14
aug
2022

Gyűlölt-szeretett fundamentalizmusom

A fundamentalizmus körüli teológiai-társadalmi párbeszédek és viták újra és újra felizzani látszanak. Ezek olykor persze nem is annyira viták, mintsem egyoldalú kijelentések és értelmezések. Személyes szegénységem, hogy nem követem ezeket árgus figyelemmel, mert ha őszinte akarok lenni, egy részről fárasztanak, más részről bosszantanak is. Számomra sok, tekintélyszemélynek számító, nagy szakmai háttérrel és hitelességgel rendelkező ember szállt már bele ebbe a diskurzusba, jelenjen meg véleményük bármilyen felületen vagy formátumban. Fundamentalistának gondolom magam, és mégis, nem szoktam kényelmesnek érezni a fundamentalista címkét, mert a legtöbb esetben valami olyasmi jelentést hordoz, ami nagyon nem az én méretem. Ezért szoktam némi öniróniával mondani, hogy kétfajta keresztényt sajnálok: azt, aki még sosem volt fundamentalista, és azt, aki még mindig az. Elmondom, hogy miért, avagy fárasztok/bosszantok egyet én is.

Nem végeztem eszmetörténeti, sem valláspszichológiai kutatásokat, így leginkább benyomásokra hagyatkozom, amikor ezt írom: jellemzően azt látom, hogy egyik oldalon a fundamentalizmus egy kirekesztő, kritikai gondolkodásra képtelen, szeparatista és erőszakos, párbeszédre alkalmatlan, tudományellenes attitűdöt jelent, ami rá akarja nyomni az elképzeléseit kérdezés nélkül másokra, másik oldalon viszont egy eszmeiséget, egyfajta hitvallásos minimumot, amiből nem lehet engedni anélkül, hogy valamiféle alapvető pillére a valóságnak ne sérülne visszafordíthatatlan módon, ezért ezt mindenáron védelmezni kell és fenn kell tartani. A két halmaznak lehet metszete, de nincs teljes átfedés, így ha pl. a progresszív narratívában alapvetően az első jelenik meg, és ennek megfelelően címkézünk valakit fundamentalistának, azt a címzettek egy része értelemszerűen lázításként, demagógiaként, propagandaként, becsületsértésként, félreinformálásként, kollektív bűnösségi vádként fogja értelmezni. Fordítva is, ha a konzervatív oldal azt állítja, hogy a fundamentalizmus nem attitűdbeli, hanem hitbeli kérdés, azt a másik oldalon szemellenzős, manipulatív, tudatos, vagy tudattalan módon a valóságot torzító, redukcionista, szerecsenmosdató, hiteltelen narratívának fogják tekinteni. Úgy tűnik, mintha a progresszív narratíva érdeke lenne, hogy a fundamentalizmusra en bloc ráhúzza a vizes lepedőt, a fundamentalisták pedig, köszönik szépen, ezt vehemensen visszautasítják. Talán fordítva is van „magyarázkodás”, értem ezalatt az olyan tisztázási próbálkozásokat progresszív oldalon is, amik megkülönböztetnek fundamentalizmust fundamentalizmustól, de ezzel én személyesen nem nagyon találkoztam – remélem, hogy ennek csak a már említett lustaságom az oka. Ki kell persze mondanunk: van metszet. Ahogy azt is, hogy szerencsétlen optikája van, ha a metszeten kívüli területről mindig csak akkor tiltakozunk, ha épp valaki támadólag összemos minket a metszettel, de ha épp nem érkezik rágalom, akkor nem igazán reagálunk a radikális túlkapásokra, és nem igyekszünk tőlük elhatárolni magunkat. Így van ez valószínűleg mindkét oldalon. Az objektivitás azért lehetetlen, mert a legtöbb ember szerint ez a metszet éppen tőle jobbra, vagy balra van, kevés olyan ember van, aki tudatosan és büszkén mondaná ki, hogy bizony én észérvekkel meggyőzhetetlen módon ragaszkodom a hitemhez, mondjon bárki bármit. Nehéz nem beleesni az „igazi skót” érvelési hibába, de hiszem azért, hogy a kritikai gondolkodásra képes, ha úgy tetszik, nem fundamentalista progresszív és konzervatív is képes belátni, hogy tisztességes hozzáállás distinkciókat tenni a metszetet képező, és az azon kívül eső területek között. Fontos kérdés, hogy mekkora a metszet, az is, hogy honnan nézve lehet ezt a valósághoz közelítő módon megállapítani, de létezik keresztény fundamentalista, aki nem feltétlenül tudományellenes és párbeszédre képtelen, és vannak, akik nem konzervatív keresztények, de mégis párbeszédre képtelen, kérlelhetetlen és harcos attitűddel rendelkeznek. Úgy tűnik egyébként, hogy a „csendes” fundamentalisták spektruma nem is zavarja annyira a „csendes” progresszívek spektrumát, még ha esetleg szeretnénk is egymást kulturáltan meggyőzni, a probléma mindkét oldalon a „fundamentalista” attitűdre hajlamos zászlóvivőknél burjánzik, és a metszet éppen úgy tágul ténylegesen is, ha egymást folytonosan odaprojektáljuk, ezzel érzelmes reakcióra késztetve a másikat, szépen lassan igazolást nyerve. Talán egyértelmű is, ha valaki nálam jobban követi a diskurzust, hogy egyre szélesedik azoknak a köre, akiket a radikális csoportba sorolunk – hogy azért-e, mert sikerült kiugrasztani a nyulat a bokorból, vagy azért, mert egyre több minden tűnik radikálisnak, ki tudja? Aztán ha kitört a harc, és visz a lendület, ki fogja megmondani, hogy ki lőtt először?

Hiszem, hogy ők a kisebbség, de ők is határozzák meg sokszor a közbeszédet és a közhangulatot. Alapvetően a fundamentalizmus teológiai kategória, de a fundamentalista gondolkodást igen könnyű kiterjeszteni a társadalmi és a politikai szférára is, sőt, a diskurzus nehézsége abból fakad, hogy ezeket a területeket sokszor nem is sikerül elválasztani egymástól, így politikai színezetet kap a teológia, vagy ha úgy tetszik, teológiai kérdések válnak a politika tárgyává. Ennek köszönhetően még kevésbé egyértelmű egy idő után, hogy mire is gondolunk a fundamentalizmus kifejezés alatt. Ironikus módon, ha kirekesztő, párbeszédre képtelen, a saját álláspontjához makacsul ragaszkodó, más álláspontot meghallgatni sem képes, azt zsigerből elutasító attitűdöt értünk alatta, akkor valójában mindegy is, hogy teológiailag, vagy akár politikailag konzervatív, vagy liberális oldalon állunk, az egymással szembeni hadakozásunk itt is, ott is fundamentalista színezetet vehet fel. Lehet-e vajon fundamentalista módon harcolni a fundamentalizmus ellen? Ez így nyilván fából vaskarika.

Számomra a legnagyobb fejtörést okozó kérdés, hogy hogyan lehet az, hogy a teológiai fundamentalizmus origója, Jézus, Isten Fia maga is küzd a mai párbeszédben fundamentalistának nevezett attitűddel, amit kora vallásos vezetőinek egy része képvisel, de mégis azt mondja, hogy nem a törvény eltörléséért jött, hanem annak betöltéséért? Hogy lehet az, hogy jobban, ha úgy tetszik, makacsabbul ragaszkodik a valóság fundamentumaihoz (emlékezzünk csak, a törvény egy iótájának, vagy egy vesszőjének elhagyásával kapcsolatban sem volt rugalmas!), mint bármelyik harcos fundamentalista a kereszténység történelme során és mégsem úgy gondolunk rá, mint aki erőszakos, párbeszédre képtelen, szektás zélóta lett volna? Hogy van az, hogy csak azokat feddi, akik képtelenek hozzá igazodni a saját stabilnak gondolt világképükhöz való ragaszkodás miatt, de tárt karral várja azokat, akik bár nem értik „a fundamentumokat”, mégis hozzá fordulnak? Úgy tűnik, hogy Jézus ragaszkodása az igazsághoz nagyon is „fundamentalista”, de attitűdje az emberek iránt távolabb sem lehetne attól a fajta, fundamentalistának címkézett viselkedéstől, amit újra és újra jogosan ér kritika. Ő maga az Igazság, de semmi önigazultság nincs benne. Szükségszerűen ez egy részleges kép persze, egyértelműen beszél arról is Jézus, hogy ő lesz a legtekintélyesebb “szeparatista” az idők végén, amikor elválasztja a bárányokat a kecskéktől: nem önigazultságból, de szent igazságosságának teljes súlyával és érvényével teszi majd ezt. Eljön ennek is az eszkatológiai ideje, de addig is, a szelektálás feladatát nem ránk bízta, egyértelműen beszél erről a búza és a konkoly példázatában. Mindenesetre a mintázat egyértelmű: aki saját világképéhez való ragaszkodásában önigazulttá lesz, az Jézusról „lepattan”, míg aki alázattal áll meg az Ő nagyobb Valósága előtt, azt Jézus tárt karokkal várja. Ez igaz konzervatív és progresszív fundamentalistákra egyaránt, hiszen „Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (1Pt 5,5). Óvatosnak kell tehát lennünk: ha makacsul, „fundamentalistán” ragaszkodunk világnézetünkhöz úgy, hogy az csak egy vesszőnyit is eltér az isteni valóságtól, akkor a Valóság ki fog vetni magából. Megengedheti-e ezt vajon bárki, legyen progresszív vagy konzervatív?

A válaszom a korábbi „hogyan?” kérdésre: úgy, hogy a Fundamentum az maga Jézus. Van joga ahhoz, hogy meghatározza, mi a Valóság, hiszen Ő maga az, és hogy befogadja azt, aki ezt elhiszi Neki. Ő mondja: „Én vagyok az út, az igazság (valóság) és az élet” (Jn. 14:6). Pál így mutatja be: „Mert más alapot (fundamentumot) senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni.” (1 Kor. 3:11-13). Talán valóban jobb (ld. a Szabados Ádámmal készült interjút itt) az evangéliumi jelző, mint a fundamentalista: ha Jézus személye a valóságunk alapja, ha ő a Fundamentum, ha ő az Alfa és az Omega, ha az Ő megváltó munkája és ebben a világ, s benne az én személyes helyreállításom a történelem közepe, akkor az én hitem fundamentuma az Evangélium, s minden, ami annak szerzőjére és beteljesítőjére mutat. Ezeket fontos érthető formában megőrizni, jó ragaszkodni a központi elemeihez, s minden értelmezéshez, ami az Evangélium szövetét képezi, amivel az integráns egészt alkot. De hogyan tehet a Valósághoz ragaszkodás párbeszédre képtelenné, amikor a Valóság maga elegyedik párbeszédbe velem? Hogyan tehet ítélkezővé, amikor engem nem ítél el? Hogyan lehet, hogy a formulákba öntött igazság lesz a fundamentumom, s nem Ő maga, aki az igazság forrása? Csakis úgy, ha nem járja át lényem egészét, hogy nem én birtoklom a Valóságot, hanem Ő birtokol engem. Birtokol úgy, hogy nem értem, mert fel sem foghatom. Hogy szerezhetnék érvényt annak, aminek a teljességét be sem fogadhatom? Ő fogad be engem. Emberi ésszel és szívvel felmérhetetlen dicsősége, igazságossága, nagysága, hatalma, szeretete, irgalma, kegyelme, nagyvonalúsága, következetessége, haragja, komplexitása. Sosem változik, de engem megváltoztat. Nem ismerhetem teljesen, de Ő teljesen ismer engem. „I did not make it, no it is making me…”, énekli Rich Mullins az apostoli hitvallásról, én pedig hevesen bólogatok, miközben ha valaki, akkor ő előszeretettel ekézte a fundamentalistákat. A Valósággal való találkozás térdre és imádatra kényszerít, nem arra, hogy értelmezéseim mégoly helyes szeleteit is erőnek erejével védelmezzem, ha azt fenyegetés éri. Ő védelmez engem, és védelmezi saját magát is: emlékezzünk csak Uzzá esetére, aki az Isten ládája után kapott, hogy megmentse azt, amikor az azt cipelő ökrök megbotlottak! Nem szorul védelmünkre, de imádatra, hódolatra, hálára, életem átadására, szeretetre indít. Mysterium tremendum et fascinans. Hogy gondolhatnánk, hogy mint a görög mitológia Atlasza, erőnkkel és kitartásunkkal fenntarthatjuk, akár csak egy pillanatra is megtarthatjuk a mennyek dicsőséges súlyát? Nem tartunk mi semmit, mi tartatunk meg általa.

Hallom persze, hogy olyan dolgokat játszom ki egymás ellen, amik összetartoznak. Ha a Valóság lenyűgöz, s nem beszélek róla, nem vétkezem-e? És ha szépségét csorbítja emberi téveszme, nem válik-e hallgatásom perzselő tűzzé, mint Jeremiás szívében? És mégis: „A betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2 Kor. 3:6b). Meglepő-e, ha a betűhöz való szenvedélyes, értékes ragaszkodás, még ha helyes indulatból is fakad, viszályt szít, s pusztulást gerjeszt? Ha az igazságom a Valóságra mutat, de közben elvész belőle a Valóság természete, Lelke, akkor vajon elvezet-e tényleg a Valósághoz? Igaz-e, ha a Nap melegéről beszélek, de közben én magam hideget árasztok? Valós-e, ha a Nap fényéről beszélek, de én magam nem tükrözöm azt vissza? Persze, hogy igaz, de másokat így nem fog sem fényhez, sem melegséghez juttatni. Amikor ez történik, valahogy mégis kevésbé lesz valós az igazság beszéde. Ha a betű által leírt és szimbolizált igazság nem tartalmazza a Valóságot, arról épp annyira tehet, mint a kiüresedett sákramentum, ha elvész belőle az Istennel való találkozás, vagy az emberi emlékezés, ami szép lassan elveszti az átélt élmények érzetének teljességét, és talán csak az események sorrendje marad belőlük hátra – az sem mindig a valóságnak megfelelő módon. Az isteni valóság teljességének a leírására egyszerűen elégtelen az eszköztárunk, bárhogy is próbálkozunk, az sosem lesz maga a Valóság, csupán pontatlan, leegyszerűsítő modellezés. Nem az igényes teológia ellen beszélek! Kellenek a pontos modellek, mert ezek adják vissza a legjobban a Valóság szépségét, dicsőségét, lényének gazdagságát, és ezeken keresztül talán, ha alkalmatlanságunk nem akadályozza, megláthatunk valamit a valódi szépségből, dicsőségből, gazdagságból! Ha szembesülünk viszont azzal, ami valódi, épp az válik a legnyilvánvalóbbá, hogy mennyire alkalmatlanok vagyunk, s minden modellezésünk ilyen sikere pusztán kegyelmi ajándék. S ha már kegyelmi ajándék, engedjetek meg egy igen suta, nehézkes parafrázist (megírni is kényelmetlen volt, hát még olvasni, de talán érthetővé teszi, hogy mire gondolok):

Ha emberi vagy angyali igazságokat szólok is, a Fundamentum attitűdje pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha biblikus igehirdetést is tartok, ha minden hitigazságot ismerek is, és minden helyes hitvallás birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, a Fundamentum attitűdje pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és odaszánom magam a legfontosabb hittételek védelmére, kerüljön bármibe, a Fundamentum attitűdje pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A Fundamentum (attitűdje) türelmes, jóságos; a Fundamentum (attitűdje) nem irigykedik, a Fundamentum (attitűdje) nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A Fundamentum (attitűdje) soha el nem múlik. De legyen bár biblikus igehirdetés: el fog töröltetni; legyenek fundamentális dogmák: meg fognak szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes az igehirdetésünk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, és a Fundamentum attitűdje, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a Fundamentum attitűdje.

Fundamentalista vagyok. Vagy mégsem? Van, aki engem ismerve erre a mondatra felvonja a szemöldökét, és volt, aki egyenesen ki is jelentette, hogy „Dehogy vagy te fundamentalista!”. Értem, hogy mire gondolnak, hiszen szigorú történeti alapokon nem állna meg ez a kijelentés (elvégre az a „fundamentalizmus”, amiről beszélek, bőven a fundamentalista mozgalom 19. századi gyökerei elé, egészen a keresztény Egyház gyökereiig nyúlik vissza), valláspszichológiai fogalomként értelmezve pedig talán a „klasszikus” fundamentalista populációt tekintve outlier lennék, és mégis, nehéz szívvel engedem el ezt a jelzőt, mert számomra nem jelent mást, mint a Fundamentum követését. Szeretem az evangéliumi jelzőt is, talán pontosabb is, de magára az evangéliumi mozgalomra úgy gondolok, mint minimalista fundamentalizmusra. Minimalista, mert semmi mást nem tekintek fundamentumomnak, mint az Evangéliumot (jó, annak értelmezését), és mégis maximalista, mert a legnagyobb, szavakkal kifejezhetetlen, végső Valóság titka bújik meg benne. E végső Valóság előtt megállva, megszeppenve, mint Ézsaiás a Szent trónusa előtt, leborulva, mint Péter Jézus istensége előtt, lába elé esve, mint a halálra vált János, hogyan egészíthetném ki bármivel is azt, amit kijelentésként kaptam? Nem így lett-e a fundamentalista Saulból minimalista-fundamentalista Pál, aki Krisztus ismeretén kívül kárnak és szemétnek ítél mindent: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” (1 Kor. 2:2)? Szeretem magam fundamentalistának nevezni, s mégis, hiszem, hogy a fundamentumok el fognak töröltetni, és végül csak a Fundamentum marad. Hitemnek vannak fundamentumai, de azok nem önmagukban, önmagukért állnak, hiszen „…tőle, általa és érte van minden.” (Rm. 11.36), és csupán mint homályos ablakok (tükrök) szolgálnak, hogy ezeken keresztül láthassam a Fundamentumot. Nem mindegy, merre néznek ezek az ablakok, és nem mindegy, hogy le vannak-e takarítva. Néha igen, tisztításra szorulnak. Amikor viszont Jézus közvetlen jelenlétében leszünk, nem lesz szükség ablakra. Hitem formája eltöröltetik, tartalma viszont marad, sőt, minden lesz mindenekben! Jézus személye, az ő megváltó kereszthalála, feltámadása, uralkodása, hozzám való jóindulata a Napom, az univerzum középpontja, körülötte forog minden. Ő a valóság alapja, mert Ő maga a Valóság. Amikor előtte vagyok, tudom, hogy elégethet, s mégis csak abban bízom, hogy életet, fényt, meleget ad majd. Egy pillanatra sem szeretném azt mondani, hogy nincs értelme szavakba önteni dicsőségét, szépségét, kegyelmét, igazságát, vagy nincs értelme gyönge szavaink helyességét védelmezni! Szenvedélyesen szeretem a teológiát, mert Róla szól, s Őt dicsőíti. A jó teológia szebben, mint a rossz teológia. A helyes ismeret inkább, mint a helytelen ismeret. A helyes ismeret megér minden harcot, minden küzdelmet, minden erőfeszítést, mert több fényt és meleget enged be, mint a helytelen ismeret. Mégis, nem az ablak tartalmazza a Valóságot, hanem a Valóság tartalmazza mind a keretet, mind az üveget, s egykor majd teljesen szükségtelenné válik. Szeretem a hitem fundamentumait, de imádatom csak a Fundamentumnak jár. Hiszen nem a megfelelő keret, s nem a letisztított üveg adja a fényt s a meleget, és egészen biztosan nem az ezért folytatott, párbeszédre képtelen, kirekesztő harc. Ha az Igazság Lelke nincs ott a harcban, melege és fénye is elfogy. Hogy mások milyen ablakon keresztül engedik be fényét és melegét, hogy érzékelik-e, mennyire koszos, vagy hogy mennyire nem arra néz ablakuk, amerre kéne, nem kontrollálhatom. Egyház- és tanfegyelmi kérdésekről nem beszélek most, ott persze nagyon is releváns, hogy legyen, aki figyel az ablak tisztaságára és fekvésére, elvégre az ablakunk, feltéve, hogy beszélhetünk egyáltalán közös ablakról, csak belülről koszolódik! Tisztulni fog az az ablak, de nem úgy, ha bentről maszatoljuk a koszt, hanem úgy, ha a Valóság fénye rólunk visszatükröződve a foltokra vetül – ezért is írhatja Jakab apostol, hogy a tanítók ítélete súlyosabb lesz. A bibliai igazság egészét, lényegét tekintve nincs ortodoxia ortopraxis nélkül. Ha Jézus az igazság, hát el kell hinnünk, de ha Jézus az út, járnunk is kell rajta! Nem ugyanezt mondja-e Jézus a Lk. 11:28-ban, nem erre utal-e a Jelenések 1:3? Ha ismerem az igazságot, de az igazság nem formál engem is szóban és tettben, gondolatban és szívben Jézushoz hasonlóvá, és teszi ezt napról napra, ismerem-e valóban? Ha pedig nem, őrködhetem-e a valódi igazság felett? Nem feddésként írom ezt, ehhez semmi jogom, inkább nyitott kérdésként, vagy testvéri tanácsként: nem védhetem azt az igazságot, ami nem válik a lényemmé és nem formál, hiszen az igazság élő és ható, és csak „működés” közben ismerhető meg. Ezért a hittételek védelme önvizsgálattal kell, hogy kezdődjön. Szálka és gerenda. De végső soron, a búza együtt növekszik a konkollyal. Igen, a szűkebb és tágabb egyházon belül is. És talán, ha tépkedni nem tudunk, annyit tehetünk, hogy másokat oda hívunk, ahol több a fény és több a meleg. S ha jó az ablakunk, de növekedésünk mégsem annyira meggyőző kívülről, ha a fény és a meleg nem táplál és nem ad növekedést, lehet, hogy ez épp azért van, mert túl sokat szaladgáltunk olyan ablakok átépítése és tisztítgatása miatt, ami valójában nem is feladatunk. Ezzel együtt, még egy szempont a végére, aminek a kifejtésére érdemes lenne jóval többet szánni: állhatok a legtisztább ablak előtt, ha a szemem vak, és nem tudja befogadni a fényt. „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?!” (Mt. 6:22-23). Van, hogy a legtisztább ablak is koszosnak látszik, de valójában nem az ablakkal van a gond. Mondhatja-e bárki, hogy az ő szeme teljesen tiszta? Ezért is érdemes alázattal közeledni a Valósághoz, legyünk konzervatívok vagy progresszívek.

Fundamentalista testvéreim! Ragaszkodjatok a fundamentumokhoz, de ne legyetek olyan fundamentalistákká, akiket kirekesztő, párbeszédre képtelen, rugalmatlan, hajthatatlan és könyörtelen viselkedésükről ismernek meg! Szeressétek a helyes ismeretet, de ne a szép tiszta ablakra, ne is mások koszosnak vélt ablakára, hanem az azokon beérkező fényre és világosságra helyezzétek tekinteteket, mert egyedül az ad növekedést! Ügyeljetek a szemek tisztaságára, de elsősorban foglalkozzon ki-ki a maga gerendájával! Imádjátok teljes szívvel, lélekkel, minden erőtökkel azt, aki az ismeret teljessége, a fundamentumok tárgya, célja és értelme, s közben ereszkedjetek térdre, hiszen mi mást tehetnénk Őelőtte? Progresszív keresztények! Ti se képviseljetek „fundamentalista” attitűdöket saját hitetek és világnézetetek fundamentumaival kapcsolatban, és ne féljetek a Fundamentumtól, sem az Ő központi szerepét támogató és megerősítő fundamentumoktól, hogy megismerjétek egyre jobban nemcsak a részigazságok betűjét, hanem sokkal inkább az Igazság Lelkét! Ha van olyan „igazmondás”, ami nem tükrözi a Fundamentum attitűdjét, vizsgáljátok meg, hogy azzal kiegészítve ad-e meleget és fényt, és ha nem, ne fundamentalistázzatok le miatta, mert könnyen lehet, hogy az a fundamentalizmus nem ez a fundamentalizmus! Kövessétek Pál tanácsát, mindent vizsgáljatok meg, s ami jó, azt tartsátok meg, de ne vessetek el dogmákat zsigerből csak azért, mert azok konzervatívak! Legyetek irgalmasok a máshogy gondolkodókkal, mert Jézus is irgalmas velünk, s veletek! Figyelmeztessetek, ha evangéliumi szemünk elsötétülni látszik, de vizsgáljátok saját szemeiteket és ablakaitokat elsősorban, hogy párbeszédeink, vitáink fókuszában mégse egymás vélt, vagy valós hiteltelenségei legyenek, hanem a sötét szíveken és az ablakokon kívüli Valóság fénye s melege, ami el szeretne érni minket is, titeket is! Magyarországi keresztények! Nézzetek a hitnek szerzőjére s bevégzőjére, alázzátok meg magatokat előtte, s árasszátok magatokból fényét és melegét, ami nem pusztán szavakban, hittételekben, dogmákban van, legyenek azok akár konzervatív, akár progresszív színezetűek – ezek csupán eszközei lehetnek a teljes Valóság töredékes, vagy még töredékesebb visszatükrözésének, de csakis akkor, ha hiányos, tökéletlen ismeretünket a szeretet Lelkét, Jézus Lelkét nem megszomorító, hanem Őt megörvendeztető, valódi szívbeli Istenhez fordulásba csomagoljuk! A megtérés, a megszentelődés, s majd egykor, a megdicsőülés Evangéliumának hívása szól konzervatívhoz és progresszívhez, fundamentalistához és liberálishoz egyaránt, és hitem szerint ez mindannyiunk végső valósága és Fundamentuma. Minden fundamentalizmus, ami nem csak és kizárólag erre mutat alázattal, de mégis határozottan, megilletődötten, de mégis rendíthetetlenül, önigazulását vesztve, de a megigazulásban remélve, nem az én fundamentalizmusom.

Tisztában vagyok vele persze, hogy pusztán azzal, hogy egy „ablakon kívüli” valóságra hivatkozom, attól még nem lesz automatikusan normatív a mondandóm. Itt érkezünk el a keresztény teológiai fundamentalizmus egyik pilléréhez: hogy Isten kinyilatkoztatása „ablakon kívüli” és megbízható. De ellenőrizhető-e innen bentről akár még ez az állítás is (elvégre nem a kereszténység az egyetlen vallás ilyen igényű állítással), nemhogy a különböző értelmezési lehetőségek helyessége? Véletlenül sem szeretném az episztemológiai kérdések relevanciáját vagy bonyolultságát vitatni, vagy azt az érzetet kelteni, hogy a hermeneutika könnyű. Véleményem szerint még a Biblia sem teszi. Talán ezért is mondja Fülöp Nátánaél kérdésére („Származhat-e valami jó Názáretből?” Jn. 1:46), hogy „Jöjj, és lásd meg!” ahelyett, hogy hosszas teológiai eszmefuttatásba kezdene, ezért hívja el Jézus a tanítványokat úgy, hogy „Kövess engem!”, nem pedig úgy, hogy „Tanulj tőlem!”, ezért mondhatja Jézus, hogy a hamis prófétékat gyümölcseikről lehet felismerni és ezért írhatja Pál a korinthusi gyülekezetnek, hogy Isten országa nem szavakban, hanem erőben áll. Mondhatnánk úgy is, a Biblia arra hív, hogy álljunk oda az Evangélium ablaka elé és tapasztaljuk meg, valóban ér-e minket a meleg és a fény, és ebből következően van-e előtte növekedés. A keresztény episztemológia, ha lehet erről általánosan beszélni, persze en bloc nem utilitárius, de van egy ilyen egyértelmű kapaszkodónk, ha ellenőrizni szeretnénk hitünk igazságát. Ez egyszerre kihívás és biztosíték, potenciális botránykő és lehetőség – tapasztalása a bibliai igazság befogadásának egyik legjobb segítője, de hiánya annak egyik legnagyobb akadálya is egyben. Ezzel pedig vissza is értünk az ortodoxia és az ortopraxis kapcsolódásához. Hiszem, hogy ha Jézus Krisztus Evangéliumát mint legvalóságosabb valóságot befogadjuk, Ő is befogad minket, s bár értem, hogy ez „csak” az evangéliumi nézőpont, mást nem mondhatunk, mint amit maga Jézus mondott: Akinek van füle a hallásra, hallja! Jöjj, és lásd meg, hogy ezen az ablakon keresztül valóban felragyog-e Isten dicsősége!

3 válasz

  1. Szilágyi József

    Márk ev. 9:33-35a
    „Megérkeztek Kapernaumba, és amikor otthon volt, Jézus megkérdezte a tanítványaitól:
    – Miről vitatkoztatok útközben?
    Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak egymással, hogy melyikük nagyobb a másiknál.
    Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk:… „

  2. Szilágyi József

    Laikus elmélkedésem:
    A szeretet más (több), mint az elfogadás.
    Az elfogadás azt mondja:
    el kell fogadnom a másik embert a gondolataival, tetteivel együtt.
    A szeretet így szól:
    szeretnem kell a másik embert, akkor is, ha gondolatait, tetteit nem tudom elfogadni.
    (vö.: Jel 2:4,6)

  3. Szilágyi József

    A szeretetlenség vádjára az egyetlen elfogadható válasz az, ha szeretet van bennem. Az Úr a szíveket vizsgálja.

Hozzászólás írása