„A lutheránusok nagy hangsúlyt fektetnek a szentségekre, egyszerűen azért, mert nem a keresztény engedelmesség vagy odaszánás jeleként tekintenek rájuk, hanem Isten kegyelmének csatornáiként” – Beszélgetés a lutheránus teológia sarokpontjairól Joel Biermann, rendszeres teológussal

– FOR ENGLISH VERSION, PLEASE SCROLL DOWN –

Jól ismert, hogy az Evangelikál Csoport Egyesület teológiai fókuszú csoportosulás, nagyobbrészt református, evangélikus és baptista tagokkal – többségünk lelkész-teológus, de vannak a közösségünkben a teológia iránt érdeklődő „laikusok” is. Egyesületünk célkitűzése leginkább a történelmi felekezetek hitvallásos-evangéliumi irányvonalának az erősítése.

Régóta kerestünk olyan hitvallásos, teológiai tekintetben konzervatív-evangéliumi teológiai tanárt és aktív lelkipásztort evangélikus részről, aki a történelmi evangélikus hitvallások tartalmát nemcsak hogy jól ismeri, hanem még ezek szellemében is szolgál, ezek jelölik ki számára evangéliumértelmezése kereteit. Az oka ennek a keresésnek az, hogy az evangéliumi környezetben sokan már temetnék a történelmi egyházakat teológiai tekintetben, mintha azok teljesen liberalizálódtak volna, és ők adekvát válaszokat nem is remélhetnének kérdéseikre, miközben mi úgy véljük, hogy a történelmi egyházak hitvallásos öröksége messze a legmasszívabb az egész evangéliumiságon belül, és a hitvallásos-evangéliumi tömb gerincét mai napig a lutheri és kálvini teológia (értsd: a Luther Márton és Kálvin János reformátorok nevével fémjelzett teológiai rendszerek) alaptételei adják. Másrészt úgy látjuk, hogy evangéliumi körökben általában a református-presbiteriánus irány az igazán domináns, mintha az evangélikus teológiai örökség egyre inkább háttérbe szorulna. Szeretnénk tehát megmutatni az olvasóknak, hogy az evangélikus teológia önmagában is értéket hordoz, nem csak valamiféle átmenet a reformátusság vagy a baptizmus irányában. E célkitűzésünktől vezérelve interjút készítettünk az evangélikusság egy-egy külföldi és hazai képviselőjével, rendszeres teológusokkal és gyakorló lelkészekkel.

Alább a dr. Joel Biermann professzorral, amerikai lutheránus rendszeres teológussal, a Concordia Seminary teológiai tanárával, a rendszeres teológiai kar tanszékvezetőjével készült beszélgetés olvasható. (Filozófiai doktori PhD-fokozatát Biermann 2002-ben szerezte meg Virtue Ethics and the Place of Character Formation within Lutheran Theology – Erényetika és a jellemformálás helye a lutheri teológiában című disszertációjával.) A beszélgetésben próbáltunk az evangélikus-lutheránus teológia azon sarokpontjaira, ha úgy tetszik, egyedi jellemzőire rákérdezni, amelyek megkülönböztetik a protestantizmus egyéb teológiai tradícióitól.

A Concordia Seminary hitvallásos-evangéliumi teológiai fakultás, amely szervezeti értelemben az úgynevezett The Lutheran Church – Missouri Synod (Az Evangélikus Egyház Missouri Zsinata, LC–MS) elnevezésű, ugyancsak konzervatív-hitvallásos evangélikus felekezet kötelékébe tartozik. Az LC–MS, amely az 1830-as és ’40-es években német lutheránus bevándorlók több közösségéből alakult, jelenleg 1,8 millió tagjával az Egyesült Államok második legnagyobb evangélikus felekezete. Az LC–MS-nek mind az ötven amerikai államban (és két kanadai tartományban) vannak gyülekezetei, de tagjainak több mint a fele a Közép-Nyugaton él.

***

Márkus Tamás András: – A református egyházak hitvallásaihoz képest a lutheránusoknak jóval több normatív hitvallásuk van. Mit jelent egy az amerikai LC–MS-ben szolgáló lelkipásztor számára a normativitás? Nálunk a lelkészi fogadalom tartalmaz egy olyan passzust, hogy „ezen hitvallási iratok szellemében fogok tanítani”, de ez egy elég tág meghatározás. Látjuk azt is, hogy a liberális lutheránus és református egyházakban a történelmi hitvallások szinte a relikviák szintjére degradálódtak. Hogy látja, általában milyen aktívan forgatják ezeket az iratokat a lutheránus lelkészek az LC–MS-ben, és mennyire kell ragaszkodniuk a bennük foglaltakhoz?

Joel Biermann: – Először is hadd fejezzem ki köszönetemet a lehetőségért, hogy ezen az írásbeli interjún keresztül kapcsolatba léphetek Önökkel. Örömömre szolgál, hogy kifejthetem a hitvallásos lutheranizmus néhány alapvető tanítását, és eközben egy kicsit jobban bemutathatom az LC–MS-t. Imádkozom, hogy Isten áldja meg az országáért végzett munkáját.

A kérdésre rátérve: az LC–MS kötelékébe tartozó valamennyi lelkész aláírja a teljes 1580-as Konkordiakönyvet, amely tartalmazza a három ökumenikus – az Apostoli, a Niceai és az Athanaszioszi – hitvallást, az Ágostai hitvallást, az Ágostai hitvallás apológiáját, a Kis kátét, a Nagy kátét, a Schmalkaldeni cikkeket, az Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségérőlt, valamint az Egyességi iratot. Quia módon, azaz „azért” kötelezzük el magunkat mellettük, mert ezek a hitvallások megegyeznek a Szentírással. Más szóval, hisszük, hogy az egész Konkordiakönyv nemcsak a lutheri tanításnak, hanem az apostolok és az egyház minden időkön átívelő tanításának is hű és pontos kifejezése. Az LC–MS-ben minden lelkész jól ismeri ezeknek a hitvallásoknak a tartalmát, és felszentelésükkor megfogadják, hogy minden prédikációjukat és tanításukat ezekhez szabják. Bár az LC–MS gyülekezeteiben az egyes lelkipásztorok egyéni döntésén múlik, hogy milyen mértékben idézik vagy tanítják a hitvallásokat közvetlenül a gyülekezeti tagoknak, hitvallásaink figyelemre méltó egységet biztosítanak tanításunk és egyházi gyakorlatunk számára.

M. T. A.: – Úgy tudom, hogy az ordo salutisszal, az üdvösség rendjével kapcsolatos lutheránus felfogás a következő sorrendiséget állítja: elhívás, megvilágosodás (illuminatio), megtérés, újjászületés, megigazulás, megszentelődés és megdicsőülés. A református álláspont ettől eltérő: kiválasztás – eleve elrendelés, elhívás, újjászületés, hit–megigazulás, megtérés, megszentelődés és megdicsőülés. Valóban létezik ez a különbség, és ha igen, mi a jelentősége?

J. B.: – A lutheránusok határozottan vallják, hogy Isten már a teremtés előtt kiválasztotta az örök életre azokat, akik Krisztusban elfogadják az üdvösség ajándékát. A kegyelem eszközei (az ige hirdetése, valamint a keresztség és az úrvacsora szentségei) által munkálkodik azon, hogy elhívja, megtérítse és megigazítsa népét. A megtérés folyamatában nem foglalkozunk különösebben az események konkrét sorrendjével azon a kulcsfontosságú tényen túl, hogy Istennek kell a kezdeményező szerepet vállalnia a megváltásban, az ember pedig egyszerűen Isten kegyelmének a passzív befogadója. Egyetlen ember sem képes Istent választani. Istennek kell kiválasztania az embert. Az ember azonban képes ellenállni a felkínált kegyelemnek, sőt képes visszautasítani az egyszer már elnyert kegyelmet. Ez azt jelenti, hogy a lutheránusok olyan álláspontot képviselnek, amely logikailag elfogadhatatlan. Ennek azonban mi nagyon is tudatában vagyunk! Hisszük, hogy a Szentírás világosan tanítja, hogy egyedül Isten az, aki megigazít és üdvözít, és egyedül az ember felelős a hit hiányáért és saját kárhozatért. Akit Isten kiválaszt, az üdvözül; de Isten nem választ ki senkit kárhozatra, hanem az ember kárhozik el saját bűnös hozzáállása miatt, mégpedig annak révén, hogy visszautasítja a felkínált kegyelmet és azt, hogy hitben ragaszkodjon Isten ígéretéhez. Ismétlem, teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy ennek a tanbeli álláspontnak „nincs értelme”, de meg vagyunk győződve arról, hogy a Szentírás bizonyosan ezt tanítja, és hogy a látszólagos logikátlanság világossá válik, amikor dicsőségben Krisztus visszatér, és maradéktalanul helyreállítja országát. Addig is megelégszünk azzal, hogy mindezt a Szentírással együtt megvalljuk, még ha nem is értjük, hogyan működhet, és elutasítjuk, hogy a problémát az emberi értelem hozzáadásával „oldjuk meg” ott, ahol a Szentírás maga hallgat. A lutheránusok nem szoktak a bűnös újjászületésére és üdvösségére különböző kifejezéseket használni – valójában kevés különbséget látnak a megvilágosodás, újjászületés, megtérés és megigazulás kifejezések között. Mindegyik egyszerűen azt jelenti, hogy az illető megkapta a hit ajándékát, hogy higgyen. Az ember vagy hívő, vagy hitetlen, harmadik kategória nincs. Miután megigazult, a hívő keresztyén a Szentlélek által vezetett és felhatalmazott, de teljes mértékben a hívő saját felelőssége alatt álló tanítványi életet él – ezt a folyamatot gyakran megszentelődésnek nevezzük. Mindazok, akik hitben haltak meg, akiket – helyesen – szenteknek nevezünk, testi-lelki valójukban feltámadnak a halálból az utolsó napon, és megdicsőülnek Urukkal együtt.

M. T. A.: – Jól ismert, hogy a lutheránus teológia milyen erős antitézist állít fel a törvény és a kegyelem között. A református teológia szerint a törvény (különösen is a Tízparancsolat) harmadik haszna (tertius usus legis) a törvény legfontosabb alkalmazási területe, mégpedig a keresztyén élet területén: a Tízparancsolat a keresztyének életének-cselekedeteinek a zsinórmértéke, szabályozója. A törvény mely „hasznát” hangsúlyozta Luther leginkább (az erős antitéziséből fakadóan elvetette-e a törvény harmadik hasznát?), és mit tekintett a keresztyén élet legfőbb zsinórmértékének?

J. B.: – A lutheránusok valóban elismerik, hogy kulcsfontosságú a törvény és az evangélium közötti helyes megkülönböztetés. A törvényre és az evangéliumra úgy tekintünk, mint ami Isten két egymástól eltérő módszerét jelöli arra vonatkozóan, ahogyan ő a bűnbeesés után szól az emberekhez. A törvény egységes, önálló entitás, amely Istennek a teremtményei helyes életvitelére vonatkozó akaratát tükrözi. Mint ilyen háromféle módon fejti ki hatását az emberek életében: fékként, tükörként és útmutatásként. Luther és a lutheránusok számára a törvény második, avagy vádló funkciója az elsődleges, mert ez a használat vagy funkció megmutatja nekem az igazságot önmagamról és arról, hogy nem engedelmeskedem Isten törvényének. A bűnnek ez a tudatosítása vezet a bűnbánathoz és ahhoz, hogy a bűnös elkezdjen könyörögni Istenhez kegyelemért, amelyben Krisztus miatt, az evangélium révén lehet része. Aki hisz Krisztusban, az igyekszik Krisztust követni, és ebben vezérfonal számára a Tízparancsolat, amely Isten emberekre vonatkozó akaratának kiváló és felettébb fajsúlyos summája. A Tízparancsolat Luther mindkét kátéjának a központi részét képezi. Tanításuk kifejtése és összefoglalása arra szolgál, hogy konkrét és gyakorlati módon szemléltesse, hogyan követhetik a keresztények a törvényt, amely Isten akarata arra nézve, hogy hogyan kell élnünk. A törvény a mérce, a Tízparancsolat pedig a törvény legteljesebb kifejtése. Bár a törvény második használata az elsődleges, az Egyességi irat világosan kimondja, hogy tanítjuk a törvény harmadik használatát is, amely útmutatásul szolgál a keresztények számára, akik arra törekszenek, hogy életüket Isten akaratával összhangban és így felebarátjuk szolgálatában éljék. A törvénynek ez a használata alapvető fontosságú a hívők számára, akik arra törekszenek, hogy életüket Isten iránti engedelmességben és a felebarát szolgálatában éljék.

M. T. A.: – A református teológia szerint Kálvin nyomán Krisztus pokolra szállása alatt Krisztus „lelki kínjait” kell érteni, „azokat a borzasztó gyötrettetéseket, melyek lelkére nehezedtek” (Genfi káté, II., A hitről). Tehát a reformátusok a pokolra szállást az engesztelés – az engesztelő szenvedés – részének tekintik. Ezzel szemben – úgy tudom – a lutheránusok hely szerint fogják fel Krisztus alászállását. Kifejtené ezt számunkra, hogy mit értenek pokolra szállás alatt pontosan? Illetve ez a stáció Krisztus megaláztatásához vagy felmagasztaltatásához tartozik a lutheránus teológia szerint?

J. B.: – A lutheri teológia számára a pokolra szállás az 1Pt 3,19–20 alapján érthető meg a legjobban. Krisztus pokolra szállása nem sokkal a feltámadása után, húsvét kora reggelén történt, mielőtt megjelent volna Máriának, az asszonyoknak és a tanítványoknak. A pokolra szállást mindenképpen Krisztus felmagasztalása részének kell tekinteni. Valljuk, hogy Jézus valóban elszenvedte a pokol teljes súlyát, magát a kárhozatot, amikor bűnhordozóvá lett (1Kor 5,21), és amikor a Golgotán szenvedve keresztre feszítették, és saját Atyja elutasította. Az Atya Isten bűn elleni haragja a kereszt teljes kárhozatának súlya volt, amelyet Jézus a teremtményei iránti szeretetből viselt el. Mi azonban úgy hisszük, hogy az Apostoli hitvallásban említett pokolra szállás nem arra utal, hogy Krisztus szenvedése során a poklot szenvedte el, hanem győzelmének a megvallására.

M. T. A.: – Református teológiák ki szokták emelni, hogy a lutheránus felfogás szerint nincs valóságos mennybemenetel, hanem Krisztus teste, a tulajdonságok közlése, a communicatio idiomatum folytán „mindenütt jelenvalóvá” lett, Krisztus így nemcsak isteni, hanem emberi természetére nézve is mindenütt jelenvalóvá lett. A kérdés az, hogy mit tanít pontosan a „klasszikus”, hitvallásos lutheránus teológia Krisztus mennybemenetelének „természetéről”, jellegéről, illetve, hogy ez a tanítás milyen kapcsolatban áll Krisztus úrvacsorai jelenlétének lutheránus értelmezésével. Van a kettő között kapcsolat? (Lásd: ubiquitástan, azaz a mindenütt való jelenlétről szóló tanítás; konszubsztanciáció stb.)

J. B.: – A lutheránusok természetesen hisznek abban, hogy Jézus Krisztus negyven nappal feltámadása után testileg felment a mennybe. Az Atya jobbján ülve uralkodik a világegyetem felett, és gondoskodik egyházáról mindaddig a napig, amikor majd dicsőségben visszatér, hogy megítélje a világot, és felállítsa örökkévaló királyságát a maga teljességében. A nagyobb kérdés itt a két természet hiposztatikus vagy személyi egyesülése Jézus Krisztusban. A lutheránusok vallják, hogy Jézus attól a pillanattól kezdve, hogy Mária méhében a Szentlélek ereje által megfogant, teljesen Isten és teljesen ember volt, egyetlen és teljes mértékben egyedülálló személyben. Az, hogy egy véges emberi teremtmény a megtestesülésben magában foglalhatja a végtelen isteni lényt, újabb logikátlan misztérium, amely a keresztény hitvallás magja, és amelyet a lutheránusok rendíthetetlen buzgalommal vallanak. Isten egyetlen része sem „maradt a mennyben”, amikor az Atya örökkévaló Fia Jézus Krisztus személyében emberi testet vett magára. Ez az egyesülés teljes és örökkévaló. Tehát egy valóságos emberi test szállt fel a mennybe, és amikor a felemelkedett Úr jelen volt, akkor teljesen emberi és teljesen isteni mivoltában volt jelen. Ez azért igaz, mert a személyi egyesülés nem ér véget a mennybemenetelkor, és nem is szünetel időnként. Az is ellentmondana a személyi egységnek, ha azt sugallanánk, hogy a Fiú képes valamilyen módon az emberi teste nélkül is létezni. Jézus fizikai emberi testét nem tartják a menny egyik sarkában, miközben az isteni Fiú uralkodik a világegyetem felett. Ahol a Fiú van, ott van az emberi test is. Hogy ezt hogyan lehet megmagyarázni vagy akár csak megérteni, az lényegtelen. Azt valljuk, amire Jézus saját szavai és élete vezetnek bennünket. Krisztus jelenléte az úrvacsorában természetesen összhangban van ezzel a tanítással. A Krisztus úrvacsorai jelenlétéről szóló lutheri tanítás azonban nem olyan elképzeléseken alapul, mint az ubiquitas, a konszubsztanciáció vagy akár a személyi [hüposztatikus – a ford.] egység szükségszerű gondolata. Ehelyett ragaszkodunk Krisztus teljes (emberi és isteni) jelenlétéhez az úrvacsora szentségében, egyszerűen azért, amit maga Jézus mondott, amikor nekünk adta a szentséget: „Ez az én testem… Ez az én vérem…” Jézus ígérete az alapja annak, hogy megvalljuk valódi és teljes (emberi és isteni) jelenlétét az úrvacsora szentségében. A lutheránusok ezúttal is készségesen elismerik, hogy ezt nem lehet megmagyarázni, de megelégszenek azzal, hogy megvallják azt, amit Urunk nekünk ad meggyőződésül.

M. T. A.: – Egyes református szerzők azt állítják, hogy a lutheranizmus hajlamos egy bizonyos mértékig a sákramentumok túlbecsülésére, és ez a konszubsztanciáció tanában kifejezésre is jut. Hogyan írná le a sákramentumokkal kapcsolatos sajátos lutheránus tanítást? Mi az a „kuriózum”, amely – még ha nem is radikálisan, mégis – megkülönbözteti a sákramentumokkal kapcsolatos lutheránus tanítást az egyéb protestáns tradíciók tanításától?

J. B.: – A lutheránusok kétségtelenül nagy hangsúlyt fektetnek a szentségekre, egyszerűen azért, mert nem a keresztény engedelmesség vagy odaszánás jeleként tekintenek rájuk, hanem Isten kegyelmének csatornáiként. Követjük Augustinus szentségdefinícióját, és így jutunk el a keresztséghez és az úrvacsorához mint két szentséghez (bár a gyónás és a feloldozás gyakorlata is közel áll hozzá, sőt hitvallásaink egyes helyein a szentségek között szerepel). A szentségek pontosan ugyanazt a kegyelmet közvetítik, amely az igehirdetés vagy a bűnbocsánat hirdetése által közöltetik velünk. A szentségek nagy előnye, hogy tekintettel vannak ember voltunkra, egyszersmind hatalmas vigaszt is jelentenek számunkra, amely abból fakad, hogy látható jel társul Isten kegyelmi szavának ígéretéhez. Ez Isten irántunk való irgalmasságát jelzi: hogy kegyelmét egy objektív fizikai elemhez kapcsolja, hogy nekünk, embereknek fokozott bizonyosságot adjon a kegyelem elnyeréséről. Az ember tudja, hogy részesült Krisztusban és az ő kegyelmében, mert a saját szájában érzi a bor és a kenyér ízét. Mivel Krisztus megígérte, hogy ott van a kenyérben és a borban („…ez az én testem…”), nem lehet kétséges, hogy az ember az ajándékot megkapta. Összefoglalva, a szentségekkel kapcsolatos tanításunknak és gyakorlatunknak két lényeges aspektusa van. Először is, a szentségekben Isten a cselekvő és ajándékozó, mi pedig egyszerűen az ő kegyelmének a befogadói vagyunk; a szentségek az evangéliumot hiánytalanul közvetítik. Másodszor, a szentségekben Isten az, aki eljön hozzánk, oda, ahol mi vagyunk; a szentségekben nem emelkedünk valami módon a mennybe, ahol ő van. Más szóval, a szentségek iránya a mennyből (Isten) lefelé mutat a földre (hozzánk), nem pedig tőlünk felfelé Istenhez.

M. T. A.: – Igaz-e, hogy a lutheránus teológia szerint a szentségi kegyelem valahogy ott van a jegyben, a jeggyel és a jegy alatt, tehát hogy a szereztetési igék elmondása által a jegyek megszűnnek közönséges külső elemek lenni, és egy különös isteni elemet vesznek fel magukba, amely különbözik az igétől, és az elem mint eszköz által munkálkodik? Helytálló-e, hogy a lutheránus tanítás szerint más kegyelemi javakat közöl az ige és a sákramentum? Milyen „erőt” tulajdonítanak a lutheránusok a szereztetési igének – „átváltoztatja” a jelet a jelzett dologgá?

J. B.: – Isten hatalmas és életadó igéje valóban fizikai eszközökhöz (víz, kenyér és bor) kapcsolódik, és így ezek a hétköznapi dolgok Isten rendkívüli kegyelmének hordozóivá válnak. A földi, fizikai elemek azonban nem alakulnak át valahogyan, nem változnak át valami mássá. A víz víz marad, a kenyér kenyér marad, a bor pedig bor marad; de ezekkel a földi, anyagi dolgokkal az ige és az evangélium fizikai eszközökhöz kapcsolódik, és így kézzelfogható és biztos módon átadható, közvetíthető. A szentség ereje nem egy kimondott mágikus szóban rejlik, hanem Krisztus ígéretében, hogy jelenlétét és kegyelmét ily módon adja. A szavak Jézus saját szavai, és így azt végzik el, amit kijelentenek. A keresztség megment, a communio bűnbocsánatban részesít és megerősít. Hogy miként történik ez az egyesülés az isteni ige és a földi elem között, az meghaladja az emberi értelmet. Luther három prepozíciót használt – benne, alatta, fölötte –, hogy világossá tegye, hogy az egység Isten evangéliumi ígérete és az anyagi elemek között valóságos és teljes, de a megfogalmazás nem törekszik arra, hogy megmagyarázza azt, amit csak Isten kegyelmének misztériumaként lehet megvallani. Ugyanez az Isten kegyelme, amelyet Krisztus tökéletes élete, áldozati halála és dicsőséges feltámadása által minden ember számára megnyert, az igehirdetésben, a feloldozásban, a keresztségben és az úrvacsorában jut el hozzánk. Nincs különbség a közvetített kegyelemben. Az ember az egész élethez szükséges összes kegyelmet megkapja egyetlen feloldozó szóval, egyetlen keresztségi cselekményben, az úrvacsora minden egyes vételében. Az, hogy a mi Urunk a kegyelem közlését ilyen sokféle eszközzel felerősíti számunkra, irántunk való pazarló szeretetének és kegyelmének jele. Minden egyes alkalommal, amikor valamelyik kegyelmi eszközzel ajándékot kapunk, az egész kegyelmét nekünk adja. Ez az a „felülről jövő” mód, ahogyan Isten evangéliuma működik az életünkben, és a bölcs és hálás keresztény örömmel fogadja a kegyelem minden egyes kegyelmi felajánlását, amelyet Isten elérhetővé tesz számára.

M. T. A.: – Az Ágostai hitvallás a keresztség kapcsán úgy fogalmaz, hogy „szükséges az üdvösséghez”. Mit értsünk ez alatt? (Ismerek olyan lutheránus lelkészt, aki azt mondta, hogy nem ért egyet ezzel a kijelentéssel.) Az előző pontból fakadóan is kérdésként merül fel, hiszen – számunkra, reformátusok számára – úgy tűnik, hogy a lutheránusok bár nem mágikus módon tekintenek a keresztség sákramentumára, mint a római egyház, a kegyelmet mégis erőteljesen hozzá kapcsolják a sákramentumhoz, és így a keresztség valamilyen értelemben mégiscsak az újjászületés kezdő okává válik. Nem azt vallotta Luther, hogy a keresztség az igének a vízzel való kapcsolatában áll? Ez tárgyi, reális egyesülés? Hogyan vélekednek erről a kérdésről a lutheránus hitvallások? Kijelenthető, hogy a lutheránus tanítás szerint a keresztség (és az úrvacsora) több mint jel és pecsét?

J. B.: – Az előző két válaszból világossá kell válnia, hogy a lutheránusok számára a keresztség és az úrvacsora szentsége bizonyosan sokkal többet jelent annál, mintha csak egyszerű jelek és pecsétek volnának. Valójában ezek azok az eszközök, amelyekkel Isten átnyújtja népének evangéliumi ajándékait. Ha azt mondjuk, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez, akkor ezzel jelezzük a keresztség szentségének a fontosságát, ahogyan azt az Újszövetség tanítja. A keresztség az az eszköz, amellyel Krisztus ránk helyezi a nevét, és örökre magáénak vall minket. A keresztségben az Isten általi kiválasztottság nyilvánul meg annak életében, akit Isten kiválasztott önmagának. Ez azt jelenti, hogy egyetlen keresztény sem fogja elhárítani vagy megtagadni a keresztséget, ez a keresztény élet szükséges része. Isten azonban természetesen a hit és az üdvösség kegyelmét a kimondott szó által is közvetítheti, amint azt a Krisztussal együtt keresztre feszített lator jól ismert esete is mutatja, aki hitben halt meg anélkül is, hogy előtte megkeresztelkedett volna. A keresztség nagy áldása és haszna abban áll, hogy a kegyelem ajándéka kézzelfoghatóvá és bizonyossá válik a személy számára, aki megmosakszik a keresztség vizében, amely Isten biztos és meghatározott eszköze arra, hogy érvényre juttassa kiválasztását, és kegyelmet adjon.

M. T. A.: – A gyermekkeresztség kapcsán a lutheránus teológia szerint lehet aktív hitük (actus fidei) a gyermekeknek? Mit tanítanak erről a hitvallások és az ortodox lutheránus dogmatikák?

J. B.: – A szentségekkel kapcsolatos lutheri tanítás megértéséhez fontos, hogy világosan különbséget tegyünk hatékonyság és haszon között. A szentség hatékonysága, vagyis „hatóereje” tisztán Isten ígéretének a kérdése. Mivel Isten mondta, a szentség a címzett hitétől függetlenül működik. Ezért tanítjuk a manducatio indignorumot (a „méltatlanok evését”), azt, hogy a hitetlenek is részesülnek Jézus testéből és véréből az úrvacsorában, de ez nem javukra, hanem kárukra válik (ahogy Pál tanítja az 1Kor 11,27–32-ben). Más szóval a szentség mindig „működik”, és az ígért valóságot közli. Az, hogy ezt a valóságot ajándékként vagy kárhozatként fogadják-e, a második kritikus szemponton múlik: a hiten. Ha jelen van a hit, a szentség nagy áldás. A Szentírás igazságát követve azt valljuk, hogy csak az kapja a szentséget a javára, aki hisz. A hit a döntő tényező. Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk olyanok, mint a katolikusok, hiszen a római katolikus tanítás nem hangsúlyozza a hit szükségességét, de nem vagyunk olyanok sem, mint más protestánsok, akik a szentség hatékonyságát a befogadó hitétől teszik függővé. Ennek fényében azt tanítjuk, hogy a csecsemőnek valóban van hite, azaz bizalma Isten megígért kegyelmében, amelyet a keresztség szentségében kap. Az erre vonatkozó álláspontunk többek között annak a szentírási igazságnak a megvallásán alapul, hogy a hit nem az egyén választása, hanem a Szentlélek által munkált ajándék. Tehát egy csecsemőnek nem kell „tudnia, hogy mi történik” ahhoz, hogy megkapja a hit ajándékát. Természetesen az emberek azok, akik hisznek – a Szentlélek nem hisz helyettünk –, tehát ha a gyermek megkapja a kegyelem keresztség által közvetített ajándékát, akkor a gyermek az, aki ténylegesen hisz, vagy bízik Isten ígéreteiben. A csecsemők bizalomra való képességének gondolata nem is olyan távoli, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a gyermekek hamar felismerik azokat a felnőtteket, akikben megbízhatnak. E megfigyelhető valóságon kívül a csecsemők hitéről tanúskodik a még meg nem született Keresztelő János reakciója is, amikor meghallotta Mária hangját, aki már a gyermek Krisztust hordozta méhében. Azonban nem ezek az anekdotikus megfigyelések képezik hitvallásunk alapját, ezek csupán alátámasztják a Szentírás tanítását.

M. T. A.: – Mennyire tartható manapság Luther azon meggyőződése, hogy – még ha lesz is egy eljövendő, egyetlen, végső személyben kulmináló antikrisztus – a jelenlegi antikrisztus maga a pápa és a római kúria? Vannak olyan lutheránusok manapság – hazájában vagy más egyháztestekben külföldön –, akik még mindig így gondolkodnak? Luthernek volt, úgymond, racionális érve is emellett a nézet mellett, vagy pedig a kiátkozása mint lesújtó és traumatizáló élmény vezetett el ehhez a sommás állásponthoz?

J. B.: – Bizony vannak olyan lutheránusok, akik még mindig úgy gondolják, hogy a pápai hivatal a Szentírásban leírt antikrisztusnak minősül! Mivel egyértelműen szerepel Luther Schmalkaldeni cikkeiben és Melanchthon Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről című művében, ezt a tanítást minden LC–MS-lelkész által tett hitvallási fogadalom részének tekintjük. Különösen a Melanchthon által írt Értekezésben (főként a 39–42. cikkelyekben) bemutatott gondos érvelést követve azt mondanánk, hogy ez Luther számára nem személyes ügy volt, mintha haragot táplált vagy traumát szenvedett volna kiközösítésének vagy a római kúriával való konfliktusának az élménye miatt. A lutheránus hitvallások álláspontja az – és így azoké is, akik ezeket az iratokat feltétel nélkül aláírják (azaz minden LC–MS-lelkész) –, hogy a pápai tisztség valóban megfelel az antikrisztus szentírási kritériumainak.

M. T. A.: – Az eszkatológia tárgykörét említve, voltak, akik azt vallották – például inkább a református teológusok –, hogy a jelenvaló világ „csak” meg lesz újítva (renovatio), és így jön el az új ég és új föld időszaka, és voltak – úgy tudom, inkább lutheránusok –, akik azt képviselték, hogy a világ megsemmisíttetik, és helyébe új világ lép. Mit tanított erről konkrétabban az ortodox lutheranizmus?

J. B.: – Mindkét elképzelés (hogy a meglévő, bűn által megrontott föld teljesen elpusztul, és helyette új föld jön létre, valamint az a nézet, hogy a jelenlegi ég és föld újjá lesz teremtve és újjá lesz téve az utolsó napon) történelmileg az ortodox és hitvalló lutheránusok körében is elterjedt. Azt mondanám, hogy újabban az LC–MS-ben a lutheránusok túlnyomó többsége minden bizonnyal az utóbbi, helyreállításról szóló nézetet vallja. A saját álláspontom az, amelyet széles körben osztanak saját kollégáim is, hogy a jelenlegi teremtésnek a Róma 8-ban ábrázolt képéből kiindulva – amely előrevetíti az egész világ teljes megváltását és újjáteremtését az idők végén – az újjáteremtés tűnik a legvalószínűbb értelmezésnek. Úgy vélem, hogy az egész teremtés elpusztítására történő utalások (mint Péter első levelében) az új ég és új föld radikális újszerűségét vetítik előre, de nem szükségszerű, hogy mindez a jelenlegi teremtés megsemmisülését jelentse. Nem ismerek olyan kollégát az LC–MS-ben, aki azt a nézetet vallja, hogy a jelenlegi teremtés teljes mértékben elenyészik, és új teremtés jön létre. Isten teremtésért végzett munkájának a folytonossága és Isten teremtésért végzett üdvözítő munkájának az elbeszélő vonala – hogy Krisztus azért jön el, hogy helyrehozza és helyreállítsa az egész teremtést, amelyet ő teremtett és szeret – összhangban van azzal a nézettel, amelyet Pál apostol a Rómabeliekhez írt levelében és az egész levelezésében kifejtett. A jelenlegi ég és föld újjáteremtéséről szóló elképzelés összhangban van Isten teremtésének, megváltásának, helyreállításának és végső megdicsőülésének az egész történetével is, amelyet a teremtéstől kezdve Szent János apokalipsziséig mesél el.

M. T. A.: – Sokszor elhangzik egyes lutheránus teológusok részéről, hogy Isten igéje nem tehető egyenlővé a Bibliával (tehát az írott igével), illetve a Biblia csak tanúságot tesz az igéről, de nem azonosítható vele. Azt is mondják, hogy azok, akik vallják a Biblia tévedhetetlenségét, a Bibliát „imádják”, és nem Krisztust. Ön, illetve az LC–MS kötelékébe tartozó teológusok és lelkészek vallják a Biblia tévedhetetlenségét, illetve levezethető ez a tantétel a lutheránus hitvallásokból?

J. B.: – Sok mindent el lehet mondani az Isten igéje, a Biblia és a Szentírásról alkotott nézetünk közötti kapcsolatról. Igyekszem röviden és világosan fogalmazni. A hitvalló lutheri tanítás szerint Isten igéjének leginkább három formáját kell megkülönböztetnünk: a személyes, a hirdetett és az írott igét. Az ige első és legfontosabb formája Isten örökkévaló Fia, a testté lett Ige, Jézus Krisztus. Ő az az Ige, aki egész hitünk forrása, alapja és tekintélye. Az ige következő formája, amelyre leggyakrabban gondolunk, amikor Luther „Isten igéjére” hivatkozik, az élő ige, amely az igazságot hirdeti Jézusról és arról, amit ő életében, halálában és feltámadásában tett. Az igének ez a formája maga az evangélium, amelyet a szószékről hirdetnek, beszélgetésekben megosztanak, és amely Krisztus viva voxaként, azaz élő hangjaként jelen van lelkipásztorai és népe között, amikor az evangéliumot mások által is hallható módon elmondják. Az ige végső formája az írott Ige, vagyis a Biblia. Ez a könyv az arról szóló beszámoló, amit Isten tett teremtése, megváltása és végül teremtményének teljes megdicsőítése során Jézus munkája által, a Szentlélek erejével. Azért van tekintélye, mert Jézusra mutat, aki a Biblia középpontja, és mert azt az igazságot hirdeti, amelyet Jézus a történelem során (az apostolok és próféták által) és legfőképpen saját megtestesülésében kinyilatkoztatott.

Azért létfontosságú számunkra a Szentírás, mert hiteles és mérvadó beszámoló Isten igazságáról, és így meghatározza, hogy az egyházban mit hirdethetnek, taníthatnak és hihetnek. Mivel maga Jézus tanít minket arra, hogy kutassuk az Írásokat, és higgyünk nekik, mert róla tesznek bizonyságot, bízhatunk abban, hogy ezek a szövegek az ő munkájának és igazságának pontos és hiteles feljegyzései. Ezért a Szentírást minden részében tévedhetetlennek és csalhatatlannak tartjuk. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy ez a Biblia tekintélyéről és hitelességéről szóló hitvallás a feltámadt Krisztusba vetett hitünkből és bizalmunkból fakad. Más szavakkal: azért hiszem a Bibliát, mert Jézus feltámadt a halálból, amint azt a szemtanúk is igazolták, akik ezt az élő igét átadták nekem; nem azért hiszem, hogy Jézus feltámadt a halálból, mert a Biblia ezt mondja. Az utóbbi álláspont („azért, mert a Biblia mondja”) nagyobb hangsúlyt fektetne a szöveg valósághű voltára, mint a feltámadt Krisztus valóságára, aki jelen van egyházában az ő ajándékainak az igében és a szentségekben való adományozásán keresztül. A lutheri álláspont, amely Krisztust helyezi előtérbe, de elismeri a Biblia tekintélyét és igazságtartalmát, nem torkollik a biblicizmus olyan formájába, amely az írott szöveget az Úrral szemben tiszteli, vagy a Bibliát tekinti a hit alapjának; ez az álláspont [amelyet Biermann képvisel – a ford.] nem becsüli le a Bibliát, és nem kérdőjelezi meg a tévedhetetlenségét vagy az alapvető értékét. E nézet azért tartja nagyra a Bibliát, mert az hűen tanúskodik Urunkról. Így hitünket egyedül Krisztusra alapozhatjuk, ugyanakkor nem kérdőjelezzük meg a Szentírás tévedhetetlenségét és csalatkozhatatlanságát. Ez az álláspont összhangban van a lutheri hitvallásokkal.

M. T. A.: – Szomorúan látjuk, hogy mind az USA-ban, mind Európában a legnagyobb lutheránus és református felekezetek progresszívvé váltak, és olyan etikai „innovációkat” is bevezettek, mint az azonosneműek házasságának megáldása. Ön szerint ez a lépés aposztáziának számít-e? Illetve mit javasolna olyan hitvallásos lelkészeknek, akik ilyen felekezetekben szolgálnak: lépjenek ki egy ilyen felekezeti döntés után, vagy pedig szolgáljanak mindaddig, amíg rájuk nem kényszerítik, hogy ők is ezt csinálják? Mi a helyes lépés?

J. B.: – Az Egyesült Államokban sok „fővonalbeli” egyház – református és lutheránus egyaránt – egyre nagyobb mértékben alkalmazkodik a világhoz, ahelyett, hogy Isten igazságáról tenne tanúságot, és ez valóban tragikus, és azt mutatja, hogy ezek a közösségek nem tartják magukat Jézus és az apostolok tanításához. Ezért az Isten teljes tanácsvégzése iránti hűség hiánya joggal nevezhető hitehagyásnak. Azok az ortodox hitű, hívő lelkipásztorok, akik olyan egyházakban szolgálnak, amelyek kapituláltak a felvilágosodás által formált nyugati világ ágendája és követelései előtt, nehéz helyzetben vannak. Sokan közülük igyekeznek hitvallók maradni saját egyházi közösségükön belül, és azon dolgoznak, hogy lelkésztársaikat és vezetőségüket visszatérítsék a hitvallásos útra. Tiszteletben tartom igyekezetüket. Mások úgy látják, hogy el kell hagyniuk az ilyen egyházat, hogy egy hitvallóbb egyházban leljenek otthonra. Ez minden bizonnyal szintén helyes lépés. Hiszem, hogy minden lelkipásztor saját felelőssége eldönteni, hogyan képes a leghatékonyabban közvetíteni Isten igazságát a körülötte lévőknek – akár úgy, hogy a helyén marad, és ott hirdeti Isten igazságát, akár úgy, hogy csatlakozik másokhoz egy másik felekezetben vagy gyülekezeti közösségben, akik teljes egyetértésben élnek az adott igazságot illetően. Nehéz univerzális megoldást javasolni erre a kihívást jelentő helyzetre, ezért aztán nem is vagyok biztos benne, hogy létezik valamiféle kizárólagosan „helyesnek” tekinthető lépés, amelyet akkor kell megtenni, amikor a saját egyházunk [gyülekezetünk – a ford.] elhagyja Isten igazságát. Azt, hogy mennyi ideig kell azon munkálkodni, hogy az adott egyházi közösséget visszahívjuk az Isten igéje iránti hűségre, szerintem minden lelkipásztornak magának kell eldöntenie.

Még egyszer köszönöm a lehetőséget, hogy fontos tanbéli kérdéseket vitathattunk meg. Remélem, hogy Isten igazságának megvallása hasznos lesz az Önök számára Krisztus követésében és az ő egyházában végzett szolgálatban.

M. T. A.: – Hálásak vagyunk a válaszaiért, köszönjük az interjút!

***

Here below you can read an interview with Professor Dr. Joel Biermann, an american lutheran systematic theologian, Professor of Systematic Theology and Faculty Marshal at Concordia Seminary. He completed his Doctor of Philosophy (PhD) in 2002 with a dissertation entitled, “Virtue Ethics and the Place of Character Formation in Lutheran Theology.” In the following conversation we tried to find and clarify the cornerstones and unique features of Lutheran theology that distinguish it from other theological traditions of Protestantism.

Concordia Seminary is a confessional-evangelical theology faculty, which is organizationally affiliated with The Lutheran Church – Missouri Synod (LC-MS), which is also a conservative-confessional Lutheran denomination. Formed in the 1830s and ’40s from several congregations of German Lutheran immigrants, the LC-MS is now the second largest lutheran denomination in the United States with 1.8 million members. LC-MS has congregations in all 50 US states (and two Canadian provinces), but more than half of its members live in the Midwest.

Q: – Compared to the creeds of the Reformed churches, Lutherans have many more normative creeds. What does this normativity mean for a pastor serving in LC-MS? Our pastoral vows include a passage that says „I will teach in the spirit of these confessional documents,” but that is a pretty broad definition. We also see that in the liberal Lutheran and Reformed churches, the historic creeds have been degraded almost to the level of historical relics. How do you find Lutheran pastors in the LC-MS in general actively rotating these documents, and how much do they have to adhere to what they contain?

A: – First, let me express my thanks for the opportunity to interact with you via this written interview. It is a joy to be able to relate some of the core teachings of the Lutheran Confession and in the process introduce you a bit more to the Lutheran Church Missouri Synod (LCMS). I pray God’s blessing on your work for his Kingodm.

All LCMS pastors subscribe to the entire Book of Concord of 1580 (which includes the three ecumenical creeds (Apostles’, Nicene, Athanasian), the Augsburg Confession, the Apology of the Augsburg Confession, the Small Catechism, the Large Catechism, the Smalcald Articles, the Treatise on the Power and Primacy of the Pope, and the Formula of Concord). We subscribe in a “quia” way, that is, “because” the Confessions agree with Scripture. In other words, we believe that the entire Book of Concord is a faithful and accurate expression not just of Lutheran doctrine, but of the teaching of the apostles and the church throughout all time. All pastors in the LCMS are very familiar with the contents of the Confessions and vow at their ordination to norm all of their preaching and teaching according to them. While the extent to which the Confessions are cited or directly taught to parishioners in LCMS congregations varies according to the choices of individual pastors, the Confessions do provide a remarkable degree of unity in our doctrine and practice.

Q: – It is my understanding that the Lutheran conception of ordo salutis is in the following order: calling, illuminatio, conversion, regeneration, justification, sanctification, glorification. The Reformed position differs: election first, then calling, regeneration, justification, conversion, sanctification and glorification. Does this distinction really exist, and if so, what is its significance?

A: – Lutherans absolutely confess that even before he created, God elected to eternal life those who will receive his gift of salvation in Christ. He works through the means of grace (the preaching of the Word and the Sacraments of Baptism and the Lord’s Supper) to call, convert, and justify his people. We are not particularly concerned about a specific sequence of events in the process of conversion beyond the key fact that God must take the entire initiative to save, and man is simply the passive recipient of God’s grace. No human is able to choose God. God must choose the individual. However, man is capable of resisting the grace that is offered and is even able to reject grace once received. This means that Lutherans hold a position that is logically unacceptable. We are well aware of this! We believe Scripture teaches clearly that God alone is the one who justifies and saves and that man alone is responsible for a lack of faith and damnation. Those whom God chooses will be saved; but God does not choose to damn, rather man is damned by his own sinful refusal to receive grace and hold on to God’s promise in faith. Again, we are fully aware that this doctrinal position “makes no sense,” but we are convinced that this is certainly taught in Scripture and that the apparent illogic will be made clear when Christ returns and fully establishes his kingdom in glory. Until then, we are content to confess with Scripture even if we don’t understand how it can work, and we refuse to “solve” the problem by adding human reason where Scripture does not speak. Lutherans are not inclined to use various terms for a sinner’s regeneration and salvation in distinct ways, and rather see little difference between the terms illumination, regeneration, conversion, and justification. All simply mean that the person has been given the gift of faith to believe. One is either a believer or an unbeliever, there is no third category. Once justified, the believer lives a life of discipleship guided and empowered by the Holy Spirit, yet fully the believer’s own responsibility, a process we often call sanctification. On the Last Day, all those who died in faith, properly called saints, will be fully raised from the dead and glorified with their Lord.

Q: – It is well known how strongly Lutheran theology posits an antithesis between law and grace. According to Reformed theology, the third use (tertius usus legis) is the most important application of the law in the Christian life, and the Ten Commandments are the rule for the actions of Christians. What was the „use” of the law that Luther emphasised most, and what did he consider to be the main yardstick of the Christian life?

A: – Lutherans do indeed recognize the critical importance of rightly distinguishing the law from the gospel. We see the law and the gospel as God’s two distinct ways of speaking to people after the Fall. The law is a single reality, the will of God for the right functioning of his creation. As such it functions in three ways among human beings: as curb, mirror, and guide. For Luther and for Lutherans, it is the second or accusing function of the law that is primary because this use or function shows me the truth about myself and my failure to obey God’s law. This awareness of sin leads to repentance and the sinner’s plea to God for mercy which is delivered for Christ’s sake, i.e. the gospel. Those who have faith in Christ strive to follow Christ, and the Ten Commandments provide an excellent and exceedingly challenging summary of God’s will for human beings. The Ten Commandments are a central part of both of Luther’s Catechisms, and his exposition and summary of their teaching serves to illustrate many concrete and practical ways that Christians may follow the law, which is the will of God for how we are to live. The law is the yardstick, and the Ten Commandments are the best expression of the law. While the second use of the law is the primary use, the Formula of Concord is clear that we do teach a third use of the law that serves as a guide for Christians seeking to live their lives in conformity with God’s will and so in service to their neighbor. This use of the law is essential for believers seeking to live their lives in obedience to God and in service to the neighbor.

Q: – According to Reformed theology, following Calvin, Christ’s descent into hell is understood as Christ’s „spiritual torments”: „the terrible agonies which were inflicted on his soul” (see Geneva Catechism, II On Faith), and is therefore seen as part of the atonement. In contrast, Lutherans understand Christ’s descent as a local one. Can you explain to us what exactly they mean by „descent into hell”? According to Lutheran theology, does it belong to the humiliation or exaltation of Christ?

A: – For Lutheran theology, the descent into hell is best understood in terms of I Peter 3:19&20. The descent occurred shortly after his resurrection early on Easter morning before he appeared to Mary, the women, and the disciples. The descent should certainly be understood as part of his exaltation. We confess that Jesus indeed endured the full condemnation of hell when he became the sin-bearer (I Corinthians 5:21) and was crucified and rejected by his own Father as he suffered on Calvary. God the Father’s wrath against sin was the full weight of the condemnation of the cross that Jesus endured out of love for his creation. We believe, however, that the descent into hell as mentioned in the Apostles’ Creed is not referencing Christ suffering hell during his passion but is confessing his victory.

Q: – Reformed theological works tend to emphasise that in the Lutheran view there is no real ascension, but that Christ’s body, the communication of attributes, the communicatio idiomatum, became „omnipresent”, and Christ thus became omnipresent not only in his divine but also in his human nature. What exactly does ‘classical’, confessional Lutheran theology teach about the ‘nature’ and character of Christ’s ascension, and how does this teaching relate to the Lutheran understanding of Christ’s presence in the Eucharist? Is there a connection between the two (see ubiqitas doctrine, consubstantiatio, etc.)

A: – Lutherans certainly do believe that Jesus Christ ascended bodily into heaven 40 days after his resurrection. Seated at the right hand of the Father, he rules the universe and cares for his church until the day when he will return in glory to judge the world and fully establish his eternal kingdom. The bigger issue, here, is the hypostatic or personal union of the two natures in Jesus Christ. Lutherans confess that from the moment of his conception in the womb of Mary by the power of the Holy Spirit, Jesus was fully God and fully human in one utterly unique person. That a finite human creature can contain the infinite divine being in the incarnation is yet another illogical mystery that lies at the heart of Christian confession and one that Lutherans confess with unflinching zeal. No part of God was “left behind in heaven” when the eternal Son of the Father joined himself to human flesh in the person of Jesus Christ. This union is complete and eternal. So, it is a real human body that ascends to heaven and when the ascended Lord is present, he is present as fully human and fully divine. This is true because the personal union does not end with the ascension nor is it suspended from time to time. It would also deny the personal union to suggest that The Son is able to operate in some way without his human body. The physical human body of Jesus is not kept in a corner of heaven while the divine Son rules the universe. Where the son is, the human body also is. How this can be explained or even understood is not relevant. We confess what Jesus’ own words and life lead us to confess. Christ’s presence in the Lord’s Supper is consistent with this teaching, of course. However, the Lutheran teaching of Christ’s presence in the Lord’s Supper is not premised on any ideas such as the ubiquity, consubstantiation, or even necessarily the logic of the personal union. Instead, we insist on the full presence of Christ (human and divine) in the Sacrament of Holy Communion simply because of what Jesus himself said when he gave us the Sacrament, “This is my body…this is my blood.” The promise of Jesus is the basis for our confession of his true and complete presence (human and divine) in the Sacrament of Holy Communion. Again, Lutherans readily admit that this cannot be explained, but are content to confess what our Lord gives us to confess.

Q: – Some Reformed authors claim that Lutheranism tends to overestimate the sacraments to a certain extent, and that this is expressed in the doctrine of consubstantiatio. How would you describe the particular Lutheran doctrine of the sacraments? What distinguishes Lutheran teaching on the sacraments from other Protestant traditions?

A: – Lutherans certainly do place a strong emphasis on the sacraments simply because we see them not as marks of Christian obedience or devotion, but as conduits for God’s grace. We follow Augustine’s definition of Sacrament and so arrive at Baptism and Holy Communion as the two sacraments (though the practice of confession and absolution also comes close and is even included as one of the sacraments in some parts of the Confessions). The sacraments deliver the exact same grace that comes through the preaching of the word or the announcement of the forgiveness of sins. The great advantage of the sacraments is that they consider our humanness and provide the great comfort that comes in having a visible sign joined to the promise of God’s gracious word. This shows God’s mercy to us as he joins his grace to an objective physical element to give us humans increased certainty that the grace has been given. A person knows he has received Christ and his grace because he can taste the wine and the bread in his own mouth. Because Christ has promised to be there in the bread and wine (“This is my body…”), there is no doubt that the gift has been given. To summarize, there are two essential aspects of our teaching and practice of the sacraments: First, God is the actor and giver in the sacraments, and we are simply the recipients of his grace; sacraments are full-blast gospel. Second, in the sacraments, God is the one who comes to us where we are; in the sacraments we don’t somehow ascend to heaven where he is. In other words, the direction of the sacraments is from heaven (God) down to earth (us), not from us up to God.

Q: – Is it true that, according to Lutheran theology, sacramental grace is somehow in the sign, with the sign, and under the sign: that by the recitation of the verbs of acquisition the signs cease to be ordinary external elements and take on a particular divine element distinct from the Word, and work through the element as instrument? Is it correct that, according to Lutheran teaching, the Word and the sacrament communicate different graces? What „power” do Lutherans attribute to the verb of acquisition – „transforming” the sign into the thing signified?

A: – Indeed, the powerful and life-giving Word of God is joined to physical means (water, bread, and wine) and so these ordinary things become vehicles of God’s extraordinary grace. However, the earthly, physical elements are not somehow transformed or changed into something else. Water remains water, bread is still bread, and wine is still wine; but with these earthly, material things the Word and the gospel are connected to physical means and so delivered in a tangible and certain way. The power of the Sacrament lies not in a magical word spoken, but in the promise of Christ to give his presence and his grace in this way. The words are Jesus’ own words, and so they do what they say. Baptism saves, Communion forgives and strengthens. How this union between the divine Word and the earthly element takes place is beyond human explanation. Luther used three prepositions (“in, with, and under” in English) to make clear that the union between God’s gospel promise and the material elements was real and complete, but the wording is not an effort to explain what can only be confessed as a mystery of God’s grace. That same grace of God, won for all people by Christ’s perfect life, sacrificial death, and glorious resurrection is delivered in preaching, absolution, Baptism, and Communion. There is no difference in the grace given. A person has all the grace needed for all of life in one word of absolution, in the one act of Baptism, in each reception of the Lord’s Supper. That our Lord amplifies his giving of grace to us through so many means is a mark of his extravagant love and grace for us. He gives us all of his grace each time that we receive the gift of any given means of grace. This is the “above and beyond” way that the gospel of God works in our lives, and the wise and grateful Christian delights to receive each gracious offering of grace that God makes available.

Q: – The Augsburg Confession of Faith says of baptism that it is „necessary for salvation”. What is this supposed to mean? I know a Lutheran pastor who has said he disagrees with this statement. The previous point also begs the question, since – for us Reformed – it seems that Lutherans, while not viewing the sacrament of baptism in a magical way as the Roman church does, still strongly associate grace with the sacrament. Thus, in a sense, baptism does become the initial cause of regeneration. Did not Luther affirm that the essence of baptism lies in the relation of the Word to water? Is this an objective, realistic union? What is the Lutheran confessions’ view on this question? Can it be argued that Lutheran teaching holds that baptism (and communion) is more than a sign and seal?

A: – From the previous two responses, it should be clear that for Lutherans the sacraments of Baptism and Holy Communion are certainly much more than simply signs and seals. They are actually the means by which God delivers his gospel gifts to his people. To say that Baptism is necessary for salvation is to indicate the importance of the Sacrament of Baptism as it is taught in the New Testament. Baptism is the means whereby Christ puts his name on us and claims us as his own for eternity. It is at the font that the election of God is made manifest in the life of the one he has chosen for his own. This means that no Christian will spurn Baptism, it is a necessary part of the Christian life. However, God can certainly also deliver the grace of faith and salvation through the spoken word as in the familiar case of the thief crucified with Christ who died in faith even without having been baptized. The great blessing and benefit of Baptism is that the gift of grace is made tangible and certain for the person who is washed in the waters of Baptism which are God’s sure and certain means of enacting his election and giving grace.

Q: – In the context of infant baptism, does Lutheran theology hold that children can have an active faith (actus fidei)? What do the creeds and orthodox Lutheran dogmatics teach about this?

A: – To rightly grasp the Lutheran teaching on the sacraments, it is important to distinguish clearly between efficacy and benefit. The efficacy, or “power-to-work,” of a sacrament is purely a matter of God’s promise. Because God has said it, it works regardless of the faith of the recipient. This is why we teach the manducatio indignorum or the “eating of the unworthy,” i.e. even unbelievers receive the body and blood of Jesus in the Lord’s Supper, but it is not to their benefit but to their harm (as Paul teaches in I Corinthians 11:27-32). In other words, the sacrament always “works” and delivers the promised reality. Whether or not that reality is received as gift or condemnation depends on the second critical aspect: faith. When faith is present, the sacrament is a great benefit. Following Scriptural truth, we hold that only those who believe receive a sacrament to their benefit. Faith is the deciding factor. This means that we are not entirely like Roman Catholic teaching which does not emphasize the necessity of faith, and we are not like other Protestants who make the efficacy of a sacrament dependent on the faith of the recipient. In light of this, we teach that an infant does indeed have faith, that is trust, in the promised grace of God that is given in the Sacrament of Baptism. This position is also based on our confession of scriptural truth that faith is not a choice on the part of the individual, but a gift worked by the Holy Spirit. So, an infant does not need to “know what is going on” to be given the gift of faith. Of course, humans are the ones who believe—the Holy Spirit does not believe for us— so, once the child has the gift of Baptismal grace, the child is the one who actually believes or trusts in the promises of God. The idea of infants ability to trust is not so far-fetched as we all know that children quickly discern the adults they can trust. In addition to this observable reality, the faith of infants is also attested by the reaction of the unborn John the Baptizer when he heard the voice of Mary who was already carrying the Christ child in her own womb. Yet, these anecdotal observations are not the reason for our confession, but merely corroborate what is taught in Scripture.

Q: – To what extent is it a sustainable position Luther’s conviction that, even if there is an Antichrist to come, the present Antichrist is the Pope and the Roman Curia? Are there any Lutherans today who still think so? Did Luther have a rational argument for this view, so to speak, or did his excommunication as a devastating and traumatizing experience lead him to such a blunt position?

A: – Indeed, there are Lutheran who still think that the office of the papacy qualifies as the antichrist described in Scripture! Since this teaching is clearly stated in Luther’s “Smalcald Articles” and in Melanchthon’s “Treatise on the Power and Primacy of the Pope,” this doctrine is considered to be part of the confessional subscription made by every LCMS pastor. Following especially the careful argument presented in the “Treatise” written by Melanchthon (in particular, articles 39-42), we would say that this is not a personal matter for Luther as if he harbored a grudge or suffered trauma from the experience of his own excommunication or conflict with the Roman curia. The assertion of the Confessions, and so of all who subscribe to them unconditionally (every LCMS pastor), is that the office of the papacy actually does fit the scriptural criteria for the antichrist.

Q: – On the subject of eschatology, there were those – mostly Reformed theologians, – who held that the present world would ‘only’ be renewed (renovatio) and thus a new heaven and earth would come, and there were others – I believe mostly Lutherans – who represented that the world would be destroyed and replaced by a new world. What more specifically did orthodox Lutheranism teach about this?

A: – Both ideas, (that the existing earth that is corrupted by sin will be utterly destroyed with a new one then made to replace it, as well as the view that the current heaven and earth will be re-created and made new on the Last Day) have been held historically among orthodox and faithful Lutherans. I would say that in more recent times, the vast majority of Lutherans in the LCMS certainly hold to the latter view, of restoration. My own position, which is widespread among my colleagues, is that the understanding presented in Romans 8 of the current creation anticipating the full redemption and re-creation of the whole world at the end of time points to re-creation as the best understanding. I would say that the references to the destruction of all the creation (as in I Peter) are indicative of the radical newness of the new heavens and earth but need not demand an annihilation of the present creation. I know of no colleague in the LCMS who holds to a view that the present creation will be utterly destroyed and a new one created. The continuity of God’s work for the sake of his creation and the narrative trajectory of God’s saving work on behalf of creation—Christ comes to reclaim and restore the entire creation he made and loves—is consistent with the view expressed by Paul in his letter to the Romans and throughout his epistles. The understanding of the re-creation of the present heavens and earth also coheres with the entire story of God’s creation, redemption, reclamation, and final glorification of his creation told from Genesis through the Apocalypse of St. John.

Q: – It is often said by Lutheran theologians that the Word of God cannot be equated with the Bible (i.e. the written Word), or that the Bible is only a witness to the Word, but cannot be identified with it. It is also said that those who profess the inerrancy of the Bible, „worship” the Bible and not Christ. Do you and the theologians and pastors in the LC-MS profess the infallibility of the Bible? Can this doctrine be derived from the Lutheran creeds?

A: – A great deal can be said about the relation between the Word of God, the Bible, and our understanding of Scripture. I will strive to be brief and clear. Faithful Lutheran teaching holds that it is best to understand three forms of the Word of God: the personal, the spoken, and the written. The first and most important form of the Word is the eternal Son of God, the Word made flesh, Jesus Christ. He is the Word that is the source, the foundation, and the authority of our entire faith. The next form of the Word, the one most often intended whenever Luther invokes the “Word of God,” is the living Word that proclaims the truth about Jesus and what he did in his life, death, and resurrection. This form of the Word is the gospel itself that is preached from pulpits, shared in conversations, and made known as the viva vox or living voice of Christ present in his pastors and people as they speak the gospel into the ears of others. The final form of the word is the written Word, or the Bible. This text is the account of all that God did in creating, redeeming, and finally fully glorifying his creation through the work of Jesus in the power of the Holy Spirit. It has authority because it points to Jesus who is the center of the Bible, and because it declares the truth that Jesus revealed throughout history (by apostles and prophets) and most especially in his own incarnation. The Bible is critical because if provides an authoritative and certain account of God’s truth and so norms all that is preached, taught, and believed in the Church. Because Jesus himself teaches us to search and trust the Scriptures since they attest to him, we are confident that these are accurate and authoritative records of his work and truth. Thus, we consider the Scriptures to be inerrant and infallible in every part. In a way, it can be said that this confession about the Bible’s authority and accuracy is derived from our faith and trust in our risen Christ. In other words, I believe the Bible because Jesus rose from the dead as attested by his witnesses who have passed that living Word to me; I don’t believe Jesus rose from the dead because the Bible says so. The latter position would put more emphasis on the veracity of the text than on the reality of the risen Christ present in his church through the giving of his gifts in Word and Sacrament. The Lutheran position that prioritizes Christ but recognizes the authority and veracity of the Bible does not collapse into a form of biblicism that honors the text over the Lord, or that considers the Bible as the foundation of faith; neither does this position denigrate the Bible or question its inerrancy or essential value. Rather this view holds the Bible with reverence because it testifies faithfully to our Lord. Thus we ground our faith in Christ alone, but do not question the infallibility and inerrancy of the Scriptures. This position is consistent with the Lutheran Confessions.

Q: – It is sad to see that the major Lutheran and Reformed denominations in both the US and Europe have become progressive and have introduced ethical „innovations” such as blessing same-sex marriage. Do you consider this move to be apostasy? What would you suggest to confessional pastors who serve within such denominations: should they resign after such a denominational decision, or should they serve until they are forced to do so? What is the right thing to do?

A: – The increasing movement of many “mainline” churches in the US, both Reformed and Lutheran, to accommodate the world rather than to witness to God’s truth is indeed tragic and demonstrates a failure to hold to the teachings of Jesus and the apostles. Therefore this lack of faithfulness to the whole counsel of God can rightly be labeled as apostacy. Orthodox and faithful pastors serving in churches that have capitulated to the agenda and demands of the Enlightenment-shaped western world are in a difficult position. Many of them seek to remain faithful within their church body and work to recall their fellow pastors and leadership to faithfulness. I respect this action. Others see the need to leave that church in order to seek a more faithful church home. This is certainly also a right course of action. I believe it is the responsibility of each pastor to determine how best to speak God’s truth in an effective way to those around him—whether by remaining and declaring God’s truth in the place where he is, or by joining with others in a different denomination or church home who are living in full agreement with that truth. It is difficult to suggest a “one size fits all” solution to this challenging situation, thus I am not certain there is a single “right” thing to do when one’s own church forsakes God’s truth. How long one should work to call that church back to faithfulness is for each pastor to determine, I think.

Thanks once again for this opportunity to discuss important doctrinal questions. I hope that my confession of God’s truth is of benefit to you in your own following of Christ and your service in his church.