Beszélgetés a teonomizmusról és a rekonstrukcionizmusról (I. rész)
Hajdú Attilával, a Szentháromság Evangéliumi Egyház lelkipásztorával beszélgettünk teonomizmusról és rekonstrukcionizmusról
Márkus Tamás András: Az elején engedj meg egy tisztázó kérdést: mi a rekonstrukcionizmus, mi a teonomizmus, illetve van-e a kettő között átfedés? Lehet-e valaki úgy teonomista, hogy közben nem rekonstrukcionista?
Hajdú Attila: Lehet -e valaki teonomista úgy, hogy nem rekonstrukcionista? Ez jó kérdés, erre később térjünk vissza. Inkább kezdeném azzal, hogy én hogyan ismertem meg a rekonstrukcionizmust, illetve teonomizmust.
MTA: Hol kezdted, melyik felekezetben?
HA.: A Golgotában, bár elvileg reformátusnak kereszteltek. Angliában éltünk néhány évet, és a szüleim, akik bár nem voltak hívők, de úgy gondolták, jó lenne a vallás szempontjából, megkereszteltettek. A Timóteus Társaság szolgálata volt az, ami tulajdonképpen elindított a keresztyénség útján, vagyis az ő hatásukra tértem meg. Ők javasolták, hogy keressek gyülekezetet, így elmentem a Golgotába. Én szegedi vagyok, és Szegeden éppen akkor szerveződött egy, a Golgota kötelékébe tartozó gyülekezet. A lelkipásztor mellett gyülekezeti vezetőként, “elder”-ként (= vén/szerk.) tevékenykedtem, de aki Chuck Smith elgondolásait ismeri, az tudja, hogy ez nem azt jelenti, mint egy lelkipásztori, kormányzói tisztség, tehát nem olyan, mint egy presbiter, inkább egyfajta segítő, vagy diakónus – valaki, aki a gyülekezet keménymagjához tartozik, de azért nem a vezetőség tagja teljes mértékben. A lényeg az, hogy az akkori lelkész egyre többet olvasott Kálvintól, és ötpontos kálvinista lett. Ez a 2000-es évek elején bonyodalmakhoz vezetett, amikor sok embert elbocsátottak, többek között az imént említett gyülekezeti lelkipásztort is. Valójában a korlátozott engesztelés körül éleződött ki a helyzet. Ez nem fért bele a Golgota tanításába, hiszen ők arminiánusok. Aki tehát vallotta a korlátozott engesztelést, annak azt javasolták, hogy keressen új gyülekezetet. Egyébként azóta sokat változott a Golgota, főként az újkálvinizmus hatására. Az újkálvinizmus nagy hatással volt sok evangéliumi gyülekezetre, pláne azáltal, hogy több vezető újkálvinista teológus is kontinúcionista (értsd: aki elviekben vallja a csodás kegyelmi ajándékok némelyikének továbbélését, esetleg moderáltan gyakorolja is azokat/szerk.) volt. Sokaknak segített, hogy megtarthatják a karizmatikus “beütést”, ugyanakkor a teológiájukban mégiscsak lehetnek kálvinisták.
MTA.: Ezután mi történt?
H.A.: Kimentem az USA-ba diákmunkára. Ott ismerkedtem meg olyan emberekkel, akik otthon voltak mind a rekonstrukcionizmusban mind a teonomizmusban. Kaptam olyan kazettákat, amelyek Greg Bahnsen előadásait tartalmazták. Biztos ismerős számodra a neve. Doug Wilson kazettákat is kaptam. Ekkor ismerkedtem meg a rekonstrukcionistákkal is, például Gary North, vagy Rushdoony nevével. Egyébként ekkor már lecsengőben volt a rekonstrukcionizmus Amerikában, persze Magyarországon senki sem hallott róla, abszolút nem ismerték.
MTA.: Valószínűleg még most sem ismerik…
HA.: Igen, ez valószínűleg így van. Ezt csak azért meséltem el, mert én magam így találkoztam ezekkel a fogalmakkal, illetve a mögöttük álló mozgalmakkal. A rekonstrukcionizmusnak egyébként öt fő tézise van: 1.) kálvinizmus, 2.) preszuppozicionalista apologetika, 3.) dominianizmus, 4.) posztmillenizmus, 5.) teonomizmus. Szinte az összes pénzemet Greg Bahnsen apologetikai előadásaira költöttem, vettem vagy háromszáz kazettát. Ezeket hallgattam munka közben. Tőle aztán vettem könyveket, ezeket olvasgattam. Ezek közül engem elsősorban a preszuppozicionalista apologetika érdekelt jobban, illetve a posztmillenizmus, de maga a teonomizmus is. Ezek számomra mind érdekességek voltak.
MTA.: Mit jelent a teonomizmus, mit takar a fogalom?
HA.: Érdemes azt definiálni, hogy ki mit ért alatta. Jó kérdés, hogy kinek mit jelent. Maga a szó szűkebb értelmében azt jelenti, hogy “Isten törvénye”, szembeállítva mondjuk az autonomizmussal, amikor valaki a saját törvénye szerint cselekszik és él. Talán Gary North “Unconditional Surrender: God’s Program for Victory” című műve foglalja össze a legjobban, hogy mit jelent. Ez egy vaskos kis olvasmány, amiben North meghatározza a rekonstrukcionizmus téziseit, és ebben kifejti azt is, hogy mi a teonomizmus. Van egy másik mű is, ami ilyen szempontból alap: Greg Bahnsentől a “By This Standard” című könyv. A kérdés soha nem az, hogy szükség van-e vagy nincs törvényre, hanem az, hogy kinek a törvényére van szükségünk? Azok számára is aktuális ez a kérdés, akik szembemennek a teonomizmussal, vagy elutasítják Isten törvényét. Mindenki valamilyen törvény szerint él és cselekszik. Rushdoony ezt azzal a megállapítással egészítette ki, hogy márpedig valamilyen szinten minden törvény vallási jellegű. Minden törvénynek a forrása a vallás.
MTA.: A humanizmusnak is?
HA.: Így van, a humanizmusnak is. A kérdés tehát a következő: melyik törvényt, illetve melyik idézőjeles vallás törvényét kezdjük el alkalmazni.
MTA.: Helyes az a megállapítás akkor, hogy a rekonstrukcionizmus több mint teonomizmus, hiszen a teonomizmus a rekonstrukcionista rendszernek csak az egyik szegmense?
HA.: Igen, a North által említett közül csak az egyik.
MTA.: Ha a kálvinizmust most úgy értelmezzük, mint direkt Kálvin János tanítását, akkor nem mond ellent a rekonstrukcionista rendszernek, főként, ami az állami törvénykezést illeti? Kálvin azt fejtegeti az Institutio-ban, hogy a mózesi törvény polgári/civil parancsolatai csak időszakosak voltak, csak akkor és ott, arra az egyedi teokratikus államrendszerre vonatkoztak, ami az ókori Izraelt jellemezte.
HA.: Kálvinnal kapcsolatban mindig az a megérzésem, hogy a református emberek – magamat is reformátusnak tartom, bár nem vagyunk része az MRE-nek –, illetve különböző, magukat kálvinistának valló egyházak-felekezetek-emberek-teológusok, amikor tetszik nekik, amit Kálvin mond, akkor sűrűn hivatkoznak rá, amikor meg olyan gyakorlatot követnek, ami Kálvin tanításának nem felel meg, akkor nem hivatkoznak rá. A rekonstrukcionisták alapvetően inkább a kiforrott kálvinizmusra, a dordrechti kánonokra, illetve a predestinációra és Isten szuverenitására hivatkoztak. Ezeket domborították ki, ahogy én megértettem őket. A rekonstrukcionisták elsősorban a kegyelem doktrínáival kapcsolatban voltak kálvinisták. Az a rész, ami náluk a kálvinizmust jelentette, alapvetően erre vonatkozott.
Én magam, ahhoz képest, ahogy az elején viszonyultam a teonomizmushoz, sokat finomhangoltam a meglátásaimat. Az elején teljes mértékben elfogadtam a rekonstrukcionista szemléletet, amit a következőképpen értettem: a törvénynek van ugye több haszna, például az usus elenchticus (a törvény spirituális, vagy lelki haszna a bűnismeretre vezetésben/szerk.) vagy usus politicus stb… Na most a mózesi Tórában vannak olyan törvények – ezek az ad-hoc törvények –, amelyek ma már nem aktuálisak. Ma már az amálekitákat nem kell kiirtanunk, hiszen ez betöltetett, lezárt dolog. A ceremoniális törvények is betöltettek Jézusban. De vannak olyan erkölcsi vagy politikai törvények, amelyeknek az alapelvét át kell vennünk és aktualizálnunk kell, azaz meg kell feleltetni a mai korral. Ha egy biblikus, keresztyén társadalmat akarunk felépíteni, akkor meg kell néznünk, hogy melyek ezek az aktuális törvények. Tehát meg kell néznünk a Szövetség könyvében, a Tízparancsolat után milyen konkrét rendelkezések szerepelnek. Azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek a rendelkezések hogyan alkalmazhatók a mai világunkra.
MTA.: Tudsz mondani egy példát?
HA.: Például olvasunk arról a Tórában, hogy korlátot kell helyezni a ház tetejére. Ezt ma meg tudjuk feleltetni a megfelelő munkavédelemmel, hiszen ez a rendelkezés valójában a „ne ölj” parancsolat egyik kifejtése. A munkavédelmi törvényeknek tehát ez az alapelve – a korlátépítés –, és a még magasabb alapelv a „ne ölj” parancsolat. Ez volt az én értelmezésemben a teonomizmus rekonstrukcionista nézete.
MTA.: A II. Helvét Hitvallás utolsó, 30. fejezete nagyon határozottan, sőt, a mai fül számára meghökkentően keményen fogalmaz, amikor a mindenkori állam, kormányok, állami vezetők szerepéről és Isten előtti felelősségéről értekezik. Bullinger leírja, hogyan kell az államnak védelmeznie a keresztyén hitet, és itt sarkos kijelentésekkel találkozunk az eretnekekre, heretikusokra, boszorkányságot űzőkre vonatkozóan. De ezzel nem állítja egyszersmind azt, hogy ezt azért kell megtenni, mert a mindenkori állam törvényeinek a mózesi Tóra rendelkezéseihez kell konvergálnia. Tehát kinek, milyen típusú államnak (vagy minden államnak?) felelőssége a saját törvényhozását a mózesi tórához szabni?
HA.: Nem vonatkoztathatunk el attól, hogy a rekonstrukcionizmus atyjai alapveőten amerikaiak. Ez azt jelentette, hogy valóban hittek az alulról építkező társadalomban. Szerintük egy társadalmat, ha a keresztyének jól végzik a munkájukat, a gyülekezeteken keresztül lehet formálni, így lehet elkezdeni átalakítani azt. A képlet egyszerű: sokan megtérnek, a megtért emberek, ha jó katekézisben részesültek, olyan vezetőket fognak választani, akik e nézetek szerint először a helyhatóságban kerülnek többségbe, esetleg ezt követően egy magasabb szinten, mondjuk a kongresszusban. Idővel aztán – ez lehet több száz év is – eljutnak oda, hogy majd egy keresztyén államot tudnak újra létrehozni, és ezt pedig egy keresztyén alkotmányban tudják rögzíteni. Addig e törvények szerint kell a saját életünket élni, és azoknak, akik a különféle szuverenitási szférákban (Kuyper nevezte így, a különböző intézményekre gondolunk itt, például a családra, az iskolára) dolgoznak, ahol vannak kialakult hierarchikus struktúrák, amennyire csak tőlük telik ezeket az alapelveket kell alkalmazniuk. Ez volt a rekonstrukcionisták nézete, így gondolkodtak.
Ez számomra némileg változott. A rekonstrukcionizmusnak, mint mozgalomnak Bahnsen halálával kezdett leáldozni. Bahnsen 1995-ben halt meg, 49 évesen, nagyon fiatalon. A másik fontos momentum a texasi Tylerben lévő gyülekezet megszűnése. Amikor ez a gyülekezet megszűnt, a mozgalom elkezdett hanyatlani. Különösen meghatározó ebből a szempontból Rushdoony 2001-ben bekövetkező halála volt. Persze maradtak még rekonstrukcionisták, akik a mai napig kötik az ebet a karóhoz, de alapvetően csak kisebb fiókszervezetecskék formájában tevékenykednek, ahol Bahnsennek, Rushdoony-nak, és még néhány tanítónak a tanításait, előadásait hallgatják. Az egyik dolog, ami alapvetően a rekonstrukcionizmusból hiányzott, az az egyház, mint olyan. Beszélgettem más hazai rekonstrukcionistával, és az egyház kérdésében, az ekkleziocentrizmusban nem tudtunk dűlőre jutni.
Ezt a kérdést a teonomizmus egy másik markáns képviselője, James B. Jordan próbálta rendezni.
MTA.: Róla mit érdemes tudnunk?
HA.: Nagyon sok könyvet írt már a tyleri években is, de később is. Ő volt az, aki finomította a teonomizmusnak az egyházzal kapcsolatos álláspontját, illetve némileg megváltoztatta a teonomizmust teokráciára. Nagyon sok könyvét olvastam. Ő volt az a rekonstrukcionistákon belül már a korai években is, aki nagyon egyházközpontú volt, és megpróbálta ezeken a kereteken belül értelmezni a törvény rendelkezéseinek alkalmazását.
MTA.: Rushdoony-nak, illetve az általa kidolgozott rendszernek nem volt “rossz híre”, tekintetbe véve azt, hogy bizonyos erkölcsi bűnök esetében, amelyek már nem is számítanak annak – sőt, legitim jelenségként tekint rájuk a társadalom nagy része –, a Tóra halálbüntetést ír elő, és ha a Tórát a mai helyzetre akarjuk alkalmazni, adaptálni, akkor ezeket a szankciókat – gondolom én – nem lehet elhagyni? Egy példát említve: úgy tudom, Rushdoony azért lobbizott például, hogy a varázslást halálbüntetéssel szankcionálja a mindenkori állam.
HA.: Igen, amennyire én ismerem a tanításait, így gondolta. Voltak rekonstrukcionisták, akik azt állították, hogy igen, a halálbüntetést vissza kellene állítani kérdés nélkül. Ha jól emlékszem North is ezt mondta. Őket túl radikálisnak tekintették. Mintha a wikipedia szócikkek is “vallási fanatikusként” hivatkoznának rájuk. Ezek olyan területek voltak, amelyek egyszerűen túl durvának tűntek jelenlegi korunk számára. Persze ők azt mondták, hogy az, hogy mi ezt gondoljuk, az nem annak a bizonyítéka, hogy Isten túl durva, hanem annak, hogy nekünk ennyire alacsony az erkölcsi mércénk, hogy ezeket a bűnöket nem vesszük komolyan. Ha mi túl durvának vélünk egy isteni szankciót, az inkább rólunk állít ki szegénységi bizonyítványt. Az egyház, illetve a keresztyén emberek túl sokáig hagyták, hogy hitetlenek szabják a törvényeket, hiszen átadtuk nekik a gyeplőt. Ennek ez az egyetemes következménye. De Jordan már korábban is mondta, és ezt több bibliai passzussal is alátámasztja, hogy az ószövetségi törvényszankciók több esetben a maximálisan kiszabható büntetést jelentették. Az Ószövetségben olvasunk olyanról, hogy Izraelből a férfi paráznákat, akik kultikus paráznák voltak, elűzték. Tehát elűzték, és nem kiirtották. Itt nyilvánvalóan szodomita-katamita relációkról beszélhetünk. Ami érdekes, az az, hogy már az Ószövetség is ismert enyhébb büntetési tételt, miközben a maximálisan kiszabható büntetés ennél jóval keményebb lett volna. Voltak persze olyan durva példák is, amikor végigvitték a legkeményebb szankciókat, és a legnagyobb büntetést rótták ki, például házasságtörésért, de nem ez volt az általános gyakorlat. Klasszikus példa Dávidnak a bűne. Nátán próféta azt mondja neki, hogy nem fog meghalni, holott a törvény szerint meg kellett volna halnia, de nem ő halt meg. Lehetett volna alkalmazni a törvény vasszigorát, de mégsem volt kötelező. Ez a rekonstrukcionisták számára is feltűnt, tehát az, hogy nem kell a szankciót minden esetben végrehajtani. Vagy gondoljunk Józsefre: titokban, csendben akarta elbocsátani jegyesét, Máriát, pedig követelhette volna a törvényre hivatkozva a kivégzését.
MTA.: A teonomizmus, mint irányzat, mennyire homogén?
Vannak különféle formációk. Létezik egy high church-ös vonal. Amikor 2001-ben visszajöttem Amerikából, nagy lelkes voltam. Akkor még jobban be voltam kapcsolódva az MRE-be Budapesten. Emlékszem, hogy Pesten vitatkoztam is az egyik lelkésszel. És az egyik érv nagyon jó volt, amit felhozott ellene. Ez a református lelkész azt mondta, hogy azért nem jó a teonomizmus, mert nem lehet részekre szakítani a törvényt. Az nem megy – mondta –, hogy azt mondom, vannak a ceremoniális törvények, vagy másfajta rendelkezések, amelyek Krisztusban beteljesedtek, és vannak más törvények, amelyek meg nem. Ezek egy az egyben érvényesek lennének az újszövetségi korban? Jézus azt mondja: „nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt, hanem azért, hogy betöltsem azt.” Bahnsen mindig azt mondta, hogy sok esetben a teonomizmus ellenzői addig-addig akrobatikáznak ezzel a igeverssel, amíg a „betöltöttem” szóból végül kihozzák, hogy az mégiscsak eltörlést jelent. Jézus ugyanakkor nem csak a ceremoniális törvényről beszél, hanem az egész törvényt jött betölteni. Az egész törvény van betöltve, és a törvényt nem lehet szétbontani. Például állatokat mégsem áldozunk stb., tehát akkor mégiscsak csinált Jézus valamit ezzel a törvénnyel.
Nos, ezzel az érveléssel először nehezen tudtam mit kezdeni. Feladta a leckét. Valóban, ha végiggondoljuk, a ceremoniális törvények, amelyek Krisztusra előremutattak, azok érvényessége, funkciója Krisztus áldozatával véget ért. Ezek típusok voltak, árnyképek, amelyek a valóság megjelenésével érvényüket vesztették.
MTA.: Kálvin is három részre osztja a törvényt – ceremoniális, civil, illetve erkölcsi részre –, és azt mondja, hogy a törvény ceremoniális, illetve a civil-polgári része ma már nem alkalmazható, egyszerűen azért, mert nem áll többé a templom, valamint Krisztus áldozatával okafogyottá vált mindenféle templomi ceremónia, másrészt nincs többé az a típusú teokratikus berendezkedésű, közvetlenül Isten vezetése alatt álló, az isteni törvényt alkotmányának elismerő Izrael sem, amely egykor még megvolt. De Kálvin hangsúlyozta, hogy az ún. erkölcsi törvények továbbra is érvényesek, és a keresztyének számára erkölcsi iránytűként szolgálnak.
HA.: Igen, ez így van, de Bahnsen és a teonomisták, illetve rekonstrukcionisták továbbmentek az érvelésben. Azt mondták, hogy a civil törvény sem szűnt meg.
MTA.: És mit mondott ehhez képest Jordan?
HA.: Ő azt mondta, hogy persze, meg kell nézni, hogy melyek azok a törvények, amelyek típusokként szolgáltak, tehát előre mutattak és valóban betöltetettek, de azt is hangsúlyozta, hogy meg kell nézni ezek értelmét, tehát azt, hogy mit akartak kifejezni – hogy milyen princípium, vagy főszabály rejtezik mögöttük. Egy alapelvet keresünk, ami az adott törvény mögött áll. Ezt meg kell találni, és meg kell nézni azt is, hogy hogyan mutatott előre Krisztusra. Azt is meg kell nézni, hogy hogyan lett betöltve Krisztusban – ő itt úgy fogalmaz, hogy hogyan „halt meg Krisztusban” –, és azt is meg kell nézni, hogyan alkalmazható ma – ő úgy fogalmaz, hogyan „támadt fel” Krisztusban a törvény. Ahogy Krisztus is meghal és feltámad, úgy a törvény is ”meghal” és ”feltámad”, immár megdicsőülve. Jó példa erre a Tízparancsolat. Nézzük meg Krisztus hogyan magyarázza az egyes parancsolatokat. „Meg van írva, hogy ne ölj!”. Ezt úgy magyarázza Krisztus, hogy aki haragszik felebarátjára ok nélkül, az már megtörte ezt a parancsolatot. Vagy, „meg van írva, hogy ne paráználkodj!” Krisztus azt mondja, hogy aki kívánsággal tekint egy asszonyra, az már vétkes e parancs áthágásában. Lényegében a Tízparancsolat második kőtáblája a nagy parancsolat második részének („szeresd felebarátodat!”) a magyarázata, és azt látjuk, hogy ezen elv mentén Krisztus inkább szigorítja az egyes rendelkezéseket. Nem enyhébbé teszi őket, hanem radikalizálja azokat. És ha így nézzük, ez az elv alkalmazható a kultikus törvényre is, tehát maga a ceremoniális törvény is “meghalt” és “feltámadt”.
Ez a legjobban egyébként a liturgiában mutatkozik meg. Hogyan kell Istent imádni, milyen módon kell őt imádni? Van erre vonatkozóan valamilyen előírás? Milyen alapelvek rendezik ezt a kérdést? Az Ószövetségben ezt könnyű volt meghatározni, hiszen ott voltak a különféle ünnepek, előttünk vannak a különböző áldozatok. Például – ez most csak egyetlen egy példa, de hosszasan lehetne a témáról vitatkozni és beszélgetni – az ószövetségi istentiszteletet alapvetően ebből az öt mozzanatból állt. Erről a honlapunkon egyébként bővebben is lehet olvasni.
Sorolom őket. Az “5 c”-ről van szó: 1.) Isten összehívja népét az Ő dicséretére (collectio); 2.) Isten megtisztítja a népét a bűntől (bűnvallás, feloldozás; confessio); 3.) Isten megszenteli a népét az Ige szolgálatával (olvasás és prédikáció; consecrartio); 4.) Isten közösséget vállal népével (heti úrvacsora; communio); Isten kiküldi népét a világba (comissio). Nézzük meg a másodikat és a harmadikat abból a szempontból, amiről eddig beszéltünk: itt van a bűnvallás. A 3Móz-ben található áldozatokra kell itt gondolni, a vétekáldozatokra, egészen égő és békeáldozatokra stb. Ezek is ”meghalnak” és ”feltámadnak” Krisztusban. Ezek felelnek meg az újszövetségi liturgiában a bűnvallásnak. Az egészen égő áldozat, ami az Istenhez való közelkerülésről szól, a megszentelésnek felel meg. Ez utóbbira utal a Zsidókhoz írt levél szerzője, amikor azt mondja, hogy Isten igéje élő és ható, és egy liturgikus nyelvezetet használ itt: az áldozatokat feldaraboló papi késre utal, ami elválasztja az állat bensőségeit a kövérjétől, a hústól, majd a megfelelő részt az áldozóhelyre helyezi és elfüstölögteti. Ugyanígy az Ige a Szentlélek által, amikor Isten igéjét prédikálják nekünk és mi hallgatjuk azt, bennünket, mint égő áldozatokat, “feldarabol”, ezáltal mi jó aromaként ajánljuk fel imádságainkat Istennek. Az istentiszteleti liturgiában az egészen égő áldozat, tehát a megszentelés, amikor hallgatjuk az igét, az elhat a velők szétválasztásáig, és feldarabol bennünket – Ézsaiás is mondja, hogy nem kerül hozzá vissza az ige dolga végezetlenül. Azután következik a hálaáldozat, gondoljunk a tizedre és a felajánlásokra. Azután jön a békeáldozat, ami az egyetlen olyan áldozat volt, amikor mind az áldozó – az, aki az áldozatot odavitte a paphoz –, mind a pap együtt ehetett. A többi áldozati típusnál Istené és a papé volt minden. Ebből a típusú áldozatból maga az áldozó is részesülhetett. Ez végső soron az, amikor “egy asztalhoz ülhetünk Istennel” – gondoljunk az Úrvacsora sákramentumára, az Eucharistiára. Ez fejezi ki az Istennel való békességünket. Itt megint egy ceremoniális törvény “megdicsőülését”, “feltámadását” látjuk.
Mindezt azért mondtam el, mert Jordan igazából ezt adta hozzá a témához. Ezért mondták azt, hogy amit Jordan képvisel, az túl sákramentalista, túlzottan emlékeztet a római katolicizmusra. Ez sok teonomistának nyilván nem tetszett.
MTA.: Ezek a teonomisták felekezetüket tekintve presbiteriánusok voltak, az OPC-hez (Ortodox Presbyterian Church) tartoztak?
HA.: Nagyobb részük igen. A texasi Tylerben található gyülekezetet említettük már, ami a teonomizmus egyfajta szellemi központjának számított. Amikor az ide köthető csoport feloszlott, akkor a tagok egy része az OPC-hez, más része a PCA-hez (Presbyterian Church in America) ment át, illetve egy másik részükből 1998-ban alakult meg a CREC (Communion of Reformed Evangelical Churches). Én és a gyülekezetem ehhez a felekezethez tartozunk. Egyébként a CREC-en belül is több álláspont található: vannak, akik a „high church-ös” irányt képviselik és vannak, akik inkább az OPC/PCA típusú egyszerűbb presbiteriánus liturgiát. Ezt a helyi gyülekezetek szabadon eldönthetik és éppen ezért a felekezetünk egy nagyon inkluzív csapat. Viszont mindenki, vagy majdnem mindenki kálvinista benne, emiatt aztán a rekonstrukcionizmus főbb pillérei mind megtalálhatók, a többség preszuppozicionalista apologetikát vall, és majdnem mindenki dominianista.
MTA.: Ez utóbbi szó, illetve jelző mit jelöl?
HA.: Azt, hogy a kultúra megváltoztatása, transzformálása fontos elhívása a hívőknek. Egyébként a csoport tagjai eszkatológiájukat tekintve nagyobbrészt posztmillenisták, tehát úgy gondolják, hogy ezt a kulturális elhívást sikerrel végre is tudják majd hajtani.
A különbségek inkább abban vannak, ahogy a törvény relevanciájáról gondolkodnak. Vannak köztük, akik a régivonalas teonomizmust követik, és vannak, akik ezt a revideált vagy finomított ekkleziocentrikus teonomizmust, vagy teokráciát vallják. Ez mind egy felekezeten belül van. A kálvinizmushoz, ahogy mi értelmezzük azt, hozzátartozik még valami, ami a gyülekezeteinknek mondjuk a 96%-ára jellemző, ez pedig az, hogy mindkét sákramentumot kiszolgáltatják a gyermekeknek. Van tehát gyermekkeresztség és gyermekúrvacsora is.
Sok érdekességről van szó a cikkben, különösen, hogy az érdekfeszítő református szövetségtan körül van forgolódás. Reménykedve nézem az ébredéseket, az alapvető igazságok, tanítások, így a kálvinizmus virágzását a református-presbiteriánus tradíciótól függetlenül is…
Itt a csoport oldalán sok jó anyag fellelhető a fundamentalizmus nem pejoratív bemutatásával. A rekonstukcionizmus-teonomizmus is, mintha egy jó értelemben vett fundamentalista obejktivitáson elindulva próbálna társadalmi kérdéseket feszegetni. Ugyanakkor azt olvasom a rekonstukcionista-teonomista irányú CREC-ről, hogy elutasítja a fundamentalizmust, mint ami a Szentírást teszi az igazság kizárólagos fokmérőjévé (református hitvallálosan), és ehelyett az egyházat is ebbe a magasságba helyezi. Nyilván egyházi értelmezés, hitvallások vannak a Biblia igazságának helyes értéséről, fejtegetéséről, és ezek a mi segítségünkre vannak, autoritással is bírnak jó esetben, de a Biblia alapján maradva van az autoritásuk – a szembeállítást nem látom szerencsésnek.
https://crechurches.org/documents/reports/2004_Schlect_history_report.pdf
„As fundamentalists, we wanted to hold up the Bible as our standard of truth, but we came to learn that without owning the church as the „pillar and ground of the truth,” a high Bible is no longer a precious Covenant document, but Gnostic emptiness.”
Nem gondolom, hogy a fent idézett írás szembehelyezi a fundamentalizmust az ekkléziocentrizmussal. Eleve az írás 2004-es és nem a CREC hivatalos álláspontja, hanem egy egyháztörténész magánvéleménye, de abban sem szembersíti a kettőt. Ahogy én látom a CREC egyik azon kevés fundamentalista presbiteriáus felekzetek egyike, amely megmaradt a Biblia centralizmusa mellett miközben kiemelt szerepet adott az Egyháznak. Ahogy én látom éppen az Egyház mellőzése eredményezte többek között, hogy már a PCA is elindult a „wokeizmus” útján. A Szentlélek az Egyháznak adatott és aki annak tagja, részesül Belőle, azon kívül pedig – ahogy Westminster is fogalmaz – nincsen ordinális módja az üdvösségnek. Az Egyház nélküli „nekünk nem kell az Egyház csak a Biblia” mozgalmak mind ott kötnek ki, ahol a Jehova tanúi.