Kevin DeYoung: Vajon minden bűn egyenlő Isten szemében?

Sok keresztyén ragaszkodik ahhoz a téves elképzeléshez, hogy Isten szemében minden bűn egyenlő. Egyes keresztyének téves teológiai okfejtés alapján fogadják el ezt a meggyőződést: „Ha minden bűn örök ítéletet érdemel, akkor minden bűnnek egyformán szörnyűnek kell lennie” – mondják. Mások apologetikai megfontolásból hirdetik ezt a nézetet: „A te bűneid sem rosszabbak, mint bárki más bűnei.” Megint mások azért gondolják, hogy minden bűn egyenértékű, mert úgy érzik, ezt követeli meg a valódi alázatosság: „Ki vagyok én, hogy azt gondoljam, hogy az én bűneim kevésbé utálatosak, mint bárki máséi?” – kérdezik. Bár ezek az érvek érthetők és bizonyos értelemben méltányolhatók is, a Szentírás tanúságtétele és az egyház hitvallásainak tanítása másról árulkodik.

Bizonyos, az üdvtörténet szerves részét képező tények világossá teszik, hogy egyes bűnök rosszabbak, mint mások. Nézzünk meg néhány példát.

• A mózesi törvény más-más vétségekért különböző büntetéseket írt elő, és különböző áldozatokat és fizetségeket követelt meg a jóvátétel érdekében.
• A mózesi törvény különbséget tett „nem szándékos” és „szándékos” bűnök között is (4Móz 15,29–30).
• A bálványimádás és a szándékos lázadás vétke miatt jóval súlyosabb vádakkal illették Izrael és Júda királyait, mint azért, hogy nem távolították el a „magaslatokat” az országból.
• Isten haragja gyakran kifejezetten a nép vezetői ellen irányult. Vagyis a király, a papok vagy a vének bűne nagyobb ítéletet vont maga után, mint a köznépből valókéi.
• Jézus figyelmeztetett, hogy azoknak a városoknak, amelyekben csodákat tett, súlyosabb ítéletben lesz részük, mint Sodomának és Gomorának (Mt 10,15).
• Jézus súlyosabb bűnnek tartotta Júdás árulását, mint más bűnöket (Mt 26,24).
• Isten haragja különösen akkor gerjed fel, ha gyermekek, gyengék vagy gyámoltalanok ellen követnek el bűnöket (Jer 32,35; Mt 18,6; Lk 20,47).
• Úgy tűnik, hogy a kiközösítést csak a legkirívóbb bűnök esetére tartogatták (1Kor 5,1–13).
• Kornéliusz kegyes és istenfélő embernek számított (ApCsel 10,2). Bár nem a jócselekedetei révén üdvözült, még a nem keresztyének között is van különbség aszerint, hogy valaki tisztességes ember vagy elvetemült, gyalázatos gazember.
• Jakab azt tanítja, hogy a bűnök esetében megfigyelhető egyfajta fokozatosság: a csábító kísértésektől a kívánságok belső táplálásán át a külső cselekedetekig, el egészen a végső halálig (Jak 1,14–15).
• János szerint van olyan bűn, amely halálra vezet [más fordításban: „halálos bűn” – a ford.], ugyanakkor azt is mondja, hogy nem minden bűn vezet halálra (1Jn 5,16).

A Bibliának egyszerűen nincs értelme – sem a mózesi törvénynek, sem a kiközösítésnek, sem az egyházfegyelemnek, sem az arra vonatkozó gyakori figyelmeztetéseknek, hogy bizonyos vétkekért ítélet jár –, ha minden bűn egyaránt gyalázatos Isten szemében. Valójában az életnek sincs értelme, ha minden bűn egyenlő. A szülők sem ugyanúgy fegyelmezik gyermekeiket minden engedetlenségért. A munkáltatók sem ugyanazokat a büntetőintézkedéseket róják ki a vállalati szabályzat egyes áthágásaiért. A bűnüldöző szervek sem kezelnek minden kihágást egyformán. Igazságszolgáltatási rendszerünk sem ugyanazokat a büntetéseket szabja ki minden egyes szabálysértésért. Mindannyian ösztönösen érezzük, hogy egyes vétkek rosszabbak, mint mások.

Ha valamivel kapcsolatban felismertük, hogy a hétköznapi életünkre nézve igaz, akkor arról nem szabad megfeledkeznünk a lelki életünket illetően sem. Még ha csodálatra méltó alázatról tanúskodik is, vagy apologetikai szempontból kifizetődőnek tartjuk is, nem szabad úgy cselekednünk vagy tanítanunk, mintha Isten szemében minden bűn egyenlő értékű lenne.

 

Egy kis segítség a Westminsteri nagy kátéból

Ilyen helyzetben értékelődnek fel igazán az egyház hitvallási iratai. Vegyük például a Westminsteri nagy kátét, amely világossá teszi, hogy „nem egyenlő mértékben gonosz Isten törvényének minden áthágása. Néhány bűn önmagában véve, és számos súlyosbítás miatt, gonoszabb Isten színe előtt, mint más bűnök.” (150.) A Nagy katé alább rendkívül hasznos elemzést ad arról, hogy mi az, ami „egyes bűnöket gonoszabbá tesz, mint másokat” (151.) A westminsteri hittudósok szerint a bűn mértéke négy eltérő tényezőtől függ. Érdemes mindegyikre röviden kitérni.

1. „A vétkező fél kilététől: ha idősebb, ha a kegyelmet nagyobb mértékben megtapasztalta, ha hitvallásában, ajándékaiban, helyzetében, hivatalában, tanácsaiban élen járó, és akinek példáját valószínűleg követni fogják.”

Azaz súlyosabb az a bűn, amelynek elkövetője lelkész, szülő vagy közszereplő, illetve olyan személy, aki (mai szóhasználattal élve) valamilyen pozíciót tölt be: aki másokat tanít; akinek írásait netán mások is olvassák; vagy ha keresztyén, akinek eleve jobban kellene tudnia másoknál, hogy mit szabad, és mit nem.

2. „A sértett fél kilététől: ha közvetlenül Isten ellen vétkezik valaki, az ő tulajdonságai és tisztelete ellen, ha Krisztus és az ő kegyelme ellen, ha a Szentlélek ellen, az ő bizonyságtétele és munkája ellen. Ha valaki feljebbvalók ellen vétkezik, magas méltóságúak ellen, és olyanok ellen, akikkel különösen szoros kapcsolatban áll, ha a szentek bármelyike ellen, különösen az erőtlen testvérek ellen, az ő lelkük vagy bárki más lelke ellen, és ha mindenki vagy sokak közjava ellen vétkezik.”

Azaz súlyosabb az a bűn, amely kifejezetten káromolja Istent, vagy lealacsonyítja Krisztust és az evangéliumot; amely elutasítja a Lélek munkáját a bűnről való meggyőzés és az igazság feltárása tekintetében; amely tiszteletlenséget tanúsít a szülőkkel és a tekintélyes személyekkel szemben; amely semmibe veszi a gyengébb testvéreket; amely sokakat tévútra vezet, és mérgező hatással van a társadalom egészére.

3. „A vétek természetétől és minőségétől: ha az a törvény világos betűje ellen tör, sok parancsolatot megszeg, és sok bűnt magában foglal, ha az nemcsak a szívben fogan meg, hanem szavakban és tettekben is kiteljesedik, ha megbotránkoztat másokat, és nincs lehetőség a jóvátételre, ha az eszközök, a kegyelem, az ítélet, a természet világossága, a lelkiismeret ítélete, a nyilvános vagy személyes intés, az egyház fegyelmezése, polgári büntetés ellen irányul, valamint imáink, szándékaink, ígéreteink, fogadalmaink, szövetségeink és kötelezettségeink ellen, Isten vagy az emberek felé, ha azt valaki szándékosan, akarattal, szemtelenül, dicsekvően, gonoszul, ismétlődően, makacsul, örömmel, folyamatosan vagy a megtérés után újra visszaesve teszi.”

Eszerint súlyosabb a bűn, ha bűn volta vitán felül álló; ha külsőleg is előtör, és nem csak bensőnkben fogan meg; ha gyakori; ha még ünneplik is; ha nem lehet visszacsinálni; ha a természet és a lelkiismeret ellen irányul; valamint ha mások intései ellenére követik el.

4. „Az időponttól és helytől: ha az Úr napján követik el, vagy más istentiszteleti alkalmakkor vagy közvetlen ezek vagy más segítségek előtt vagy után, amelyek arra hivatottak, hogy megakadályozzanak vagy orvosoljanak ilyen helytelen viselkedést; ha nyilvánosan vagy mások jelenlétében követik el, akik ezáltal könnyen provokálhatók, vagy beszennyeződhetnek.”

Súlyosabb az a bűn tehát, amely Isten népének istentiszteletre való összegyülekezésével egy időben történik; amely elkerülhető lett volna; illetve amelyet nyilvánosan követnek el, úgy, hogy az másoknak is tudomására jut.

 

Számunkra és mások számára is hasznos

Ha még soha nem tanulmányoztuk a Westminsteri nagy káté 151. kérdés-feleletét, megéri a fenti négy kategóriát – nem beszélve a több tucatnyi szentírási hivatkozásról, amelyet most nem említettünk – gondosan átolvasni és elmélkedni felette.

Véleményem szerint legalább három előnye is lehet: nyilvános, lelkipásztori és személyes szintű.

A nyilvános tanúságtétel alkalmával bátran ki kell mondanunk, hogy egyes bűnök rosszabbak, mint mások. A lelkészek által elkövetett bűnök szörnyűbbek, mint a gyülekezeti tagok által elkövetett bűnök. A sok követővel rendelkező közszereplők bűnei rosszabbak, mint a magánemberek bűnei. És bár minden szexuális bűn súlyos, nem szabad visszariadnunk attól a tanítástól, hogy a „természet világosságával” szembeni bűnök – amely kitétellel a Nagy káté a homoszexualitásra utal (az egyetlen hivatkozás a Róm 1,26–27) – különösen is förtelmesek, főként, ha ezeket a bűnöket élvezettel és a közjó kárára követik el.

Lelkipásztori szempontból a bűn különböző fokozatainak megkülönböztetése segítségünkre lehet abban is, hogy megfontoltabban alkalmazzuk a Szentírás vigasztalásait és figyelmeztetéseit. Néhányan közülünk egyből lehúzzák a rolót, amikor egyeseket szigorúan figyelmeztetnünk kellene a Szentírás útmutatása szerint, míg mások készek minden egyes vétségért elítélően földbe döngölni a rájuk bízottakat.

Hasonlóképp, ha megtanuljuk megkülönböztetni, hogy „mitől függ a bűn súlya”, akkor megfelelő kategóriáink lesznek ahhoz, hogy még akkor is felelősségre tudjuk vonni az embereket a kisebb bűnökért, ha mások súlyosabb vétségeket követtek el ellenük.

És végül, személyes haszonnal is jár, ha megértjük a Bibliában szereplő bűnök eltérő típusait. Sajnos a keresztyének nagy része annyira elhomályosította a kinyilatkoztatás erkölcsi körvonalait, hogy már nem is teszünk különbséget bűnbeesés és a bűnbe való fejvesztett menekülés között. Ezért aztán egyesek közülünk túlságosan kemények önmagukkal szemben (nem látjuk a különbséget erkölcsi értelemben a bűnre csábító kísértések és a kirívó engedetlenség között), mások túlságosan elnézőek (azt hisszük, hogy förtelmes bűneink „küzdelmek” vagy „hibák” csupán), sokan pedig egyszerűen feladják a szentségre való törekvést, mondván, ebben az életben úgysem képesek teljesen maguk mögött hagyni a bűnt. A Biblia azonban egészen más utat kínál. Minden bűn Isten haragját és átkát érdemli (Westminsteri nagy káté, 152.), ugyanakkor Isten szemében nem minden bűn egyenlő.

 

Forrás: https://kevindeyoung.org/is-every-sin-the-same-in-gods-eyes/

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész