Küzdelem a szavak értelméért

„A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. (…) Lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől.” (Jakab 3,6)

Arisztotelész szerint az ember politikai állat – a beszéd különbözteti meg az állatvilágtól. Más állatok is képesek fájdalmukat vagy örömüket hangokkal jelezni, de egyedül az értelmes beszéd képes „a hasznos és a káros, tehát egyúttal az igazságos és az igazságtalan kifejezésére”, és ebből „jön létre a család és az állam”. A Szentírás erősíti ezt a képet. A teremtéstörténetben Isten látta, hogy Ádám az állatok között „nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá”, és az első ember csak azután szólal meg, hogy Éva megérkezik. Istentől kapott első feladatunk is a beszédhez kapcsolódik: Ádám nevezi el az állatokat, amelyet az Úr kíváncsian néz végig. Ezután látjuk a nyelv hatalmát a gonosznál: a kígyó hazug szavakkal provokálja engedetlenségre az embert.

A beszéd tehát az ember legfontosabb cselekvése. A helyes gondolkodás helyes beszédet, az pedig helyes cselekedeteket szül. Ez azonban fordítva is igaz: az általunk választott szavakkal befolyásoljuk gondolatainkat, és hatással vagyunk mások gondolkodására, ezáltal cselekvésére is. A szavak nem pusztán nyers jelentésüket hordozzák: hovatartozást, világnézetet, baráti-ellenséges viszonyt, erkölcsi ítéletet közvetítenek. Nézzünk meg például a szavak következő csoportját: 

1. Család, nemzet, hűség, tisztelet, szuverenitás, béke, engedelmesség, hagyományos.
2. Egyenlőség, empátia, szeretet, elfogadás, önreflexió, tolerancia, tudományos.

Ha egy beszélgetőtársad csak az első csoportba tartozó szavakat használja, meg tudnád tippelni, kire szavaz jövőre? És ha csak a második csoportba tartozókat, akkor sejtenéd, mit gondol bizonyos társadalmi kérdésekről? Valószínűleg azt is tudnád, melyik csoporthoz állsz közelebb – annak ellenére, hogy a legtöbb kifejezéssel egyetértesz mindkét listán. Miért? Jacques Ellul, 20. századi francia szociológusa a The Humiliation of the Word (A szó megalázása) című művében azt mondja, hogy ezek a szavak mára kiüresedtek, „bolyongó és kisemmizett szolgává váltak. (…) A szó üressé válik a fecsegők miatt, és eszközzé válik a technikák miatt. (…) A szónak már nem kell jelentést hordoznia; elválasztották attól, amit jelöl.” Ellul itt technikák alatt nem a gépeket érti, hanem a marketing, a tömegkommunikáció, a propaganda, és az ideológiák eszközeit. Kiüresítik az szót, mert anonimizálják azt (falvédőszöveggé silányítva a beszédet), és a tömegembernek szólnak. A végtelenségig egyszerűsítik, és kizárják, hogy átgondoljuk vagy megvizsgáljuk a szó mögötti valóságot. Nézd meg a következő kifejezéseket:

„Love is love.”
„A család az család.”
„Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst.”

Üres mondatok, tautológiák, jelentés nélküli szlogenek, amelyek mégis komoly átvitt jelentéssel bírnak. Lehetetlen velük vitatkozni, hiszen olyan ősi szavakat hívnak meg, mint a „szeretet” és „család”, „Isten” és „bűn”, de megölik azokat, lenyúzzák a szó formáját az eredeti tartalmáról, és úgy mutogatják, mintha még mindig lenne valóság mögötte. Különösen érdekes ezek közül az utolsó, amelyet néhányan úgy idéznek, mintha a Szentírás legfontosabb verse lenne az Isten és ember kapcsolatára. Meglepődnek, amikor megtudják, hogy ilyen mondat megközelítőleg sem szerepel benne.

Mindez szőrszálhasogatásnak tűnhet, csakúgy, mint Márkus Tamás néhány nappal ezelőtti cikke a „csendről” és a „közösségről”. Azt írja: „lelkipásztorok, gyülekezeti tagok, keresztyén »értelmiségiek«, egyházi emberek interjúkban, önálló írásokban e két szót váltakozó sorrendben, ütemesen ismételgetik”, és ez a „csendre való hivatkozás (…) elfojtja a kérdéseket, a protestantizmus eredeti reflexivitását, kérlelhetetlen igazságkeresését, apologetikus hozzáállását és vitakultúráját”.

Néhányak szerint ez a vita „szőrszálhasogatás”: tényleg arról beszélgetünk, hogy milyen szavakat használunk? Érdekes ellenvetés. A kereszténység a testté lett Ige vallása, legfontosabb protestáns szellemi örökségünk pedig az Ige újrafelfedezése, amely ma legalább annyira aktuális, mint 500 évvel ezelőtt. A szavainkról, beszédünkről szóló vita nem szőrszálhasogatás, nem „értelmetlen vitatkozás”, hanem hitünk egyik legfontosabb cselekvése. 

A reakciók másik fele a cikket elolvasva a „csend” és a „közösség”, az „önreflexió” és „kontempláció” mellett kezdtek el érvelni. Egy kommentelő a következőt írta: „A »csend« nem az aktivitás ellentéte, hanem annak forrása: az elcsendesedés az a pont, ahol az ember Isten előtt megújul, hogy aztán cselekedni tudjon. A »közösség« pedig nem menedék, hanem kiküldő tér – ahol egymást erősítve indulunk a világba.”

Bárcsak ilyen egyszerűen működne a nyelv. Hogy kimondom: „Nem, a csend nem ezt jelenti, hanem azt!” vagy „Nem, az elfogadás nem ezt jelenti, hanem azt!” A valóság ezzel szemben az, hogy egy-egy ilyen érzelmileg töltött, kódolt kifejezés már régen elveszítette az eredeti tartalmát. Hiába hivatkozunk rájuk szívesen keresztényként, a hallgatóságban egészen mást  hív elő.

Észrevetted például, hogy „szeretet” szó alatt egészen mást ért az utca embere, mint a Szentírás? És hogy az „Isten szeret” és „Isten a szeretet” szavak mögött gyakran semmiféle tartalom nincs az érzésen, vibe-on túl? Hogy a „nem vagy valami empatikus” gyakori válasz, miután valaki igazságot szól? Hogy a „nemzeti szuverenitást” egyesek kiemelt értéknek tartják, de Isten „szuverenitása” botrány még hívő emberek között is? Hogy az „önreflexió” és „meditáció” valid és trendi módjai a spiritualitás megélésének, míg az „ima” csak akkor, ha valamilyen jelzővel látjuk el (pl. kontemplatív)? Hogy a „böjt” szinte teljesen elveszítette eredeti jelentését, és az emberek többsége lifestyle / diétás szokásként tekint rá, amelynek „egészségügyi haszna” van?

Legfontosabb keresztény szavaink és szimbólumaink egy része már nem a miénk. És ez nem véletlenül alakult így.

— Aki megtölti a szót tartalommal, uralja azt

„A háború: béke. A szabadság: szolgaság. A tudatlanság: erő” – George Orwell 1984 című regényében a totális állam a hatalmát a nyelv átalakításán keresztül építi és tartja fenn. Ha képes vagy a „béke” szót a háború, a „szabadság” szót a szolgaság, az „erő” szót a tudatlanság tartalmával megtölteni, akkor uralhatod az embert. Erre különösen alkalmasak az egyszerű, absztrakt értékek és elvek – mint a „közösség”, az „elfogadás”, a „szabadság” vagy a „szeretet”.

Keresztényként gyakran vakok vagyunk arra a valóságra, hogy ezek a „hagyományos értékek” (egy újabb absztrakció) gyakran semmiféle speciálisan keresztény tartalommal nem bírnak. A plakáton olvasott „szabadság” nem az, amit Krisztus kínál. A politikai mozgalom által kínált „testvériség” tartalma nem az, amire az Egyház hív. Jézus pedig nem úgy „szeret” minket, ahogyan a Coca-Cola marketingüzenetei hirdetik. Jézus „szeretete” a radikális tolerancia világában inkább kapná a „gyűlölet” címkéjét. 

Vannak olyan kifejezések is, amelyeket a kereszténység az előző évtizedekben importált: empátia, elfogadás, önreflexió, önismeret, hagyományos, tolerancia. Meglepődnénk, hogy ezen szavak mennyire újak (vagy keltek új életre nemrég). A Google Ngram keresője megmutatja, hogy a politika, ember, teológia leírására használt „keresztény” kifejezéseink többsége az előző évtizedekben kapott szárnyra. Az „empátia” szó például 1945 környékén keletkezett, és 2000 körül vált igazán népszerűvé. Az önreflexió sem létezett 1990 előtt, ahogy az együttérzés is nagy visszatérésen van túl az előző 30 évben. Ez persze önmagában nem gond. A nyelv alakul, változik, új ismeretekre teszünk szert, más világban élünk, ehhez igazítjuk nyelvünket is. Miért ne vehetnénk át ilyen kifejezéseket?

Nem túl régi kifejezések, mint látjuk. A Google Ngram a könyvek szövegében lévő százalékos előfordulást nézi. Tehát ha általánosságban egy-egy könyv többet beszél az „empathy” kifejezésről, akkor növekszik az arány. Egészen az 1500-as évektől elérhetők az adatsorok.

Átvehetjük. Ahogy Pál apostol figyelmeztet: „A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!” Azaz fogadjuk el az új kijelentést, hitünk ne legyen statikus, hanem maradjon élő: integrálja az új ismereteket, tudást, de mindent megvizsgál. „A betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” A vizsgálattal azonban sok szónál adósak vagyunk. Tamás cikke felkiáltójel arra, hogy kritikátlanul vettünk át fogalmakat, koncepciókat, és gyakorlatokat, amelyek kiszorítják hitünk eredeti tartalmát.

Az átvett szavak mögött mindig van egy vélt valóság, amelyet ki akarnak fejezni. Ennek a valóságnak van politikai, antropológiai, és teológiai tartalma. Amikor átvesszük Freud „tudattalanját” vagy Carl Rogers „teljes elfogadását” akkor egy összetett szellemi hagyományból merítünk, amely mást állít az emberről, mint a kereszténység. A „mást” nem feltétlenül azt jelenti, hogy „ellentmond annak”. Ezt még nem tudjuk. Azzal viszont szembe kell néznünk, hogy a szó megjelenésével behozzuk magunk közé a mögötte álló világnézet egy darabját is. Ez nem új nehézség: Arisztotelész és a görög klasszikusok újrafelfedezése hasonló kihívást jelentett az Egyház számára ezer évvel ezelőtt.

Ha az importált szó népszerűvé válik, elkezdi kiszorítani korábban használt kifejezéseinket. A népszerűség fakadhat abból, hogy mások ugyanezekkel a szavakkal írják le tapasztalataikat, magyarázzák a Szentírást, vagy írnak könyveket. Lehet, hogy Netflix-sorozatok, Facebook-kampányok, blogcikkek és influenszerek százai kezdik használni ezt a szót, innen ered a népszerűség. Egy ponton a régi kifejezések eltűnnek, és az új szavak veszik át a helyüket. Jézus már szinte csak „empatikus”, „elfogadó”, „ítélkezésmentes” – második visszajöveteléről, királyi ítéletéről és a neki való engedelmesség feltétlen követelményéről már nem ejtünk szót.

A következő lépésben átvesszük a szavak mögötti valóságot is. Ez elkerülhetetlen. Jó példa lehet erre volt a nemrég Dobner Illéssel megjelent interjú következő szakasza, ahol egy gyülekezetvezető barátjáról beszélt: „Egy idő után [a gyülekezet vezetése] észrevett bizonyos dolgokat, ezért felkértek egy közvélemény kutató céget, hogy csináljon kutatást gyülekezeti tagok között szexuáletikai kérdésekban. Képzeld el, az lett az eredmény, hogy a szolgálók és a gyülekezetvezetőség úgy, ahogy van, teológiailag ortodoxak a szexuális kérdésekben, viszont a gyülekezeti tagság kb. nyolcvan százaléka progresszív! Úgy, hogy a vezetőknek nem tűnt fel, hogy a gyülekezet nem hisz abban, amiben ők hisznek, és a gyülekezetnek nem tűnt fel, hogy a vezetőség ilyen „retró” dolgokban hisz, mint a Bibliában megfogalmazott házasságtan.”

Hogyan lehetséges ez? Feltételezem, hogy a gyülekezet vezetése modern, érthető, progresszív kifejezéseket használt a keresztény valóság leírására. Elfogadás, szeretet, megértés, ítélkezésmentesség, empátia. A vezetők fejében ezek a kifejezések keresztény, ortodox valóságot takartak, de érthetőek voltak a gyülekezet tagjai számára is. A tagság szavai mögött azonban egészen más valóság rejtőzött. Így a szavak szintjén egyetértés volt, de a két valóság nem találkozott. A szavak kiüresedtek. Ellul erről így beszél:

„Jézus szavainak semmilyen értéke vagy fontossága nincs, ha elválasztják azokat Jézus személyétől. Őbenne az élet, a cselekvés, a szó, a kapcsolat és a tudás tökéletes egysége áll fenn. A beszélő és a szó közötti mai szakadék kiüresíti a szót, de az hamarosan új értékre tesz szert. De honnan? Szükségszerűen valami nem-emberiből: az észhez, a tudományhoz, valamely véleményhez, egy társadalmi tendenciához, vagy a szépség vagy az igazság valamilyen fogalmához fog kapcsolódni. (…) Amint már csak egy fogalomhoz kötődik, a szó ki van szolgáltatva mindenféle széljárásnak és változásnak; elveszíti minden súlyát és jelentését. Manipulálható eszközzé válik. Nem kötelez senkit semmire. Amikor a szó teljességgel kiüresedik, puszta szlogenné válik, amely bármilyen rendszert kiszolgál.”

Mit számít tehát, hogy milyen szavakat használunk – és milyen gyakran? Mindent. A kommunikáció célja, hogy megismerjük az Igazságot. Ha a kommunikációnk hamis tudásra vagy cselekvésre vezet, bármilyen jó is volt a szándékunk, félrevezettük a másik embert. Emellett szembe kell néznünk azzal a helyzettel, hogy jónak tartott fogalmaink, szavaink, értékeink többsége már régen nem a miénk. Az Ellenség töltötte meg őket olyan tartalommal, amely öl, pusztít és rombol. Ökölszabályként elmondható, hogy amint egy kifejezés plakátokon, filmek és könyvek címében, vagy marketingüzenetekben rendszeresen megjelenik, tudhatjuk: a szó már régen kiüresedett.

— Mit tegyünk?

Ha felismertük, hogy kifejezéseink és szimbólumaink egy részét elvették tőlünk, mit tegyünk? Mielőtt megnéznénk néhány stratégiát, hadd hozzak ide egy alapelvet, Ellul Violence című munkájából: „Nem az nyugtalanít, hogy a keresztények véleménye változik, sem az, hogy azt a kor problémái formálják; épp ellenkezőleg, ez jó. Az nyugtalanít, hogy a keresztények a pillanatnyi áramlathoz idomulnak anélkül, hogy bármi sajátosan keresztényi elemet vinnének bele. Meggyőződésüket a társadalmi közegük határozza meg, nem a kinyilatkoztatásba vetett hit; hiányzik belőlük az az egyediség, amelynek e hit kifejeződésének kellene lennie. Így a teológia gépies gyakorlattá válik, amely igazolja a már eleve felvett álláspontokat, és olyan alapokon igazolják azokat, amelyek egyáltalán nem keresztényiek. A keresztény emberre jellemző politikai és forradalmi hozzáállás gyökeresen különbözik mások hozzáállásától; az vagy sajátosan keresztény, vagy semmi.”

Legyen tehát az első lakmuszteszt a következő: mond-e a keresztény ember, lelkész, vagy blogger bármi újat ahhoz képest, mintha elmennék egy Szabó Péter motivációs előadásra, végigmennék egy pszichológus influenszer Insta-fiókján, vagy kinyitnék egy ezoterikus önfejlesztő könyvet a könyvesboltban? Ha nem, akkor inkább ne beszéljen. Ha Jézus, a kereszténység, vagy keresztény szereplők pusztán illusztrációk egy szekuláris megváltástörténetben, akkor inkább hagyjuk ki belőle a keresztet teljesen. Ha keresztényként nem sajátosan keresztény, amit képviselünk, hanem tökéletesen illik korunk egy politikai vagy társadalmi elképzelésébe, akkor nem „a keresztény” álláspontot képviseljük.

De mi a helyzet, ha sajátosan keresztény álláspontot szeretnénk képviselni, de nem találjuk a szavakat? Egyik kedvenc YouTuberem, Dave the Distributist „varázsszavak” című sorozatában 4 lehetséges stratégiát ad a kezünkbe. A videóban kiemeli, hogy nincs „egyetlen üdvözítő stratégia”, azaz a megkülönböztetés bölcsességével kell választanunk ezek közül. Amikor tehát ajánlásokat teszek, azok csak gondolatébresztők, nem minden helyzetre, örök időkre szóló ajánlások.

1. stratégia: Elkerülés. Ha az ellenség elfoglalt egy szót, és új tartalommal töltötte meg, egyszerűen ne használjuk azt. Ez néha fájdalmas, de előfordulhat, hogy nincs más út. Nehéz kimondanom, de a „szeret” és „szeretet” szavak ma a legtöbb helyzetben – különösen a kívülállókkal való kommunikációban – ebbe a kategóriába teszem. Az „elfogadás”, „tolerancia”, és „egyenlőség” szavak speciálisan keresztény jelentését is hosszú és fáradalmas munka lenne megalapozni. A legtöbb esetben jobb, ha elkerüljük.

2. stratégia: Kiforgatás. Szabados Ádám ezt a stratégiát választotta ebben a bejegyzésben, ahol megböködte a „szeretet” szó mögötti valóságot. Tényleg minden szeretet „egyféle”? Ha ez a szeretet, ki gyűlölhet? „Lehet megbocsátásról beszélni ott, ahol a szerelem lép át határokat, ezért nincs vétek?” A kiforgatás rövidtávú taktikaként működhet, amikor egy-egy beszélgetésen belül szeretnénk rámutatni a szó és az általa jelzett valóság közötti ellentmondásra. Hosszú távú eredményt nem várhatunk tőle, hacsak nem folytatjuk a 3-4. stratégiával. Gondoljunk úgy a szavakra, mint erődítményekre: a kiforgatás ágyúgolyója egy-egy látványos sebet ejt a falon, de a szavak átértelmezéséhez kevés. A kiforgatás rombol, de új tartalommal nem ruházza fel a szavainkat.

3. stratégia: Átkeretezés. Az átkeretezés során elfogadjuk az adott szó használatát, internalizáljuk, ám a célpontját megváltoztatjuk. Hogyan? Tegyük fel, hogy az „empátiát” mint abszolút értéket állítjánk elénk példaként, ám ezzel azt kérik, hogy adjuk fel a keresztény hitünket. (Értsd: akkor vagy empatikus, ha tagadsz bizonyos keresztény igazságokat.) Hogyan lehetne ezt átkeretezni? Rámutathatnánk például, hogy Júdás is „empatikus” volt, amikor a drága kenőcsöt irigyelte Jézustól, és inkább a szegényeknek adta volna. A Sátán is „empatikus” volt az éhező Jézussal a pusztában. Jónás is „empatikus” volt az elszáradó bokorral Ninive határában. „Köszönöm, az efféle »empátiából« nem kérek!” Máris látjuk, hogy itt nem pusztán aláástuk a szó jelentését, hanem új, az előzővel ellentétes tartalommal töltöttük meg. UNO visszafordító kártya segítségével küldtük vissza az eredeti szót a feladóhoz.

4. stratégia: Visszaszerzés. Ha az adott szó meghalt, ellaposodott, és erőtlenné vált, könnyen lehet, hogy visszaszerezhetjük azt. Többen érveltek emellett Márkus Tamás írására reagálva: „A csend és közösség keresztény kifejezések! Ezek valódi keresztény értékeket takarnak!” A visszaszerzés azonban több annál, mint hogy kinyilvánítjuk a győzelmet. Ehhez el kell foglalni a szót, ki kell tűzni a zászlót, és meg kell védeni azt az ellenségtől. Ha van egy kifejezés, ahol erre jó esélyt látok itthon, az a házasság. A házasság jelentését visszaszerezhetjük és megvédhetjük, még akkor is, ha a mögötte lévő valóság krízisben van.

Ha az előzőeket olvasod, talán most optimista vagy és azt mondod: „A 3. és 4. stratégiát választom! Keretezzük át! Szerezzük vissza a szavainkat!” Ha őszinték vagyunk, be kell látnunk, hogy ez az esetek többségében nem fog sikerülni. A kereszténység (beleértve a keresztényekkel szimpatizálókat is) ma nem rendelkezik kultúraformáló erővel. Kultúránk a technológia, szekularizmus, materializmus, és a propaganda. A keresztények ezen a téren nem rúgnak labdába, a keresztény „kultúraformáló propaganda” legtöbbször nevetséges és erőtlen. (Gondolj a „keresztény filmek” többségére.) Szabados Ádám ezeket elkárhozott szavaknak és szimbólumoknak nevezi, és posztja végén optimista hangot üt meg ezek megváltásával kapcsolatban. Ezt az optimizmust nem osztom, legalábbis a szélesebb társadalomra nézve nem.

Akkor mit tehetünk? Az elkerülés és kiforgatás működő stratégiája mellett íme néhány ajánlás.

— Felejtsük el a jelzőket és az absztrakciókat

Tegyük fel, hogy holnaptól elfelejtjük a következő szavak használatát: szeretet, együttérzés, elfogadás, empátia, sőt: Isten. Lehetségessé válna a keresztény üzenet átadása ezek nélkül? Minden további nélkül. Ugyanez igaz minden absztrakcióra. Lehet beszélni az „igazságról” az igazság szó kimondása nélkül? Egyetértésről, közösségről, csendről, odafigyelésről? Igen, hogyne. Ezt onnan tudom, hogy a Szentírás túlnyomó többségében nem használ ilyen jelzőket és absztrakciókat. Ez a modern ember sajátja: címkézni akar, hogy „érthetőbbé tegye” a történeteket. Így lesz „tékozló fiú” abból a történetből, amelyben valóban van egy fiú, amely tékozol, de sok mást is tesz.

Az absztrakciók túl könnyen elrabolhatóak, félreérthetőek. A kommunikáció leglustább eszközei, hiszen teljes egészében a befogadóra bízom, hogy milyen gyakorlati tartalommal tölti meg azt. Mi lenne, ha nem címkéznéd? A Szentírás sem absztrakciókkal, hanem történetekkel, zsoltárokkal, imádságokkal, példázatokkal dolgozik. Mi lenne, ha nem próbálnánk leegyszerűsíteni az üzenetet, hanem egyszerűen átadnánk a teljes történetet a maga összetettségében, ellentmondásaival és bizonytalanságaival együtt?

„De így nem fogják érteni!” Talán nem is kell. Honnan gondoljuk, hogy az „érthetőség”, pláne a „közérthetőség” a legfőbb értékünk? Miért gondoljuk, hogy a keresztény hit azonnal „érthető” kell hogy legyen? Olvassuk el a következő szakaszt:

„Miután Jézus elmondta a magvető példázatát, a tanítványok megkérdezték tőle: „Miért beszélsz nekik példázatokban?” Jézus ezt válaszolta: „Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg. Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.” (Mt 13,11-13)

Jézus azért használt példázatokat, hogy ne mindenki értse, amit mond. Ha az a célom, hogy téged „mindenki értsen”, biztos, hogy Krisztus üzenetét közvetítem?

— Fedezzünk fel „új” szavakat

Az új alatt pedig régi szavakat értek. Van Szentírásunk, van saját egyházi, akár gyülekezeti hagyományunk. Fedezzünk fel olyan szavakat, amelyeket a propaganda sohasem tenne magáévá. A legjobb forrásunk erre a Szentírás, különösen annak görög és héber kifejezései.

Térjünk ki itt egy pillanatra a „közösség” szóra. A „közösség” kifejezés nem a miénk: lépten-nyomon „közösségeket” hirdetnek, vállalkozóknak, párt kereső vidéki nőknek, túrázóknak. Közösségi média, közösségi közlekedés,  közösség havidíjért. A kereszténység nem „közösséget” kínál. Akkor mit? A keresztény ajánlat a koinónia. A minap vettem részt a Pünkösdi Teológiai Főiskola lelkigondozói konferenciáján, ahol Daniel S. Schipani előadásában a következő mondat hangzott el: „A Szentlélek teszi lehetővé, hogy egy embercsoport pneumatikus hitközösséggé váljon. A Lélek teszi lehetővé a közösséget. Barátaim, a szó a koinónia. A pszichológia, a szociológia, az antropológia nem sokat tud a koinónia jelentéséről, mert ez egy spirituális valóság, ez az, ami akkor történik, amikor Isten Lelke valóban lakozik közöttünk és bennünk. és olyan dolgok történnek, amelyek máshol nem történhetnek meg.”

Miért ne használhatnánk olyan görög és héber szakkifejezéseket az Istennel és egymással való kapcsolatunk leírására, amelyek kifejezőbbek és speciálisan keresztény jelentéssel ruházhatjuk fel őket? Igen, ehhez el kell magyaráznunk, mit jelent a koinónia. Nem egyszer, nem kétszer, hanem százszor. A közösségünk könyökén jön majd ki ez a szó. És bizony: ha valaki kívülről betér, elsőre nem fogja megérteni, mit jelent. De ha elköteleződik, akkor büszkén mondja majd: „Itt nem közösség van. Koinónia. Hogy az micsoda? Gyere el és tapasztald meg.”

Az érthetőség jegyében engedtük el ezeket a szavakat. Most az érthetőség jegyében szokhatunk vissza rájuk. Nem a tudálékosság és kivagyiság jegyében, hanem azért, hogy rámutassunk: ez a szó mást jelent, mint a többi. Ez nem egyszerű közösség. Itt valami többről, valami másról van szó.

Ehhez nem mindig kell a göröghöz visszanyúlni. Nézzük meg például a „csend” kifejezést. Márkus Tamás írására válaszként jött egy komment, amelyből idézek: „Mert a csendben megszólal az, ami (aki) bennünk van, s azzal bizony kezdeni kell valamit. A csend nem a koncepciótlanság következménye, hanem a koncepciók megszületésének közege. (…) Nem a koncepcióhiány vezetett bennünket erre, hanem az evangélium mélyebb átélésének igénye a csendben.” Lehet, hogy tévedek, de erre az állapotra van egy keresztény kifejezés. Úgy hívják: imádság. Az imádságnak része a csend, valóban, de míg az imádság egy speciálisan keresztény szó, keresztény tartalommal, addig a csend generikus, semleges, és nem szükségszerű része Isten. Miért használnánk a „csend” kifejezést, ha mondhatunk „imádságot” is? Miért használnánk a „csend” kifejezést, ha mondhatunk „szombatot” is? Miért mondanánk, hogy „légy csendben”, ha mondhatnánk azt is: „Légy csendben, és várj az ÚRra!” (Zsolt 37,7)? Ha ez valóban lényeges, miért a semleges (vagy: ellenséges) tartamú kifejezést használjuk, miért nem a speciálisan keresztényt?

Az egyik kedvenc példám erre Czövek Tamás és a panaszzsoltárok „újrafelfedezése”. Tamás az előző években szisztematikusan és kitartóan hangsúlyozta a panasz speciálisan keresztény tartalmát. Ebben egy olyan gyakorlatot és istenképet kínál, amely a Szentírás egészét figyelembe veszi, és fájóan hiányzik nemcsak a hitünkből, hanem társadalmunkból is. Nem értem, miért kellene a kereszténységnek folyton máshonnan „kölcsönöznie” kifejezéseit, és azokat erőnek erejével beilleszteni saját hitébe. Miért ne fedezhetnénk fel és vihetnénk speciálisan keresztény szavakat és üzenetet abba a világba, amely tele van absztrakt értékekkel, propagandaüzenetekkel, sekélyes közhelyekkel? „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12) Nem könnyű beszéd, falvédőszöveg, nem plakátra vagy Insta-reelsbe való. Nem könnyen fogyasztható, de életet ad. Ez a két lehetőségünk van: vagy sajátosan keresztény, vagy semmi.

Vendégcikk – Ungvári Péter (Telosz) – Ha érdekel, hallgasd meg podcastot az Erőszak és kereszténység kapcsolatáról itt.