Történelmi teológiai háttér az (online) úrvacsora kérdéséhez
Bagoly Gyula kiváló összefoglalójához (amiben az online/házi úrvacsorát illette kritikával Szabó László református lelkész írására reagálva) szeretnék némi történelmi teológiai hátteret hozzátenni. Gyula idézte a Westminsteri Nagykátét, az angolszász református-presbiteriánus teológia egyik alapművét. Én most inkább a kontinentális református irányzatból szemezgettem, főleg az 5.) és 6.) pont kapcsán, tehát a sákramentum kiszolgáltatójának személye és helye (közössége) kapcsán. Sajnos többnyire csak angol nyelvű források állnak most rendelkezésemre, a hevenyészett fordításért elnézést.
Ami ezekből világos, hogy az általánosan elfogadott református tanítás (mind kontinentális, mind angolszász vonalon) az volt, hogy a sákramentumokat csak beiktatott lelkészek és a gyülekezet közösségében osszák ki. Az erről való megerősödésben talán ezek a források is segíthetnek valamit.
———————————————
FRISSÍTVE (2020.04.15)
Az alábbi idézetek kapcsán kérdésként merülhet fel, hogy nem vetjük-e el túlzottan a sulykot, ha úgy érvelünk, hogy a sákramentumokat kizárólag elhívott és beiktatott lelkészek oszthatják ki. Vajon ezáltal nem a kiszolgáltató személyéhez kötjük a sákramentum érvényességét, és esetleg nem vonjuk-e el a figyelmet Krisztusról? Egy hozzászólásban idézésre került az Institutio IV.15.16 pontja, miszerint a sákramentum értéke nem a kiszolgáló személyétől függ. Vajon ez nem mond-e ellent ebben a cikkben foglaltaknak?
Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem. Először is azért, mert a kiragadott idézeteket mindig többféleképpen lehet értelmezni. Ez nyilván igaz a jelen cikk idézeteire is. Minden olvasót bátorítok, hogy a következtetést ne csupán a lenti idézetek alapján hozza meg (még ha azok reménység szerint segítenek is), hanem próbálja a szövegkörnyezet és a gondolatmenet összefüggéseiben vizsgálni a kérdést. Erre egy ilyen rövid cikkben most nincs mód, ezért is döntöttem csupán a rövidebb idézetek szerepeltetése mellett.
Másodszor pedig fontos látni, hogy a két Kálvin-idézet nincs ellentmondásban egymással. Kálvin a sákramentumok hatékonyságával kapcsolatban világossá teszi, hogy azok Krisztus rendelései, tehát erejüket és érvényességüket Krisztustól – a Szentlelken és az igén keresztül – nyerik. Ember ehhez hozzá nem adhat. Viszont ez egyáltalán nem jelenti, hogy akkor azokat bárki kiszolgáltathatja – pontosan azért, mert Krisztus maga rendelkezett az ő szent jegyei kiszolgáltatásának a módjáról. Mint ahogy mondhatjuk, hogy a sákramentum ereje nem a jegyekben magukban van, hiszen nem a víz, vagy éppen a kenyér és a bor önmagában teszi azokat a lelkünk számára hasznossá. Ám mégsem érvelünk úgy, hogy emiatt szabadon változtathatjuk a jegyeket, és például az úrvacsoránál felcserélhetjük azokat kólára és sült krumplira (mint ahogy az sajnos extrém esetben megtörtént). Azért nem, mert Krisztus meghatározott jegyeket és meghatározott módot adott a sákramentumok esetén. A meghatározott mód pedig az egyházban van, az egyház hivatalosan elhívott szolgái által. Krisztus azt ígéri, hogy ha ilyen körülmények között hittel vesszük a sákramentumokat, akkor az lelkünk áldására válik. E tekintetben javaslom az Institutio IV. könyvét elolvasásra, különösen az egyházi szolgák (IV.3) és a sákramentumok (IV.14-17.) részeket. A nem beiktatott személyek által kiszolgáltatást pl. a IV.15.22 rész is nagyon világosan kizárja a keresztség kapcsán: “bárki, aki hivatalos elhívás nélkül keresztel, bitorolja más valakinek a tisztét (vö. 1Pt 4:15).”
———————————————
A. Ursinus Zakariás, aki a Heidelbergi Káté egyik (és meghatározó) szerzője. Ursinus írt egy kommentárt a Heidelbergi Kátéhoz, amelyben sok kérdést jóval részletesebben kifejt.
“A sákramentumok kiszolgáltatása az isteni rendelés szerint. Ezt ugyanúgy az egyház lelkészeinek kell végezni, akiket jogszerűen hívtak el e kötelességük végzésére. […] Szükséges, hogy a kiszolgáltatás nyilvános legyen, azt az egyház egyik lelkésze végezze hivatalos (nyilvános) minőségében, és az emberekhez szóló Istent képviselje.” [Ursinus: Commentary on the Heidelberg Catechism, 567. o. (l. még a 351. és 572. oldalakat)]
B. Kálvin János
“De mi a helyzet a pásztorokkal? Pál nemcsak magáról, hanem mindenkiről szól, amikor ezt mondja: “Így tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” (1Kor 4:1) Másutt: “szükséges, hogy a püspök feddhetetlen legyen, aki a tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát, hogy inthessen az egészséges tudománnyal, és meggyőzhesse az ellenkezőket.” (Tit 1,7.9) Ezekből és a mindenütt máshol előforduló helyekből megtanulhatjuk, hogy a pásztoroknak is ez a kettő a legfontosabb feladata: az evangélium hirdetése és a sákramentumok kiszolgálása.” [Kálvin: A keresztyén vallás rendszere, IV.3.6.]
C. Turretin, a XVII. század talán legjelentősebb református teológusa is több helyen tárgyalja a kérdést. A keresztségnél fogalmazza meg nagyon világosan a fenti, Kálvinnál is található gondolatot, hogy a lelkészek meghatározott feladata az egyházban a sákramentumok kiosztása.
“Az érvek a következők: (1) a megkeresztelés joga csak azoké, akiknek Krisztus az evangélium hirdetésének jogát adta. Mert ez a kettő egymás segíti, mint a nyilvános szolgálat két része és elválaszthatatlanul összetartoznak. Mármost ezt a jogot Krisztus csak az apostoloknak és az ő jogos utódaiknak adta (Mt 28:19, 20). Hogy ez nem tartozik másokhoz, az világos a 16. versből, amikor is a tizenegy apostolról olvassuk, hogy elmentek Galileába. Habár sokan mások is jelen voltak azapostolokon kívül, amikor Krisztus beszélt, ebből nem következik, hogy ezek a szavak (“Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá minden népeket megkeresztelvén őket”) nem csupán az apostolokra tartozik – mivel semmi nem gátolta meg Krisztus abban, hogy ezt a parancsot kizárólag az apostoloknak adja sok tanú jelenlétében. Bizonyos, hogy Krisztus itt az ő szent szolgáit szólítja meg, akiket az evangélium hirdetésére hívott el. Éppen ezért senkinek nem szabad nyilvánosan igét hirdetnie, hacsak nem küldték el és nem kapott elhívást e feladatra, ugyanígy senkinek sem szabad keresztelnie.” [Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 19.14.3 (III. Kötet 394. o.)]
D. Synopsis Purioris Theologiae, amely a XVII. századi holland református teológia egyik kimagasló műve. 1625-ben, a dordrechti zsinat után jelent meg négy kiváló református szerző tollából.
“A sákramentumok kiszolgáltatása nem kevésbé a lelkészek feladata, mint az Ige hirdetése is. Mert sehol sem akarták az apostolok a tanítás és a sákramentumok kiszolgáltatásának feladatát a presbiterekre bízni vagy a diakónusokra – sem nem akarták, hogy az ő utódaik így tegyenek. Ezt a feladatot a lelkészekre és tanítókra bízták csupán, Krisztus rendelése szerint (Mt 28:20; ApCsel 6:4; Ef 4:11; 1Tim 3:2; 1Pt 5:1-2).” [Isaac Valckenaer: Synopsis Purioris Theologia, 653. o.]
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Felhívták a figyelmem, hogy az ötödik bekezdés utolsó mondatának végébe hiba csúszott. Helyesen így hangzik:
A nem beiktatott személyek által kiszolgáltatást pl. a IV.15.22 rész is nagyon világosan kizárja a keresztség kapcsán: “bárki, aki hivatalos elhívás NÉLKÜL keresztel, bitorolja más valakinek a tisztét (vö. 1Pt 4:15).”
Javítva!