Beszélgetés a teonomizmusról és a rekonstrukcionizmusról (III. rész)

 

Hajdú Attilával, a Szentháromság Evangéliumi Egyház lelkipásztorával beszélgettünk teonomizmusról és rekonstrukcionizmusról. (I. rész; II. rész)

 

Márkus Tamás András: Egy teonomista gyülekezetben, ahol a törvényt ilyen nagy becsben tartják és annak minden részét megpróbálják valamiképp a mára adaptálni, mennyire veszik komolyan az egyházfegyelmet? Vagy kérdezhetném úgy is, hogy vajon a teonomisták komolyabban veszik-e, mint a nem teonomista közösségek?

Hajdú Attila: A kérdés az, hogy egyházfegyelem tekintetében alacsonyra helyezzük-e a lécet, vagy nagyon magasra. Ez két irány: az egyik szerint könnyű ugyan bejutni, de a beáramló renitenseket utólag kell megrendszabályozni, vagy nehéz bejutni, és csak azok kerülnek be, akik már “bizonyítottak”, és pont emiatt nincs is nagy gond azokkal, akik már bent vannak.

Azt gondolom, hogy magának az egyháznak a koncepciója is, ha a történelmét nézem mindig az volt, amit az keresztkút (keresztelésnél használt nyolcszögletű lavor) is kifejez. A keresztkút mindig a templom bejárata elé került. Ezt meg lehet nézni bármelyik tradicionális templomnál. Az úrvacsorai asztal, az Úr asztala pedig mindig a templom végén van. Isten országába bejutni akár egy csecsemő is be tud, aki még se jót, se rosszat nem tett. Nyilvánvaló, hogy ha valaki felnőttfejjel tér meg, én is foglalkoznék vele, és azt mondanám neki, hogy „jöjj úgy, ahogy vagy, gyere!”. Az ige is ezt mondja: „Jöjj!” Isten úgy hív téged is, ahogy vagy, de nem azért, hogy úgy maradj, ahogy most vagy. Istennek nem az a célja, hogy magához hívjon bűnösen, hogy aztán bűnös maradhass, hanem hogy megszentelődjél. Isten az Ő megszentelő munkáját ki szeretné munkálni az életedben.

Ez a felfogás hatással van nyilván az igehirdetésemre, és arra is, hogy hogyan fogadom azokat, akik csak úgy betérnek. Én magam az igehirdetéseimben eléggé szoktam ostorozni azokat a társadalmi jelenségeket, amelyek aktuálisan felütik a fejüket. Felszólalok ellenük. Nem aktuálpolitikai értelemben, de megemlítettem például az anglikán katedrálisában csúszdát építő leszbikus püspökasszonyt. Kifejtem, hogy amíg ilyen jelenségek előfordulnak az egyházban – sajnos a szervezett egyháznak egy jó része ilyen irányba megy –, addig megnézhetjük magunkat, és azt is, hogy ennek milyen következménye lesz. Vagy annak, hogy elkezdjük levenni a kereszteket a templomok tetejéről a muszlimok érzékenységére hivatkozva.

MTA.: Egy olyan gyülekezetben, ahol a lelkipásztor teonomista, vagy rokonszenvezik teonomista gondolatokkal, gyakrabban hangzik az ige a Tórából vett textusok alapján?

HA.: Nem lenne kötelező, de én jellemzően az adott napi lectionáriumi perikópa valamelyikét használom, és nincs bennem az a kényszer, hogy vajon az adott napi szakaszból hogyan tudok kilyukadni a törvényre, ahogy kálvinista lelkészként az sem érzem kényszernek, hogy mindig a predestinációról beszéljek. Viszont a középkori írásértelmezési módszert, az ún. quadrigát követni próbálom, tehát azt, hogy az adott bibliai passzus négyféle jelentését megvizsgáljam. Ezek a következők: szó szerinti, erkölcsi, allegorikus és anagogikus. Fontos, hogy az adott szakasznak mi a történelmi kontextusa, hogy hogyan mutat Krisztusra, hogy hogyan tudom ezt alkalmazni az én életemben, és mit jelent ez az egyház életében, vagy mondhatnánk úgy is, hogy az adott szakasznak mi az eszkatológiai jelentősége. Fontos, és én mindig ezt szoktam kidomborítani, hogy az adott szakasz mondanivalója mit jelent az egyház – a keresztyén anyaszentegyház – szempontjából, mert általában csak odáig mennek el sokan, hogy a mi személyes életünkben milyen jelentősége van ennek vagy annak az igének. Nem állhatunk meg ott, hogy ez most csak nekem csak most mit jelent, hanem muszáj tágabban is értelmezni az egész történelem kontextusában. Ezért szoktam az adott üzenet posztmilleniális következményeit kidomborítani. De a posztmillenizmust nevezhetjük – lehet, hogy így valaki jobban érti – optimista amillenizmusnak is.

MTA.: Református lelkészként, a történelmi hitvallásainkat követve az amillenista eszkatológiát vallom magaménak. Ennek módosított verziója a posztmillenizmus. Kérlek beszélj róla egy kicsit, mutasd be nekünk! Én magam egyébként azt látom – a Szentírás egyszerű és természetes olvasatából számomra ez következik — hogy a történelem iránya “lefelé” ível, tehát semmi nem lesz jobb, sőt bizonyos értelemben minden rosszabb lesz, és egyfajta abszolút mélypontot követően tér vissza Krisztus ítéletre és helyreállítani mindent. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy le kellene mondanunk arról a célról, hogy átalakítsuk, vagy transzformáljuk a társadalmat és a kultúrát, és hogy szándékosan valamiféle belső, egyházi gettóba kellene vonulnunk, de hosszútávon nem várhatunk semmi jót, hiszen mégiscsak szerepel a Bibliában egy Antikrisztus, nagy nyomorúság és hasonlók, vagy gondoljunk Jézus végidőkkel kapcsolatos kijelentéseire stb.

HA.: Nekem két dolog jut eszembe. Az egyik az, amikor Jézus azt mondja, hogy az aratni való sok, de a munkás kevés. A másik, hogy a búza és konkoly példázatából az derül ki, hogy Isten mégiscsak búzát vet, és nem konkolyt, tehát búzatáblákat látunk konkollyal, és nem konkolytáblákat néhány magányos búzakalásszal. Az Úri imádságban mindig azt imádkozzuk: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.” Ezt aztán szeretik ezerféleképpen kimagyarázni, hogy mindent jelentsen, csak azt ne, hogy itt a földön jelenik meg a mennyek országa és érvényesül Isten akarata. Mintha ezt csak valamiféle vágy lenne, ami úgy sem fog a maga valóságában bekövetkezni.

MTA.: Nyilván be fog következni, de erre a kettősségre utalva szoktunk élni azzal a kifejezéssel, hogy „már igen, és még nem.” Tehát Isten országa megvalósul azoknak az életében és azok körül, akik Krisztusba vetik a hitüket és Isten gyermekei lesznek.

HA.: Rendben, de akkor sem azt mondja Krisztus, hogy azt imádkozzuk, hogy „legyen meg a te akaratod, ahogy a mennyben úgy az én életemben is, aki éppen a földön él”. A missziói parancsban azt mondja Jézus, hogy menjetek és tegyétek tanítvánnyá a népeket itt a földön, megkeresztelvén őket, „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt”, amit ő parancsolt. Itt nemzetekről van szó. Egyébként én tanítottam történelmet, és sokat beszélgettünk erről a diákokkal. Azt mondtad nekik: ha belegondoltok, milyen lenne már, ha azt mondaná egy tanár, hogy „tanulj erre a vizsgára nagyon, mert ezt jól meg kell csinálni, de azon leszek, hogy ne járj sikerrel”. Jézus nem azt mondja, hogy tegyetek tanítványokká némelyeket az egyes nemzeteken belül, még csak nem is azt, hogy egyes nemzeteket tegyünk tanítványokká, hanem minden népet. A feladat tehát adott: a nemzeteket tanítvánnyá kell tenni. Jézus nem teszi oda azt a zárójeles megjegyzést, hogy „egyébként – csak szólok – soha nem lesznek tanítványokká, mert ti képtelenek lesztek maradéktanául végrehajtani a rátok bízott feladatot.” Jézus tehát nem azt mondta, hogy ha „én nem jövök vissza, és nem rendezem le az Antikrisztust, akkor az egyház kudarcra van ítélve és képtelenek lesztek ellenállni az ördög hatalmának.” Ez már csak amiatt is aggályos lenne, mert a Szentlélek bennünk munkálkodik és akkor ezek szerint még az Ő ereje sem elég?

MTA.: Logikus, amit mondasz, de vannak olyan igék, bibliai passzusok is, amelyek más irányba mutatnak. Gondoljuk csak a Mt 24-ben leírtakra, vagy bizonyos páli igékre.

HA.: Ezeket a részeket mi preterista módon értelmezzük, tehát úgy, hogy ezek a nyomorúságra, szenvedésre, különféle kataklizmákra vonatkozó jövendölések Kr u.70-ben megtörténtek Jeruzsálem városa és a jeruzsálemi templom római seregek általi földig rombolásával. Én nem vagyok egyébként hiperpreterista. Az új föld ígéretét úgy értelmezem, mint ami már itt van, de annak beteljesedése, konszummációja még nem valósult meg, még várat magára.

MTA.: Tehát akkor, ha jól értem, úgy képzelitek el, hogy lesz egyfajta keresztyén többségű világ, ahol a keresztyén elvek fognak valamennyire érvényesülni, és ez meg fogja előzni Krisztus látható visszajövetelét.

HA.: Így van. A parúzia előtt ugyan a föld nem lesz olyan, mint a menny, de azért majdnem. A gonoszok megmaradnak, de alapvetően ahogy érik, növekszik és megszentelődik az egyház, és egyre érettebbé válik sok mindenben – újra lesz egyetemes, egységes anyaszentegyház, ami most széttöredezetett –, a világ is egyre jobb hellyé válik majd.

MTA.: Na de ha ezt így gondolod, illetve gondoljátok, akkor a Westminsteri Hitvallás amerikai változatában lévő, az egyház és az állam szétválasztásáról szóló passzussal mit kezdtek? Hiszen a teonomista teológia – amint azt korábban kifejtetted – azzal számol, hogy ahogy minél több ember megtér, egyre több hívő keresztyén lesz a törvényhozásban, illetve az államigazgatás különféle szintjein, tehát eljön az a pont, ahol felülről, ha úgy tetszik, állami erő alkalmazásával krisztianizálják majd a társadalmat. És úgy tűnik, ezt ti követendő modellnek gondoljátok.

HA.: Azért itt alapvetően egyetértünk Kálvinnal, hogy az új eget és új földet, Isten országát nem politikai hatalom fogja elhozni ezen a földön, hanem az egyház. De az nyilvánvaló, hogy ha királyok, állami vezetők hallgatnak Krisztusra, ha az egyház betölti a prófétai szerepét, és úgy tanítványozza a királyokat, vagy állami vezetőket, hogy azok jó törvényeket hoznak, akkor az jó és üdvös dolog. De az egyház soha nem dirigálhat az államnak, az állam pedig nem dirigálhat az egyháznak.

MTA.: Tételezzük fel, hogy bejön Rushdoony prognózisa, hogy alulról építkezve egyre többen térnek meg, és nem csak apolitikus emberek, hanem megtérnek politikusok és állami vezetők is. Megtér a kongresszusi képviselők többsége, megtér az Egyesült Államok elnöke. Nekik – az állami vezetőknek – lesz egy plusz felelőssége Isten előtt, hogy minél inkább olyan törvényeket hozzanak, amelyek közelítenek Isten szent törvényéhez, a Tórához. Erre rögtön azt fogják mondani, hogy ez valamiféle cezaropapizmus, egyfajta államegyházi modell. Hogyan tudod elmagyarázni ezt egy teológiailag tájékozatlan embernek, hogy nem, ez nem az?

HA.: Mint mondtam, én nem feltétlenül értek egyet Rushdoony-val, tehát én sokkal inkább ekklezio-centrikusan nézem ezt. Ha egyház jól végzi a munkáját – és bőven van még munkánk, hiszen vissza kellene azt hódítani, ami egykor megvolt, de mára elveszett –, egyre inkább alakul majd át a környezet is, a társadalom. Jelenleg nagyon rossz helyzetben vagyunk, érdemes a nyugat-európai egyházi viszonyokra tekinteni. Ezek világosan tükrözik az egyház “lelkiállapotát.” De nem szabad abból kiindulni, hogy az egész világon az történik, ami Európában. Vannak a világnak más részei is, ahol a keresztyénség nem csökken, hanem dinamikusan növekszik.

MTA.: Értem, de nézzük meg Magyarországot. Magyarországi jelenlegi miniszterelnöke nem egyházi főméltóság, de mivel a kormány “keresztyén elveket” követ, ezért sokan azt mondják, hogy a keresztyének rá akarják erőltetni az akaratukat az egész társadalomra, és valamiféle középkori államegyház modellhez szeretnének visszatérni.  

HA.: Igen, lehet, hogy ezt mondják, de ettől még ez nem az. Egyébként nincs külön modell arra, hogy milyen módszert kell alkalmazni – hogy képviseleti demokrácia, köztársaság, monarchikus berendezkedés révén fog-e ez megvalósulni, vagy nem. Az egyértelmű, hogy ha az egyházra hallgat a király (lásd a Szentírásban a fáraó, vagy Nabukodonozor, vagy Dárius Eszter könyvében), vagy annak mai megfelelői, pl. a miniszterelnök, köztársasági elnök vagy a parlament, nyilván ennek lesz kihatása, tehát az egész társadalomra vonatkozó következménye, de nem ez által fog eljönni Isten országa. Tehát nekünk nem az a célunk, hogy megnyerjük majd az alulról építkezéssel ezeket a politikusokat, akik aztán elhozzák nekünk majd Isten országát – mert nem ők hozzák el –, hanem az, hogy végezzük a munkánkat, tanítván azokat, akiket Isten ránk bízott, hogy tudják, mit jelent keresztyénként élni, mit jelent keresztyénként viszonyulni az élet ilyen-olyan kérdéséhez –, és hogy imádjuk Istent, ennek a hozadéka pedig az lesz, hogy a társadalom is formálódik majd.

Itt hadd említsen meg, hogy a “két birodalom” modellben gondolkodó keresztyének gondolkodása sokszor árulkodó. Beszélgetve keresztyénekkel néha megdöbbenek, hogy hogyan gondolkodnak: pl. kifejtik, hogy pörgetni kellene az inflációt, mert túl alacsony az alapkamat. De hát – mondom – ez lopás, nem? Mi az már, hogy berakod a pénzedet a bankba, es az egy év múlva 3%-kal vagy 10%-kal kevesebbet ér, és te azt mondod, hogy államnak ezt kellene tovább fűtenie. Ez csak egy apró példa arra, hogy hogyan alkalmazzuk a bibliai törvényt. Mégiscsak arra kellene törekedni, hogy a pénzünk jó pénz legyen, legyen értéke, és ne inflálódjon, ami persze már gazdasági kérdés. De az alapelv az – ezt mondja a Biblia –, hogy a súlymértékekkel nem szabad ügyeskedni, játszani, nem szabad becsapni a másik embert, és ezt az alapelvet az államnak is alkalmaznia kellene, és az egyház prófétai szerepéhez hozzátartozna, hogy ezt hirdeti. Például figyelmeztetnie kellene a mindenkori pénzügyminisztert, hogy az egyháznak erről ez és ez a tanítása. De a keresztyének többségének gőze nincs erről, mert ezt a világi dolgok szférájába száműzik.

De a posztmillenizmussal kapcsolatos kérdéshez visszakanyarodva, meg ahhoz a toposzhoz, hogy minden egyre rosszabb lesz: egyszer valaki feltette nekem a kérdést, hogy inkább most, vagy korábbi korokban éltem volna? Mikor lenne jobb élni családos emberként, most, vagy 1000 évvel korábban? A válasz nyilvánvalóan az – legalábbis az emberek túlnyomó többsége számára –, hogy most. Nézzünk körül, van mobiltelefon, mosógép, angol wc, egyre kevesebbeknek kell fárasztó, kétkezi munkát végezniük, rengeteg időnk van stb. Hadd kérdezzem meg: tényleg olyan jó volt régen, amikor nem létezett a maihoz hasonló közbiztonság, nem voltak rendőrök és csak úgy simán kifoszthattak az útonállók?

MTA.: Na jó, a kényelem meg az általános kegyelemből fakadó bizonyos vívmányok miatt tényleg könnyebb a mai élet, de biztos, hogy Isten mércéjével mérve is jobb ez a világ? Gondoljunk azokra a család- és életellenes ideológiákra, amelyek feltartóztathatatlanul terjednek, sokszor éppen a technikai fejlődés által biztosított eszközök révén. Tehát lehet, hogy a közbiztonság, vagy a kényelem tekintetében most jobb, de a közerkölcs, az általános gondolkodás tekintetében ez korántsem biztos.

HA.: Vannak hullámvölgyek és hullámhegyek itt, de az alapvető tendencia mégis az, hogy felfelé ívelő tendenciát látunk. Platón történelemszemlélete körkörös volt – a görögök szerint a történelem mindig ismétli önmagát. De létezett lineáris történelemszemlélet is, ami szerint a történelemnek van egy kezdőpontja és egy végpontja, a két pont között pedig egy egyenes. De a történelmet jobb úgy nézni, mint egy spirált, ami bár némileg körkörös, de mégis tart valahová, van egy határozott iránya. Nem lefelé megy, hanem felfelé. Nézzük meg, hol kezdtük. Nézzük meg a 12 tanítvány helyzetét. És nézzük meg, hol vagyunk most. Nyilvánvalóan vannak kihívások, de tagadhatatlan, hogy a keresztyénség nem egy kudarcra ítélt, bukott vallás.

Amikor azt mondja Jézus Simonnak, hogy te vagy Péter, és erre a kősziklára építem fel az egyházamat, amin még a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni, ezt sokan úgy értelmezik, mintha az egyház valamiféle bástya volna, ami a támadásoknak ellenáll. De gondoljunk bele: a kapu, mint kép, offenzív vagy defenzív inkább? Defenzív! És ha megfelelőképpen gondolkodunk es tipologikusan olvassuk az Ószövetséget, akkor eszünkbe juthat Sámson története. Mit csinált a filiszteus város kapujával? A városkapu ajtaját a két ajtófélfával együtt kiszakította, felvette a vállára, és elment vele. Szimbolikusan ő Krisztus, aki a pokol kapuit letépi. Tehát a pokol kapui az azt ostromló keresztyénség “hadseregeivel” állnak szemben, annak próbálnak ellenállni, azt próbálják feltartóztatni. Gondoljunk a Gyűrűk ura című filmben Mordor kapuira. Tulajdonképpen mi vagyunk Gondor, és előttünk állnak ezek a hatalmas, nagy kapuk, de az ezek mögötti gonosz seregek már defenzívában vannak. Pedig az elején ők voltak többségben, de a helyzet megváltozott. Végül mi fogunk győzni, mert eljutunk a kapukig, és ledöntjük azokat.