Thabiti M. Anyabwile: “Ki énekeljen és kinek énekeljen?” – a gyülekezeti éneklés lényege, célja és természete (III.rész)

Az Ószövetségben a templomi istentisztelet alatt az éneklést és a dicsőítést kórus és professzionális énekesek vezették. De ha kinyitjuk az Újszövetséget, megállapíthatjuk, hogy a kereszyének együtt -éspedig minden keresztyén – királyi papságot alkotnak (1Pt 2,9-10). Többé nem a templomi szolgálatra kiválaszott törzs, a léviták vezetik az éneklést. Az egész test – azaz mindenki, aki keresztyénnek nevezhető – végzi Isten előtt a papi szolgálatot. Mostantól fogva mi együtt, mindannyian Istennek mutatjuk be istentiszteletünk és dicséretünk áldozatát. Ha Isten népe nem énekel, akkor Isten dicsérete egyszerűen nem érzékelhető. Minden keresztyénnek muszáj „énekelnie és dicséretet mondania szívében az Úrnak.”

De kinek kell még énekelnünk? A kérdésre adott válasz kissé meglepő lehet. Két címzettje lehet a gyülekezeti éneklésünknek. Muszáj „egymásnak mondani zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket (RUF)” és muszáj „szívünkben énekelnünk és dicséretet mondanunk az Úrnak” (Károli). (Ef 5,19).

Azt nem nehéz belátni, hogy a keresztyének énekének, tehát a dicséreteinknek a címzettje maga az Úr. Istent imádjuk. Tiszteletünknek Ő a tárgya – az Úr, aki megmentett minket. Énekünk neki szól és róla szól és ő az, aki értelmet ad neki. Teljes mértékben érthető, hogy miért dicsérjük Istent.

Ugyanakkor meglepő, hogy „egymásnak” is énekelnünk kell. Az énekmondás Istennel és egymással való beszéd. A nyilvános dicsőítés során háromoldalú társalgás folyik: egyrészt Istenhez szólunk, másrészt egymáshoz, harmadrészt Isten szól a gyülekezethez. Ezért van óriási jelentősége az éneklésnek a keresztyén közösség számára. A dicséreteink éneklése által egyfajta mennyei kölcsönhatás jön létre, mely által részesedünk Isten életéből.

Miért fontos, hogy a gyülekezeti tagok egymásnak is énekeljenek?

Fontos, hogy gondolkozásra késztessen, ha elhal a gyülekezeti éneklés. A gyülekezeti éneklés mélyrepülése a szellemi-lelki közösség gyengülésének és hanyatlásának a jele.

Amikor arról beszélünk, hogy mit jelent egymásnak énekelni, megkönnyíti a dolgunkat, ha elképzelünk egy szerelmes dalt, amit szerelmesek adnak elő egymásnak. Gyakran álmodozunk egy romantikus helyről, ahol együtt vagyunk a házastársunkkal, ahol mélyen egymás szemébe nézünk, és epekedve, egymás iránti vonzalmunk jeleként eléneklünk egy szerelmes dalt – olyasmit, mint amit Nat King Cole énekel. Ezt azért nem olyan nehéz elképzelni.

Ugyanakkor egy emberekkel teli teremben – többek között sok-sok vadidegen mellett – furcsa érzés lehet kívülről nézve, ha egy másik felnőtt mosolygó arccal felénk fordulva énekel. Emlékszem az egyik alkalomra, amikor egyszer több száz emberrel együtt az egyik teológiai szeminárium reggeli áhitatán részt vettem. Az egyik barátom két-három embernyi távolságban állt tőlem jobbra, és közben énekeltünk. Még mindig emlékszem arra, amikor egy gyors pillantást vetetettem az előttem lévő sorokra, és észrevettem őt, ő pedig hatalmas mosollyal az arcán, nevetve visszanézett rám, bólintott és közben énekelt. Először azt gondoltam magamban: „mennyire bizarr!”

Olyan volt, mint egy zsúfolt liftben nyomorogni, amibe bepréselődik még valaki, aki aztán direkt a szemembe néz és hangosan elkezd hozzám beszélni. Furcsa és kellemetlen lenne, nem igaz?

Tényleg olyan, mintha egy liftben nyomorognánk, és ahelyett, hogy valaki a padlót nézné, a szemedbe néz. Úgy éreznénk, hogy az illető benyomul a láthatatlan személyes terünkbe. Azt szeretnénk, hogy onnan kilépjen és tartsa a távolságot. Ugyanakkor ezzel a hozzáállással nincs esély biblikus elvekre épülő istentiszteletre és dicsőítésre. A nyilvános dicsőítéstől idegen az előbbi, zsúfolt helyeken felvett antiszoc mentalitás.

Amikor a barátom rámnézett és felém fordulva énekelt, valami csodálatos dolog történt. Először én is ránéztem, majd hirtelen elfordítottam a tekintetemet, és belenéztem az énekeskönyvünkbe. Majd felnéztem, és még mindig engem nézett, bólintott és nevetett. Hirtelen valami váratlan dolog történt: bátorítást éreztem arra, hogy énekeljek, és a szavak, amiket énekeltem, egészen különleges módon elevendtek meg. Amikor sugárzó arccal rámnézett, és – jelezve, hogy egyetért az igei üzenettel, amit énekel – bólintott, a tartózkodásom eltűnt és egyre inkább feloldódtam a  szövegben és a zenében. Egészen máshogy közelítettem a dalainkhoz: a dalszövegekben rejlő igazságot végre megértettem. Ebben a pillanatban ismertem fel, hogy örömöt okoz 600 másik szenttel együtt énekelni és ugyanazt az igazságot magamhoz ölelni. A dicsőítésem erősebb lett. Amikor egyetértően bólintva magamra tekintettem, azt gondoltam: „Pontosan, ez az evangélium! Ez az ének maga az igazság! Az én Jézusomról szól. Ezt muszáj szétkürtölnöm! Istenhez kell emelnem a szívemet és a szavamat, és őszintén Istent kell dicsőítenem!” Ez egyfajta bizonyosság volt, hogy amit teszek, helyes és megfelelő és hogy nem vagyok egyedül, hiszen együtt énekelek több száz másik testvérrel, akik ugyanezt az igazságot hiszik. Ha a gyülekezet közösségében éneklünk, az egymással és az Istennel való kapcsolatunk is erősödik.

Volt már olyan, hogy vasárnap reggel, amikor templomba mentél, valahogy úgy érezted, mintha nem lennél önmagad? Mintha rossz lábbal keltél volna fel, rossz hangulatban? Ilyenkor nincs kedved énekelni. A gyülekezet viszont nagyon szépen énekel. És mi történik? A magunk körül való forgás érzése, mindaz, amin rágódsz, elillan – elnyomja az énekhang, ami arra hív, hogy egyetértően csatlakozz Isten dicséretéhez. Igen, erre vagyunk felszólítva, és ezért lenne jó, ha aggodalommal töltene el, hogy a gyülekezeti éneklés eltűnik, hiszen így a közösségi istentisztelet fontos aspektusa, az „egymásnak éneklés” is elveszik.

Mire tanítottak, amikor még gyerekek voltunk, mit tegyünk, ha valaki beszél hozzánk? Megtanultuk, hogy a szemébe kell nézni annak, akivel beszélünk. A szemkontaktussal kifejezésre juttatjuk, hogy figyelünk arra, amit mondanak nekünk – egy barátságos gesztus. A szemkontaktus tiszteletet, figyelmet és érdeklődést fejez ki. Ez igaz akkor is, amikor egymáshoz zsoltárokban, dicséretekben és lelki énekekben szólunk. A szemkontaktussal biztosítjuk a másikat – azt, akit megszólítunk énekünkkel -, hogy autentikusak vagyunk abban, amit csinálunk és hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Viszont tiszteletlenséget fejez ki, ha elkapjuk a tekintetünket. A körülöttünk lévőkkel muszáj megteremteni a rövid, de határozott szemkontaktust. Nyugodtan mosolyogjunk, nevessünk és bólintsunk egyetértően, amikor igazságokat mondunk egymásnak, mert ez épít minket. Tegyük ezt egy egész héten keresztül, amikor ott vagyunk a gyülekezetben, és nézzük meg mi történik.

Miért nem énekel mindenki a gyülekezetben? 

Mióta átéltem, hogy mit jelent, amikor nekem énekelnek, kérdésként merül fel bennem újra és újra, hogy bizonyos keresztyén gyülekezetek miért nem énekelnek egymásnak többé. Miért mond le láthatólag egyre több gyülekezet az istentisztelet alatti ének közösségi megéléséről?

Ennek több oka is van. Sok helyen időközben a profizmusé lett a főszerep, kiszorítva a gyülekezeti éneklést. „Profiknak kell csinálni” – mondják sokan. Vannak, akik azt hiszik, hogy a dicsőítés vezetőknek és  azoknak, akik hangszerrel kísérik a dicsőítést, valamilyen zenei képzést kellene elvégezniük. A professzionális darabok miatt a kevésbé kifinomult és képzett zenészek elavulttá válnak. Az énekeseknek muszáj zeneórákat venni, mielőtt kiállnának énekelni. Tény, hogy a szolgálat professzionalizálódása szétrombolta az énekben való „beszélgetésünket.” A hangszer, mint eszköz átvette a vezető szerepet és az emberi hang, az emberi szó leértékelődőtt. Mindegy, hogy éneklésről beszélünk, igehirdetésről vagy lelkigondozásról… A professzionalizmusnak ez a velejárója. Ha a különféle szolgálatokban a professzionalizmus teret nyer – a professzionalista buzgalom -, a gyülekezet látja kárát. Gyengülni fog a gyülekezet, aminek rendeltetése szerint erősödnie kellene, hiszen ott „minden egyes tag… közösen munkálkodik”, amíg „az egész test… fel nem épül szeretetben.”

De talán a legfontosabb oka a gyülekezeti éneklés visszaszorulásának, hogy tévesen állunk a gyülekezet nyilvános összejöveteléhez. Gyakran úgy gondolunk a keresztyén hitre, mint magánügyre. Sok keresztyén szerint a nyilvános gyülekezeti összejövetel abból áll, hogy pár száz keresztyén egy helyen személyes csendességet tart. Azt feltételezzük, minden attól függ, hogy Istennel személyes szinten hogy állunk. Nem szeretnénk, hogy bármi is megzavarja személyes szféránkat. Nyilvános istentiszteleteinkre nem tekintünk a kommunikáció, az egymással való beszélgetés helyeiként. Ez az individualizált vallás lerombolta a lelki közösséget. A hittel kapcsolatos individualista felfogásunk pedig darabjaira szakította a testet – egyre inkább, fokozatosan tépjük, szakítjuk le magunkat az egészről.

Folytatjuk!

Forrás: The Life of God in the Soul of the Church, IX. fejezet