31
aug
2022

A teológus alább száll, a Krisztust hirdeti és nem üzletfejlesztési fenomén akar lenni

Hogy eléggé korhű és progresszív legyek: besírok.

Szóval az úgy van, hogy Norbink még mindig nem veszi észre, hogy mibe keveredett. Mert hogy jön ezzel a „coaching ereje” terminológiával, amiről nekem, mint old school magyarnak Knézy Jenő (vagy Gyulai István?) egyik olimpiai közvetítése jut eszembe, amikor a kommentátor azt találta lelkesedéstől kitörő hangon kiabálni széles e kis hazánk tévénézői gárdája előtt, hogy „Száll, száll a finn gerelye!”.

Szóval, van ez a riport, amiben Izsák Norbert Monostori Tibor által a „szabadság vándora” titulussal kitüntetve fejtegeti a fundamentalizmus káros voltát annak apropóján, hogy ő bizony a fundamentalizmus történetéről írta doktori disszertációját. Zárójelben jegyzem meg, hogy állítólagosan „gyakorlati teológus” létére nem valamely felsőfokú teológiai képző hely doktori iskolájában gyártotta le ezt az opust (amit aztán a L’Harmattan kiadó sajnálatos módon, mindenféle kritika nélkül monográfiaként ki is adott), hanem egy történettudományi doktori iskolában, amely többek között a dolgozat tudományelméleti alkalmasságának a vizsgálata nélkül fogadta be az ominózust szerzeményt.

Nem kívánok a dolgozat alaposságával, objektivitásával és egyéb, az elfogadhatóságot erősítő tudományelméleti témákkal, illetve az előbbiek erős hiányából fakadó, a dolgozatot erősen szubjektív szösszenetté lefokozó jelenségekkel foglalkozni – ezt már megfelelő alapossággal megtette Márkus Tamás. Viszont az említett dokumentum minőségét előrevetíti és utólag is jellemzi, hogy a szerző művét valójában egyfajta terápiás, öngyógyító folyamatnak szánta. Ebben az esetben a szubjektivizmus legitimnek tekinthető, de egy PhD-dolgozat esetében nem megengedhető. Nyilvánvaló, hogy a doktori disszertációk esetében jelen van valamiféle egyéni motiváció az adott téma feldolgozásával kapcsolatban, de az nem torkollhat a témát alapvetően degradáló propagandisztikus szövegbe. Tulajdonképpen az egész riportból nem csak elősejlik, hanem egyenesen előtör az a belső küzdelem, ami a fundamentalistának titulált köröknek a riportalany általi küzdelmes elhagyását jellemzi és a mai napig számára érzelmileg sem lezárt ügy. Summa summarum: a traumák feldolgozásából nem lehet doktori dolgozatot gyártani.

Norbert több kijelentése is komoly problémákat vet fel számomra, mint tudatos keresztény és teológus számára. Az egyik ilyen kijelentése az, hogy »nem vagyok a gyülekezet tagja, nem hiszek a tagságban, de annak az istentiszteleteit látogatom, amikor tudom«. Teszi ezt úgy, hogy szeretne példaképül szolgálni más keresztények számára, vagy legalábbis segíteni őket a spirituális-pszichológiai elakadásaikban („elakadás” – elég korhű vagyok?). Sőt, másokat is lelkigondoz, … bocs …, coachingol. Nem egészen értem, hogy Izsák Norbert életében Isten Igéje milyen tekintéllyel bír, de ha komolyan venné, akkor azzal a kijelentéssel együtt venné komolyan, hogy a gyülekezet Krisztus teste, a gyülekezeti tagok Krisztus testének tagjai. Amennyiben valaki nem hisz a gyülekezeti tagságban, nem tekinti magát keresztényként semmilyen gyülekezeti tagnak, az egészen egyszerűen nem vállal felelősséget azért a gyülekezetért, amelynek nem tagja – nem tagja Krisztus testének. Ha egy gyülekezetnek sem tagja, akkor nincs az a Krisztus-test, amelyért felelősséget vállalna, abban alázattal meghajtaná magát az Isten akaratának, még ha az akár a gyülekezet vezetőségének a határozata formájában jelenik is meg, mivel többre becsüli személyes választási lehetőségét.

Ebből eredően (is) problémás az ezt követő kijelentése, miszerint »előfordul, hogy meghívnak gyülekezetekbe prédikálni, az ilyen invitálásoknak is szívesen eleget teszek«. Inkább egyfajta intellektuális önimádatból eredő „engem kezeljetek teljesen külön, teljesen másként” marketing-igény jelenik meg, ami többek között abból is táplálkozhat, hogy teológiai oktató és a „tudós teológus” az bizony külön állatfaj. Miről prédikálhat a szószéken az, aki nem vállal felelős tagságot egy gyülekezetben? Ennek lezárásaként szeretném az interjúalany figyelmébe ajánlani Pálnak a Kolossébeliekhez írt levelének 1,24—2,3 szakaszát, amiben Krisztusról, testéről, egyházról (gyülekezetről) ír az apostol. Az apostol még távollétében is gyötrődik a gyülekezetért/gyülekezetekért és nem arról ír, hogy milyen szabad is ő, de ha megkérik, akkor elmegy hozzájuk prédikálni; ja, nem megy, mert fogságban van; hát akkor írok egy levelet nektek. Boccs!

Kurz und gut: Norbert ezzel az attitűddel ne járkáljon sehová prédikálni.

Egyébiránt a teológiai főiskola tanár–diák közösségét csak korlátozott módon lehet gyülekezetnek nevezni, mivel a diákok folyamatos cserélődése miatt az legfeljebb dinamikusan változó csoportnak tekinthető.

Megítélésem szerint a következő probléma az, ami az egész interjú, pontosabban az ominózus doktori dolgozat apropóján belül rejtezik. A dolgozat a fundamentalizmusról íródik, de Norbertnek – a riportban elmondottak alapján – valójában nem a fundamentalizmussal van gondja. Láthatólag nem teszi meg azt distinkciót, hogy van fundamentalizmus és bizony van vulgár-fundamentalizmus ugyanúgy, mint ahogy van magas színvonalú, pontosabban felnőtt spiritualitás és van népi vallásosság. A „fundamentalizmusnak” – mondja John Stott –, amelyet ma gyakran használnak teológiai csúfnévként, tiszteletreméltó eredete volt, de, mint a történelemben sokszor, e terminus is hamar gúnynévvé vált és ez az öröksége sajnos a mai napig megmaradt, egészen egyszerűen azért, mert azok, akik dehonesztáló módon akarnak a valóban káros, hogy ne mondjam destruktív, ellenséges érzületű vallási vonulatokról írni nemcsak bizonyos keresztény, hanem pl. az iszlám bizonyos belső jelenségeiről, ideológiáiról, azoknak kapóra jön ez a fajta hat szótagos szó, és nem kell bíbelődniük még plusz két szótag módszertani problémáival (tehát már ők is „fundamentalisták” saját szemléletmódjuk szerint). Azt hiszem, hogy valójában a kereszténységben fundamentalistának az nevezhetné magát, aki legalább egyszer figyelmesen elolvasta a R. A. Torrey és A. C. Dixon és mások által szerkesztett The Fundamentals — A Testimony to the Truth c. négykötetes művet, melynek első, 1917-es kiadásával a szerzők nemcsak a „fundamentalizmus”, „fundamentalista” fogalommal kapcsolatban kialakult gunyoros élt akarták elvenni, hanem kifejezetten (az is mondható, hogy tényekkel megindokoltan) meg akarták alapozni az igazi keresztény hitet és gondolkodást. Izsák Norbert abszolút szubjektív hozzáállását ehhez a műhöz mi sem bizonyítja jobban, hogy erre az alapműre következetesen egyfajta pamfletként hivatkozik, a mű jelentőségét elbagatellizáló szándékkal, a tudományosan tárgyilagos ismertetés és értékelés nélkül. Egyébként jellemző Izsák Norbert doktori dolgozatára, hogy semmilyen elsődleges irodalmat nem hajlandó elolvasni, ismertetni és tárgyilagosan értékelni. »A könyvemben próbálom definiálni a fundamentalizmust és az evangelikalizmust.« A fentiek alapján kérem Norbertet, hogy inkább meg se kísérelje a meghatározást.

Az általam vulgár-fundamentalizmusnak titulált jelenség jellemzőit itt most nem kívánom jobban kifejteni, viszont a részemről ennek a jelenségnek a kritikájaként a tudatos antiintellektualizmust, kritikátlanságot (ami nem egyenlő a destruktivizmussal!) és az árnyalt gondolkodás elvetését említeném. Viszont a keresztény fundamentalizmus önmagában NEM okoz ekkleziogén neurózist.

Fontos elem továbbá, hogy Izsák Norbert beszél a válásáról (meg kell jegyeznem, hogy e témában nyíltsága és őszintesége mindenképpen elismerésre méltó és példaszerű), amit hosszú küzdelem előzött meg, de a válást mindkét fél megkönnyebbüléséként értékelte. Nem kétlem, hogy Norbert is küzdött első házassága megmentéséért, de ez a riport sajnos a házasság titkát elveti és a válást a progresszió jegyében így, ebben a formában a kereszténységen belül legitimmé teszi. Éppen elég sok baj van azzal, hogy gyakran lelkészek sem és ebből eredően a gyülekezeti tagok sem tudják, akarják, képesek elfogadni azt, hogy „holtodiglan-holtomiglan” és nem küzdenek meg érte. Tulajdonképpen részemről ez a második ellenvetés, hogy Izsák Norbert miért ne járogasson ide-oda igét hirdetni. (Magamnak pedig mondom, hogy aki áll, az vigyázzon, hogy el ne essék.)

»Régi vágyam, hogy a coaching szemlélet „megfertőzze” az egyházat« – talán inkább nem kellene. A coachinggal kapcsolatban látszik, hogy Norbert a klasszikusnak nevezhető lelkigondozást a coachinggal szeretné helyettesíteni, ami alapvető téveszme és káros elképzelés. A coaching fogalma alapvetően mond ellent a lelkigondozói szemléletnek. A coaching (= edzés; coach = edző) alapvetően a sportban volt jelen, amelyben az edző az edzett személynél effektív teljesítménynövekedést céloz meg. Ez a konstrukció került át félig-meddig átvitt értelemben a for-profit szférába, ahol a teljesítménynövekedés a profit-maximalizáló magatartást támogatja. A kereszténységbe semmiképpen nem szabad bevinni ezt a szemléletmódot. (Sajnos a coachok ma már magukat egyszerűen csak “professzionális beszélgetőpartner”-ként definiálják, de valójában egy pszichoanalitikus is az.)

Az a gondolat, hogy »a coaching szemlélet … megjelenik a Szentírásban« alapvetően anakronisztikus iránytévesztés, mivel a Biblia, pontosabban az abban megjelenő események és igehirdetések történetileg korábbiak, mint a coaching módszere. Ebből egyenesen következik, hogy a „keresztény szemléletű coaching” komoly belső ellentmondásokat hordoz magában. A legjobb esetben is az mondható el, hogy edzők, coachok próbálnak táplálkozni a bibliai kijelentésből, és azzal némileg „feldobni” a saját maguk és a „kócsolt” személy teljesítményszintjét. Egyébként pedig a jelenség nem igazán nagy truváj, mert a hr-mozgalom eleve a kvéker hagyományból nőtt ki. A keresztény szemléletűnek beállított coaching számomra erőltetett terminológiának tűnik, mivel Norbert egy keresztény főiskolán csinálja, amit csinál és ezért (a szponzorok meggyőzése érdekében is) úgy tűnik, hogy a kereszténységbe kell belegyömöszölni a coachingot, ill. a coachingba a kereszténységet (ízlés szerint választhatunk – szerintem mindkettő igaz). Külön „megérne egy misét”, hogy miért is kell egy keresztény főiskolán ennyire támogatni a teológiával szemben a pszichologizálást, amiről már régóta tudjuk, hogy ártalmas a kereszténység szempontjából. Nem azt állítom, hogy a pszichológiát vesse el a kereszténység, hanem a helyére kell tenni ezeket az áramlatokat még ha mégoly divatosak is, vagy pedig a bevételszerzést jobban támogatják. Ráadásul úgy jelenik meg az illető főiskola képzési portfóliójában, hogy pl. ennek érdekében az MA-ban akkreditált lelkész-teológus szakot fel sem tüntetik, hanem ideologikusan egy bizonyos személy szakjai, ill. a magasabb bevétel felé terelik a jelentkezőket.

További problémát jelent, hogy amikor a hallgatók Norbertnél rákérdeztek arra, hogy mitől is keresztény a coaching, az volt a válasz, hogy azért, mert keresztények tanítják. Huhh! Ez komoly. Szem nem marad szárazon. Továbbá: coaching címszó alatt miért is kell brandinget tanulniuk a hallgatóknak, amikor a branding a marketingkommunikáció része és nem a coachingé? Nagyon haladó a szellem. Hogy az egyik szent nyelven írjam: Very progressive! Ahogy némely volt hallgató mondta: az ottani oktatás kereszténységet csak nyomokban tartalmaz.

Már csak azért sem kellene a coachinggal fertőzgetni a kereszténységet, mert a valódi kereső embernek nem a saját igényei, vagy az éppen divatos kulturális irányzatok talaján, fogalmi bázisán kell Istenhez találnia, hanem Isten fogalmi bázisán kell egy másik, isteni világba lépnie és másokat is oda bevezetnie. (Jajj! Ez már viszont mentoring!) Ennek a bázisnak az elfogadása is fontos lépés a kereső életében. És itt egyáltalán nem az ún. kánaáni nyelvre gondolok.

»Az egyházban komoly üzenet, hogy partnerré tudjam tenni a másik embert…« Nem talált! Mikor tette Jézus a tanítványokat partnerévé? A másik ember tanítvánnyá tesszük (igyekszünk), ami bizony – legalábbis egy bizonyos ideig – feltételezi a szülő-gyerek viszonyt (a tranzakcióanalízis fogalmai alapján), vagyis a fiatal kereső, megtérő, megtért részéről azt a bizalmi viszonyt, amivel elfogadja a hallottakat, az Ige hirdetője részéről pedig azt a morálisan elmélyült felelősséget, hogy igyekszem az illetőt mindig friss legelőkre terelni, vagyis olyan lelki-szellemi táplálékot adni, ami táplálja is az adott személyt, belső növekedést ad, és (!) tereli a lelki felnőttség felé, hogy felnőtt-felnőtt kapcsolattá váljék a viszonyuk, mivel nem a magunk, hanem a Krisztus követőjévé, tanítványává kell válnia. Egyébként pedig akkor válik az illető tanítvánnyá, ha enged Szent Léleknek, mivel a plántált hittartalmakat a Lélek öntözi meg és szökkenti szárba. Az egyházban már azért sem partnerek vannak, mert a személyes irányultság alapvetően Isten felé mutat. Ez abból fakad, hogy az egyház és így a gyülekezet a kihívottak közössége. Nem én, a bizonyságtevő, a prédikátor, az evangelizáló hívom ki az embert a világ közegéből, hanem Isten. És nem én teszem Isten partnerévé, hanem Isten teszi új teremtéssé.

A következő pont az, amikor az interjút készítő személynek gyakorlatilag sikerül Norbert szájába rágni a 2Tim 2,9 alapján, hogy ha Isten Igéje nincs bilincsbe verve, akkor a hittételek változnak, kvázi fejlődnek (jó progresszív sznobsággal mondva „evolválódnak”). Amivel azt sugallja, hogy ami régen, mondjuk a bibliai szerzők korában a leírt szöveg mögöttes tartalma volt, az mára megváltozott. Egyetlen dogma van: a változás jó. És így kerül be mintegy szerves, mondhatnám, organikus (érzem, hogy mennyire haladó vagyok) fejlődés eredményeként az LMBT+ és a feminizmus a képbe. A gond ott van, hogy ezt a csapdát nem képes, vagy inkább nem akarja az interjúalany felismerni. A posztmodernizmus „bármit bárhogy értelmezhetek” illúziójának viharos hullámai viszont többszörösen is megtörnek Isten Igéjének ezredéves szikláin, mivel egyrészt pl. a nőknek egyfajta férfi sovinizmusból történő erkölcsi, jogi és vagyoni hátrányba préselését már maga a Biblia is kezeli (narratív és nem feltétlenül jogi taxatív módon), csak komolyan kellene azt tanulmányozni. A szexuális aberrációk esetében dettó ez a helyzet. De persze mindez alapvetően Isten népére vonatkozik és nem a teljes emberi népességre. Nyilván ezért igyekeznek az ún. progresszívek ezeket az ideológiákat a kereszténységbe erőszakkal bepréselni.

»Például: neoprotestáns és fundamentalista körökben a megtérés szinte egyetlen jele, hogy valaki „behívja Jézust a szívébe” és/vagy előremegy egy evangélizációs rendezvényen, amikor erre hívják a megtérni vágyókat. Ez néhány száz éves gyakorlat. Ez azt jelenti, hogy 1700 éven át, amíg ezt nem találták ki, senki nem tért meg, és nem éltek hívő keresztények a földön? Problémásnak tartom az efféle „szent teheneket”. Nem érdemes kijátszani egyes bibliai idézeteket mások ellenében.« Abszolút módon egyet tudok érteni ezzel a kijelentéssel, mert Jézus sem azt mondta az elhívás pillanatában a vámosnak, hogy „nyisd meg nekem a szívedet, én pediglen beslattyognék oda”, és a „nálad vacsorálok” sem a szívbe bemenő Jézus allegóriája. Viszont a gond ott van, hogy Norbert (1) nem magyarázza el pontosan, azaz a bibliai szövegre alapozva, hogy ez a „megtérési modell” miért bibliátlan, (2) az utolsó mondat is jócskán szorulna magyarázatra. Ki, melyik bibliai idézetet, melyikkel szemben játszotta, játssza ki?

»A melegjogokkal kapcsolatban ilyen az önrendelkezés, az „amint szeretnéd, hogy veled cselekedjenek, te is úgy cselekedj másokkal” egyetemes elve, szembe állítva ószövetségi parancsokkal, tiltásokkal.« Alapvetően hibás a megközelítés, mivel, ahogy fentebb említettem, a parancsok, tiltások, iránymutatások eleve Isten népére, Krisztus követőire vonatkoznak. Ilyen értelemben nem vonatkoztatható a nem keresztény, nem hívő LMBTQ-hoz magukat soroló személyekre, mivel ők ahhoz a (kül)világhoz tartoznak, akik nem tartják magukra érvényesnek Isten uralmát, Isten rendelkezéseit. Nyilvánvaló, hogy ma már senki nem fogja őket megkövezni, de mivel az LMBTQ nem tisztán egyfajta szexuális életmódról szól, hanem azt politikai mozgalom szintjére emeli (és amit egyébként sok homoszexuális elutasít), ezért igyekeznek elfogadottá tenni a kereszténységen belül is. Azt viszont ez a mozgalom nem nagyon akar vagy nem képes elfogadni, hogy a kereszténység nem politikai ideológiai irányból tekint rájuk, hanem az Isten által közölt erkölcsi-morális elvek irányából, amely a társadalmi viszonyok szempontjából kifejezetten károsnak tekinti a homoszexualitást, vagy más szexuális elágazást. Isten népét nem a politikai sokszínűség illuzórikus ideológiája határozza meg. Ez a bibliai üzenet is: a külvilág bármit csinálhat, más népek bármilyen erkölcsi rendet felállíthatnak, de zsidónak, kereszténynek csak az nevezheti magát, aki elfogadja, betartja és semmilyen körülmények között nem torzítja Isten akaratát a saját képére és hasonlatosságára.

»Hiszek a coachingban.« Na, ennek aztán végképp nem lett volna szabad elhangoznia egy a szavaiért teljes felelősséget vállaló keresztény szájából. A meggyőződés inkább ott kezdődik, hogy „Hiszek egy Istenben…”.

Valójában bőven tovább elemezhetném ezt az interjút a terjesztett hibás, de mondhatnám, mérgező szellemiség szempontjából, mivel van még benne muníció bőven. Viszont ez a reakció nem született volna meg, ha ezt valaki nem a kereszténységen belül akarná terjeszteni.

Összefoglalásként azt a véleményemet tudom leírni, hogy Izsák Norbert olyan antifundamentalista, aki tényleg elkerül minden fundamentumot. Van benne jócskán antiesszencializmus, amelyben fikarcnyi esszencia sincsen. Ez a szellemiség lényegét tekintve a sokszínűség felé kacsingató színtelen-szagtalan, „jaj meg ne sértsünk valakit, mert lehet, hogy fizetős kliens lesz belőle”-szerű hullámok tetején való marketingkommunikációs szörfölésnek nevezhető. Azt is mondhatnám, hogy a kereszténység lényegének mond ellent Izsák Norbert attitűdje, ami jól táplálja a sajnálatosan már jócskán elkonzumerizálódott keresztény fejeket.

A másik gond, hogy Norbert tulajdonképpen élvezi, hogy árucikket hoz létre (ez talán még nem is olyan nagy baj – a PTF szempontjából), de azt is élvezi, hogy ő maga is – szándéka és érzése szerint – árucikké válik, amiben ő technikailag egyfajta pszichologikus svájci bicska szerepében igyekszik megjelenni. Némileg felsejlik bennem az a párbeszéd, amelyet Pilinszky azzal a felütéssel kezdeményezett Popper Péter irányában, hogy utállak benneteket, pszi-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert azt az elképzelést akarjátok elterjeszteni a környezetetekben, hogy minden problémát meg tudtok oldani. Még akkor is, ha coach eszköztárával elvileg csak segít a kliensnek feltárni és használatba venni saját erőforrásait, akkor is csak a Zeitgeist és a Kulturkampf egyik termékévé teheti magát – apaként és férjként is.

Régen ismert jelenség a kereszténységen belül is a pszichologizálás jelensége, ami az Isten akaratának magát valójában alávetni nem akaró, a bűneivel, vétkeivel megküzdeni nem szándékozó, a problémáit nagyon gyorsan technikailag megoldani kívánó ember módszere. Csak hát azt is tudjuk, hogy nem visz sehová ez az irány, mivel a pszichológia az örökkévalósággal nem tud mit kezdeni (az alkalmazott pszichológia meg pláne). Keresztény ember pedig nem coachingol, hanem lelkeket gondoz (itt jegyezném meg, hogy a kereszténységben messze nem csak a thurneyseni irányvonal létezik), belső misszionál. Nem kell a kereszténységet a coachinggal fertőzni. Fertőzi azt sok más dolog kétezer éve. Elég lenne azokkal is szembeszállni. Abban a korban, amelyben maga a kultúra is áruvá válik, és ideologikus kulturális árucikkekből pedig árudömping van, amorális gondolat azzal a koncepcióval még csak eljátszadozni is, hogy milyen kulturális irányzattal próbáljuk javítgatni a kereszténység hajótestét.

Igen sajnálatos azt a beállítódást látni, sőt, azt látni, hogy Norbert ebből egyfajta önterápiás erényt igyekszik kovácsolni, és keresztényként nem teszi le a voksát tagsággal valamely gyülekezethez való tartozással. Ez komoly morális probléma, hiszen legitimmé teszi a „nekem megvan a saját hitem”, vagy a „magam módján hiszek” sztereotípiát. Szokták mondani: egy keresztény nem keresztény.

A kereszténység alapvető félreértelmezését annak tulajdonítom, hogy Norbert csak „gyakorlati teológus”. Valójában ilyen nincs is. Teológus van, aki végez komoly exegetikai munkát, olvas bibliai teológiát, művelődik a rendszeres teológiában és mindezt igyekszik gyakorlati spirituális szolgálatában is alkalmazni. Mivel láthatólag nincsenek komoly teológiai alapok (ami megszülethetett volna az elsődleges irodalom feldolgozásával), ezért nem marad más Norbert számára, mint a korszellem által kínált sup-deszkán szörfölgetve jógázni és a konzumerizmus soxínű (ajjj, mennyire vicces vagyok!) világítótornyait egzisztenciális elköteleződéssel lesni.

Egy teológián oktató tanárnak kötelező ismerni a korunkra és korunkban ható szellemi áramlatokat, mert kereszténységet körülvevő szellemiségek ismerete fontos a kereszténységben. Javaslom Izsák Norbertnak ezzel is foglalkozni, vagy legalább egy könyvet ebben a témában elolvasni, mint pl. Frederic Jameson: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. Lehet, hogy kiderül, hogy nem is olyan szabad, mint amennyire hiszi.

Aki a korszellemmel köt házasságot, az hamar özvegységre jut.
(Sören Kirkegaard)

Hozzászólás írása