ha nyilvánosan megbánja a bűnét, nem nézik-e majd le, nem sütnek-e rá valamiféle billogot, nem beszélik-e ki, nem pletykálják-e el, amit őszintén kiadott magából), elképzelhető, hogy egy, a konkrét közösséghez tartozó személyt még nem, de egy közeli keresztyén barátját beavatja a titkaiba. A diszkréció nagyon fontos a nyilvános bűnvallás tekintetében, és bizony sok-sok éretlen közösség van, ahol visszaélnek az ilyen fokú őszinteséggel. De az is lehet, hogy a közösség maga érett, csak előfordul egy-két gyülekezeti tag, aki éretlen – jogos szerintem előbb felmérni a terepet, hogy tudjuk, kihez fordulhatunk bizalommal.
Ön hogyan vélekedik a kérdésről?
Tisztelettel,
Tamás
Kedves Tamás, szívesen megírom, de ha megengedi, előtte még egy mondatával kapcsolatban lenne kérdésem:
„Sajnos sok közösség alkalmainak a hangsúlyai teljesen eltolódtak az ének-zene irányába, de az egyház – ha a történelem korábbi időszakait vesszük alapul – mindig is a közös bűnvallást tette istentisztelete központi elemévé.”
Ez hogyan történt a gyakorlatban? Én annak idején katolikus háttérből jöttem az Úrhoz; ott csak a gyónás intézményére emlékszem a bűnök megvallását illetően, istentiszteleten, testületi keretek között zajló gyakorlatára nem; ha ceremoniális formasággal van is ilyen eleme a miséknek, már nem tudom felidézni, és nem is ez érdekelne. A neoprotestáns jellegű közösségben, amelynek azóta tagja vagyok, az Ön által is említett informálisabb baráti keretek és a tekintélyrendbe illesztett gyakorlat mellett (amikor a hívő egy, esetleg több számára pásztornak tekintendő személy előtt teszi a megvallást) igazán testületi értelemben leginkább úrvacsora előtt és általában pásztori felkérésre történt, amikor mindenki a helyén többé-kevésbé hangosan elrendezi, amit az úrvacsora akadályának lát — olyan értelemben kölcsönös jelleggel, hogy mindenki egyszerre teszi tekintet nélkül arra, hogy kik vannak hallótávolságon belül. Az úrvacsorai istentiszteleteink között azonban hónapok is eltelhetnek. Bizonyos ideig külföldön élve a miénkhez hasonló közösségeket igyekeztem látogatni; ott a bűnvallás semmilyen formájával nem találkoztam, más tapasztalataim pedig nincsenek. Ezért kérdezném, hogy az idézett mondatában szereplő közösségi bűnvallást is hasonlóan gyakorolták a történelemben illetve gyakorlják ma, csak — „központi elemként” — nem csak úrvacsora idején, hanem minden alkalommal?
Köszönettel és üdvözlettel,
Tibor
A római egyházban minden áldozás előtt van egy közös bűnbánati liturgiai rész (lásd: https://lh.kbs.sk/hu/docs/ukonkaj.htm)
Én azonban ennél egy sokkal részletesebb önvizsgálatra és bűnbánatra gondolok – nyilván közös bűnvallásra. Ez a következőképpen történhet (tehát az úrvacsorai szertartás rendjébe szervesen épül bele a bűnbánat): a Tízparancsolat Jézus által a Hegyi beszédben elmélyített értelmezését alapul véve sorról-sorra megy a lelkész hangos imádságban az egyes parancsolatokon és azok megszegési módjain. Ez lehet egy olyan kötött szöveg is, amit az egész gyülekezet együtt, hangosan mond el. Időt kell hagyni a csöndes, egyéni bűnbánatnak is (pár perc). Ezentúl a protestáns egyházakban hagyományosan a nagyobb ünnepeken volt úrvacsora (ma már a legtöbb gyülekezetben havonta egyszer biztos van). Újév, böjtfő, Húsvét, Pünkösd első és másodnapja, Újkenyér, Újbor, Advent első vasárnapja, Karácsony első és másodnapja, Nagypéntek, Áldozócsütörtök stb. Az úrvacsorai istentiszteletet a református liturgiai rend szerint mindig bűnbánati hét előzte meg – ez azt jelentette, hogy a megelőző estéken bűnbánati alkalmakat tartottak. Mai napig vannak ilyenek, legfeljebb nem egész héten, csak mondjuk előtte való nap. Az evangélikus liturgikus könyvben egy külön fejezet tartalmazza az egyházi jeles napok kötött bűnbánati imádságait. Például – ha már most volt épp – a reformáció ünnepi bűnbánati imádság a következő: „Vétkeztem ellened, Istenem: elfogadtam kegyelmedet és sokféle ajándékodat, de nem teremtem a hit és az engedelmesség, a szeretet és a szolgálat gyümölcseit! Ne vess el engem örökre, hanem add nekem új életet teremtő Szentlelkedet, az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.”
Egyébként a legtöbb kisegyházban nincs semmiféle bűnbánati rész úrvacsoravétel előtt – ennek sem a lelki, sem a teológiai, sem az egyháztörténeti aspektusai nem relevánsnak számukra, de talán nem is tudják, mi a jelentősége ennek.
Példának okáért az evangélikus liturgia gyónási kérdései a következők:
„Testvérem az Úrban!
Vallod-e magadat bűnösnek, és ezért kárhozatra méltónak?
GYÜLEKEZET: Vallom.
Bánod-e igazán bűneidet?
GYÜLEKEZET: Bánom.
Megbocsátottál-e mindazoknak, akik vétkeztek ellened?
GYÜLEKEZET: Megbocsátottam.
Igyekezel-e ezután Isten akarata szerint élni?
GYÜLEKEZET: Igyekezem.
Hiszed-e, hogy Isten a Krisztusért megbocsát a megtérő bűnösnek?
GYÜLEKEZET: Hiszem.
Legyen néktek a ti hitetek szerint!”
Köszönöm a választ!
Sajnálom, hogy most nem reagált, érdekelt volna a válasza. Ennek hiányában az Ön kérdésére azt mondanám, emberileg teljesen érthetőnek tartom az óvatossággal („bölcsességgel”) kapcsolatos véleményét. Mint egy neves bibliatanító mondta, a pletykaság az a bűn, amely szeret gyülekezetbe járni, de a természetét az mutatja, hogy Pál a Róma 1-ben a gyilkosság és az istengyűlölet között helyezte el.
Mindamellett ha szeretnénk olyan ébredéseket látni, illetve azok részesei lenni, mint amilyenekről a történelemből (ma pedig inkább más kontinensekről) tudni, az óvatosság reflexeit felül fogják írni más szempontok. Ezzel kapcsolatban — ha még nem olvasta — figyelmébe ajánlanám pl. Grubb „Continuous Revival” című klasszikusát, amely tömören és kiválóan kontextusba helyezi a bűnvallás kérdését, mégpedig ébredéscentrikus szemlélettel.
Tisztelettel, SzT
Kedves Tibor!
Reagálni fogok, amint oda jutok, ígérem! (a napokban)
Üdvözlettel,
Tamás