„A hitvallásosság nem maradhat magánvélemény” – Beszélgetés Várkonyi Attilával és Horváth Andrew Charlesszal a Független Hitvallásos Evangélikus Misszió indulásáról, a magyar evangélikusság helyzetéről és a hitvalláshoz hű gyülekezeti élet építéséről

Mit jelent ma Magyarországon hitvallásos evangélikus közösséget építeni, és miért érezték úgy egy induló misszió szervezői, hogy ehhez a meglévő egyházi kereteken kívül kell utat keresniük? Várkonyi Attilával és Horváth Andrew Charlesszal, a Független Hitvallásos Evangélikus Misszió két diakónusával (teológushallgatókkal) személyes útkeresésükről, a magyar evangélikusság helyzetéről, valamint az igehirdetés és a szentségi élet központi szerepéről beszélgettünk.

*

A misszió létrejötte

Márkus Tamás András.: Milyen konkrét lelki-kegyességi, teológiai és egyházi tapasztalatok vezettek a Független Hitvallásos Evangélikus Misszió magyarországi elindításához? Volt-e olyan pont, amikor világossá vált, hogy a meglévő intézményi kereteken belül ez a szolgálat már nem végezhető el?

Várkonyi Attila (VA): Fájdalmas számomra erre a kérdésre válaszolni, de a kérdés érthető és jogos. Szeretem a Magyarországi Evangélikus Egyházat. Jóformán benne nőttem fel. Nem tudok egyetlen olyan pontra rámutatni, amikor hirtelen világossá vált volna számomra, hogy más úton kell továbbmennünk. Inkább egy hosszabb folyamat eredménye volt ez a felismerés.

Ennek a folyamatnak az egyik kiindulópontja az Evangélikus Hittudományi Egyetemen megkezdett tanulmányunk volt. Résztanulmányi képzésre jelentkeztem azzal a szándékkal, hogy később elvégezzem az EHE teológiai mesterszakát is. Addigra azonban már sok evangéliumi és hitvallásos evangélikus tartalom, valamint az ezekhez kapcsolódó hitélet formálta a gondolkodásomat és a lelkiségemet.

Tanulmányaink során találkoztunk nagyszerű, felkészült oktatókkal, de egyre világosabbá vált számomra, hogy e teológiai fakultást meghatározó teológiai szemlélet nem az az irány, amelyet követni tudok. Egy adott egyház jövőjét alapvetően meghatározza, milyen teológiai szemléletben és lelkiségben neveli a leendő lelkészeit. Az a jövőkép, amely az egyetemi tapasztalataink alapján kirajzolódott előttünk, nem olyan volt, amelynek építésében részt tudok venni. Már csak azért sem, mert nem hiszek benne, és nem tesz jót a lelkünknek.

Kezdetben nem egy új egyház vagy misszió létrehozása volt a célunk. Elsősorban a saját hitünk és lelkünk gondozásához kerestünk olyan testvéreket, akikkel közösen élhetjük meg és mélyíthetjük el a hitvallásos evangélikus hitet. Így vettük fel a kapcsolatot az LCMS eurázsiai missziójával, és így jutottunk el Brassóba is.

Azt hiszem, fontos hangsúlyoznom, hogy mindez nem egyetlen szakítási pontból következett. Inkább annak a lassú felismeréséből, hogy az a lelki és teológiai otthon, amelyet kerestünk, nem magától értetődően található meg a meglévő intézményi kereteken belül. Idővel pedig az is világossá vált, hogy amit először a saját lelki szükségletünk miatt kerestünk, az mások számára is valódi szükséglet lehet. Innen vezetett az út a Független Hitvallásos Evangélikus Misszió elindításához.

Horváth Andrew Charles (HAC): Amikor az EHE-re jelentkeztem, Attilával ellentétben semmiféle konkrét pályatervem nem volt. Az akkori lelkészem javasolta, hogy ha már önállóan foglalkozom teológiával, tanuljak szervezett keretek között is. Megfogadtam a tanácsát.

Ami hiányzott nekem, azt legegyszerűbben a törvény és az evangélium világos megkülönböztetésével tudom leírni. Luther kilencvenöt tételének első tétele szerint a hívők egész élete bűnbánat. Az ember esendőségével, bűnével és Isten előtti helyzetével komolyan kell foglalkozni. Nem azért, hogy az istentisztelet valamiféle komor önvád legyen, hanem azért, mert Krisztus valóságos bűnösöket váltott meg. Ha az embernek valójában nincs mit megbánnia, akkor milyen bűnből szabadítja meg őt az evangélium?

A törvény nem azonos sem a konzervatív, sem a progresszív közélet kedvelt erkölcsi témáival. Isten parancsa engem is megítél, nem csupán a tőlem különböző embereket. A prédikáció feladata nem az, hogy a gyülekezet önigazolását szolgálja, hanem hogy Isten törvénye leleplezze a bűnt, evangéliuma pedig Krisztusért feloldozza a bűnöst. Éppen nekem magamnak van szükségem erre. Természetesen értékelem az evangélikus kulturális örökséget, a templomokat, az egyházi zenét, az irodalmat. Ezek azonban az Ige szolgálatában állnak, nem az Ige helyett. A saját családom egyébként történetileg római katolikus. Nem származási vagy kulturális okból lettem evangélikus, hanem azért, mert az evangélikus hitvallásokban ismertem fel a Szentírás tanításának hűséges megfogalmazását az emberről és a Megváltó Krisztusról.

A döntő felismerés végül egyszerű volt: ha nekünk szükségünk van ilyen igehirdetésre és szentségi életre, bizonyára másoknak is. Amikor nemzetközi hitvallásos evangélikus testvéreink segítségével lehetőség nyílt ennek magyarországi megszervezésére, elvállaltuk a ránk jutó munkát. Ezért jött létre a misszió.

MTA: Mit jelent a nevetekben a „független”, a „hitvallásos” és a „misszió” szó? Kitől vagy mitől vagytok függetlenek, mely evangélikus hitvallásokhoz kötitek a szolgálatotokat, és miért nem egyszerűen gyülekezetként vagy egyházként határozzátok meg magatokat?

VA és HAC: „független” mindenekelőtt szervezeti megjelölés. Nem vagyunk a Magyarországi Evangélikus Egyház intézményi része, és nem szeretnénk, hogy a hozzánk érkezők a két szervezetet összetévesszék. Nem kívánunk olyan társadalmi tekintélyre vagy anyagi háttérre hivatkozni, amely nem a miénk. A szervezeti önállóság ugyanakkor nem egyházi elszigeteltséget jelent: lelkipásztori, teológiai és testvéri kapcsolatban állunk nemzetközi hitvallásos evangélikus közösségekkel.

A „hitvallásos” kifejezés azt jelenti, hogy az 1580-ban összeállított Konkordiakönyv egészét elfogadjuk, mégpedig quia, azaz azért, “mivel” hűségesen képviseli a Szentírás tanítását. Hitvallásunk nem egy utólag választott kulturális jelvény, hanem közös tanításunk alapja és nyilvános mércéje. A megnevezés egyúttal a nemzetközi hitvallásos evangélikus közösségben is közérthető identitást jelöl.

A „misszió” pedig jelenlegi helyzetünket fejezi ki. Már van valóságos gyülekezeti életünk, istentiszteletünk, katekézisünk és lelkipásztori ellátásunk, de a helyi egyházi struktúra és az állandó otthon még épül. Nem szeretnénk előre kész intézményi formát ráerőltetni egy kis közösségre; azt akarjuk, hogy a gyülekezet a tényleges szükségletekhez és az egyház rendjéhez igazodva növekedjék. A „misszió” név tehát nem teológiai alacsonyabb-rendűséget, hanem az építkezés jelenlegi szakaszát jelzi. Nincs kőbe vésve, hogy később is pontosan ez lesz a nevünk.

Magyar emberek között, magyar nyelven, a magyar evangélikusság gazdag örökségét is megbecsülve szeretnénk szolgálni. A célunk pozitív: hogy az evangélikus hitvallás szerinti igehirdetés és szentségi élet Magyarországon hozzáférhető legyen.

MTA: Milyen hitvallási iratok alkotják a teológiai identitásotok mércéjét? Mit jelent számotokra a Szentírás normatív tekintélye, illetve milyen szerepe van a Konkordiakönyvnek a tanítás, az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és az egyházfegyelem területén?

VA és HAC: A legfőbb és tévedhetetlen normánk a prófétai és apostoli Szentírás. Az egyház feladata nem Isten szavának felülbírálása, hanem annak hűséges meghallgatása és továbbadása. Ezért a bibliai szöveg ítéli meg a lelkészt, a gyülekezetet, az egyházi szokásokat és magukat a hitvallási iratokat is. A Szentírást nevezzük norma normans-nak: olyan mértéknek, amely maga nem szorul más, magasabb mérce jóváhagyására.

A Konkordiakönyv három ökumenikus hitvallást, ezentúl az Ágostai hitvallást és Apológiáját, a Schmalkaldeni cikkeket, a pápa hatalmáról és elsőbbségéről szóló értekezést, Luther Kis- és Nagykátéját, valamint az Egyességi iratot, vagyis a Formula Concordiae-t tartalmazza. Ezeket norma normata-ként valljuk: a Szentírás alapján megfogalmazott, annak alárendelt tanúságtételként. Nem azért vagyunk egyetértésben velük, mert Luther vagy Melanchthon tévedhetetlen volna, hanem mert tanításukat a Szentírásból igazolhatónak tartjuk. Ez a quia hitvallásosság lényege.

Ennek nagyon is gyakorlati következményei vannak. Az igehirdetésnek a teljes isteni törvényt és az evangélium tiszta vigasztalását kell tükröznie. A keresztség Isten ígéretével egyesített víz, amelyben Krisztus cselekszik; az úrvacsorában a kenyérrel és borral az Ő valóságos testét és vérét kapjuk. A nyilvános igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása az egyház rendes elhívásához kötött szolgálat (Ágostai hitvallás XIV.). A kulcsok hatalma pedig arra szolgál, hogy a bűnbánót feloldozzák, a nyilvánvalóan megátalkodottat pedig intésben részesítsék, és szükség esetén megtartsák bűneit (Mt 18,15–18; Jn 20,22–23).

Az egyházfegyelem tehát nem önkényes ellenőrzés, a hitvallás pedig nem csupán egyetemi tantárgy. Mindkettő arra szolgál, hogy Krisztus nyája valóban hallhassa az Igét és részesülhessen ajándékaiban, anélkül, hogy emberek által kitalált üdvfeltételekkel terhelnénk a lelkiismeretét.

MTA: Kikkel álltok egyházi, úrvacsorai és szószéki közösségben? Mely egyházakkal vagy gyülekezeti közösségekkel van ténylegesen rendezett kapcsolatotok, és milyen teológiai alapfeltételei vannak annak, hogy valakivel oltár- és szószékközösséget vállaljatok?

VA és HAC: Jelenlegi tényleges egyházi életünket a Missouri Zsinat (LCMS) eurázsiai missziójával, valamint a kapcsolódó romániai és délkelet-európai hitvallásos evangélikus szolgálattal együttműködésben éljük. Lelkipásztorunk Brassóból érkezik, és a gyülekezetben a rendes lelkipásztori szolgálatot végzi. Kapcsolataink az LCMS és a Nemzetközi Lutheránus Tanács (ILC) hitvallási közösségéhez kötnek bennünket; a magyarországi misszió azonban nem önálló ILC-tagegyház. A személyes és missziós kapcsolatok, illetve a jogilag vagy egyházjogilag formálisan rendezett közösségi viszony nem minden esetben azonos, ezért az utóbbi pontos meghatározása mindenkor az illetékes egyházi vezetés feladata.

Az oltár- és szószékközösség nem puszta barátságot vagy általános keresztény rokonszenvet jelent. Az Ágostai hitvallás VII. cikke az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában való egyetértést jelöli meg az egyház egységének feltételeként. A szószéken és az oltárnál ezért közösen azt valljuk, amit Krisztus és az apostolok tanítottak. Nem elegendő az, hogy valaki őszintén hívő ember vagy kedves vendég: az úrvacsorai közösség maga is a hit közös megvallása (lásd 1Kor 10,16–17).

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy csak a velünk teljes egyetértésben álló embereket szeretnénk vendégül látni. Nyilvános istentiszteleteinkre, bibliaóráinkra és tanító alkalmainkra minden érdeklődőt szívesen várunk. Az úrvacsorai közösség rendjéről lelkipásztorunk gondoskodik; a kérdésekkel érkezőknek időt és személyes figyelmet szeretnénk adni. A hitvallási egyetértés nem ellenségeskedés másokkal, hanem felelősség azért, amit az oltárnál közösen vallunk.

MTA: Milyen kapcsolat fűz benneteket a Missouri Zsinathoz (LCMS) és más nemzetközi hitvallásos evangélikus közösségekhez? Ez lelki-testvéri, teológiai, szervezeti vagy anyagi kapcsolat is? Milyen mértékben önálló a magyarországi misszió?

VA és HAC: A Missouri Zsinathoz fűződő kapcsolatunk több szinten is valóságos. 1. Lelkipásztori: jelenlegi lelkészünk az LCMS missziós hálózatából, Brassóból érkezik. 2. Teológiai és oktatási: a rigai Luther Akadémia nemzetközi, angol nyelvű lelkészképzésében tanulunk; ezt a lett evangélikus egyházi keretben megvalósuló képzést az LCMS szakmai és missziós közreműködése segíti. Tanulmányaink költségeit jelenleg az LCMS eurázsiai missziója fedezi. 3. Szellemi és gyakorlati: lehetőségünk van az LCMS által rendelkezésünkre bocsátott teológiai és liturgikus anyagok felhasználására, fordítására, honosítására.

Különösen szoros a kapcsolatunk a brassói és a kialakuló délkelet-európai hitvallásos evangélikus egyházi munkával. Ebben a szolgálatban diakónusi feladatokat látunk el, lelkipásztorunk útmutatása mellett. Nem kívánjuk úgy bemutatni magunkat, mintha már önálló, minden tekintetben rendezett országos egyházszervezet lennénk. Intézményi kapcsolataink fejlődnek, és a jövő formáiról egyházi rendben kell majd dönteni.

Fontos különbség, hogy a teológiai képzés támogatása nem azonos a magyarországi gyülekezeti működés finanszírozásával. Jelenleg nem részesülünk közvetlen, rendszeres működési támogatásban. A helyi feladatokat saját erőforrásokból látjuk el. A cél hosszabb távon olyan magyarországi gyülekezet, amely helyben gyökerezik, saját felelősséget vállal, ugyanakkor nem szakad el attól a hitvallási és lelkipásztori közösségtől, amelynek segítségével megszületett.

MTA: Hol találkozik jelenleg a közösség, milyen rendszerességgel tartotok istentiszteletet, bibliaórát vagy más alkalmat, és kikhez szeretnétek elsősorban eljutni? Vannak-e már olyan városok vagy régiók Magyarországon határain belül (vagy a történelmi Magyarország területén), ahol gyülekezeti mag formálódik?

VA és HAC: A misszió istentiszteleti élete kezdetben Andrew lakásában, valóságos lakástemplomban indult. Az elmúlt hónapokban a II. János Pál pápa téri magyar–lengyel ökumenikus kápolnában is összegyűltünk. Jelenleg nincs állandó istentiszteleti helyünk. Szeretnénk könnyen megközelíthető, nyilvánosan meghirdethető otthont találni a közösségnek, de kis létszámú, önfinanszírozott kezdeményezésként egyelőre számolnunk kell az ideiglenes helyszínekkel. Ezt nem tekintjük az egyházi élet lényegét érintő akadálynak, noha nagy ajándék lenne egy tartós gyülekezeti otthon.

Kéthetente tartunk istentiszteletet, lelkipásztorunk pedig általában havonta érkezik hozzánk, hogy kiszolgáltassa az úrvacsorát. Az igei alkalmak mellett katekézist és a résztvevők igényeihez igazodó bibliai, tanító beszélgetéseket is szervezünk. Eddig három keresztelés történt: két felnőtté és egy gyermeké. A gyülekezeti mag jelenleg három családból és további három személyből áll. Tagjaink több helyen élnek, ezért rendszerint Budapesten találkozunk; egyelőre nem beszélnénk más városokban önállóan működő, rendezett gyülekezeti magokról.

Nem egyetlen társadalmi réteget vagy politikai közeget szeretnénk megszólítani. Várjuk az evangélikus hitgyakorlat iránt érdeklődőket, a felekezeti háttér nélkül érkezőket, más keresztény közösségekből tájékozódókat, családokat, valamint a Magyarországon élő, magyarul még nem jól beszélő embereket is. Az idegen nyelvűség a kis közösségünk egyik erőssége: szükség esetén az angol nyelvű igei és személyes kapcsolattartásban is tudunk segíteni. Elsősorban azonban olyan magyar nyelvű gyülekezeti életet kívánunk megalapozni, amelyben az emberek hosszú távon otthonra találnak.

*

Istentisztelet, liturgia, úrvacsora

MTA: Hogyan néz ki egy vasárnapi istentiszteletetek? Milyen helyet kap benne a gyónás és feloldozás, az igeolvasás, az igehirdetés, az imádság, az ének, valamint az úrvacsora?

VA és HAC: Istentiszteletünk középpontjában Isten cselekvése áll: Ő szólít meg bennünket Igéjében, Ő hirdetteti a bűnbocsánatot, és Ő adja Krisztus testét és vérét az úrvacsorában. A gyülekezet erre imádsággal, hitvallással, énekkel és hálaadással felel.

Az istentiszteleti rendben helyet kap a közös bűnvallás és a kegyelemhirdetés. Amikor felszentelt lelkipásztor szolgál közöttünk, ő a kulcsok hivatalának megfelelően mondja ki a feloldozást. Amikor nincs jelen, igei istentiszteletet tartunk, és különbséget teszünk az Ige közös olvasása, a bűnbocsánat ígéretének hirdetése és a rendes lelkipásztori feloldozás között. A szentírási olvasmányok, a zsoltárok, a gyülekezeti imádság és az egyházi énekek nem díszítőelemek, hanem az Ige befogadását segítik. A gyülekezet könyörög az egyházért, a betegekért, a szükséget szenvedőkért, a családokért és a világi felsőbbségért is.

Igehirdetéseinket a törvény és az evangélium megkülönböztetése határozza meg. A törvény Isten szent akaratát nyilatkoztatja ki, megítéli a bűnt, és megmutatja, hogy önmagunkban nincs mivel megigazulnunk előtte. Az evangélium nem újabb teljesítményt követel, hanem hirdeti a megfeszített és feltámadott Krisztust, aki bűneinkért meghalt és akinek nevében bocsánatot nyerünk. Ezért a prédikáció nem puszta erkölcsi kommentár, társadalomkritika vagy filozófiai előadás. Az adott igehelyet magyarázza, és Krisztushoz vezeti a hallgatót. A törvény nem csupán a világ más bűnöseit leplezi le; elsősorban minket, az ott összegyűlt gyülekezetet is megítél. Az evangélium pedig nekünk hirdeti a bocsánatot.

Amikor lelkipásztorunk jelen van, a liturgia csúcspontja az úrvacsora. Elhangzanak Krisztus szerzési igéi, a gyülekezet elénekli az Agnus Dei-t, és az Úr asztalánál fogadjuk azt az ajándékot, amelyet Krisztus megígért: valóságos testét és vérét a kenyérrel és borral. Jelenleg a történelmi magyar énekverses rendhez igazodunk, annak megfelelő részeit a szentségi liturgia rendjével kiegészítve. Aki szeretné megtapasztalni, hogyan valósul mindez meg, szeretettel várjuk istentiszteletünkre; prédikációink írott formában is elérhetők a Substack blogunkon, illetve a weboldalunkon.

MTA: Miben tér el a liturgiátok a hazai evangélikus gyülekezetekben ma általánosan ismert gyakorlattól? Visszatérést jelent-e ez egy régebbi evangélikus liturgiai örökséghez, vagy inkább a hitvallásos lutheranizmus nemzetközi gyakorlatához igazodtok?

VA és HAC: Liturgiánkban a történelmi nyugati egyházi rend, a reformáció öröksége és a magyar evangélikus énekeskönyvi hagyomány találkozik. A nemzetközi hitvallásos evangélikus gyülekezetekben széles körben használt Lutheran Service Book (LSB) fontos mintánk. Nem állítanánk azonban, hogy a könyv egyszerűen Luther Deutsche Messe-jének fordítása: több történeti liturgikus rendet, a nyugati misehagyományt és a lutheri reformáció istentiszteleti örökségét egyaránt felhasználja.

Magyar istentiszteleteinken jelenleg jórészt a történelmi magyar evangélikus énekverses rendet használjuk. Ez biztosítja az Ige felolvasását, az igehirdetést, a bűnbánatot, a kegyelemhirdetést, az imádságot és a hálaadást. Amikor úrvacsorás istentiszteletet tartunk, a lelkipásztor által kimondott feloldozásnak és a teljes szentségi liturgiának különös jelentőséget tulajdonítunk. Az LSB feloldozási és egyéb szövegeiből is készítettünk, illetve készítünk magyar változatokat. Ha nincs jelen lelkipásztor, az alkalom igei istentisztelet, úrvacsora nélkül. Érdemes megjegyezni, hogy ideális esetben az igeliturgia nem különülne el a szentségi liturgiától. Ez jelenleg pusztán a lelkipásztori szolgálat elérhetőségén múlik, ahogyan hasonló helyzetek a korai reformáció idején, illetve az amerikai evangélikusság első korszakában is előfordultak. Sőt, az állandó lelkipásztori jelenlét hiánya a legfőbb oka annak is, hogy egyelőre nem térünk át a teljes történelmi liturgiára, amelynek központi eleme az úrvacsora.

Szeretnénk idővel magyar nyelven is meghonosítani a szélesebb evangélikus liturgikus örökség hasznosítható elemeit, beleértve azokat az ősi liturgiából megőrzött hagyományokat is, amelyek például a német és a svéd evangélikusságban fennmaradtak, illetve máig élnek. Nem valamiféle idegen szertartásrend átvételének kedvéért tesszük ezt, hanem azért, mert a történelmi liturgia kiválóan szolgálhatja a Szentírás rendszeres olvasását, a keresztény tanítás átadását és a gyülekezet közös imádságát. Kis létszámunk előnye, hogy az egyes liturgikus elemek jelentésén személyesen is átkisérhetjük a gyülekezetünk tagjait.

Ugyanakkor a liturgia nem új törvény. Az istentiszteleti formák számos eleme adiaforon, vagyis olyan dolog, amelyet Isten sem meg nem parancsolt, sem meg nem tiltott. Ez nem vonatkozik Krisztus rendeléseinek önkényes elhagyására, de szabadságot ad a helyi énekekben, nyelvben és alkalmas rendekben. Számunkra tehát nem az a cél, hogy egyre bonyolultabb legyen az istentisztelet, hanem hogy egyre világosabban és méltóbban szolgálja az Igét és a szentségeket.

MTA: Mit jelent számotokra az úrvacsora valósága és az úrvacsorai közösség „fegyelmi” funkciója? Hogyan fogadjátok az úrvacsorához járulókat, és hogyan lehet ezt a mai, sokszor individualista vallási kultúrában egyszerre szeretetteljesen és felelősségteljesen képviselni?

VA és HAC: Az úrvacsora mindenekelőtt Krisztus ajándéka, amelyben a kenyérrel és borral valóságos testét és vérét adja nekünk, bűneink bocsánatára. Ennek valósága nem a résztvevők hitétől függ, hanem Krisztus szerzési igéitől. Éppen ezért Pál apostol komolyan figyelmeztet a méltatlan vétel veszélyére (1Kor 11,27–29).

Az úrvacsora azonban nem csupán Krisztussal, hanem az Ő egyházával is közösségbe von bennünket. Ahogyan Pál írja: „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk” (1Kor 10,17). Az oltárhoz járulás tehát önmagában is nyilvános hitvallás. Aki egy gyülekezet oltáránál úrvacsorázik, az nem csupán Krisztus valóságos jelenlétébe vetett személyes hitét vallja meg, hanem az adott egyház tanításával és hitvallásával való közösségét is kifejezi.

Werner Elert evangélikus teológus Az úrvacsora és az egyházi közösség az első négy évszázadban című munkájában meggyőzően bemutatja, hogy az ősegyházban az úrvacsorai közösség a hitvallási egység nyilvános és kézzelfogható kifejezése volt. Az ember azzal is megvallotta hitét, hogy melyik oltárnál részesült a szentségben. Az úrvacsorai közösség ezért nem volt elválasztható a tanításbeli közösségtől.

Érdemes megjegyezni, hogy ezt az alapelvet a római katolikus és a keleti ortodox egyházak is nyíltan vallják és természetesnek tekintik. Az úrvacsorai közösséget mindkét hagyomány az egyházi és hitvallási egység kifejezésének tartja, ezért az oltárhoz járulásnak meghatározott feltételei vannak. A római katolikus gyakorlat bizonyos kivételes eseteket is megenged, az alapelv azonban ott is világos. Mindez közvetlenül következik abból, hogy a különböző egyházak nem ugyanazt vallják. Nem szokás azt elvárni tőlük, hogy az úrvacsora kiszolgáltatásakor figyelmen kívül hagyják saját hitvallásukat. A hitvallásos evangélikus úrvacsorai gyakorlat ugyanezt az egyházi következetességet kívánja érvényesíteni.

A zárt úrvacsorai közösség tehát nem a vendégek személyes hitének vagy méltóságának megítélése, hanem a közös hitvallás komolyan vétele. Nem állítjuk, hogy a nálunk úrvacsorázók hite erősebb volna más keresztényekénél. A szentség éppen a bűnbánó keresztények vigasztalására rendeltetett. Ugyanakkor az oltárnál nem vallhatunk meg olyan egyházi egységet, amely a tanításban nem áll fenn.

Ehhez kapcsolódik az egyházfegyelem, végső esetben pedig az excommunicatio, vagyis az oltári közösségből való kizáráskérdése. Krisztus az egyházára bízta a kulcsok hatalmát: a megtérők bűneinek megbocsátását és a megtérni nem akarók bűneinek megtartását (Jn 20,22–23). A lelkészi hivatal azonban nem rendőri vagy világi bírói tisztség. A lelkipásztor feladata nem a hívek magánéletének állandó ellenőrzése, még kevésbé az, hogy önkényesen ítélkezzen lelkiismeretük fölött. Feladata Isten Igéjének hirdetése, a bűnösök megtérésre hívása és a bűnbocsánat kiszolgáltatása.

Az evangélikus hitvallási iratok azonban világosan különbséget tesznek a bűnnel küzdő, megtérő keresztény és a bűnében tudatosan megátalkodó ember között. Az Ágostai hitvallás apológiája a megigazító hitről kijelenti: „Ez a hit nem puszta ismeret, és nem férhet össze a halálos bűnnel” (IV. cikk, 115.). A Formula Concordiae pedig kifejezetten elutasítja azt a tanítást, hogy valaki valódi bűnbánat nélkül, lelkiismerete ellenére is kitartóan élhet bűnben, miközben változatlanul megőrzi a megigazító hitet (FC Solida Declaratio, III. cikk, 64.). Itt tehát nem egyszerű erkölcsi tökéletlenségről beszélünk, hiszen mindannyian bűnösök maradunk, hanem arról a megátalkodottságról, amely Isten törvényét tudatosan elutasítja, és magát a megtérést tagadja meg.

Ennek az úrvacsora kiszolgáltatásánál különös jelentősége van. Pál apostol szerint aki méltatlanul eszik és iszik, „ítéletet eszik és iszik önmagának” (1Kor 11,29). A Formula Concordiae az úrvacsoráról szóló tanításában ugyancsak kimondja, hogy a méltatlanok is Krisztus valóságos testét és vérét veszik, de ítéletükre, mert „valódi bűnbánat és hit nélkül” járulnak a szentséghez (FC Solida Declaratio, VII. cikk, 16.). A lelkipásztornak ezért nemcsak joga, hanem kötelessége is megóvni a nyilvánvalóan megtérni nem akaró embert attól, hogy Krisztus testét és vérét saját ítéletére vegye. Az úrvacsorától való eltiltás ilyen esetben nem a szentség megtagadása egy segítségre szoruló bűnöstől, hanem éppen annak felismerése, hogy az ember jelenlegi megátalkodottságában a szentséget nem üdvösségére, hanem kárára venné.

Előfordulhat tehát, hogy valaki nyilvánvaló bűnben él, és a lelkipásztori intés ellenére következetesen megtagadja a bűnbánatot. Ilyenkor az egyház nem tehet úgy, mintha semmi sem történt volna. Krisztus maga rendelte el a testvéri intést és végső esetben az egyházi közösségből való kizárást (Mt 18,15–18). A Schmalkaldeni cikkek is világosan tanítják, hogy a nyilvánvaló és megátalkodott bűnösöket mindaddig távol kell tartani az úrvacsorától és az egyházi közösségtől, amíg meg nem térnek. Ez nem a bűnnel küzdő, gyengeségében újra meg újra elbukó keresztény ellen irányul, hanem az ellen, aki bűnét igazolva elutasítja a megtérést.

Az oltári közösségből való kizárásnak két elválaszthatatlan célja van. Egyrészt az egyház nem keltheti azt a benyomást, hogy Krisztus parancsolatai érvényüket vesztették, vagy hogy a bűnbocsánat a bűnbánat tudatos elutasításával is összeegyeztethető. Másrészt éppen a bűnös iránti szeretet követeli meg, hogy szembesítsük helyzetének súlyosságával, és reménység szerint megtérésre indítsuk. Az oltári közösségből való kizárás ezért nem bosszú és nem végleges elutasítás. Ha a bűnös megtér, az egyháznak készséggel kell őt feloldoznia és visszafogadnia.

Természetesen számolnunk kell azzal is, hogy akit az egyház ilyen intésben részesít, sokszor nem megtéréssel válaszol, hanem inkább olyan közösséget keres, ahol bűnét elnézik, vagy teológiai magyarázatokkal többé nem tekintik bűnnek. Ez azonban nem menti fel a lelkipásztort saját kötelessége alól. Az egyháznak nincs felhatalmazása arra, hogy felmentse az embert az alól, amit Krisztus bűnnek nevezett. Ha ezt teszi, nem irgalmasabb Krisztusnál, hanem a saját ítéletével próbálja helyettesíteni az Övét. A valódi irgalmasság nem a bűn letagadásában, hanem a bűnös megtérésében és a Krisztustól kapott bűnbocsánatban mutatkozik meg.

Fontos ugyanakkor hangsúlyoznunk, hogy az úrvacsorai közösség rendjének fenntartása és az oltári közösségből való kizárása nem azonos dolog. Az előbbi a közös hitvallás nyilvános kifejezése; az utóbbi a saját gyülekezethez tartozó, nyilvánvalóan megtérni nem akaró emberrel szemben alkalmazható végső lelkipásztori intézkedés. Egyiknek sem az a célja, hogy embereket önkényesen kizárjunk Krisztus ajándékaiból.

Mindenkit szeretettel várunk istentiszteleteinkre és hitoktatásunkra. Az úrvacsorához járulás előtt lelkipásztorunkkal lehet tisztázni a hitvallási közösség kérdését. Nem az a célunk, hogy bárkit távol tartsunk Krisztustól, hanem hogy az Ő rendeléséhez hűségesen szolgáltassuk ki a szentséget, és mind a bűn komolyságáról, mind pedig a bűnbocsánat bizonyosságáról igazat mondjunk.

*

A Magyarországi Evangélikus Egyház reakciója a Misszió létrejöttére 

MTA: A Magyarországi Evangélikus Egyház veletek – a Misszióval – kapcsolatos közleménye a női lelkészség kérdését hangsúlyosan felveti. Érdekes, hogy kifejezetten ez lett számukra az elsődleges, teológiai értelemben problémás pont. Ti hogyan értelmezitek ezt a kérdést bibliai, hitvallási és lelkipásztori szempontból? Hogyan válaszolnátok arra a kritikára, hogy álláspontotok nőkkel szembeni kirekesztést jelent? Hogy jutott oda a mainstream nemzetközi evangélikusság – és sajnos most már a hazai nagyobb része is –, hogy szinte bármilyen eretnekséget lehet képviselni, lehetsz lelkészként akár többször is elvált, reklámozhatsz teológiai tanárként direkt fiataloknak készült, a genderideológiát népszerűsítő füzeteket, az egyetlen teológiai kérdés, amiben nincs pardon, az a női lelkészség elfogadása. Ha ezt megkérdőjelezed, kiírtad magad a teológiailag komolyan vehető, szalonképes keresztyének táborából.

VA és HAC: Nem tudjuk, hogy a püspöki körlevél szerzői miért akarták kibontani ezt a témát. Valóban, ahogyan más ILC-hez tartozó egyház vagy LCMS-hez köthető misszió esetében is, nálunk sincsenek női lelkészek. Ugyanakkor karikaturisztikus a hitvallásosságot erre a kérdésre redukálni. Amióta mi nyilvánosan működünk, egyszer sem beszéltünk női lelkészségről. Evangélikus berkeken belül az elmúlt évtizedekben éppen a MEE püspöki körlevele tematizálta elsőként ezt a kérdést. Azóta sem lettünk beavatva, hogy a körlevelet aláíró püspökök miért döntöttek így.

Ne csináljunk a női lelkészségből evangéliumot. A kérdés valóban fontos, de nem ez az evangélikus hit központja, és nem is ez határozza meg egyedül a hitvallásosságot. Ha a lelkipásztori tisztség rendjéről beszélünk, előbb azt kell kérdeznünk: ki alapította ezt a hivatalt, és milyen rendet adott hozzá?

A Szentírás szerint férfi és nő egyaránt Isten képére teremtetett (1Móz 1,27), és Krisztusban ugyanabból a kegyelemből részesedik (Gal 3,28). A nyilvános lelkipásztori hivatal azonban nem általános emberi önmegvalósítás vagy egyházi előmenetel, hanem Krisztus rendelése. Az apostoli utasításokat (1Tim 2,11–14; 1Kor 14,33–35), valamint az egyházi elhívás rendjét követve azt valljuk, hogy e hivatalra férfiak hívhatók el. Ezen igehelyek egyszerű és következetes értelmezése nem példa nélküli, hiszen a legtöbb hagyományos keresztény felekezet ugyanígy értelmezi őket, hitvallásaink pedig nem vitatják ezt – a bizonyítás terhe tehát valóban azokat terheli, akik ezt a történelmileg egészen új keletű gyakorlatot bevezették.

Ez nem jelenti a nők kiszorítását a gyülekezeti életből. Éppen ellenkezőleg: a hit továbbadása a családban, a katekézis támogatása, a tanítás sok formája, az irgalmasság, a zene, a szervezés, a személyes bizonyságtétel és a felebaráti szolgálat mind nélkülözhetetlen. A lelkipásztori hivatal nem a keresztény ember méltóságának mércéje. A férfiak túlnyomó többsége sem kap rá elhívást.

Hogyan válhatott ez a kérdés sokak szemében egyházi hovatartozást eldöntő mércévé? Részben éppen azért, mert a női lelkészség évtizedek alatt a hazai gyülekezeti élet megszokott részévé vált. A szolgálatot végző nők között édesanyák, feleségek, lányok, személyesen szeretett és tisztelt keresztény emberek vannak. A puszta felvetése annak, hogy az egyház annak idején tévedett volna, beláthatatlan emberi következményekkel járna. Talán éppen ezért könnyű minket ezen a kérdésen keresztül elidegeníteni, vagy rossz fényben feltüntetni – és talán éppen ez az egyik oka annak, hogy ebben a kérdésben nincs pardon. A hivatal bibliai rendjéről feltett kérdést ezért könnyű személyes elutasításként meghallani. Ehhez társulhat az a modern feltevés, hogy ha valaki egy hivatalt nem tölthet be, az szükségképpen emberi méltóságának csorbítása. Mi éppen ezt a következtetést utasítjuk el: a lelkipásztori hivatal Krisztus rendelése, nem az emberi egyenlőség, tehetség vagy méltóság fokmérője.

Egyetlen kérdés túlhangsúlyozása könnyen elfedheti a teljes evangélikus tanítás gazdagságát. Nem szeretnénk, ha hitvallásos identitásunkat kizárólag a női lelkészség kérdésében elfoglalt álláspontunk alapján ítélnék meg. A Szentírás tekintélyének kérdése ugyanúgy vonatkozik a megigazulásra, a keresztségre, az úrvacsorára, az egyházra, a házasságra és a mindennapi keresztény életre. Amikor a lelkipásztori rendről beszélünk, azt nem személyek elleni ítéletként, hanem Krisztus ajándékainak hűséges szolgálataként szeretnénk megérteni.

A mi dolgunk ezért a saját gyülekezetünkben a Szentírás tanításának nyugodt, világos átadása. Aki kérdez, annak megmutatjuk az igeszakaszokat; aki vitatja, annak szívesen elmagyarázzuk, miért valljuk ezt. De nem egyetlen vitatott egyházszervezeti kérdésből akarunk mozgalmat építeni. Krisztus az evangélium. A lelkészi hivatal azért van, hogy ezt az evangéliumot hirdesse és a szentségeket kiszolgáltassa.

*

Az evangélikusság helyzete Magyarországon

MTA: Szerintetek milyen teológiai, bibliaértelmezési és egyházfegyelmi folyamatok indokolják azt a megállapítást, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházban liberalizálódás és progresszív irányú elmozdulás zajlik? Tudnátok néhány konkrét, tanításbeli vagy intézményi példát is mondani?

VA és HAC: A kérdésedben szereplő folyamatok megítélésekor a legfontosabb számunkra, hogy világosan megnevezzük a teológiai módszer kérdését. Minden korszakban van kísértés arra, hogy a társadalom természetesnek vett feltevései döntsenek arról, mit fogadhatunk el az Írásból. A teológiai oktatásban például nélkülözhetetlen a Biblia nyelvi, történeti és irodalmi vizsgálata; ám ha a történetkritika vagy a demitologizálás eleve kizárja Isten csodás cselekvésének lehetőségét, akkor nem pusztán kutatási módszerként működik, hanem a Szentírás fölé helyezett világnézeti mércévé válik.

Krisztus a testté lett Ige. A Szentírás pedig Isten ihletett Igéje, amely Krisztusról tesz bizonyságot, és amelyen keresztül Isten megszólít bennünket. A történeti háttér, a nyelvi sajátosságok és a szöveg keletkezési körülményeinek vizsgálata fontos. A kritika ott válik teológiailag kérdésessé, amikor a módszer előzetes feltevései alapján a Szentírás tanúságtételét egy emberi történeti rekonstrukció ítélőszéke elé állítjuk, és csak azt fogadjuk el, ami e rekonstrukció szerint „valójában megtörténhetett”. Saját magunk elé gördítünk elháríthatatlan akadályokat, ha Isten Igéjét olvasva minden mondat után azt kérdezzük: „De vajon mi történt valójában?” Így ahelyett, hogy meghallanánk, mit mond nekünk Isten, folyton a szöveg mögötti, általunk rekonstruálni kívánt valóságot keressük.

Intézményi példák is vannak. A női lelkészi hivatal hosszú ideje elfogadott gyakorlat; az evangélikus és református oltár- és szószékközösség hivatalos egyházi keretei pedig a szentségtani különbségek kezelésére is hatással vannak. A szexualitást és a házasság bibliai tanítását újraértelmező nézetek egyházi rendezvényeken és intézményi helyszíneken is nyilvánosan megjelennek, így a Pride-hoz kapcsolódó keresztény alkalmak és az ilyen tárgyú könyvbemutatók körül is. Ezeket nem személyek elleni vádakként soroljuk fel, és nem egyházak közötti vitát szeretnénk nyitni velük. A példák arra mutatnak rá, hogy az apostoli tanítás értelmezése nem elvont akadémiai kérdés: az istentisztelet, a közösségvállalás, az oktatás és a lelkipásztori szolgálat mindennapi rendjét alakítja. Minden egyes kérdésben azt kell megvizsgálni, mit tanít maga a Szentírás.

Az egyházfegyelem kapcsán ugyanez érvényes. A keresztény szeretet nem egyszerűen a konfliktus elkerülése. Magában foglalja az intést és a bűnbocsánat hirdetését is. Ha csupán az elfogadás nyelvezete marad, de eltűnik a megtérés szükségessége, az evangélium vigasztalását is nehezebb lesz megérteni. Ugyanígy egyoldalúság volna, ha a törvényt kizárólag egy-egy kényelmesen megnevezhető bűnre alkalmaznánk, miközben saját bűneinket elhallgatjuk.

A tartós változásokban a lelkészképzésnek és a nemzedékváltásnak különös szerepe van. Amit ma természetes teológiai előfeltevésként tanítanak, abból holnap gyülekezeti gyakorlat lesz. Mi erre saját gyülekezetünkben következetes bibliaolvasással, katekézissel, a hitvallások tanításával és olyan lelkipásztori szolgálattal szeretnénk válaszolni, amely a törvényt és az evangéliumot egyaránt komolyan veszi. Az általunk vallott tanítás tartalmát akarjuk láthatóvá tenni, nem más intézményekkel folytatott vitákból, vagy éppen hamis kiegyezésből építeni a közösségünket.

MTA: Milyen pozitív örökséget vagy megőrzendő értéket láttok még a Magyarországi Evangélikus Egyházon belül?

VA és HAC: A magyar evangélikusság közel ötszáz éves öröksége óriási ajándék. Gondoljunk a reformáció nyomán megszületett magyar nyelvű igehirdetésre és hitoktatásra, a bibliafordítás és könyvkiadás történetére, a falusi és városi gyülekezetekre, a templomokra, az iskolákra, a lelkészek és tanítók nemzedékeire, az énekkincsre és a sokszor nehéz körülmények között is megőrzött keresztény hitre. Mindez nem valamiféle intézményi díszlet; valódi emberek több évszázados szolgálatának gyümölcse.

Különösen nagyra becsüljük a magyar evangélikus családok csendes hűségét, a Kis- és Nagykáté tanítását, az otthoni imádságot, a gyülekezeti éneklést és a lelkipásztori gondoskodást. Fontosak a magyar nyelven született teológiai munkák, folyóiratok és az egyház történetének dokumentumai is. A hagyományt azonban nem pusztán megőrizni szeretnénk, mintha múzeumot gondoznánk, hanem rendeltetése szerint használni; hogy az újabb nemzedék is meghallja Isten törvényét és Krisztus evangéliumát.

Ezt az örökséget nem kisajátítani akarjuk. Hálásan merítünk belőle, és szeretnénk gazdagítani magyar nyelvű fordításokkal, kateketikai anyagokkal és tartós gyülekezeti élettel. Az egyházi kultúra akkor él igazán, ha továbbra is a hirdetett Ige és a kiszolgáltatott szentségek szolgálatában áll.

MTA: Véleményetek szerint mi akadályozza a MEE-n belül megmaradt hitvallásosabb lelkészeket, gyülekezeteket és laikusokat abban, hogy világosabban és következetesebben képviseljék a klasszikus-történelmi evangélikus tanítást? Inkább a szervezeti értelemben való függés, a békesség kedvéért vállalt hallgatás, a teológiai bizonytalanság, a lelkészi egzisztenciális kiszolgáltatottság, vagy valami más áll a háttérben?

VA és HAC: Nem ismerhetjük minden lelkipásztor vagy gyülekezeti tag személyes indítékait, ezért nem szeretnénk mások lelkiismeretéről ítélkezni. A kérdésben felsorolt körülmények azonban valós intézményi és emberi nehézségekre mutatnak rá.

Először is, a jelentős mértékben központosított finanszírozásban működő egyházi rendszerben a lelkészek és intézmények egzisztenciája gyakran olyan döntésektől függ, amelyekre helyben kevés befolyásuk van. Ez nem bizonyítja, hogy bárki pénzért hallgat, de a hosszú távú önállóságot nyilvánvalóan erősítené a gyülekezeti tagok nagyobb anyagi felelősségvállalása, a rendszeres adakozás és a helyi közösségek megtartóereje. A szolgálat szabadságához hozzátartozik a szolgálat fenntarthatósága is.

Másodszor, sokan a békesség és a közösségük iránti őszinte hűségből kerülnek minden élesebb állásfoglalást. Ez a hűség önmagában erény. A kérdés az, mikor válik a tanításbeli tisztázás elhalasztásának indokává. Harmadszor, a teológiai képzés és az elérhető magyar nyelvű szakirodalom alakítja, hogy valaki milyen érvrendszerrel képes kiállni meggyőződése mellett. Ha az ember évtizedekig kevés bátorítást kap a klasszikus lutheránus dogmatika alapos művelésére, könnyen maga is úgy érzi, nincs megfelelő felkészültsége. Más felekezeti, például református vagy általános evangelikál irodalom sok hasznos dolgot adhat, de nem pótolja a saját teljes hitvallási örökségünket, különösen a szentségtan területén.

Végül óvakodnunk kell a passzív várakozástól. Isten megígérte egyháza megőrzését, de egyetlen konkrét intézmény történeti fennmaradását sem garantálta. A hitvallásos megújuláshoz nem elég időnként aggódni: tanítani, fordítani, kiadni, gyülekezetet gondozni, fiatalokat képezni, barátságokat és tartós munkatársi kapcsolatokat építeni kell. Ezt a munkát a saját helyünkön mi is szeretnénk vállalni.

MTA: Milyen észrevételeitek vannak a magyarországi hitvallásos evangélikus körökről? Hol láttok valódi hitvalló bátorságot és hűséget, és hol/miben látjátok azt, hogy a hitvallásosság inkább magánvélemény marad, nem pedig az egyházi gyakorlatot, a tanítást és a közösségvállalást alakító erő?

VA és HAC: A magyarországi konzervatív evangélikus körökben sok őszinte bátorságot, hűséget és áldozatkészséget látunk, amelyeket feltétlenül szeretnénk elismerni. Különösen nagyra becsüljük Lupták György nyugalmazott esperes nyilvános megszólalásait és következetes kiállását a Szentírás tekintélye mellett. Ugyancsak fontosnak tartjuk a 2021-es Novemberi állásfoglalást és annak aláíróit, akik vállalták, hogy nyilvánosan, saját nevükkel állnak ki Isten Igéjének igazsága és az evangélikus tanítás tisztasága mellett. Az állásfoglalás különösen értékes vonása, hogy nem pusztán valamely társadalmi jelenség elutasítására szorítkozik, hanem bűnbánattal is számot vet az egyházi hallgatással és mulasztásokkal. A kezdeményezésben részt vevő lelkészek és világi hívek példája azt mutatja, hogy a hitvalló bátorság nem halt ki a magyar evangélikusságból. Hálásak vagyunk azért, hogy vannak testvéreink, akik készek személyes és intézményi kockázatot is vállalni azért, amit Isten Igéjéből igaznak ismertek meg.

Külön szeretnénk méltatni az Ordass Lajos Alapítvány munkáját és negyedévente megjelenő Keresztyén Igazság című folyóiratát, amelyet Andrew egykori lelkésze ajánlotta figyelmünkbe. Ez a kiadvány a magyar evangélikus teológiai és egyháztörténeti gondolkodás egyik értékes fóruma, amely nemcsak a múlt megőrzésével, hanem a jelen kérdéseinek komoly teológiai vizsgálatával is szolgálja az egyházat. Nagy szükség van az ilyen munkára: a magyar evangélikusságnak nemcsak hitvalló lelkészekre és gyülekezetekre, hanem önálló szellemi műhelyekre, igényes folyóiratokra, könyvekre és hitvallásos teológiai közéletre is szüksége van.

Ahol mégis hiányosságot látunk, az elsősorban a hitvallásos meggyőződés gyakorlati és intézményi következményeinek levonása. A hitvallásosság nem maradhat magánvélemény, amelyet évente néhány találkozón vagy konferencián megvallunk, majd a mindennapi egyházi gyakorlatban háttérbe szorítunk. A Szentírás és a hitvallások iránti hűségnek meg kell határoznia az igehirdetést, a katekézist, a szentségek kiszolgáltatását, az egyházfegyelmet és az egyházi közösségvállalást is. A következő nemzedék számára nem elegendő, ha néhány kiváló teológus megőrzi az igaz tanítást a könyvtárában. Olyan gyülekezetekre és intézményekre van szükség, ahol ez a tanítás a keresztény élet mindennapi valóságává válik.

Ugyanígy fontosnak tartjuk, hogy a hitvallásosságot ne szűkítsük le szexuáletikai kérdésekre, és ne helyettesítsük pártpolitikai állásfoglalásokkal. Ezekben is kötelességünk Isten Igéjéhez ragaszkodni, de az evangélikus hitvallás középpontjában a bűnös ember megigazulása, Krisztus megváltó műve, az evangélium hirdetése és a szentségek állnak. Természetesen a lelkésznek is lehet véleménye a közélet kérdéseiről, és vannak helyzetek, amikor kötelessége is megszólalni. A lelkész elsődleges hivatása azonban nem a politikai kommentár, hanem Isten Igéjének hűséges hirdetése, a törvény és az evangélium helyes megkülönböztetése, a szentségek kiszolgáltatása és a rábízottak lelkigondozása. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy a meglévő hitvallásos kezdeményezések mellett egyre több tartós, pozitív építőmunka induljon: teológiai képzés, fordítás, kiadványok, kateketikai anyagok, közösségépítés és rendszeres gyülekezeti szolgálat. Korunk információ- és ingergazdaságában, aki nem látszik, az nem létezik. Tiszteletet fejeznénk ki László Lajos fóti lelkésznek, aki valóban igyekszik nyilvános módon is közzétenni a hitvallásainkhoz hű kateketikai anyagokat.

Kritikánkat természetesen magunkra is értjük. Egy kis misszió sem attól lesz hitvallásos, hogy ezt a szót viseli a nevében. A hitvallásosságnak a tanításában, az oltáránál, a lelkipásztori szolgálatában és a hívek mindennapi életében kell megmutatkoznia. Azt szeretnénk, hogy a Magyarországon még meglévő hitvalló bátorságból idővel olyan tartós egyházi élet szülessen, amelyből gyermekeink és unokáink is részesülhetnek.

*

Személyes életút

MTA: A személyes történetetekben hogyan kapcsolódnak össze az EHE-n megkezdett tanulmányok, az onnan való távozás, a későbbi külföldi vagy nemzetközi teológiai képzés, valamint a misszió elindítása? Mikor vált személyes bizonyossággá számotokra, hogy Magyarországon hitvallásos evangélikus közösség építésére kaptatok elhívást, és ez mivel járt (és jár) ez számotokra? Mi a jövője szerintetek a hitvallásos evangélikus missziónak hazánkban?

VA: Az EHE-n megkezdett tanulmányaim, az onnan való távozásom, a későbbi nemzetközi teológiai kapcsolataim és a misszió elindítása számomra egyetlen folyamat részei. A kezdeti csalódás után először olyan testvéreket kerestem, akikkel közösen megélhetem és elmélyíthetem a hitvallásos evangélikus hitet. Eközben egyre világosabbá vált, hogy nemcsak nekem van szükségem erre, hanem Magyarországon is szükség van egy olyan közösségre, amely következetesen a Szentírásra és az evangélikus hitvallásokra épít.

A Missouri Zsinat és a nemzetközi hitvallásos evangélikus közösség számomra fontos szellemi erőforrást jelent. Olyan teológiai képzést, mentorálást és lelkipásztori szemléletet ismertem meg általuk, amelyet itthon nem találok. Különösen fontosnak tartom azt a hitvallásos, ugyanakkor lelkipásztori és lelkigondozói hangot, amelyet például C. F. W. Walther vagy Bryan Wolfmueller evangélikus lelkész képvisel: a bűn terhe alatt megfáradt embert Krisztushoz vezetni, és az evangéliumban valódi vigasztalást nyújtani neki. Szeretném, ha ez a hang a magyar evangélikus életben is otthonra találna.

A misszió elindításában személyes bizonyossággá vált számomra, hogy ha a Magyarországi Evangélikus Egyház nem tud ellenállni azoknak a teológiai és egyházi folyamatoknak, amelyeket problémásnak látok, akkor szükség van egy olyan helyre, ahol a családjaink tisztán hallhatják Isten Igéjét, és hitvallásos evangélikusként növekedhetnek. A szolgálat ugyanakkor komoly kihívásokkal jár. A munka, a család, a tanulmányok és a misszió között folyamatosan egyensúlyoznom kell, ami a családom türelme nélkül nem is menne.

A jövőt illetően azt gondolom, hogy a missziónak nem egyszerűen egy szűk, már meggyőződésében is hitvallásos közösséget kell kiszolgálnia. Olyan embereket is el kell érnie, akik korábban nem találkoztak ezzel a teológiai hagyománnyal, vagy csalódtak korábbi egyházi közegükben. Ehhez rendszeres istentiszteletekre, katekézisre, teológiai képzésre, magyar nyelvű kiadványokra, fordításokra és személyes kapcsolatokra van szükség.

Meggyőződésem, hogy a hitvallásos evangélikus hangra ennek az országnak úgy van szüksége, mint egy falat kenyérre. Sajátos teológiai hangsúlyaival, lelkiségével és liturgiájával olyan örökséget képvisel, amelyet szeretnénk hűségesen megőrizni és továbbadni. Olyan kegyelemtant, amely utat mutat az erkölcsi moralizmuson és az önmegváltás illúzióin túl, és Krisztusra irányítja a tekintetünket. Olyan szentségi identitást, amelyben Isten konkrét ajándékai a széttöredezett emberi életben is megtartanak bennünket. Olyan keresztteológiát, amely nem szépíti meg a szenvedést, hanem őszintén szembenéz vele, és a keresztben mutatja meg Isten cselekvését. Olyan hivatástant, amely méltóságot ad a mindennapi munkának és a családi életnek. Olyan istentiszteletet, amely nem csupán az érzelmeinkre hat, hanem formálja látásmódunkat és képzeletünket is. És olyan közösséget, amely a hitvallásra, a feloldozásra, az irgalomra és a reménységre épül.

HAC: Az EHE-n folytatott tanulmányaim után a személyes útkeresésünk fokozatosan konkrét egyházi szolgálattá alakult. Attilával ekkorra már egy kisebb, részben a fősodratú egyházakban csalódott, részben gyülekezethez nem tartozó hívekből álló informális csoport tagjai voltunk. Ez a közösség hívta meg Sorin Horia Trifa lelkészt, hogy vállalja lelkipásztori gondozásunkat. Ezzel párhuzamosan Attilával meghívást kaptunk a lelkészképzésre és a magyarországi misszió közös megszervezésére. Így kerültünk a rigai Luther Akadémiára, ahol a Missouri Zsinat támogatásával folytatjuk teológiai tanulmányainkat. Később, teológiai felkészültségünk megvizsgálása és a misszió addigi eredményeinek értékelése alapján diakónusi elhívásban részesültünk.

Számomra az elhívás bizonyosságát nem valamiféle belső élmény jelentette, hanem az, hogy egy valóságos gyülekezeti szükség találkozott az egyház konkrét megbízásával. Ugyanakkor a diakónusi szolgálatot világosan megkülönböztetem a lelkészi hivataltól, amelyhez külön elhívás szükséges.

Mindez jelentős személyes áldozatokkal jár. A teljes munkaidős állás, a teológiai tanulmányok és a misszió gyakorlati feladatainak összeegyeztetése nem könnyű. Ám éppen azért vállaljuk ezt a munkát, hogy a következő nemzedékeknek már ne kelljen hasonló nehézségekkel megküzdeniük.

A jövőben nem pusztán rendszeres istentiszteleteket, hanem szorosan összetartozó keresztény közösségeket szeretnénk építeni. Olyan gyülekezeteket, amelyekben a hívek közös hitvallása világossá teszi lelki egységüket, és amelyek tagjai a családi életben, munkájukban, mindennapi hivatásuk gyakorlásában és nehézségeik között is számíthatnak egymásra. Ne kelljen mindenkinek elszigetelten keresgélnie, vajon hol talál olyan embereket, akikkel valóban közös hitben élhet. A gyülekezet legyen a keresztény ember természetes közösségi otthona.

Nem kívánunk előre határt szabni a növekedésnek sem. Készek vagyunk a missziós hálózatot annyi gyülekezettel és olyan kiterjedt lelkipásztori szolgálattal bővíteni, amennyit a hitvallásos meggyőződésű evangélikus hívek és az egyházon kívülről gondozásunkra bízott emberek szükségletei megkívánnak. Ebben a magyarországi külföldiek megszólítására is lehetőséget adnak nemzetközi kapcsolataink és nyelvismeretünk.

Azt szeretném, hogy gyermekeink és unokáink már természetes örökségként kapják meg a hűséges igehirdetést, Krisztus szentségeit és egy olyan keresztény testvéri közösséget, amelyben egész életük során otthon lehetnek.

Kapcsolódó cikkek:

• Magyar nyelvű interjú Joel Biermann-nal, a Missouri Synodhoz tartozó Concordia Seminary rendszeres teológia professzorával
• Beszélgetés a lutheránus teológia jellegzetességeiről Tóth Károly evangélikus lelkipásztorral