SUPPLICATIO PRO VERITATE – protestáns reakció Ferenc pápa és a hittani dikasztérium Fiducia supplicans elnevezésű dokumentumára

„Az a hit, amelyet mi magunk határozunk meg, egyáltalán nem is nevezhető hitnek. És egyetlen kisebbségnek sincs joga ahhoz, hogy a többség segítségével előírja, milyen legyen a hit. A hit és annak gyakorlata vagy az Úrtól származik az egyház és annak szentségi szolgálata révén, vagy pedig egyáltalán nem is létezik.”

(XVI. Benedek – Joseph Ratzinger)

A HELYZET

Idén, 2023. december 18-án a római katolikus egyház hittani dikasztériuma sokak megdöbbenésére egy olyan nyilatkozatot tett közzé, amely engedélyezi a szabálytalan helyzetű párok megáldását (így számolt be a fejleményekről a Magyar Kurír katolikus hírportál is). A Fiducia supplicans (Könyörgő bizalom) című dokumentumot – amelynek értelmében lehetséges lesz megáldani az azonos nemű párokat, egyúttal azonban kerülve mindenféle ritualizálást és a házassági szertartás látszatát – maga Ferenc pápa is ellátta saját kézjegyével, azaz a szöveget kétségkívül a jóváhagyásával publikálták.

MEGSZÓLALÁSOM INDOKA

Egy kis, konzervatív protestáns egyesület (és abban „mezei” lelkipásztorok, protestáns hívek) vezetőjeként semmiképp sem szeretném túlértékelni a mai magyar teológiai-egyházi közéletben betöltött szerepemet és szerény „befolyásomat” – természetesen nem gondolom, hogy a megnyilatkozásaim érdemi hatással lennének az egyházvezetők döntéseire vagy az egyházakban zajló folyamatokra –, ugyanakkor lelkiismereti okokból egyszerűen nem hallgathatok. Nem „fontoskodni” szeretnék tehát akkor, amikor megszólalok, hanem az Úr szava iránti hűség megnyilvánulásaként törekszem leszögezni, jelezni és világosan deklarálni, hogy a római egyház legújabb dokumentumának tartalmát az egyház integritására nézve károsnak, zavart keltőnek, tévelyítőnek, sőt egyenesen veszedelmesnek tartom. A megszólalást elengedhetetlennek tartom a tekintetben is, hogy ha egyszer a jövőben visszakeresik majd az annalesekben a keresztyén hívek, a teológusok és a lelkipásztorok részéről érkező reakciókat e fejlemények kapcsán, világos legyen mindenki számára, hogy egyesek igenis észlelték és komolyan vették az események rosszra fordulását, és számoltak a végzetes következményeivel.

E mostani megszólalásomat azonban egyéb tényezők is indokolják: szomorú és tragikus, hogy egyes konzervatív római katolikusok és evangéliumi protestánsok (igen, még ők is!) hogyan reagálnak e dokumentum közzétételére, bár a dolog pszichológiája érthető: a hárítás, tagadás, átértelmezés és bagatellizálás elkeseredett kísérleteit látjuk, vagy – ez sem kevésbé aggasztó – nem látunk/tapasztalunk semmiféle reakciót, kivéve a közönyt. Még azon országok püspöki konferenciái is elég visszafogottan nyilatkoztak (egy-két kivételtől eltekintve, mint Kazahsztán, Ukrajna, Magyarország, illetve néhány fekete afrikai ország), ahol a katolikus egyház elutasítja az azonos neműek kapcsolatának bármiféle megáldását.

Éppen ezért ebben a helyzetben egyszerre kell empatikusnak és megértőnek lennünk: hatalmas lelki teher, ha az egyházi közösségünk és annak vezetője iránti lojalitás szembekerül lelkiismeretünk szavával, a kétezer éves keresztyén tanítással, legfőképp pedig az Isten írott igéje iránti elkötelezettségünkkel, ilyenkor valódi kihívás lehet megalkuvás nélkül kiállni a bibliai igazság mellett.

Nem hallgathatom el, hogy a hazai protestáns egyházakban is felbukkantak már olyan eszmefuttatások, amelyek egyértelműen a Fiducia supplicansban elővezetett érvelésre hajaznak. Példának okáért A protestáns etika kézikönyvében (szerk. Fazakas Sándor; Kálvin Kiadó – Luther Kiadó, Budapest, 2017) szereplő, vonatkozó témakörű írás szerzője (hazai protestáns teológus, teológiai tanár) így értekezik az azonosneműek megáldásának kérdéséről: „Az, hogy többek között Nyugat-Európában némely egyháztestek már törvényileg és liturgikailag is lehetségesnek tartják az azonosneműek kapcsolatának egyházi megáldását, egészen közel hozza hozzánk a problémát. Egyértelmű, hogy ez a magyar protestáns egyházak számára nem járható út. A lelkigondozás és a pasztorálpszichológia terén mégsem lehet attól az igénytől elzárkózni, hogy a másikkal való kapcsolatot tudatosan felvállalók részesüljenek egyfajta áldásban [milyen az az „egyfajta áldás”? – a szerk.] mint az életfordulók kísérésének kazuális szolgálatában. A liturgiai és istentiszteleti alkalmak nyilvánvalóan ennek az igénynek a kielégítésére nem vehetők igénybe. De a lelkipásztori szolgálat nem feltétlenül tagadhatja meg az áldás kérését imádságban, úgyhogy hangsúlyozottan különbséget kell tenni a házasságkötés megáldásának liturgiai gyakorlata és az áldáskérés lelkigondozói cselekménye között […]. A hangsúly tehát az életfordulókon való átsegítésen s annak teológiai kísérésén van, nem pedig a kapcsolat etikai értékelésén. A népegyházi gyakorlat felől nézve, ha az alkalmankénti templomba járók és az egyház szolgálatát időnként igénybe vevők, valamint például különböző világi létesítmények megáldása esetében az áldás nem okoz nagyobb gondot teológiailag és liturgiailag, akkor ebben az esetben sem kellene kategorikusan nemet mondani az igényre, főként, ha vallásos vagy hitbeli meggyőződés is áll mögötte.” (168. o.)

Az idézet szerzője – később látni fogjuk – ugyanazt teszi (követve az egyre progresszívebbé váló nyugat-európai protestáns egyházak érvelését), amit maga Ferenc pápa is évek óta, és amit most a hittani dikasztérium új dokumentumának szerzői is megtettek: önkényes, illetéktelen, téves és félrevezető módon elválasztja a tant/tanítást a lelkipásztori gyakorlattól. Ezzel kapcsolatban ugyanazt tudom mondani, mint amit ifj. dr. Albert Molher, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnöke is hangsúlyoz Ferenc pápa pontifikátusa kapcsán: „Egyáltalán nincs jogunk elválasztani egymástól a bibliai igazságot és a lelkipásztori szolgálatot. Nem adhatunk olyan jellegű pásztori segítséget vagy tanácsot, amely ellentmond az igehirdetésünk tartalmának. Nem adhatjuk az áldásunkat arra, amit maga a Szentírás elítél.” Egy másik esetet említve: Fabiny Tamás evangélikus püspök egy vele készült, 2016-ban leközölt online interjúban a következőket mondta: „Lehet persze, hogy idővel lesz olyan változás, én nem zárom ki, hogy az egyházi álláspont nyitottabb legyen a kapcsolat irányába. Azt, hogy valamilyen áldást kapjanak a melegpárok, azt el tudom képzelni.” Ezek az elsősorban nyugati, de részben már hazai megnyilvánulások amiatt lényegesek, mert megmutatják, hogy evangéliumi protestánsként talán azért is tudjuk célirányosan és helyesen – azaz éles és radikális cezúraként – értelmezni a mostani helyzetet, mert kísérteties módon ugyanez a fázis előzte meg a végletekig liberalizálódott, progresszívvé vált protestáns történelmi felekezetekben az azonosneműek kapcsolatának liturgikus keretek között való megáldását és/vagy „házasságkötését”, ezzel együtt pedig e felekezetek teológiai-etikai tekintetben való totális és visszafordíthatatlan dezintegrációját (amely felekezetekben mára a helyzet odáig fajult, hogy a hitvalló lelkipásztorokat szankcionálják vagy rekesztik ki).

A magyar protestáns történelmi egyházakhoz tartozó evangéliumi hívők számára – így számomra is – azért is dermesztőek e fejlemények, mert immár nemcsak az ezen egyházi közösségekkel a testvéregyházi viszonyból fakadóan szoros kapcsolatot ápoló – bár rohamosan fogyó, de még mindig hatalmas anyagi bázissal és épp ezért befolyással rendelkező – Németországi Protestáns Egyház (EKD) teológiai-ideológiai kolonizációs szándéka jelent fenyegetést, hanem az ezen közösségekkel ökumenikus kapcsolatokat ápoló katolikus egyház bizonyos szegmenseiben megjelenő teológiai-etikai erjedés is (amely elsősorban ugyancsak a katolikus egyház németországi frakcióiból indult útjára). Ne feledjük, hogy a 2021. december 9-én megjelent, a Magyarországi egyházak közös nyilatkozata a házasság, a család és az emberi méltóság védelmében címet viselő dokumentum, amely épp a házassággal, szexualitással kapcsolatos történelmi keresztyén álláspontot hivatott védelmezni, név szerint hivatkozik Ferenc pápára – arra a személyre, aki tendenciózus módon évek óta csak a konzervatív katolikus egyházi vezetőket illeti kritikával, távolítja el, és akinek az aláírása most ott szerepel a konzervatív katolikusokat megbotránkoztató és elbizonytalanító Fiducia supplicans elnevezésű dokumentumon.

A HITTANI DIKASZTÉRIUM ÁLTAL KIADOTT ÚJ DOKUMENTUM TARTALMA ÉS JELENTŐSÉGE

Ezen a ponton érdemes összefoglalni, hogy miről szól ez az új dokumentum, mi a jelentősége, majd pedig arról, hogy mindez milyen következményekkel jár, és hogy ezek a következmények milyen hozzáállást követelnek részünkről, evangéliumi protestánsok részéről, és mire indíthatnak bennünket.

A dokumentum tartalmának tisztázásához a téma szakértőihez fordulok. Protestáns teológusként és lelkipásztorként először is a római katolicizmus nemzetközileg ismert és elismert evangéliumi kutatójának, Leonardo De Chiricónak (aki a Reformanda Initiative és a Rome Scholars Network vezetője, és maga is Rómában lelkész), majd pedig – a hitelesség kedvéért nem hagyhatom el – magának a római katolikus Gerhard Ludwig Müller bíborosnak, a hittani kongregáció (ma már dikasztérium) korábbi prefektusának (2012–2017) a kommentárját foglalom össze röviden.

Leonardo De Chirico értékelése

Leonardo De Chirico rövid állásfoglalásában leszögezi, hogy igen, itt bizony – akárhogy is magyarázzuk – arról van szó, hogy a római katolikus egyház mostantól kezdve hivatalosan is lehetővé teszi az azonosneműek közötti kapcsolatok megáldását. Ezt írja: „A kocka el van vetve. […] Az egész történet Ferenc kérdésével kezdődött: »Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?« [Ferenc pápa kérdezett vissza így, amikor újságírók az azonosneműek közötti kapcsolatról kérdezték – a szerk.) A menetrend kezdettől fogva világos volt. Ismert volt Ferenc pápa befogadó, integratív, katolikus [értsd: egyetemes] hozzáállása, valamint az általa »elmaradottnak« és »klerikálisnak« nevezett, ugyanakkor a római katolicizmus tanbéli csomagjához tartozó álláspontoktól való elhatárolódása is. A két véglet között számos lépés van, amelyek között nem elhanyagolható a nyilatkozatot aláíró, megbízható argentin teológusnak, Víctor Manuel Fernándeznek a hittani kongregáció prefektusává való kinevezése. Ezzel Ferencnek sikerült elintéznie, hogy még a Vatikán »hivatalos« teológiáján belül is fedezzék a hátát. A Fiducia supplicans ugyanis nyíltan ellentmond ugyanezen kongregáció egy másik, 2021-es dokumentumának, abból az időből, amikor még Ladaria bíboros volt a prefektus. Akkor a Vatikán – éppen az azonosneműek kapcsolatának megáldási lehetősége terén felmerülő »kételyekre«reagálva – még (némileg) egyértelmű nemmel válaszolt. Két évvel később azonban a válasz már az egyértelmű igen. […] Persze a Vatikán úgy nyilatkozik, hogy szó sincs a melegek kapcsolatának házasságként való elismeréséről, hogy a katolikus tanítás nem változik, hogy az áldás nem szentség, hanem szentelmény… – ezek mind csak másodlagos tanbéli pontosítások, amelyek nem módosítják a lényeget. A római katolikus egyház ma már hivatalosan is áldást ad az azonos nemű párokra: ez egyébként már számos európai (pl. Németország és Belgium) és latin-amerikai ország (pl. Argentína) római katolikus templomaiban (és már évek óta) működik.”

De Chirico kitér arra is, hogy ez a mostani döntés – még ha szembe is megy az eddigi etikai megfontolásokkal, valójában – pontosan illeszkedik a római katolicizmus expanzív stratégiáinak a célkitűzései közé: „A római katolikusoknak fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy a Fiducia supplicans összhangban van-e a tanítóhivatal korábbi álláspontjával, vagy nyíltan ellentétes vele. A római katolicizmus természeténél fogva állandóan mozgásban van, hogy lehetőleg az egész világot magába foglalja a római rendszer intézményes-szakramentális struktúrái keretében. Mivel a római katolicizmus nem a bibliai evangéliumon alapul, és nem az jelöli ki az útját, folyamatosan ingadozik Róma hatalmának érvényesítése és a [mindent magába foglalni akaró, egyetemes – a  szerk.] »katolikus« átkarolás hangsúlyozása között. Dominus Iesus (2000) című nyilatkozatában a Vatikán újra megfogalmazta azt a római felfogást, miszerint a katolikus egyház az egyetlen és igaz egyház. A Fiducia supplicans (2023) című dokumentummal pedig kitárja karjait, hogy »katolikus módon« immár az azonos nemű párokat is átölelje. […] A Fiducia supplicans e mostani pápa pontifikátusát illetően csak hab a tortán. Ferenc jezsuita receptjének mindeddig két fő összetevője volt: »mindannyian testvérek vagyunk« (keresztyének, nem keresztyének, ateisták és agnosztikusok, tehát mindenki), és a katolikus egyház mindenki »tábori kórháza«. Immár a hab is felkerült arra a bizonyos tortára.” De Chirico a következő sommás összefoglalással zárja le értékelését: „A Fiducia supplicans nyíltan szemben áll a bibliai tanítással. Ferenc pápa egy ravasz római katolikus jezsuita, aki egyházát annak valaha volt »legkatolikusabb« formája felé irányítja, de nem Jézus Krisztus evangéliuma felé.”

Gerhard Ludwig Müller értékelése

Most rátérek Gerhard Ludwig Müller bíboros reakciójára, remélve, hogy ha valakiről, úgy róla, a hittani kongregáció korábbi prefektusáról biztosan nem feltételezik az olvasók, hogy „félreérti”, „félreolvassa” vagy „rosszul értelmezi” a Vatikán friss állásfoglalását. A bíboros a következőket írja dolgozatában: „Ez a dokumentum […] megerősíti, hogy lehetséges egy pap számára (nem liturgikus keretek között, hanem magánúton) megáldani azokat a párokat, akik házasságon kívüli szexuális kapcsolatban élnek, beleértve az azonos nemű párokat is. […] A dokumentum, amelyet a bíborosok közgyűlése és a dikasztérium püspökei nem vitattak meg és nem is hagytak jóvá, elismeri, hogy az általa javasolt hipotézis (vagy tanítás?) új, és hogy elsősorban Ferenc pápa pasztorális tanításán alapul.”

Müller hangsúlyozza, hogy „valójában nincsenek olyan bibliai vagy egyházatyáktól és egyháztanítóktól származó szövegek, illetve a tanítóhivatalhoz köthető korábbi dokumentumok, amelyek alátámasztanák a Fiducia supplicans következtetéseit. Sőt, amit látunk, az igazából nem fejlődés, hanem tanbéli ugrás. Tanbéli fejlődésről ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha a kinyilatkoztatás legalább implicit módon tartalmazza az új magyarázatot, és mindenekelőtt nem mond ellent a dogmatikai meghatározásoknak. Az olyan tanbéli fejlődésnek pedig, amely a tan mélyebb értelmét ragadja meg, fokozatosan, hosszú érlelődési időszakon kell keresztülmennie. Ami azt illeti, a legutóbbi tanítóhivatali állásfoglalást ebben a kérdésben a hittani kongregáció egy 2021 márciusában, azaz kevesebb mint három évvel ezelőtt közzétett válaszában (responsum ad dubium) adta ki, és kategorikusan elutasította ezen kapcsolatok megáldásának a lehetőségét. Ez vonatkozik mind a nyilvános áldásokra, mind a bűnös kapcsolatban élők privát úton történő megáldására is.”

„Hogyan indokolja a Fiducia supplicans, hogy egy új tanításra tesz javaslatot anélkül, hogy ellentmondana a korábbi, 2021-es dokumentumnak?” – teszi fel a kérdést Müller. A válasz: „Az evangéliummal [értsd: a bibliai tanítással – a szerk.] ellentétes szituációk megáldásának elfogadásához újszerű megoldást javasol a hittani dikasztérium: az áldás fogalmának kiszélesítését, kitágítását (FS 7; FS 12). […] Vagyis új áldásfogalomra van szükség, amely túlmutat a szentségi áldáson, hogy pasztorálisan kísérje a bűnben élők útját. Nos, valójában ez a szentségeken túli kiterjesztés már megtörtént a Római szertartáskönyvben (Rituale Romanum) jóváhagyott egyéb áldásokon keresztül. Az egyház nem követeli meg ugyanazokat az erkölcsi feltételeket az áldáshoz, mint amelyeket a szentségek vételéhez. Ez történik például egy bűnbánó esetében, aki nem szándékozik ugyan elhagyni bűnös életét, de alázatosan személyes áldást kérhet azon céltól vezérelve, hogy az Úr adjon neki világosságot és erőt az evangéliumi tanítás megértéséhez és követéséhez. Ez az eset azonban nem igényel újfajta, »lelkipásztori« áldást. Miért van tehát szükség az áldás fogalmának a kiszélesítésére, ha a Római szertartáskönyvben szereplő áldás már most is túlmutat a szentségben közölt áldáson? Ennek az az oka, hogy a Római szertartáskönyv által fontolóra vett áldások csakis olyan »dolgok, helyek vagy körülmények esetén lehetségesek, amelyek nem mondanak ellent az evangélium tanításának vagy az evangélium szellemének« (FS 10). Ez az, amit a hittani dikasztérium meg akar most lépni, mivel olyan körülmények között is meg akar áldani párokat – például azonosneműek közötti kapcsolatokat –, amelyek ellentmondanak a törvénynek és az evangélium szellemének. Igaz, hogy az egyház »új szentségeket« adhat hozzá a meglévőkhöz (második vatikáni zsinat: Sacrosanctum Concilium, 79), de nem változtathatja meg azok jelentését oly módon, hogy bagatellizálja a bűnt, különösen ideológiailag terhelt kulturális környezetben, amely a híveket is félrevezeti. Pontosan ez a jelentésmódosulás megy végbe a Fiducia supplicansban, amely az áldásoknak egy olyan új kategóriáját vezeti be, amely túlmutat […] az egyház eddigi értelmezésén.”

A bíboros ezután kitér arra, hogy a Fiducia supplicans szerint ezek az „áldások” nem liturgikus áldások, hanem „a népi ájtatosság gesztusaihoz hasonlítható áldások”. Így tehát elvileg háromféle áldás létezik: 1. szentségekhez kapcsolódó imák, amelyekben azt kérik, hogy az illető megfelelő állapotban legyen a szentségek vételéhez, vagy pedig azt, hogy az illető kapjon erőt a bűntől való elforduláshoz; 2. az előbb említett, a Római szertartáskönyvben meghatározott áldások, amelyek nem mondhatnak ellent a törvénynek és az evangélium szellemének, akkor sem, ha azt egy bűnben élő embernek osztják ki; 3. a Fiducia supplicans által említett „lelkipásztori” áldások, amelyek nem liturgikus áldások.

Müller a következő megjegyzéseket fűzi a harmadik típusú áldásokhoz: „Mivel ezek nem liturgikus áldások, hanem inkább a nép ájtatosságából eredeztethetők, állítólag nem veszélyeztetik az evangéliumi tanítást, és nem kell összhangban lenniük sem az erkölcsi normákkal, sem pedig a katolikus tanítással. […]

Mit lehet mondani az áldások ezen új kategóriájáról? Az első észrevétel az, hogy ennek az újfajta áldástípusnak nincs alapja sem a Fiduca supplicans által idézett bibliai szövegekben, sem a tanítóhivatal korábbi nyilatkozataiban. […] Az innovatív »lelkipásztori« áldást […] olyan életvalóságra is lehet adni, amely ellentétes Isten törvényével – például egy házasságon kívüli kapcsolatra. Sőt az ilyen típusú áldások kritériuma szerint akár egy abortuszklinikát vagy egy maffiacsaládot is meg lehetne áldani.

Ez elvezet egy második megállapításhoz: veszélyes olyan új kifejezéseket alkotni, amelyek ellentétesek a hagyományos nyelvhasználattal. Az ilyen eljárás önkényes hatalomgyakorláshoz vezet. Jelen esetben egyszerű tény, hogy az áldás mögött létezik egy objektív valóság, így nem lehet egy olyan szubjektív szándéknak megfelelően tetszés szerint definiálni, amely ellentétes az áldás természetével. […] A »lelkipásztori« áldás olyan helyzeteket is magában foglalhat, amelyek ellentétesek az evangéliumi tanítással. Vegyük észre, hogy itt nemcsak bűnös személyeket áldanak meg, hanem a pár megáldásával magára a bűnös kapcsolatra is áldást mondanak. Nos, Isten nem adhatja a kegyelmét olyan kapcsolatra, amely közvetlen módon sérti őt […]. A házasságon kívüli szexuális együttlét […] nem juttathatja közelebb az embereket Istenhez, ezért nem lehet tárgya isteni áldásnak. Ezért ha ez az áldás megadásra kerülne, annak egyetlen hatása az volna, hogy összezavarná azokat a személyeket, akik azt fogadják […]. Azt gondolnák, hogy Isten megáldotta azt, amit nem tud megáldani. Ez a »lelkipásztori« áldás nem lenne sem lelkipásztori, sem áldás. […] A kapcsolat vagy a pár megáldásának nehézsége különösen is nyilvánvaló a homoszexualitás esetében. A Bibliában ugyanis az áldásnak köze van az Isten által teremtett és jónak nyilvánított rendhez. Ez a rend a férfi és a nő különbözőségén alapul, akik arra lettek elhívva, hogy egy testté legyenek. Egy, a teremtéssel ellentétes valóságot megáldani nemcsak lehetetlen, hanem istenkáromlás is. Ismétlem, nem arról van szó, hogy megáldjuk azokat a személyeket, akik »egy házassághoz semmiképpen sem hasonlítható egységben élnek« (FS 30), hanem arról, hogy megáldjuk magát a közösséget, amely nem hasonlítható a házassághoz. Éppen ezért tehát újfajta áldás jön létre (FS 7; 12).

A szövegben több olyan érv is megjelenik, amely igazolni próbálja ezeket az áldásokat. Először is olyan feltételek meglétéről beszél, amelyek mérséklik a bűnösség felróhatóságát. Ezek a feltételek azonban személyekre vonatkoznak, nem pedig magára a kapcsolatra. A dokumentum szerint az áldás kérése az a lehetséges jó, amelyet ezek a személyek jelenlegi állapotukban is megvalósíthatnak, mintha ez – az áldáskérés – már önmagában is nyitást jelentene Isten és a megtérés felé. Ez igaz lehet azokra, akik önmaguk számára kérnek áldást, de nem azokra, akik ezt párként teszik. Az utóbbiak ugyanis amikor áldást kérnek, hallgatólagosan vagy kifejezetten magát a kapcsolatukat próbálják igazolni Isten előtt, ahelyett, hogy felismernék, hogy éppen a kapcsolatuk az, ami eltávolítja őket Istentől. Végül azt mondja a szöveg, hogy vannak pozitív elemek a kapcsolatban, és hogy ezeket meg lehet áldani, csakhogy ezek a pozitív elemek másodlagosak magához a kapcsolathoz képest, amelynek meghatározó jellemzője a közös szexuális tevékenység, ráadásul ezek az elemek nem változtatják meg e kapcsolat természetét, amely semmiképp sem jelentheti az Istenhez való közeledést, amint azt a hittani kongregáció a 2021-es válaszában is megjegyezte.

Egy […] észrevétel ennek az innovatív »lelkipásztori« áldásnak a belső következetlenségére vonatkozik. Lehetséges-e egyáltalán nem liturgikus áldást osztani, vagyis olyan áldást, amely hivatalosan nem képviseli Krisztus és az egyház tanítását? […] A Fiducia supplicans megerősíti, hogy a pap számára nem jelent problémát, ha csatlakozik azok imádságához, akik az evangéliummal ellentétes helyzetben találják magukat (FS 30), de ebben az áldásban a pap nem egyszerűen csak az imájukhoz csatlakozik, hanem Isten ajándékait hívja le segítségül magára a kapcsolatra. Amennyiben a pap papként cselekszik, Krisztus és az egyház nevében cselekszik. Azt állítani, hogy ennek az áldásnak a jelentését el lehet választani Krisztus tanításától, azt jelenti, hogy dualizmust feltételezünk az egyház cselekedetei és az egyház szavai között. […]

Ennek fényében vajon elfogadhatja-e egy hívő katolikus a Fiducia supplicans tanítását? Tekintettel a tetteknek és a szavaknak a keresztyén hitben való egységére, csak akkor fogadhatja el, hogy jó dolog megáldani ezeket a kapcsolatokat – akár pásztori módon is –, ha úgy véli, hogy ezek a kapcsolatok objektíve nem ellentétesek Isten törvényével. Ebből következik, hogy amíg Ferenc pápa továbbra is azt állítja, hogy a homoszexuális kapcsolatok minden esetben ellentétesek Isten törvényével, addig hallgatólagosan azt állítja, hogy ilyen áldásokat nem lehet kiszolgáltatni. A Fiducia supplicans tanítása tehát ellentmondásban áll önmagával, és ezért további tisztázásra szorul. […]

A másik kérdés az, hogy egy pap beleegyezhet-e abba, hogy megáldja ezeket a kapcsolatokat […]. A Fiducia supplicans szerint ezt megteheti nem liturgikus, úgynevezett nem hivatalos, »lelkipásztori« áldással. Ez azt jelentené, hogy a papnak úgy kellene ezeket az áldásokat megadnia, hogy nem Krisztus és az egyház nevében jár el. Ez azonban azt jelentené, hogy nem papként jár el. Valójában nem Krisztus papjaként cselekedne, hanem úgy, mint aki elutasítja Krisztust. Igazából a pap, aki megáldja az ilyen kapcsolatokat, tettével azt sugallja, hogy az [az azonos nemű párok kapcsolata – a szerk.] a Teremtőhöz vezető út, ezért szentségtörést és istenkáromlást követ el a Teremtő terve és Krisztus értünk hozott halála ellen, amely a Teremtő tervének beteljesülését jelentette. A megyés püspök is érintett itt. Helyi egyháza lelkipásztoraként kötelessége megakadályozni ezeket a szentségtörő cselekedeteket, különben bűnrészessé válik bennük, megtagadva a Krisztustól kapott megbízatását, hogy testvéreit megerősítse a hitben.

A papoknak hirdetniük kell Isten szeretetét és jóságát minden ember irányában. Tanácsaikkal és imádságaikkal segíteniük kell a bűnösöket […]. Ez azonban nagyon eltér attól, amikor saját maguk által kiötlött, félrevezető jelekkel és szavakkal azt sugallják, hogy Isten nem is olyan szigorú a bűnnel szemben, elrejtve a tényt, hogy a gondolatban, szóban és tettben elkövetett bűn eltávolít minket Istentől. Nincs sem nyilvános, sem privát áldás bűnös életkörülményekre, amelyek objektíve ellentmondanak Isten szent akaratának. És az sem az egészséges hermeneutika bizonyítéka, hogy a keresztyén tanítás bátor védelmezőit rigorózusnak bélyegzik […].”

EGYÉNI MEGFONTOLÁSOK

Végül e mostani döntéssel kapcsolatos egyéni gondolataimat osztom meg az olvasókkal, tíz pontban.

1) Hitvalló, evangéliumi protestánsként muszáj leszögeznem, hogy ez a mostani helyzet jóval többről szól, mint egy, a katolikus egyház belügyének számító, elszigetelt jelenségről. Nem, ez katasztrofális fejlemény, amelynek a hatása az egész nyugati kultúrkörben érezhető lesz, hiszen egyértelműen azon erők aknamunkájának ad újabb lendületet, amely lebontja a nemeket, lezülleszti a szexuális erkölcsöt és lerombolja a civilizációt.

2) A „jegyzőkönyv kedvéért” előre szólok, hogy e dokumentum hatása érezhető lesz a hazai protestáns egyházakon belül is – mind a történelmi felekezeteken, mind a kisegyházakon belül. Egy-két év, és a búvópatakként már ez idáig is meglévő igényt egyre bátrabban és egyre többen fogják nyilvános módon tematizálni és az egyházi közbeszédbe bevinni, nevezetesen, hogy szükség lenne – még ha nem is liturgikus keretek között – valamiféle áldásban részesíteni az egyházi közösségükhöz ragaszkodó azonos nemű párokat. Valószínűleg egy-két éven belül a fakultás teológiákon is születnek majd olyan „tanulmányok”, amelyek ezeknek az áldásoknak a lelkigondozói és pásztori szempontból való szükségességét fogják hangsúlyozni.

3) Ferenc pápa eddigi kétértelmű sugalmazásai és megjegyzései is hozzájárultak ahhoz, hogy a keresztyén hívek elbizonytalanodtak a szexuális erkölccsel kapcsolatos történelmi keresztyén nézetet illetően, de immár eljutottunk a napnál világosabb, leplezetlen hivatalos tanításhoz. A szöveg – ahogy az előzőekben is láthattuk – minden kétértelműsége ellenére világos, ezért teljességgel hasztalan mentegetni. Ha valaki ezt teszi, az lényegében egy evangéliumellenes, hamis álláspont terjedését segíti elő. A Fiducia supplicans elnevezésű dokumentumban kifejtett tanítás és gyakorlat szembemegy mind az egyetemes keresztyén tanítással, mind a római katolikus egyház jelenlegi tanításával, mind a római katolikus egyház szent hagyományával, mind – és ez a legfontosabb és igazán releváns szempont – a Szentírással. Mondjuk ki: védhetetlen, elfogadhatatlan és – ahogy Gerhard Ludwig Müller, a hittani kongregáció korábbi prefektusa és Carlo Maria Viganó érsek állítja – blaszfémia, azaz istenkáromlás.

4) Nem szabad megfeledkezni arról, hogy nem egy, a katolikus egyházon belüli másodlagos-harmadlagos tanításról, nem valamiféle peremjelenségről, nem a népi jámborság berkeiben dívó furcsa, de hallgatólagosan megtűrt kegyességi formáról, szokásról, tradícióról van szó, hanem a jelenlegi fősodratú katolikus tanításról, amely ez idő tájt domináns pozícióban van. Ezt a dokumentumot maga a Vatikán, azon belül is a hittani dikasztérium adta ki – amely korábban hittani kongregáció, hitvédelmi szent kongregáció, még korábban pedig szent inkvizíció néven volt ismert –, az a folyamatosan működő testület, amelynek elsődleges feladata a katolikus hit meghatározása és védelme (lenne).

5) Álláspontom szerint hiba, sőt bűn nem felszólalni ebben a helyzetben. A rémisztő nyugat-európai példák egyértelműen jelzik, hogy hallgatással, taktikázással és kivárással nem lehet ilyen helyzeteket megfordítani, sőt a csöndes tűrés minden esetben csak elmélyítette a problémát. Aki így tesz, az összetéveszti a „politikát” a mártíriummal, azaz az Úr Jézus melletti nyílt és bátor bizonyságtétellel, a taktikázást pedig a bölcsességgel (amelynek „kezdete az Úr félelme” – Zsolt 111,10). Nincs más módja az ellenállásnak, csakis a tiltakozás és az ellenállás – kenyértörésre kell vinni a dolgot.

6) Kétértelmű nyilatkozataival, sokatmondó sugalmazásaival, félreérthető kijelentéseivel, elasztikus meghatározásaival eddig is sokat tett a pápa a teológiai nyelvnek – és így a teológia tudományának – a devalválódásáért. Jellegénél fogva a Fiducia supplicans a katolikus teológián belül is önellentmondással terhelt (hiszen még a római egyház jelenlegi katekizmusának is ellentmond!), a semmiből elővarázsolt teológiai „állításaival” és légből kapott „definícióival” pedig ennek a káros devalválódási folyamatnak a betetőzése. A teológia többé nem tekinthető szilárd alapokkal rendelkező és struktúráját tekintve logikus „tudománynak”, csak egy, a világi ideológiákhoz szabott torz viaszbábunak, amelyet retorikus, szofista, áltudományos érveléssel mindenki kényére-kedvére formázhat, ahogy azt a körülmények, a külső tényezők, sőt a kifejezetten keresztyénellenes ideológiai elvárások éppen megkövetelik.

7) Együttérezve ugyan a konzervatív, egyházuk tanításához ragaszkodó római katolikus hívekkel, szeretném hangsúlyozni, hogy e mostani helyzet pontosan rámutat a pápai tiszt/tisztség – és a pápizmus mint rendszer, struktúra – ingatag jellegére. Persze erre némelyek azt válaszolhatják, hogy mindennel vissza lehet élni – így például a pápa székét illetéktelenül bitorló despotának a doktrinális és etikai vesszőfutása sem kompromittálja magát a tisztséget –, a jelen sorok írója azonban ezt másként látja: egy ilyen csúcsvezetői tisztség és az azzal párosuló, egy kézben összpontosuló, szinte korlátlan hatalom idegen a bibliai keresztyénségtől (ez a hatalom és tekintély egyedül Krisztust illeti meg), és tekintetbe véve a gyarló, bűntől megrontott emberi természetet, önmagában rejlő veszélyt jelent. Innen nézve érthető az egyházuk és annak vezetője iránt elkötelezett katolikus hívek kognitív disszonanciája, hiszen szigorúan véve a pápa nem minden kijelentése és megnyilatkozása tévedhetetlen, számukra – idézve a dokumentumban szereplő egyik kitételt – a „népi ájtatosság szintjén” mégis ő a legfőbb referenciaszemély, és nem az egyetemes zsinat, a püspöki szinódus vagy a bíborosi kollégium. A pápa az, akinek a hit és az élet dolgában adott iránymutatásai minden más szempontot felülírnak, és aki „felülről”, hatalmánál és tekintélyénél fogva – amint az látható is – az egész egyház tanítását eltérítheti, roncsolhatja és – kis túlzással – közel másfél milliárd ember hitéletét negatívan befolyásolhatja. Mindezt alátámasztja a Fiducia supplicans egyik passzusa is, miszerint az áldás definíciójának kibővítése „Ferenc pápa lelkipásztori nézetén alapul”, és „valódi fejlődést hoz magával ahhoz képest, ami eddig elhangzott az áldásokról”. Ez azt jelenti, hogy a római katolikus egyház isteni áldásokkal kapcsolatos aktuális tanítása egy gyarló ember tanításán alapul, amely elvileg „jelentős fejlődést” jelent az egyház eddigi tanításához képest. Ez az érvelés – bármennyire nehéz is megemészteni a római katolikus hívek egy részének – a pápizmus kvintesszenciája.

8) Felhívnám a figyelmet – az előző ponthoz kapcsolódva – a dokumentumban szereplő fejlődés szóra. A hittani dikasztérium és a pápa egy olyan inherens katolikus tanításra hivatkozik, amely lényegében a 16. századi reformáció kirobbanásához vezetett. Igen, a római katolikus egyház vallja és hirdeti, hogy a tanítás fejlődik: ami csírájában megvolt korábban is, most kivirágzik. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy az olyan konzervatív hittudósok, teológusok, mint Gerhard Ludwig Müller is, hangsúlyozzák, hogy a „fejlődés” valójában azt jelenti, hogy ami korábban implicite is létezett már, az egyre inkább explicitté válik. Maguk a tradicionalista katolikusok is elutasítják tehát a fejlődésnek a Fiducia supplicansban kifejtett értelmezését mint modernista elvet. Akárhogy is, Luther Márton és a többi reformátor kérlelhetetlen módon szembement a tanfejlődés római katolikus tanításával, amely nemcsak a tan, hanem a hitélet és a kegyesség torzulásához is vezetett. Ezt akkor értjük meg igazán, ha visszamegyünk a sola Scriptura reformátori alapelvhez, vagyis ahhoz, hogy egyedül a Szentírás a végső és legfőbb normaadó tekintély a hit és az élet dolgában. Hogy miért? Mert a pápák és az egyházi zsinatok tévedhettek – és tévednek is. Ha megkérdeznénk Luther Mártont, hogy fejlődhet-e az egyház tanítása, ő minden bizonnyal azt válaszolná, hogy csakis annak a világosságát illetően fejlődhet, amit Isten kinyilatkoztatott a Szentírásban, amit az apostolok hirdettek, és ami egyszer és mindenkorra a szentekre bízatott (Júd 1,3) – és nekünk vagy bármelyik egyházi vezetőnek (a római pápát is ideértve) nem „fejleszteni” vagy „kibővíteni” kell ezt a „hitet”, hanem „küzdenünk” kell érte.

9) Nem tekinthetünk el attól a ténytől sem, hogy Ferenc pápa a jezsuita rend (Jézus Társasága) tagja. Bár a jezsuiták elsődleges, önként vállalt feladata épp a hit védelme és terjesztése volna – itt elsősorban a sajátos római hitrendszerre kell gondolni –, a jezsuita teológiához köthetők bizonyos, a protestánsok által hevesen ellenzett, mindenféle bibliai alapot nélkülöző Mária-dogmák (és a mostani döntés mögötti érvrendszerhez hasonlóan, ezek esetében is a népi vallásosság területén jelentkező felfogások lettek a dogma szintjére emelve). Közhely, ugyanakkor tény – és e mostani fejlemények tükrében beszédes –, hogy a jezsuiták célja egyértelműen a római katolikus egyház egyeduralmának a visszaállítása volt (nem véletlen, hogy a jezsuiták számítottak az ellenreformáció motorjának, és hogy oroszlánrészt vállaltak a pápai inkvizícióban), és ennek érdekében megkérdőjelezhető hatalomtechnikai machinációikkal a politikai élet irányításába is belefolytak. Ismert, hogy a jezsuiták megkülönböztető jegye mindig is a pápai tekintély iránti odaadó, fegyelmezett, szigorú engedelmesség volt. (Loyolai Ignác lelkigyakorlatainak hírhedt kitétele: „Tizenharmadik szabály: hogy mindenben az igazságot elérjük, azon állásponton kell lennünk, hogy azt, ami szememnek fehérnek látszik, feketének tartsam, ha a hierarchikus Anyaszentegyház úgy döntene” – Az egyházias érzület szabályai.) A Fiducia supplicans nyakatekert, „sántikáló” érvelése és e dokumentum célja mindezen történeti adalékok fényében egyértelműen az, hogy azt a világméretű, jelentős befolyással rendelkező progresszív politikai-ideológiai erőt, amellyel a római egyház nem tud nyílt sisakkal megküzdeni, magába olvassza, integrálja, azért, hogy továbbra is megőrizze a római pápa globális hatalmát és befolyását. Nyilvánvaló, hogy ennek érdekében mindenáron el kell kerülni az egyházszakadást, és itt látszik meg e mostani döntés tisztán egyházpolitikai jellege. A német (valamint osztrák és belga) papok, püspökök egy jó része már eddig is, mindenféle szankció nélkül adta áldását rendezetlen helyzetű párok kapcsolatára – olyan típusú áldást, amely még a Fiducia supplicans definícióival is szembemegy. A Fiduca supplicans ebben a helyzetben tehát nem valamiféle „vörös vonal” gyanánt szolgál, hanem csak újabb gesztus e progresszív nyugat-európai egyháztestek irányában. Nem több mint egy kiskapu, amellyel a progresszív katolikusok igazolva láthatják illegitim gyakorlatukat.

10) A világért sem szeretnék a nyolcvanhét éves Jorge Mario Bergoglióval, Ferenc pápával, a világ legnagyobb egyházi közösségének vezetőjével tiszteletlen lenni. Elképzelni sem tudom, a felelősségnek milyen nagy terhe nyomja a vállát. Protestánsként is – úgy, hogy teológiai tekintetben illegitimnek tartom a pápaság intézményét – elismerem, hogy sok értéket közvetítő üzenetet is tolmácsol a világ felé: határozottan fellép a béke mellett, és felhívja a figyelmet a szegények, a hontalanok, az üldözöttek, a gyermekek és az elnyomottak ügyére. Ugyanakkor egy ilyen súlyos zavart okozó döntés egész pontifikátusát – minden további tanácsát, meglátását, megnyilatkozását és egyházvezetőként meghozott döntését – hitelteleníti. Bár e mostani döntése közvetlenül nincs ránk hatással (közvetett módon sajnos igen), a „partvonalról” szemlélve az eseményeket csak az tűnik elfogadható megoldásnak, ha Ferenc pápa visszavonja vagy annulálja a hittani dikasztérium most közzétett dokumentumát, és nyilvánosan megköveti a katolikus egyház tagjait, amiért igeellenes tanításra adta „áldását”. Imádkozom, hogy a szeretetre, az elfogadásra és a nyitottságra hivatkozva ne elhallgassa és átértelmezze, hanem megvallja és hirdesse az igazságot – a Szentháromság Istennek a Szentírásban kinyilatkoztatott akaratát.