Heinrich Bullinger: Hogyan vélekedjünk a halálról és hogyan készüljünk rá fel – bíztató szavak egészségeseknek és betegeknek
„Minden keresztyénnek tudnia kell: Halandónak született és egyszer meg kell halnia; és amiképpen semmi sem bizonyosabb mint a halál órája, úgy semmi sem bizonyosabb, mint maga a halál. Ezért az embereknek a halált mindig szem előtt kell tartaniuk, és mindig, de különösen betegség esetén fel kell készülniük a halálra, hogy ha a halál várva vagy váratlanul eljön, mindenki Istennel békében az örök boldogságba és üdvösségbe költözhessen. (…)
A testi, természetes halált Isten rendelte minden embernek a bűnök fizetségeként. Azt mondta: „Mert por vagy te és ismét porrá leszel.” Ezt a fizetséget valóban mindannyiunknak meg kell fizetnünk. Ez a testi halál a hívőt nem károsítja jobban, mint egy gyermeket a pálca; ő jól tudja, hogy bár apja elégedett vele, mégis engedelmesnek kell lennie, és a nevelést elfogadnia. A hívő pedig jól tudja, hogy Krisztus levette róla az örök halált, és ő Krisztusban élni fog; miután az adósságot időleges halál formájában megfizette és meghalt; ott többé nem lesz része szenvedésben és halálban, mégpedig nem saját engedelmessége és önként vállalt halála révén, amikor a hívő engedelmességben átadja magát a halálnak és így Krisztusban él.
Ezelől a halál elől senki sem menekülhet, amint Jób mondja a Jób 14,5-ben: „… határt szabtál neki, amelyet nem léphet át.” Itt nem segít sem bölcsesség, sem erőszak, sem semmiféle eszköz, egyszerűen semmi. Az ellenséggel szemben fel tud fegyverkezni az ember sáncokkal, ágyúkkal, seregekkel, hogy megvédje magát, de a halál ellen nincs se fegyverzet, se vértezet. Ha eljött az órád, meg kell lennie. Mert ki maradt életben azok közül, akik erre a földi életre születtek. Mind meghaltak, és intenek bennünket, hogy mi is elmegyünk.
Mivel ez biztosan így van, senki se késlekedjék. Mert az idő sokkal rövidebb, mint gondolnád. Némelyek annyira belehabarodtak és belevadultak ebbe a nyomorúságos, halandó életbe, hogy egy árva szót sem akarnak hallani a halálról; azt gondolják, el tudnak futni előle, ha semmit nem hallanak róla. Balga ember, kebeledben hordozod a halált, és egy pillanatig sem lehetsz biztos, mikor szólít el Isten az életből. Kedvesem, olvasd el inkább a Lk 12,16-21-ben, miként élt egy gazdag ember bizonnyal boldogan, de azután a túlvilágon szenvednie kellett. Fordulj Uradhoz és Istenedhez! Kövesd a bölcset, aki ezt mondja nekünk: „Gondolj mindenkor halálodra és végedre és nem fogsz vétkezni.” Mert ha arra gondolsz, hogy tested hamarosan a férgek táplálékává válik, és javaidat el kell hagynod, egy árva fillér sem kísér el a sírba, miért akarod táplálni pusztulásra; és mindenféle jogtalan eszközzel földi javakat halmozol föl szerencsétlenségedre és örök kárhozatodra? Törékeny és esendő minden földi dolog. De aki Istent szereti, örökké megmarad. Rövid és még rövidebb az életed fonala. Nem tudhatod, mikor kell elmenned, de, hogy menni kell, azt tudod. Ezért gondolj rá, virrassz és imádkozz!
Az ok, amiért Isten nem akarta, hogy bárki is közülünk ismerje végóráját, egyrészt az, hogy megtérésünket ne tologassuk ki az utolsó leheletünkig, hanem naponta, minden pillanatban igyekezzünk megjavulni; másrészt az, hogy így nagyobb nyugalmunk legyen. Mert a halál minden ember számára borzalmasnak és szörnyűségesnek tűnik természeténél fogva, ám ha tudnánk halálunk óráját – mily nyomorúságos életünk lenne akkor. Így azonban reménységben élünk és azt mondjuk: „Az én életem Uramnak, Istenemnek, az én Atyámnak kezében van. Ezért úgy jó nekem, hogy amikor Ő akarja, akkor érkezik el hozzám a vég és a cél.” Emellett a hívők halálfélelmükben reménységüket Krisztusba vetik, aki a halál előtt ugyanúgy megrettent, de erőt nyert és minden Benne hívőt meg akar erősíteni és reménykedővé tenni. Mindenkor visszhangzik a hívők fülében az Úr igéje: „Vigyázzatok (és imádkozzatok) azért, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a háznak ura, este-é vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel? Hogy ha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva.”
Hogyan készülhet föl az ember a halálra és hogyan halhat meg boldogan?
Hasznos és szükséges lesz, ha mindannyian megismerjük, hogyan készülhetünk fel a halálra, hogy boldogan halhassunk meg. Mindenekelőtt senki ne azzal takarékoskodjék, hogy fölkészül a végső csapásra, hanem ajánlja magát Isten védelmébe és oltalmába, minden nap és minden éjjel, amikor felkel és amikor lefekszik, figyeljen kellőképpen a halálra, és kérje: Isten adjon neki boldog véget. Salamon mondja: „Emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek azok az esztendők, amelyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!.” És: „Az ítélet előtt vizsgáld meg magadat, és irgalmat találsz az ítélet napján.” Mielőtt beteg lennél, alázd meg magad, és mutasd is meg egyúttal, hogy el akarod hagyni a bűneidet. Ne hagyd magad megakadályozni, hogy időben kérhesd, és ne halogasd megtérésedet halálodig.
Mindez valóban más, mint az az általános nézet: „még olyan fiatal vagyok; lesz még idő rá; jó munkához idő kell; minden jó ha vége jó; cras, cras (holnap, holnap); majd holnap, csak még ne ma, stb.” Hiszen nem tudhatod, élsz-e még holnap.
Tiszteletreméltó, becsületes emberekhez nagyon is illik, hogy minden időben úgy rendezik és intézik evilági dolgaikat és ügyeiket, hogy senkinek ne származzék kára vagy vesztesége abból, ha hirtelen megbetegszenek, és mindenki rendben elintézhesse dolgait. De sok felelőtlen ember van, akik ügyeiket elodázzák, egyiket a másikkal összekeverik és olymódon összebonyolítják, hogy haláluk után övéikre és másokra is veszedelmes vitákat, veszteségeket és károkat hagynak hátra. Egy jóravaló ember viszont takarékoskodjék, amennyire csak lehet egész életén keresztül, és minden dolgát helyesen rendezze el.
Ha azután jönnek a sorscsapások, és rád tör a betegség, add át magad teljesen Istennek, és most, amikor gyengének érzed magad, még inkább készülj föl (a halálra) mint korábban, amikor még semmit sem érzékeltél. Nem minden betegség halálos, de abból nem lesz károd, ha jól fel vagy készülve a halálra, és azután mégis felépülsz. De súlyos és örök kárt szenvedsz, ha megbetegszel, de nem készíted föl magad a halálra, és hirtelen mégis meghalsz. Amikor tehát beteg leszel, siess egyenesen Istenhez, bízd Rá magad, add Neki magad áldozatul, élve vagy holtan, amint Ő akarja, és kérd, hogy bele tudjál nyugodni akaratába. Ha Ő akarja, hiszen mindható, képes téged ismét egészségessé tenni és ismét megerősíteni. Ha üdvödet szolgálja, úgy Ő is azt akarja, mert Ő a te Atyád, de ha nem akarja, akkor az nem is szolgálná üdvödet; ekkor hidd el Istennek, hogy a halál számodra jobb, és Isten valami jobbat fog neked adni.
A hívőnek mindenkor jobban kell szeretnie Istent és az Ő országát, mint saját testét és életét, feleségét, gyermekeit, barátait és mint minden evilági dolgot. Ha Isten elszólít bennünket ezektől, akkor hagyjunk engedelmesen mindent és vonuljunk ki, mint Ábrahám ősatyánk Isten parancsára. Urunk mondja a szent evangéliumában: „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám.” Ezért ne aggódjék senki evilági dolgokért. Gondolj arra: Mikor egészséges és üde voltál, Isten rajtad keresztül gondoskodott házadról; most magához akar szólítani, de házadat nem fogja magára hagyni (mert hiszen Ő az özvegyek és árvák Istene és Atyja), hanem más módon fog gondoskodni róla. Amikor Urunk a kereszten anyját Jánosra bízta, nem foglalkozott tovább a dologgal. Így bízd te is a tieidet Istenre és azokra, akikben megbízol, és ne foglalkozz többet ezzel, hanem irányítsd figyelmedet az örökkévalóságra.
Jól tudom, hogy a beteg ember szívében mindenféle gondolat támad az üdvösségről, amikor arra gondol (és erre jó oka is van): „Egész életedben gonoszul éltél, tele vagy bűnnel, szenvedéllyel, tisztátalansággal és rendetlenséggel; de Istennél nem lakhat tisztátalan.” Ám a betegnek inkább arra kell gondolnia, hogy mi mindannyian bűnösök vagyunk és egy test sem állhat meg Isten ítélőszéke előtt. De Isten kegyelmes és könyörületes, és a bűnöst Krisztus által föl akarja venni kegyelmébe. Mert azért küldte Isten Fiát a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse. (…)
A szegény, beteg, bűnös embernek föl kell ismernie szívében elkövetett bűneit és vétkeit, meg kell bánnia és gyónnia, azaz bevallania azokat. Isten, a mennyei Atya, mindannyiunknak egyetlen örök főpapot rendelt, Urunkat, Jézus Krisztust, aki az egyetlen törvényes gyóntató atya, aki Isten jobbján ül és szívünkbe lát, aki bennünket minden bűnünktől, a bűnök terhétől és a büntetéstől fel tud és fel is akar oldozni, azaz szabadnak nyilvánítani, és tud és akar is részeltetni minket abban, hogy Ő bűneinkért eleget tett (…). János ezt néhány szóban így foglalta össze: „Jézus Krisztus, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. … Van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És ő elegendő áldozat a mi vétkeinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is.”
Ide tartozik a szegény bűnös asszony nagyszerű példája is (Lk 7,36-50), aki az Úr lába elé borult, és teljes bűnbocsánatban és kegyelemben részesült; hasonlóképpen a vámszedő példája a Lk 18,9-14-ben, aki nem merte tekintetét az égre emelni, hanem mellét verte és így szólt: „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek.” Ezzel elnyerte a tökéletes bűnbocsánatot és kegyelmet. Péternek eszébe sem jutott az Úr szava, amikor megtagadta Őt, és keservesen sírt, és kegyelmet talált az Úrnál. A szegény lator a kereszten így kiáltott az Úrhoz: „Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban.” És amint az Úr Krisztus a kereszten éppen föláldozza magát, mint igazi Főpap, fölmenti a szegény latort bűnei és a büntetés alól, fölveszi országába ezt mondván: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a Paradicsomban.” Másutt az Úr minden nyomorult bűnösre kiterjeszti ezt az ígéretét, akik megvallják bűneiket, hisznek Benne és kérik a kegyelmet. Ő meg is akar nekik bocsátani és örök birodalmába fel is akarja venni őket. Ezért valljuk meg nyílván: „Hiszem a bűnök bocsánatát és az örök életet.” Ilymódon hívd tehát segítségül az Urat, és higgyél szilárdan abban, hogy Ő téged is felmentett a bűn és a büntetés alól. Különösen itt ne hagyd magad eltántoríttatni, légy szilárd, és ha mégis elégtelennek érzed hitedet, úgy kérd (imádságban) a hit növekedését, a kegyelmet és az irgalmat. Bármi történjék is, tarts ki mindig szilárdan a hitvallásnál: „Hiszem a bűnök bocsánatát és az örök életet.” Gondolj arra, hogy az Úr tanított bennünket imádkozni; bizonnyal nem tette volna ezt, ha nem akarna nekünk megbocsátani. Gondolj arra, hogy minden hívő magán viseli Isten szövetségének és a megtisztulásnak, azaz a szent keresztségnek a jelét, és mindannyian ettünk és ittunk az Úr asztaláról, és a megváltott gyülekezet, tehát az egyház tagjai vagyunk Krisztus vére által. Mindenki merítsen erőt ebből, és hívja segítségül Isten hívő imádságban.
És ha betegséged olyan súlyos lenne, hogy nem vagy képes rendesen imádkozni a megtanult szavakkal, akkor kiálts röviden: „Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekem!; Istenem, légy jó és segíts nekem!; Mindenható Isten, ne hagyj el!; Uram, a Tiéd vagyok, ne hagyj el!” – vagy hasonlókkal, mint például a Miatyánkból: „Ne vígy minket kísértésbe. Szabadítsd meg a gonosztól”, stb. Mert Isten szívünk alapján ítéli meg imádságunkat és nem a szavak mennyisége alapján. Ha pedig a szíved is zavaros, és olyan mint ha agyon lenne sújtva, azért csak kiáltsd: „Uram, kegyelmezz nekem, szegény bűnösnek!””
Forrás: Heinrich Bullinger: A keresztyén vallás summája, X. rész (részlet)