A keresztyének bűnbánatával és bűnvallásával kapcsolatos megfontolások, II. rész (a protestáns gyakorlat)

Az előző írásban azt jártuk körül, hogy miért hasznos, ugyanakkor miért nem igazolható a Szentírás alapján a bűnvallás (gyónás) római katolikus nézete, illetve gyakorlata. Megállapítottuk, hogy a protestáns „gyakorlat” elvileg bibliai alapokon nyugszik, de épp a való életben nem látjuk megvalósulni – nem látjuk, hogy a protestáns közösségekben a bűnvallás mint olyan (legyen bár közösségi vagy egyéni) bevett gyakorlat lenne. Sőt igazából a gyakorlati instrukciók hiánya miatt nem is beszélhetünk rendszeresített vagy jól működő bűnvallásról. Csakhogy hiba, ha megelégedünk azzal, hogy rendelkezünk helyes, bár nagyon tág bibliai alapozással, anélkül, hogy jól strukturált, követhető, gyakorolható és élhető szisztémát építenénk fel rá. Leegyszerűsítve a kérdést: mit ér a bűnbánatról-bűnvallásról szóló helyes teológia, ha nemigen vallunk bűnt? Mit ér a római egyházat érő kritika, és mit ér a protestáns gyakorlat közvetlenségéről és spontaneitásáról ódákat zengeni, ha ez a fene nagy szabadság épp arra ad felmentést, hogy ne csináljunk semmit?

Ezek nyilván költői kérdések, de a protestantizmus, illetve a protestáns gyülekezetek egy tátongó sebére hívják fel a figyelmet. A következőkben megpróbálunk fogódzókat nyújtani ahhoz, hogy a protestáns közösségek is elkezdjék gyakorolni magukat mind közösségi, mind egyéni szinten az őszinte bűnbánatból fakadó rendszeres bűnvallásban.

***

Amikor bűnösségünket, illetve romlottságunk, bűneink súlyát és mértékét hangsúlyozzuk az igehirdetésekben és a bűnbánati imádságokban, annak nem az az értelme, hogy ájtatoskodva, önmagáért való céllal szomorkodjunk, hogy újra és újra kétségbeessünk, és cél nélkül megalázzuk magunkat, mondván, mi ilyen „jó” keresztyének vagyunk; mindennek a célja az, hogy látva és átérezve önnön romlottságunkat, elveszettségünket újra és újra rádöbbenjünk a Jézus Krisztus személyében felragyogó isteni kegyelemre. Ha kikerül a látóterünkből, hogy egykor elveszettek voltunk, és még most is azok – menthetetlenek – lennénk, ha nincs Jézus Krisztus, illetve hogy természet szerint még most is bűnösök vagyunk, és csak Isten kegyelme, ami megtart minket a megszentelődés útján, akkor elszürkül, fokozatosan elhomályosul a Jézus Krisztus életéről és haláláról szóló evangélium jelentősége.

Miért van szükségük a keresztyéneknek bűnvallásra?

Gyakran hallani, hogy „semmit sem tehetsz azért, hogy Isten jobban szeressen, vagy kevésbé”. Ez igaz. Akik egyszer kegyelemből, hit által megigazultak, azok, bármit tesznek is, soha nem lehetnek még inkább megigazultak. A megigazulás egyszeri és tökéletes isteni aktus, nem jellembeli, hanem a státuszunkat érintő változás, ezért nem tudunk rajta változtatni. Mégis helytelen elképzelések állhatnak az előbb idézet kijelentés mögött. Való igaz, hogy Isten maximálisan szeret minket Krisztusban, de ez nem jelenti azt, hogy képtelenek lennénk olyan dolgokat tenni, amelyek szembemennek Isten akaratával, és kiváltják nemtetszését. Megszomoríthatjuk Isten Lelkét, megtörhet a vele való összhangunk. Bár részünk van a megváltásban, de bűneink továbbra is sértők Istenre nézve, és rombolólag hatnak a vele való kapcsolatunkra. Kevin DeYoung református teológus szerint az örökbefogadás aktusa segít ezt megvilágítani (ne a teológiai szakszóra gondoljunk, hanem egy, az emberek között lejátszódó adoptációs tranzakcióra). Kitöltjük a hivatalos papírokat, a dolog pénzügyi részét is rendezzük, és a gyermeket elhelyezik nálunk. Ezek után ha a gyermek engedetlen vagy bizalmatlan irányunkban, nem küldjük vissza. Bizonyos értelemben a gyermek semmit sem tehet azért, hogy jobban vagy kevésbé szeressük. Iránta való szeretetünk döntés kérdése, nem az aktuális kedélyállapotunktól függ. Valószínűleg jobban fogjuk szeretni annál, mintsem azt valaha is megértheti. Ugyanakkor – látva megbotránkoztató vagy önpusztító viselkedését – felháborodhatunk, megsértődhetünk, elszomorodhatunk. Hasonlóképp Isten is észreveszi bűneinket, és azok „megzavarják” a vele való harmonikus viszonyunkat.

Egy másik szerző úgy fogalmaz, hogy a bűn olyan, mint amikor egy ablaktörlő rosszul működik:  a meg nem vallott bűn elhomályosítja látásunkat, nem tudunk akadálymentesen kommunikálni Istennel. A bűnvallás az, ami eltávolítja a szennyeződéseket, hogy ismét közeledni tudjunk hozzá. Mivel Jézus egyszer és mindenkorra megfizette, illetve lerótta tartozásunkat, kiengesztelte Istent, ezért a bűnvallás nem engesztelés, de hozzásegít ahhoz, hogy naponta Krisztussal tudjunk járni, és az Istennel való kapcsolatunk egészséges és kiegyensúlyozott maradjon. A bűnvallás ilyen értelemben „eltakarítja” az Istennel való kapcsolatunkból a „szemetet” – mindazt, ami elidegenít tőle: a félelmet, a bűntudatot és a szégyent.

Az Ószövetségben Isten újra és újra megtérésre hívja népét, amely azt jelentette, hogy el kellett fordulniuk a bálványoktól, és oda kellett fordulniuk hozzá. Nem bíróként és nem is despotaként lép fel Isten ezekben a történetekben, hanem barátként vagy vőlegényként, aki szinte könyörög a szerelmének, hogy térjen vissza hozzá. Augustinus egyházatya írja a 32. zsoltárhoz írt magyarázatában: „Menekülj magához Istenhez, ha el akarsz menekülni előle. Menekülj hozzá úgy, hogy megvallod, nem pedig rejtegeted a bűneidet; hiszen elrejteni nem tudod őket, de megvallani igen.”

Ezért fontos tehát mind egyéni, mind közösségi szinten a bűnvallás. Ennek ellenére a bűnvallás a keresztyének életének nagy hiányossága. Legtöbbször – joggal – rosszul érezzük magunkat, ha elbukunk. Sajnálkozunk, de nem igazán tudjuk, mit kezdjünk a helyzettel. Úgy vagyunk vele, hogy ha ismét, sokadszorra is megbánnánk bűneinket, csak Krisztus vérét tennénk olcsóbbá, ezért inkább félrenézünk. Bár kellemetlenül érezzük magunkat, mégsem teszünk semmit, és nem élvezzük a tiszta lelkiismeret áldását. Míg némelyek állandóan a bűneiken rágódnak, kétségbeesnek, anélkül, hogy „letennék” azokat, és megkönnyebbülnének, addig mások nem is törődnek a bűneikkel, eltompul a lelkiismeretük, és csak mennek a maguk feje után.

De nem csak egyéni szinten jelenik ez meg: vasárnaponként, a közösségi istentiszteleteken talán még ritkábban gyászoljuk el bűneinket. Ez – véli DeYoung – egyszerűen szégyenletes. Ha egy gyülekezetben nincs rendszeres bűnvallás, és nem kapjuk meg az isteni bűnbocsánat biztosítékát, akkor a közös, nyilvános istentisztelet egyik sarkalatos elemét mellőzzük.

A közösségi-gyülekezeti bűnvallás jelentősége

A helyi gyülekezet közös istentiszteleti alkalma az örömteli, szövetségi megújulás ideje, amely magában foglalja a bűnvallást, a bűnbocsánat bizonyosságát, az imádságokat, a közös éneklést, az evangélium hirdetését és a szövetség megerősítésének csúcspontjaként az úrvacsorai közösséget. Sajnos sok közösség alkalmainak a hangsúlyai teljesen eltolódtak az ének-zene irányába, de az egyház – ha a történelem korábbi időszakait vesszük alapul – mindig is a közös bűnvallást tette istentisztelete központi elemévé. A hetente sorra kerülő bűnvallásban – bűnvalló imában – ugyanis magát az evangéliumot tapasztaljuk meg újra és újra. Az ilyen alkalmakon egyszerre alázkodik meg Isten előtt a gyermek, az egyetemista, a fiatal felnőtt, az idősebb, a családos és az egyedülálló. Ilyenkor – kegyesen hangzik, de igaz – újra és újra lerakhatjuk terheinket a kereszt alá. A közös bűnvallás sokak számára hitelesebbé és örömtelibbé teszi az istentiszteleti alkalmat, mert csapást mér önigazultságunkra, és – ahogy mondtuk – Isten előtti alázatra késztet, amikor kimondjuk a velünk kapcsolatos és az Istennel kapcsolatos igazságot: hogy ő igaz és szent, mi meg menthetetlen bűnösök vagyunk, akik egyedül neki köszönhetjük szabadulásunkat. Továbbá arra emlékeztet, hogy semmivel sem vagyunk jobbak másoknál, és csak a kegyelem (a beszámított, „idegen” igazság) tesz minket azzá, amik vagyunk. A Krisztus vére által megpecsételt szövetségben emlékezünk arra, hogy Isten nem úgy bánik velünk, ahogyan azt a bűneink miatt érdemelnénk, és örömmel hirdetjük Istennek a szövetségi ígéreteihez való hűségét, megbocsátását és irgalmát. Egyébiránt a közösségi bűnvallás jelentősége az egyháztörténelem során a különféle liturgiákban is megnyilvánult. Strasbourgban Kálvin János úgy alakította ki a liturgiát, hogy az istentiszteletre való hívást követően közvetlenül a bűnvallás következzen. Thomas Cranmer, az első protestáns canterbury érsek az úrvacsora kiosztása elé helyezte a közösségi bűnvallást. Az egyik legkorábbi keresztyén irodalmi mű és az egyik legrégebbi egyházi rendtartás, a Didakhé (12 apostol tanítása) így fogalmaz: „Az Úr napján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát, előtte tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok.”

Két dolgot kell egyben tartanunk tehát: a keresztyéneknek mind egyéni, mind közösségi szinten tudatában kell lenniük önnön bűnösségüknek, folyamatosan regisztrálniuk kell az általuk elkövetett bűnöket, bánkódniuk kell felettük, de meg is kell vallaniuk őket, ekképpen megtisztulva. Itt fontos azonban szem előtt tartani, hogy ez a megtisztulás nem olyan, mintha egy bíró előtt törlésre kerülne egy bűnlajstrom, hiszen az már megtörtént. Inkább olyan – a hajózás képét alapul véve –, mint a hajótestre tapadt és annak a vízen való siklását akadályozó algák, kagylók lekaparása, hogy a hajó ismét szabadon, ellenállás nélkül mozoghasson. Ugyanúgy szükségünk van az Isten előtti bűnvallásra, mint ahogyan egy gyermeknek be kell vallania mulasztásait és ballépéseit szülei előtt – nem azért, hogy kiérdemeljük Isten szeretetét, hanem hogy élvezzük a vele való zavartalan közösség áldását.

Ebben a kontextusban kell látnunk az 1Jn 1,9-et is, amely nem az üdvösség elnyeréséről szól (legalábbis nem kizárólag), hanem arról, hogy üdvösséget nyert emberként folyamatosan (ki)élvezzük a vele való különleges kapcsolatunkat: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” Amit nehéz megérteni: hogy a kegyelem nem blokkolja a bűnvallást, hanem épp hogy felszabadítja rá az embert. Olyan „védőháló”, amely megtart, ha elbukunk, és alázatos bátorságot ad, hogy átlépjünk a sötétségből a világosságba. Isten teljes mértékben ismer bennünket, a legrosszabb tulajdonságainkkal együtt. Nem fog kevésbé szeretni minket a bűneink miatt. A kegyelem ahelyett, hogy elvenné vagy gyengítené a bűnvallásra irányuló motivációnkat, ösztönöz rá, hiszen a bűntől való szabadulást és az Atyával való megbékélést biztosítja számunkra. Tim Keller presbiteriánus lelkész megjegyzi: „A félelemalapú bűnbánat arra késztet bennünket, hogy gyűlöljük magunkat. Az örömalapú bűnbánat arra késztet, hogy gyűlöljük bűneinket.”

Hogyan használja fel Isten a mások előtti bűnvallásunkat?

Bizonyos elkövetett bűnök elképesztően leterhelnek bennünket, szinte elviselhetetlen hordozni őket magunkban. És bár Isten előtt megbánhatjuk őket, mégsem tudunk megszabadulni tőlük. Adódik a lehetőség: valljuk meg őket mások előtt. Csakhogy a mások előtti bűnvallás bizonyos esetekben rettentő nehéz – minden más lehetőség könnyebbnek tűnik. Azt szeretnénk, hogy lelkiismeretünk felszabaduljon a bűn terhe alól, és szinte bármit igénybe vennénk, hogy ez megvalósuljon – egyet kivéve: a másokkal szembeni teljes őszinteséget. Úgy gondoljuk, hogy a hazugságok álarca mögött biztonságban lehetünk. De nem vagyunk. Igyekszünk elválasztani az Isten iránti őszinteségünket az embertársaink iránti őszinteségtől. „Legalább Isten előtt megvallottam a bűnömet” – bizonygatjuk magunk előtt. Ennek ellenére – bár ésszel tudjuk, hogy Isten mindenről tud, és mindent lát – mintha továbbra is sötétségben járnánk. Ellenállunk a Lélek sugallatának, elnyomjuk figyelmeztető hangját. Végül egyre inkább kompromisszumot kötünk rejtett hazugságainkkal, és megszokjuk, hogy ilyen a normális élet. De a másik hívő előtt elhangzó bűnvallás lerántja a képmutatás álarcát az emberről. Nehéz, de megelevenítő hatású – olyan, mintha eltávolítanánk valamiféle fátylat a szemünk elől, hogy ismét tisztán lássuk Krisztus dicsőségét. A mások előtt tett bűnvallás továbbá megaláz – jó orvosság a büszkeségre, amely élteti az erkölcstelenséget.

A változás reménye abban rejlik, hogy világosan feltárul előttünk Krisztus, de ez nem történik meg addig, amíg „nem lépünk ki a fénybe”: amíg nem valljuk meg bűneinket mások előtt is. A Jak 5,16 világosan közli: „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Isten biztosít minket afelől, hogy vele való kapcsolatunk személyes ugyan, de nem magánügy. Mivel mint gyülekezet „egy test” vagyunk, személyes bűneink óhatatlanul hatással vannak Krisztus teste többi tagjára is. Ahogy élünk – mivel a Szentlélek összekapcsolja egymással a keresztyén közösség tagjait –, az kihat a „test” többi tagjára is. Az apostol arra buzdít, hogy mondjon „igazat, mindenki a felebarátjának” (Ef 4,25), és ne hazudjunk egymásnak (vö. Kol 3,9). Hogyan is valósulhatna meg mindez, ha nem beszélünk másoknak őszintén a bűneinkről?

Miért szükséges mások előtt is megvallani bűneinket?

Egyesek szerint elegendő Istennek megvallani bűneinket, nem muszáj másoknak is. Ez időnként igaz, de nem mindig. Az 1Jn 1,6–7ben a következőket olvassuk: „Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Az Istennel való közösség alapja tehát az, hogy transzparensek vagyunk Isten előtt és mások előtt – a gyakorlatban ezt jelenti világosságban járni. A kérdés már csak az, hogy miként valósulhat meg ez utóbbi, a mások előtt való átláthatóság.

Szükségünk van egy olyan személyre, aki ismeri gyengeségeinket, kísértéseinket és „bűnmintáinkat” – ha nincs ilyen, veszélyben vagyunk. Ha nincs valaki, aki meghallgatná bűnvallásunkat, egyedül maradunk a bűneink ellen vívott harcunkban. Ilyen értelemben ajándékként kellene tekintenünk a keresztyén testvérekre, hiszen segítenek a bűneink elleni küzdelmünkben és a hitben való kitartásban. Ez az elszámoltathatóság.

Ezen a ponton azonban felmerülnek bizonyos gyakorlati kérdések – és ezek jogos kérdések. Itt válik csak igazán érthetővé az is, hogy miért tűnik működőképesebbnek, olajozottabbnak a római katolikus rendszer, akkor is, ha tudjuk, hogy nélkülözi a bibliai alapokat.

A bűnvallással kapcsolatos gyakorlati instrukciók

Fontos a szűk baráti kör – olyan keresztyén emberekből álló szűk kör, akikben megbízunk. Felesleges és nem is bölcs dolog, ha mindenkivel szemben teljesen transzparenssé válunk, értve ez alatt, hogy fű-fa-virág előtt kifecsegjük legmélyebb kísértéseinket, bűneinket. Bűneink nem tartoznak mindenkire. Azonban keresztyén barátaink szűk köre előtt érdemes őszintének lennünk. Ha következetes módon megosztjuk velük kísértéseinket, bűneinket, visszajelzéseik alapján reális képet kaphatunk a szentségre való törekvésünk buktatóiról, folyamatáról. Értünk mondott imáik így célzottabbá, tanácsaik pedig konkrétabbá válhatnak. „Tömegben” könnyű elrejteni a bűnöket, de egy szűk baráti kör segíthet számunkra őszintének és elszámoltathatónak lenni. De – újra hangsúlyozzuk – nagyon bölcsnek kell lenni a tekintetben, hogy kit avatunk be életünk legintimebb részleteibe (nem biztos, hogy a lelkipásztor a legmegfelelőbb személy!). Érdemes olyasvalakit választani, akivel megoldható a rendszeres személyes találkozás ­– akivel szemtől szemben tudunk beszélni. Ez – a személyesség – is kifejezi, hogy bűneink nem elvont dolgok. Nyilvánvalóan olyan személyt kell választani, aki régebb óta Krisztussal jár, érett, megbízható keresztyén, akire nyugodtan rábízhatjuk „titkainkat”, aki garantáltan harcolni fog értünk imádságaiban, és aki – ez sajnos nem mindig kivitelezhető, de törekedni kell rá – a helyi gyülekezet tagja.

Beszéljünk a kísértéseinkről másoknak. A kísértés önmagában még nem bűn, de veszélyes. A bűnnel szembeni ellenállásunk lényeges része, hogy bennünk is legyen indíttatás a közeli barátinkhoz fordulni, amikor kísértésbe esünk. A bűn „titkos” jellege csak táplálja a bűnt. Gondolhatjuk, hogy majd saját erőnkből tovább küzdünk egymagunkban, de az átláthatóság hiánya csak mélyebbre taszít. A kísértésekkel szemben folytatott küzdelem olyan, mintha egy sziklahasadék szélén egyensúlyoznánk, kockáztatva, hogy megcsúszunk, és a mélybe zuhanunk. A transzparencia ezt a veszélyes létmódot szünteti meg.

Valljuk meg késlekedés nélkül bűneinket! Minél tovább várunk a bűnvallással, annál valószínűbb, hogy nem is fog rá sor kerülni. Ha elszámoltathatók vagyunk, és rendelkezünk egy szűk bizalmi körrel (legalább egy megbízható keresztyén testvérrel), akkor érdemes huszonnégy órán belül megvallani az elkövetett bűnt. A bűn gyorsan átterjed életünk más területeire is, ezért a lehető leggyorsabban ki kell gyomlálni.

Bűnvallásunk legyen őszinte! Ha vétkezünk, újabb kísértés keríthet hatalmába: hogy hazudjunk róla, szándékosan elfedjük. Az apostoli parancs, hogy mondjunk igazat (vö. Ef 4,25), megköveteli, hogy bűnvallásunk őszinte legyen. Konkrét bűnöket konkrét módon kell megvallani. Lépjünk túl tehát az általánosságokon, mint például: „küszködöm”, „nehéz napokon vagyok túl”, „kísértésbe estem”. Beszélgetésindítóként elhangozhatnak ilyen mondatok, de az őszinte bűnvallás mindig konkrét és egyenes. Ugyanakkor át lehet esni a ló túloldalára is. A másikra való tekintettel nem szabad túl érzékletesen szemléltetni bűneinket, nehogy épp a bűneink ecsetelése vigyen másokat kísértésbe.