Ockham borotvája az eszkatológiában?!
Vagy úgy is feltehetnénk a kérdést, hogy 2 vagy 3? Első látásra nyilván elég leegyszerűsítőnek hat mindez. Mégis arra hívjuk a kedves olvasót, hogy vizsgáljunk meg a végidők tana kapcsán néhány fontos szempontot.
Az utóbbi időszak félelmetes eseményei (pl. világjárvány, gender-őrület) sokakban felébresztették az érdeklődést és felerősítették az igényt a végső dolgok precízebb megértése iránt, már amennyire a bibliai szövegek engedik. Mert – ahogy utaltam rá – több eszkatológiai forgatókönyv is létezik a keresztyén teológiában, nem véletlenül. Ez egy olyan terület, melyben teljes mértékben senki sem lehet döntőbíró közülünk: jövőbeli, előttünk álló dolgokról van szó. Nem látunk tehát még tökéletesen tisztán; ilyen a meg nem történt események természete.
A 4 nagyobb elméletet csoportosíthatjuk úgy is, hogy hány korszakról beszélnek. Ezek alapján alapvetően két csoportot kapunk: a 2 korszakos, illetve a 3 korszakos forgatókönyvek. Az utóbbi a „népesebb” csoport, valójában az amillenizmuson kívül az összes többi ott található. A történelemben korábban az amillenizmus megnevezés nem is volt annyira használatos (inkább poszt-hoz húzott) talán félrevezető volta miatt, ugyanis azt az érzetet keltené, mintha követője tagadná a milleniumot (a = fosztó képző). Valójában úgy pontosabb, hogy máshogy – vagy nem szó szerint – érti azt. A következő érv ezt a 2 korszakos nézetet támogatja, mely erősségét, elfogadhatóságát ismét csak a kedves olvasókra bízzuk.
Ockham vagy „Occam borotvája” olyan kifejezés vagy filozófiai elv, amely szerint egy adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázatok (mondjuk tetszőleges kettő) közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb. Pluralitas non est ponenda sine neccesitate – vallja az angol filozófus és ferencesrendi szerzetes, William Ockham (1285-1349) melynek jelentését valahogy így lehetne visszaadni: „a többletet nem kell bevezetni szükségtelenül”.
Nyilvánvaló, hogy a minimalista alapelv nem feltétlen állja meg mindig a helyét, tehát nem alkalmas arra, hogy feltétlen ez alapján döntsünk elméletek helyességéről. Ugyanakkor egyfajta valószínűséget jelenthet, és nagyon egyszerűen nekünk szegezi a kérdést: miért bonyolítsuk a dolgokat, ha lehet egyszerűbben is?! Miért „lássunk bele” a végidők tanába 3 korszakot, ha 2-vel is érthető (sőt az amillenisták nem is látnak többet)…
Ezek olyan kérdések, amivel az amillenisták érvelhetnek, ugyanis ők azon az állásponton vannak, hogy csupán 2 korszakról beszél a Szentírás. Arról, amiben most vagyunk, illetve arról, ami eljövendő. Jézus visszajövetele, végső győzelme és az utolsó ítélet, valamint az évezredek óta tartó jelen világkorszakunk között nem látják indokoltnak az igéből, hogy lenne valami köztes, átmeneti, harmadik – ha úgy tetszik, valamiféle vegyes, „aranykor” jellegű – időszak.
Lássunk alább néhány igei referenciát (kiemelés tőlem) ➜
Mt 12,32 Aki az Emberfia ellen szól valamit, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.
Ef 1,21 ...feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is.
Mk 10,30 … az százannyit kap: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.
Kétségtelen, hogy elmélet és tapasztalat viszonya olykor hadilábon áll egymással. A nyugati kultúránkat napjainkig meghatározó arisztotelészi logika a tudományos tudást (episztemé) bizonyos magyarázatok (meg)értéseként fogja fel, melyeknek ismeretében a vizsgált dolgok természete megérthető. A bökkenő csak az, hogy a bibliai témák nagyrésze a hiten áll, vagy bukik. Az eszkatológia témaköre is tipikusan ilyen – jövőbeli, ergo laboratóriumi körülmények között nem tesztelhető – jellegű.
Az indukcióhoz, vagy a dedukcióhoz hasonló következtetés-típus az abdukció (magyarul valahogy így: visszavezetés) mely röviden a legjobb magyarázat elve. Vagy legalábbis arra törekszik, hogy a „legjobb magyarázatra” történő következtetésnek (inference to the best explanation) bizonyuljon. Az, hogy a legjobb magyarázat egyben a legegyszerűbb magyarázat – vagy megfordítva: az egyszerűbb magyarázat szükségképpen a legjobb magyarázat: nos erre nincs garancia. Ugyanakkor fennáll az állítás, marad a tétel: Ockham / Occam borotvája szerint gyakran a „kevesebb – több”! Az elv, mely szerint az egyszerűbb magyarázat nem valószínűtlenebb, sőt javallott azt választani, megfontolandó a végidőkkel kapcsolatos teológiai elméletek kapcsán is.
Korábban James White-ra úgy hivatkoztunk, mint aki hosszú utat járt be eszkatológiai felfogásában. Hasonló módon Sam Storm is többféle nézetet vallott. Diszpenzációs teológiát követően a történelmi premillenista nézetet tette magáévá, később pedig – mai napig – az amillenizmus mellett érvel. White majdnem hasonló utat járt be (talán nem volt diszpenzacionalista, és végül egyel tovább ment Storms-nál, a posztmillenizmus irányába).
Néhány következtetést hadd vonjunk le a végére. Egyrészt egy érdekes irány rajzolódik ki, amit több nagy teológus bejár(t). Itt arra gondolok, hogy az amillenista úgy tűnik, hogy sokszor korábban premillenista volt, a posztmillenista pedig az amillenizmusa után érkezett meg „végső” állomására. Félreértés ne essék, ezek nem fejlődési kategóriák, nem rendezhetőek sorba az ige alapján. Annál is inkább, mivel az egyháztörténelemben időszakonként és felekezetenként megfigyelhetők voltak dominánsabb felfogások. Figyelemre méltó például, hogy Jonathan Edwards vagy éppen William Carey is posztmillenisták voltak. Összegezve, ha számunkra egyszerű hívők, teológiával ismerkedők számára – még – nem egyértelmű a kép a végidők terén, az teljesen rendben van! Mint láttuk, képzett, híres és sokakra hatással levő prominens személyiségek számára sem az. Ez nem feltétlen egy olyan elsődlegesen fontos hitvédelmi terület, ahol „vérre menő” teológiai csatákat kéne vívni. Marad viszont több más téma, ahol lehet és kell is majd hamarosan…
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
