9
jún
2022

Kritikai reflexiók – Az amerikai keresztény vallási fundamentalizmus története, I. rész

 

Kritikai reflexiók – Az amerikai keresztény vallási fundamentalizmus története

2021-ben jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában Izsák Norbert Az amerikai keresztény vallási fundamentalizmus története: a kezdetektől 1947-ig című disszertációjának szerkesztett változata. A művet széles körben terjesztik (e sorok írója egy Libri könyvesboltban vásárolta meg), továbbá több bemutatója is volt már, az egyik többek között a Károli Gáspár Református Egyetemen.

Doktori dolgozatát Izsák a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Történettudományi Intézetének Modern Kori Történeti Tanszékén írta, az intézmény Európa és a magyarság a 18–20. században doktori programjának keretében. Könyvének bevezetőjében előrebocsátja, hogy a történettudományi szempontok mellett teológiai, vallásszociológiai és időnként politológiai kitekintést is nyújt a vizsgált témával kapcsolatban.

Mivel ebben a témában (a keresztyén fundamentalizmus kérdésében) ilyen átfogó mű még nem jelent meg magyar nyelven, és mivel progresszív oldalról már napvilágot látott egy kritikai cikk a tanulmánnyal kapcsolatban, lényeges, hogy ezen a fórumon is értékeljük, röviden kitérve az említett kritikára is.

Először a doktori értekezés pozitívumaira, majd a negatívumaira koncentrálok. Sajnos az előbbi rész terjedelme jóval rövidebb lesz, mint az utóbbié.

 

A kötet pozitívumai

A tanulmány legfontosabb pozitívuma maga a témája. Magyarországon ezt a témát még nem dolgozták fel – még részleteiben sem igazán, nemhogy egyben, a „fundamentalista mozgalom” történetét vizsgálva. Az ív, amelyet történeti értelemben megpróbál felvázolni a szerző, mindenképp elismerésre méltó: kezdve a sort a puritanizmussal, az első és a második nagy ébredés történetével, folytatva a modern fundamentalizmus gyökereinek, illetve a 20. század eleji fundamentalizmusnak a vizsgálatával, eljutva a fundamentalizmus „válságáig”, és lezárva a téma feldolgozását a fundamentalizmus újjáéledésének vizsgálatával. Ismeretterjesztés szempontjából mindenképp örömteli, hogy ezek a témák, illetve résztémák hazai környezetben is feldolgozásra kerültek. Külön kiemelném a vizsgált kérdések szociológiai és politológiai szempontjainak megjelenítését, amelyek sokszor háttérbe szorulnak a témával foglalkozó irodalmakban hangsúlyos teológiai reflexió mellett.

E sorok írója számára különösen is a dolgozat második fele volt érdekes olvasmány. Izsák Norbert részletesen bemutatja az olvasó számára az úgynevezett Norris- és McPherson-ügyet, a Scopes-pert, valamint a „fundamentalizmus újjáéledésének” nevezett korszak meghatározó személyiségeit: többek között a presbiteriánus Carl McIntire-t és az ugyancsak presbiteriánus J. Vernon McGeet. Róluk, illetve munkásságukról magyar nyelven eddig sajnos szinte semmit sem olvashattunk. Érdemes említés szintjén kitérni a dolgozat végén, függelékként bemutatott fogalmak és mozgalmak bemutatására is, amely ugyancsak hiánypótlónak bizonyul, különösen a rekonstrukcionizmusról és az alkoholellenes mozgalomról szóló értekezés. (Izsák ír még a keresztyén cionizmusról is, de ezt a témát dr. Tatai István részletesen feldolgozta már doktori dolgozatában.)

Ha alaposabban kellene kiemelnem a dolgozat tematikáját érintő pozitívumokat, mindenképp azokat a részeket említeném meg, ahol egyes teológiai meggyőződések szociális-társadalmi és politikai implikációiról van szó: például hogy milyen társadalomfilozófiai következtetések vonhatók le a diszpenzációs teológiából, különösen is annak egy fontos szegmenséből, a premillenizmusból (a szociális és gazdaságélénkítő programok vagy a munkásmozgalom és a szakszervezetiség elítélése), vagy hogy miként vezethet a strukturális bűnök, emiatt aztán a társadalmi reformok figyelmen kívül hagyásához a szabad akarattal kapcsolatos arminiánus gondolkodás (vagy akár ahhoz, hogy a legkevesebb beavatkozást várják el a mindenkori kormánytól).

Véleményem szerint a dolgozat elején található, a fundamentalizmust és az evangelikalizmust definiálni, valamint a kettőt megkülönböztetni próbáló fejezet egy része is a pozitívumok közé sorolható – legalábbis dicséretes az erre irányuló kísérlet (egy másik részét a negatívumok között fogom említeni). Igaza van Izsáknak abban, hogy az evangelikalizmus és a fundamentalizmus megértése és megkülönböztetése kulcsfontosságú a téma szempontjából – ezért valóban megpróbálja körüljárni. (Szerinte az evangelikálok sokkal kevésbé hajlanak az antiintellektualista véglet felé.) Az is jó, hogy leszögezi, hogy nem lehet monolitikus, egységes társadalmi csoportként, tömbként leírni az evangelikálokat. Valóban nem, hiszen – mutat rá Izsák – a konzervatív protestantizmus rengeteg kisebb-nagyobb csoportra oszlik, amelyek egymással is vitatkoznak. Az amerikai evangelikalizmus és fundamentalizmus szociológiai értékelése is érdekfesztő.

A dolgozat informatív része az is, ahol a szerző arról értekezik, miként alakította a szövetségteológia az Újvilágba letelepedő puritánok társadalommal és nemzettel kapcsolatos szemléletét, és ez – a puritánok felfogása – hogyan alakította később az amerikaiak sajátos nemzettudatát (bár itt is lehet negatívumokat említeni, de majd később, a kritika második részében). Elgondolkodtató, hogy a puritán teológia és szervezeti rend – a kongregacionalizmus – miként segítette az önkormányzatiság gondolatának megszületését, valamint később a politikai kormányzat kialakulását, ahogyan az is, hogyan vezetett ahhoz a puritánok bűnnel kapcsolatos radikális felfogása, abból fakadóan pedig a bűnnel kapcsolatos óvatossága (azaz hogy ha minden ember hajlamos a bűnre, akkor a politikai vezetők is), hogy lehetséges visszaélésekkel szemben óvintézkedéseket építsenek be a politikai rendszerbe, és hogy milyen hatással lehetett ez az USA alkotmányára (46. o.).

Végül külön felhívnám a figyelmet a monográfia azon részére – mondhatni, ez a személyes kedvencem –, amely az egyház és állam viszonyát vizsgálja az USA kontextusában. Az itt szereplő megállapításokat és konklúziókat találtam a legmegalapozottabbaknak, sőt érezhetően ez a szerzőnek is a legkedvesebb témája, ebben „érzi igazán otthon magát” – a felvetés aktualitásáról nem is beszélve. Egy rövid felsorolás erejéig érdemes szemlézni, milyen kérdéseket boncolgat: Mi volt a különbség az Amerikába érkező puritán zarándok atyák és az alapító atyák állam és egyház viszonyát érintő felfogásában? Miért igyekeztek az alapító atyák élesen elválasztani egymástól a kettőt (innen a válaszfal kifejezés)? Hogyan járult hozzá a felvilágosodás és a modern demokratikus elgondolások a vallási tolerancia megteremtéséhez Amerikában? Miért fogadták el később a protestáns csoportok a korai liberálisok vallásszabadságról alkotott álláspontját? Mit értett Jefferson elnök az első alkotmánykiegészítés (vagy alkotmánymódosítás) vallási záradékán? Hogyan értelmezte ő maga és hogyan értelmezték mások, evangéliumi és fundamentalista keresztyének egykor és ma?[1] Mit jelent az egyház és állam „puha” elválasztásának nézete, amelyet több konzervatív jogtudós is képvisel?[2]Honnan származik a „válaszfalmetafora”, kire vezethető vissza? Hogyan segítette elő a keresztyénség demokratizálódása a politika demokratizálódását az USA-ban az 1800-as évek végén, és hogyan járult hozzá a protestáns hit az amerikai demokrácia növekedéséhez? Miért hatotta át az amerikai külpolitikát az elmúlt évszázadokban az a teológiai meggyőződés, miszerint a konfliktusokban mindig az USA a hibátlan fél, és milyen, a nemzet szerepével kapcsolatos meggyőződésre vezethető vissza ez az elgondolás? Miért gondoltak úgy sokan Amerikára, mint keresztyén országra, és miért tulajdonítottak maguknak az amerikaiak nemzeti szinten isteni elhívást, honnan ered e messianisztikus küldetéstudat? Hogyan, illetve milyen formában képzelhető el baráti viszony az egyház és az állam között úgy, hogy közben ragaszkodunk az egyház és állam szétválasztásának elvéhez? Hogyan alakult ki az amerikai társadalomra jellemző, úgynevezett „állampolgári vallás”, és mik az ismérvei? Hogyan járult hozzá az egyház és állam szétválasztásának elve az öngondoskodás és az önkéntesség megerősödéséhez és ezáltal az evangelikál irányzat drámai növekedéséhez? Stb.

Akit érdekelnek a felsorolt témák, annak mindenképp érdemes fellapoznia Izsák Norbert disszertációját.

 

A kötet negatívumai

Koncepcionális hibák

Először is, (legalábbis véleményem szerint) komoly koncepcionális hibái vannak a dolgozatnak. Az egyik az, hogy a jelen felől közelít a múlthoz. Ez összefüggésben áll azzal, hogy Izsák érdeklődését a dolgozat bevezetésében szereplő vallomása szerint először a vallás és politika keresztmetszete keltette fel (állítása szerint legelőször az amerikai elnökök hitéről akart írni). Miután ejtette a témát, arra gondolt, hogy a vallásos jobboldal (religious right) felemelkedésének történetét írja meg, kutatásai közben azonban érdeklődése a fundamentalizmus irányába tolódott el, hiszen – ahogy írja – „a vallási fundamentalizmus dinamikájának megértése nélkül […] lehetetlen megérteni a vallásos jobboldal térnyerését” (8. o.). Emberi szinten természetesen érthetők ezek az irányváltoztatások, csakhogy az egész dolgozaton az érződik, mintha korábbi kedvenc témájának hermeneutikai szűrőjén keresztül vizsgálta volna az új témáját. Mintha az utóbbiba „szuszakolta volna bele” az előbbit, ha már mindkettő érdekli, és valamennyire össze is fonódik a két téma. Valószínűleg a vallásos jobboldal irányában tanúsított erősen negatív attitűdjéből ered az egész dolgozaton átsütő, a fundamentalizmust érintő ellenszenv. Az érzésekkel önmagában persze nincs semmi probléma – emberi mivoltunk részét képezik –, de amikor egy kellő távolságtartást és objektivitást igénylő, történeti jellegű, tudományos igényű munkán is kiütköznek, ráadásul több esetben feltűnő és zavaró módon, ott érdemes lenne önvizsgálatot tartani: őszinte-e a téma iránti érdeklődése, vagy személyes negatív élményei és ellenérzései alátámasztásának, illetőleg megideologizálásának céljából foglalkozik-e a témával.

E jelenség eklatáns példája a bevezetőben szereplő egyik meglehetősen furcsára sikeredett kijelentése, amely „a fundamentalista” ember pszichológiai, illetve antropológiai profilját hivatott felskiccelni: „…a fundamentalisták lehetnek kedves emberek, ösztövér aszkéták, jól táplált, mennydörgő hangú prédikátorok és komplett pszichopaták. És ezek egyvelegeként bármi előfordulhat.” Nos, ilyen kirohanások egy doktori disszertációban véleményem szerint ugyancsak idegenül hangzanak (egy esszében, tárcában még elférnek, a bulvárlapok hasábjain minden további nélkül), annál is inkább, mivel ennek a konkrét mondatnak a stílusa a húszas-harmincas évek uszító, antiszemita ponyvairodalmának stílusát idézi. Cseréljük le a fundamentalistát zsidóra vagy akár valamelyik magyarországi felekezet képviselőjére, és rögtön látni fogjuk, mennyire abszurd ilyen mondatokat elhelyezni egy tudományos igénnyel fellépő értekezésben. Efféle kérdések merülnek fel az olvasóban: Mi ez a hangnem? Honnan ez a pikírt stílus? Miért van erre szükség?

Ennek fényében különösen érdekes és elgondolkodtató Izsáknak a fundamentalizmusra adott definíciója: „A modernizmus, a bibliakritika stresszt, szorongást váltott ki sok amerikai keresztényben, akiknek egy része a modernizmust mindenestül elutasította, és ebből fakadóan sajátos antiintellektualista hozzáállást […] dolgozott ki.” (12. o.) A bevezető kapcsán számomra úgy tűnik, hogy elsősorban Izsákból váltanak ki stresszt és szorongást az úgynevezett fundamentalisták – mivel mással lehetne magyarázni dehonesztáló hangvételét?

Továbbmenve, nem derül ki, hogy kinek a nézőpontjából ír Izsák: a történész, a teológus, a pszichológus, a szociológus vagy pedig a (negatív értelemben) „fundamentalista” közössége miatti ekkleziogén neurózisban szenvedő egyháztag szempontjából? Ha a történész aspektusából, akkor érthetetlen a szövegből újra és újra előszüremkedő, sokszor kínosan ironizáló hangvétel. Ha a pszichológuséból (már eleve pszichológiai jellegű definíciót ad a fundamentalizmusra: „…abból indulok ki, hogy a fundamentalizmus dualista világnézetet képviselő, szorongásvezérelt válasz a modernizmusra”), akkor érthetetlen, hogy miért nem tartalmaz a dolgozat egy a kérdést direkt ebből a szempontból boncolgató fejezetet (pl. Az intoleráns egyházi mozgalmak pszichológiai mozgatórugói címmel), természetesen tényekre – kutatásokra, felmérésekre – történő bőséges hivatkozással, bizonyítva, miért feltételez minden esetben valamiféle pszichológiai kórismét a történelmi hitelvekhez történő ragaszkodás (a konzervatív teológiai látásmód), illetve az azok támadásokkal szembeni védelme.

Találunk ugyan egy Lélektani tényezők című fejezetet, de Izsák abban sem igazolja tézisét, egyszerűen csak legelső mondatában deklarálja: „…válság idején természetes emberi reakció, hogy múlthoz fordulunk támogatásért. A fundamentalisták is ezt tették, teszik a modern Amerikában.” És milyen válságtényezők generálták a keresztyénekben a stresszt? A válasz: a háborúkon és a politikai konfliktusokon túl (konzervatív keresztyén szempontból) az erkölcsiségnek és az istenességnek a csökkenése, az iskolai oktatás szekularizációja, az abortuszhoz fűződő, valamint a homoszexuális jogok terjedése. A bonyolult helyzetet – állítja Izsák –, azaz az élet komplexitása okozta stresszt segítenek feldolgozni a leegyszerűsítő világképből fakadó egyszerű válaszok (110. o.). Furcsa, hogy Izsákban – aki egyébként a Pünkösdi Teológiai Főiskola oktatója, és „civilben” elvileg evangéliumi hívő – fel sem merül, hogy a konzervatív protestantizmus reakciója egy, a történelmi keresztyénség meggyőződéseihez való ragaszkodásból fakadó szükségszerű, elsősorban teológiai és világnézeti természetű reakció volt. Izsák szerint tehát az abortusz és a homoszexualitás jelensége, illetve a hozzájuk kapcsolódó jogok az élet komplexitásához tartoznak, az ezzel szembeni reakció a keresztyénség részéről viszont nem több, mint a stressz oldására szolgáló leegyszerűsítő világnézetekkel való azonosulás.

Elvileg – doktori programjára tekintettel – a történettudományi szempontoknak kellene érvényesülniük, de azok megkövetelnék az objektív, kiegyensúlyozottságra törekvő – ha úgy tetszik, a választott témájával kapcsolatos moderált – látásmódot. Ez a látásmód azonban hiányzik a megfogalmazásból (persze mindig hozzáteszem: meglátásom szerint), aminek oka az elsődleges irodalom hiányával magyarázható, hiszen így a szerző nem tudja leellenőrizni, saját, egyéni olvasmányélményein alapuló bázistudásán lemérni a másodlagos irodalmak kijelentéseit. Ugyanis Izsák szinte kizárólag másodlagos irodalmat használ – azaz a fundamentalizmus történetéről szóló, a fundamentalizmus történetét feldolgozó munkákat. A másodlagos irodalmak kritikátlan átvétele és parafrazeálása óhatatlanul ahhoz vezet, hogy a tudományos dolgozatba vegyítve belekerülnek megalapozott kijelentések, mendemondák, előítéletes kijelentések, a vizsgált anyaggal kapcsolatos, soha nem verifikált, közhelyszerű toposzok, valamint néhol direkt rosszindulatú pletykák és a bulvárra jellemző, hangzatos, de felszínes tartalmak is. A dolgozat minősége ezért hullámzó – attól függ, épp melyik szerzőt idézi, illetve melyik másodlagos irodalom szövegét foglalja össze.

Ezen azonban vétek volna ilyen könnyen túllendülni. Egyszerűen megdöbbentő, hogy ebben az USA-beli fundamentalizmus történetét feldolgozó tudományos műben elvétve sem találni elsődleges irodalmat – sem a puritánoktól, sem az első és a második nagy ébredés vezető személyiségeitől (Edwardstól, Whitefieldtől, Finney-től stb.), sem a presbiteriánus princetoni teológusoktól, sem a diszpenzacionalistáktól, sem a fundamentalizmus újjáéledésének vezéregyéniségeitől (Carl McIntire-től, J. Vernon McGeetől). Egyrészt érthetetlen, hogy miért hiányzik a vizsgált téma elsődleges irodalma, az ráadásul kifejezetten zavaró, hogy amikor az Izsák által parafrazeált másodlagos irodalmakban szerepel a felsorolt szerzők valamelyikétől egy idézet, rendszerint nincs feltüntetve az eredeti forrás a disszertációban, tehát 1) az olvasó nem tud utánanézni annak, hogy honnan, melyik műből származik az idézet (csak akkor, ha felüti az Izsák által parafrazeált másodlagos szerző művét); 2) azt sem tudja leellenőrizni, hogy egyáltalán helyesen idézi-e az adott személyt a másodlagos irodalom.

Ehhez képest csekélység, hogy azokra az elsődleges forrásokra sem utal sehol – még lábjegyzetben sem –, amelyek évekkel ezelőtt megjelentek már magyar fordításban is, így az olvasó még véletlenül sem tud utánanézni az idézett műveknek.

Itt el is érkeztünk a dolgozat legnagyobb hiányosságához: Izsák nem adja jelét annak, hogy ismerné a fundamentalistákat első kézből, csak áttételesen, néhány fundamentalizmusról szóló mű alapján. Ez persze nem meglepő annak tükrében, ahogyan a fundamentalistákról gondolkodik (és mindenkiről, akit retrospektív módon rokonít velük: a puritánokat, az első és a nagy ébredés képviselőit stb.). Őszintén kérdezem: hogy lehet tisztességgel feldolgozni egy témát kizárólag másodkézből vett információkat alapul véve?

Egy példával érzékeltetve a problémát: tegyük fel, hogy valaki Jane Austen regényei alapján szeretné bemutatni a 18. századi Anglia vidéki nemességét, mindezt úgy, hogy nem ismeri behatóan a regényíró műveit, csak a róluk szóló és azokat elemző, illetve pozitívan vagy negatívan értékelő másodlagos irodalmat. Hogyan tud így egyáltalán a szerző egyéni reflexiókat megfogalmazni, hogyan képes megszűrni, súlyozni vagy elvetni a szakirodalomban szereplő kijelentéseket, sőt összevetni őket Jane Austen regényeinek tartalmával, majd ezek alapján levonni saját, témára vonatkozó, megalapozott konklúzióit?

Izsák munkamódszere tehát valószínűsíthetően az volt, hogy vette a tárgyhoz kapcsolódó leíró, ismeretterjesztő műveket, és parafrazeálva vagy lefordítva összefésülte a vonatkozó fejezeteiket, részleteiket. Ez lábjegyzetelési „rendszere” vagy inkább „szokásai” alapján is valamennyire lekövethető. Gyakorlatilag hiányzik a saját anyag a dolgozatból: minden egyes bekezdés végén található hivatkozás. Természetesen elvárt, hogy minden forrás fel legyen tüntetve, de igen furcsa, amikor egy oldalon négy hivatkozás is szerepel ugyanattól a szerzőtől – ezek alapján felvázolható, hogy épp melyik mű parafrázisa tölti ki a lapokat.

Ebből kifolyólag Izsák Norbert disszertációjának tartalmát jobban kifejezte volna a következő cím: Az amerikai fundamentalizmus történetéről szóló művek tartalmának összefoglalása vagy bemutatása vagy Hogyan látják az amerikaiak saját történelmük egy részét?.

Egyébként még ha így jár is el a szerző – végül is megteheti –, akkor is közölnie kellene, hogy milyen szűrő vagy szisztéma alapján állította össze a másodlagos irodalmak listáját dolgozatában, azaz hogy miért éppen ezen művek alapján mutatja be a fundamentalista mozgalmat a nagyérdeműnek.

És most következzen egy érdekesség, vagy ha úgy tetszik, mesébe illő fordulat: ha van valaki, akinek a gondolkozása diametrális ellentétben, a lehető legtávolabb áll e kritika megfogalmazójának felfogásától, az a progresszív eszméket valló Monostori Tibor, a Magyarországi Református Egyház extagja, de még ő is ezt írja Izsák disszertációjáról szóló kritikájában: „A kötetből nagyon hiányoznak az elsődleges források, és nehéz szívvel mondom, hogy ez inkább egy ismeretterjesztő munka. A fundamentalista, evangelikál és progresszív szerzők amerikai levéltári hagyatékai óriási mennyiségben elérhetőek […]. Ez a hiány még védhető azzal, hogy Amerika messze van (bár Izsák volt kint hat hetet az USÁ-ban [sic!]), az már kevésbé, hogy ezeknek a szerzőknek a kiadott, korabeli munkáiból is alig idéz, jobbára kizárólag a szakirodalmat rendszerezi és foglalja össze. Meg lehetett volna ezt oldani úgy is, hogy az ne feszítse szét a kötet kereteit és az olvasó is értékelte volna. Semmi nem pótolja az eredeti, autentikus dokumentumokat.”

Monostorinak igaza van, bár némileg visszafogja magát – majd kitérek rá később, hogy miért. Csatlakozva Monostorihoz, de kicsit markánsabban fogalmazva tehát azt mondhatjuk, hogy ez a mű a szerző munkamódszerét és a dolgozat tartalmát tekintve kompiláció.

Mindezeken túl – még ez is a módszertanhoz tartozik – egészen világosan látszik, hogy Izsák nem ismeri vagy egyszerűen negligálja a témába vágó magyar nyelvű teológiai szakirodalmat. Ma már magyar nyelven is, magyar és külföldi szerzőktől egyaránt elérhetők teológiai szakcikkek, online írások és monográfiák a puritanizmusról, az amerikai földrészen végbement ébredésekről, Edwardsról, Whitefieldről, a diszpenzacionalizmusról, a premillenizmusról, a rekonstrukcionizmusról vagy a pünkösdi mozgalom kezdeteiről. Ilyenek nem kerülnek elő Izsák értekezésében, még csak utalás szintjén sem. A kivételt saját cikkeire vonatkozó hivatkozásai jelentik.

James Barr Fundamentalizmus című művére például többször is hivatkozik a tanulmány szerzője (bár ne tenné), annak is az angol eredetijére, jóllehet a mű 2019-ben megjelent magyar fordításban a Luther Kiadó gondozásában. Izsák disszertációja viszont 2021-ben látott napvilágot, és bár kutatásai során valószínűleg korábban jegyezte le a Barr művéből átvett gondolatokat, ilyenkor, ha közben elérhető a magyar nyelvű verzió is, illik frissíteni a hivatkozásokat, illetve ha vannak, az idézeteket is. Azt már csak mellékesen jelzem, hogy Barrhoz egyébként is óvatosan kellene nyúlni. Nem szívesen hivatkoznak ma már rá liberális körökben sem, ennek oka pedig egyrészt szűklátókörűsége (számos mértékadó evangéliumi szerzőt és művet nem ismer, illetve negligál, pl. John Stott, F. F. Bruce, E. Earle Ellis, Ralph Martin, G. W. Bromiley, Howard Marshall stb. alakját és műveit), valamint elfogult, ráadásul kíméletlen a stílusa. Említett műve hemzseg az ízléstelen kiszólásoktól, durva karikatúráktól, túlzásoktól, sőt sok esetben rosszindulatú gúnyolódásoktól. Teszi mindezt úgy, hogy jóval elnézőbb a liberális teológia abszurd túlkapásaival szemben. Barr könyve – bár stílusa indulatvezérelt kirohanásai és pikírt megjegyzései miatt néhol egyenesen szórakoztató – nem a liberális álláspont mellett érvel, hanem csupán arra törekszik, hogy a fundamentalizmust szitokszóként használva lejárassa mindazokat, akik vallják a Szentírás tévedhetetlenségét, valamint nem fogadják el a teológiai liberalizmus „vívmányait”.

De továbbmenve: problematikus Izsák disszertációjának felépítése is: tulajdonképpen szendvicsszerkezete van (ez egy doktori dolgozat esetében természetesen nem meglepő): bevezetéssel kezdődik, azután következik a különféle témákat leíró rész, végül összegzéssel zárul. A gond az, hogy mintha hiányozna a disszertáció esetében magától értetődő problémafelvetés. A doktori dolgozat lényege, hogy valamiképpen hozzájárul a tudomány – egy adott tudományterület – előrelépéséhez azáltal, hogy megoldást kínál egy artikulált és valós problémára. Én ilyet nem találtam Izsák dolgozatában, hacsak nem azt a pszichológiai jellegű tételmondatot, hogy a fundamentalizmus a változásra („a modernizmusra”) adott szorongásvezérelt reakció, de ez a gondolat sem új (Barr maga „patológiás állapotnak” nevezi a fundamentalista attitűdöt), hanem általánosan bármely vallási szélsőséggel kapcsolatban gyakran hangoztatott toposz. Az tehát, hogy a fundamentalizmus történetét tekintve válaszreakció a modernizmus keresztyénséget érintő hatásaira és következményeire, jól ismert tény volt eddig is, mondhatni közhely. De annak bizonyítása – ahogy erre korábban már utaltunk –, hogy ez pszichológiai tekintetben a szorongásból fakad, egyszerűen elmarad. Izsák axiómaként előre megfogalmazza azt, amit elvileg bizonyítani szeretne. Abból indul ki, amit be akar mutatni. Másképp fogalmazva: dolgozata elején azt tekinti evidenciának, aminek bizonyítása épp kitűzött célja. Ezt írja a bevezetőben: „…abból indulok ki, hogy a fundamentalizmus […] szorongásvezérelt válasz a modernizmusra.” Az összefoglalásban pedig így fogalmaz: „…arra jutottam, hogy a fundamentalizmus a modernizmusra adott szorongásvezérelt válaszként értelmezhető leginkább.” (Igaz, ez az utóbbi mondat hiányzik magából a doktori dolgozatból, csak a könyvformátumban szerepel.) Arra jutott, amiből kiindult. A kör bezárult.

Fent említett kritikájában Monostori Tibor nem véletlenül írja, hogy „ez inkább egy ismeretterjesztő munka”. Ez igaz a disszertációra és a disszertáció szerkesztett változataként publikált könyvre is. Igaz, maga Izsák is elismeri ezt. Beismeri: megelégedett azzal, hogy bemutassa a 20. századi amerikai keresztyén vallási fundamentalizmus gyökereit, és hogy módszere „egy meglehetősen széles forrásbázis szintetizálása” volt. Ez lehet legitim cél, csakhogy – ahogy erre korábban már kitértünk – ehhez is megkerülhetetlen az elsődleges forrásanyagok ismerete. Nem elég a témával foglalkozó másodlagos irodalmak vonatkozó részeinek parafrazeálása és összefésülése.

Igazából a tartalmat, az egyes fejezeteket vagy a bennük szereplő állításokat érintő minden kritikai észrevétel ezekből a módszertani kisiklásokból fakad.

Egy-két konkrétum

Csak szúrópróba-szerűen sorolok pár dolgot – azokat, amelyek a könyv olvasása során feltűntek számomra.

Izsák többször is utal a The Fundamentals (teljes címe magyarra fordítva: Fundamentumok – Bizonyságtétel az igazságról) című kiadványra, konzekvensen „pamfletsorozatnak” bélyegezve. Gondolom, azért teszi, mert az általa használt másodlagos irodalmak egyike is így nevezi e kiadványt. A pamflet szónak a magyar nyelv értelmező szótára (A magyar nyelv értelmező szótára, I–VII. Kötet, Akadémiai Kiadó) szerinti jelentése a következő: ’valamely közérdekű tárgyról vagy közéleti személyről szóló gúnyos hangú, támadó jellegű röpirat’. Sajnos ez a szóhasználat megint csak arról tanúskodik, hogy Izsák nem ismeri, nem olvasta ezt a téma szempontjából kulcsfontosságú és megkerülhetetlen irodalmat. Pedig megtehette volna, hiszen tud angolul (többek között tolmács), de a Fundamentumok kilencven esszéje közül legalább huszonegy már magyar nyelven is megjelent az Evangelikál Csoport Egyesület honlapján. Tény, hogy e művek közül nem egy erősen apologetikus hangvételű, de komoly tudományos teljesítmény áll az egyes írások mögött.

Hadd idézzek most egy korábban ezen a honlapon megjelent interjúból: „…a Fundamentumok esetében a 20. század elejének egyik figyelemre méltó irodalmi projektjéről van szó. […] A projektet a Los Angeles-i Bibliaintézet, a később Biola Egyetemként elhíresült képzési intézmény alapítója, Lymen Stewart ötlötte ki és finanszírozta, egyfajta mozgalomként, konzervatív evangelikál szerzők hálózatát mozgósítva, védelmezve a Szentírás ihletettségét és tekintélyét, valamint a történelmi keresztyén hit alapdoktrínáit. 90 esszéről beszélünk, amelyek először folyóiratformátumban jelentek meg. Mindegyiket neves teológusok és vallási vezetők írták a világ minden tájáról. Több mint 3 millió példányban jelentették meg őket, ingyenesen (!) terjesztve szemináriumi professzorok, teológushallgatók és laikus egyházi vezetők között angol nyelvterületen. Hatása azonnal megmutatkozott, de hosszú távú hatását vizsgálva is kijelenthetjük, hogy történelmi jelentőségű volt. A később 12, majd 4 kötetben megjelentetett formátumot keresztyén történészek a 20. század 40 legjobb keresztyén könyve közé sorolták a World Magazine megbízásából készült rangsorban. Ezen a listán szerepelnek még többek között Dietrich Bonhoeffer, Alekszandr Szolzsenyicin, C. S. Lewis és C. K. Chesterton művei is. …hiba lenne azt gondolni, hogy a Fundamentumok esetében a bibliai témák szimpla biblicista kifejtéséről van szó. …hangsúlyozni kell – ezt a hozzáértő kritikusok is aláírják –, hogy ezek az írások nagyobb részt a konzervatív református Princeton Seminary oktatói gárdájához köthetők, illetve más neves, különféle protestáns felekezeteket képviselő teológiai professzorokhoz, akik az angolszász kultúrkörben tevékenykedtek. Tehát akadémiai színvonalúak ezek az írások. A szerzők hermeneutikája hasonlít a Gerhard Maier-féle történeti-bibliai megközelítéshez vagy a kortárs történeti-teológiai megközelítést alkalmazó német nyelvű kommentársorozathoz (lásd Historisch-Theologische Auslegung), amely jelenleg messze az egyik legnívósabb kommentársorozat német nyelvterületen. A szerzők mind jól ismerték az empirikus tudományok és az archeológia aktuális eredményeit. Hogy csak két szerzőt említsek: az amerikai kálvinista Benjamin Warfield és a skót, ugyancsak kálvinista James Orr világszinten ismert és elismert szaktekintélynek számítottak a maguk kutatási területén. Egyébként a német és az angolszász magaskritika eredményeivel is tisztában voltak, magát a megközelítési módot és annak túlzó következtetéseit viszont elutasították. A Fundamentumok tehát nem tudományosságot mellőző pamfletirodalom, ahogy azt sajnos egyes kritikusok gondolják. […] Ennek fényében nem meglepő, amit George Marsden ír (aki, ugye, a keresztyén fundamentalizmus egyik nemzetközi hírű kutatója és szaktekintélye): annak, aki elolvassa a Fundamentumokat, fel fog tűnni a benne szereplő esszék mértékletessége a későbbi fundamentalista írásokhoz képest. A projekttel kapcsolatos levelezések és a szerkesztőségi beszámolók feltárják, hogy a szerkesztők, illetve az esszék szerzői mennyire ügyeltek a megfelelő hangnemre, a vállalható temperamentumra, a tények igazolhatóságára, az ezek mellett felhozott érvek megalapozottságára. Nem véletlen, hogy még a kritikusok is pozitívan nyilatkoztak a Fundamentumokban szereplő írások stílusáról. Pozitívan értékelték a szerzők ősi szövegekkel kapcsolatos filológiai felkészültségét, valamint a német teológiai áramlatokban való jártasságát.”

A következő probléma definíciós jellegű, és a dolgozat első részét érinti. Izsák – teljesen jogosan – megpróbálja definiálni és elkülöníteni egymástól az evangelikalizmus és a fundamentalizmus fogalmát (ezt pozitívumként említettem korábban). Igen ám, csak nem nagyon derül ki, micsoda önmagában a fundamentalizmus mint hittartalom, mint teológia. Izsák végig inkább mentalitásként utal a fundamentalizmus, illetve a fundamentalista szavakra, lásd: „A fundamentalizmus a vallási militáns gondolkodásnak és viselkedésnek egy jól felismerhető̋ mintázata.” (12. o.) Nem vizsgálja, milyen jelentésmódosuláson ment keresztül a fogalom az idők során (mondjuk 1920-tól kezdve).

Érdekes módon a könyvbemutató kapcsán rendezett beszélgetésen Sitku Tibor, a PTF tanára is ráérzett erre a definíciós problémára („a fundamentalizmus teológiai mozgalom, egy mozgalom, egy érzelmi alapon álló dolog…”?) , de többszöri nekifutásra sem járt nagyobb sikerrel, mint a jelen kritika szerzője. Sőt, egészen meglepő módon a feltett kérdésre Izsák – ne feledjük, direkt egy, a fundamentalizmusról szóló könyv szerzője – a következő választ adja: „Ha definiálnom kellene – erre azt hiszem kellett írnom valami egymondatos frappáns dolgot, ezt Ittzés Gábor kérte opponensemként számon rajtam, és szerencsére bekerült a könyvbe –, a modernizmus elleni zsigeri ellenállás.” Adódik a kérdés: hogy lehet az, hogy a meghatározás utólag került csak a könyvbe, miközben ennek kellene lennie egy adott témát feldolgozó tudományos mű nulladik lépésének?

Érintettük már, hogy milyen hermeneutikai zavart okoz, ha a jelenből próbáljuk vizsgálni a múltat – olyan értelemben, hogy egy egykor és ma is meglévő, de nagy jelentésváltozáson (vagy ‑bővülésen) keresztülment fogalommal próbálunk leírni múltbéli történéseket, folyamatokat, összefüggéseket. Izsák ezt teszi a fundamentalizmus fogalmával. Annak mai, alapvetően negatív tartalmát projektálja vissza a múltba, ezért „elemi érdeke”, hogy mindenkin és minden csoportosuláson, aki és amely csak kapcsolatba hozható végig a történelem során a konzervatív protestánsokkal, kimutassa az intoleráns, kirekesztő viselkedésjegyeket – legyenek azok a puritánok, az ébredések vezéregyéniségei, a diszpenzacionalisták stb. Ugyanakkor végig homályban marad, hogy maga a szó hittartalmat, teológiai meggyőződést, avagy magatartás, hozzáállást jelöl-e. Ez nem segíti a tájékozódást. Beszél például „fundamentalista ideológiáról”, de nem nagyon derül ki, mit ért alatta.

Izsák úgy viszonyul a témához, mintha létezne általános vallási fundamentalizmus és azon belül iszlám, buddhista, hindu és keresztyén fundamentalizmus. Egy korábbi, a hivatkozott oldalon megjelent interjúból idézek ismét: „A fundamentalizmus mint kifejezés az elmúlt két évtizedben, különösen a 2001. szeptember 11-ei terrortámadást követően került előtérbe, egyértelműen az iszlám fundamentalizmus miatt. Sokak számára egyenlővé vált a vallási fanatizmussal, illetve a hitelvek melletti állhatatos kiállásból fakadó erőszakkal. Mintha az egyik – ragaszkodni bizonyos dogmákhoz – mindig egyet jelentene azzal, hogy az ember fegyverrel harcol azok érvényesüléséért. Végső soron »vallásos terrorizmust« jelölő (szitok)szóvá vált az átlagember számára, de mérsékeltebb formája sem túl kedvező: az intoleráns, párbeszédre képtelen dogmatizmust jelöli. Így fordulhat elő, hogy a szónak többféle jelentésárnyalata létezik, és a különféle diskurzusok résztvevői sem egységes jelentéssel használják, azaz mindenki mást ért alatta. Ugyanakkor éppen pejoratív jelentése miatt vált közkedvelt címkévé a politikai-társadalmi térben, amelyet könnyen rá lehet ragasztani azokra a csoportokra, akik állhatatosan ragaszkodnak elveikhez. Használata gyakran feltételezi, hogy az adott csoport – az elveihez való ragaszkodásából fakadóan – igazságmonopóliumának érvényesítése érdekében feltétlenül politikai hatalomhoz és állami szinten érvényesülő erőszakhoz folyamodik majd. A szó tehát az évek, évtizedek során szemantikailag jelentősen módosult, de látnunk kell, hogy eredetét tekintve pozitív jelentéssel bír.”

Egy, a keresztyén fundamentalizmus történetéről szóló tudományos munka nem spórolhatta volna meg ezt a tisztázó munkát. De Izsák nem disztingvál, így nem is szán időt a fundamentalizmus fogalmának pozitív jelentéstartalmára. Ahogyan az előbb említett cikk is rámutat: „Történelmi hátterét tekintve e fogalom az alapvető, megmásíthatatlan és lecserélhetetlen keresztyén tantételeket, illetve hittételeket jelölte – illetve azok mozgalmát, akik ezekhez ragaszkodtak – és semmiképp sem azok erőszak általi érvényesítését valamilyen közösségen belül. Ez a jelentése az angolszász világon kívül igencsak feledésbe merült, így hazánkban is. Ha egy laikusnak akarnánk a végletekig leegyszerűsítve átadni a keresztény fundamentalizmus valódi lényegét (legalábbis annak eredeti értelmét alapul véve), akkor úgy lehetne leírni, mint a keresztyének azon csoportját, akik hűségesen ragaszkodnak Isten igéjéhez teológiai és társadalmi kérdésekben, és nem engedik, hogy az adott kultúra, érdekcsoportok vagy társadalmi normák hatására eltorzítsák a Szentírás tanítását. Sajnos e fogalom valódi tartalmát […] egyes megszólalások, monográfiák és tanulmányok nem igazán veszik figyelembe, mégpedig azért nem, mert a fundamentalizmus fogalmának és történetének egyes aspektusait nem ismeri vagy keveri a hazai teológusok többsége, vagy különböző okokból szándékosan össze akarja mosni más szélsőséges vallási fundamentalizmusokkal.”

Idézhetnénk ezen a ponton például John Stottot is, aki így magyarázza a szó eredetét (utalva a már említett Fundamentumok című kiadványra): „A »fundamentalizmusnak«, amelyet ma gyakran használnak teológiai csúfnévként, tiszteletre méltó eredete volt. Egy tizenkét papírkötésű könyvből álló sorozatról kapta a nevét, amelyet 1909 és 1915 között Lyman és Milton Stewart, a Dél-Kaliforniából származó testvérpár terjesztett. Mindegyik könyvecske több, különböző szerzőkből származó írásból állt, ezek milliószámra jártak kézről kézre ingyenesen. A bennük tárgyalt »fundamentumok« olyan alapvető keresztyén igazságokat tartalmaztak, mint a Szentírás tekintélye, Jézus Krisztus istensége, testet öltése, szűztől való születése, áldozati halála, testi feltámadása és személyes visszajövetele, a Szentlélek, bűn, megváltás és ítélet, imádat, világmisszió és evangelizáció. A »fundamentalista« szót azért alkották meg, hogy azokat jelöljék vele, akik hisznek a keresztyén hit alapvető kijelentéseiben.”[3]

 

(A kritika II. része)

Hivatkozások:

[1] James Dobson evangelikál pszichológus, a Focus on the Family elnevezésű szervezet vezetője szerint „az egyház és állam elválasztásának alapelve nem arra vonatkozik, hogy a vallásos embereket kizárják a kormányból, hanem hogy megvédjék a vallást a kormányzati befolyástól” (89. o.).

[2] William A. Renquist, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának korábbi elnöke úgy vélte, hogy „jóval korlátozottabban kellene értelmezni az állam és egyház elválasztását, a »fal« csupán az államegyház létrehozását tiltja, de nem ragaszkodik a kormányzat semlegességéhez vallási ügyekben, és azt sem tiltja, hogy a központi kormányzat támogassa a vallást.” (90. o.)

[3] Stott, John: Egy az Úr, egy a hit. Az evangéliumi mozgalom hitvallása. Harmat Kiadó, Budapest, 2002. 22–27. o.

Hozzászólás írása