A szentírási és hitvallási elvek nyilatkozata – Lutheránus Egyház–Missouri Zsinat
Egyesületünk, az Evangelikál Csoport Egyesület elsősorban a prostestáns-evangéliumi keresztyénség azon irányát képviseli, amely a reformáció lutheri és kálvini ágából eredeztethető. A lutheri teológia és hitvallásos lutheranizmus elsődleges számunkra – egyrészt azért, mert kronológiailag Luther Mártonnal kezdődött az egyház radikális megújulása (értsd: az apostoli keresztyénséghez való visszatérése), másrészt azért, mert tagságunk egy része (lelkipásztor, egykori esperes és gyülekezeti tag) felekezeti hovatartozását tekintve evangélikus. Szerintünk evangéliumi mozgalom és evangéliumi teológia erős és öntudatos lutheranizmus nélkül szinte elképzelhetetlen. Eleve a német evangelisch (magyarul evangélikus) szó jelentése annyi, mint evangéliumi. Az angol evangelical ugyanazt jelentette, mint a német evangelisch. Luther így használta ezt a kifejezést, ami aztán később felekezeti megjelöléssé vált. A Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészi karának és tagságának még mindig jelentékeny része teológiai meggyőződését és kegyességét tekintve evangéliumi. Ugyanakkor tény, hogy az európai mainstream evangélikusságra manapság igencsak rájár a rúd, hiszen az evangélikus népegyházak (leginkább német és skandináv formációk) – jórészt a militáns progresszív vonal köreikben való dominánssá válása következtében – mind teológiai integritásukat, mind missziós potenciáljukat, mind a taglétszámukat tekintve hanyatlásnak indultak. Sajnálatos módon már hazai szinten is megjelentek ilyen irányú kezdeményezések a fakultás teológián belül. Az evangéliumi meggyőződésű evangélikusok nyilvánvalóan evangéliumi meggyőződésű evangélikus lelkipásztorok által vezetett gyülekezetekbe tömörülnek, rendszeresen forgatják az evangélikus hitvallásokat, de ha nyilatkozat-szintű teológiai útmutatásra vágynak, talán nehezebb számukra összefoglaló irodalmat találni. Ezért is tesszük közzé most az alábbi nyilatkozatot. A nyilatkozat szerzői olyan teológusok, amelyek világviszonylatban az egyik legnépesebb konzervatív, hitvalló lutheránus egyház, a Lutheránus Egyház–Missouri Zsinat szolgálói. E felekezet 1,7 milliós tagságával a második legnagyobb lutheránus egyházi közösség az Egyesült Államokban (lásd egy korábbi, a Missouri Zsinat rendszeres teológusával készült beszélgetésünket). Végül, azért is tartjuk fontosnak ennek a nyilatkozatnak a szövegét, mert tisztázza, hogy a Szentírás verbálinspirációjának és ebből fakadóan tévedhetetlenségének tanítása – egyes hazai fakultás teológusok rendszeresen ismételt állításával szemben – nem református nóvum. Nem igaz, hogy mindezek kizárólag a protestáns ortodoxia református ágának a produktumai volnának, e tételeket már a lutheránus ortodoxia is hangsúlyozza, sőt, már maga Luther Márton is úgy vélte (és őt követve a lutheránus hitvallások), hogy a tévedésre hajlamos pápával és egyházi zsinatokkal szemben a Szentírás, mint hitkérdésekben legfőbb és legvégső isteni autoritás, nem tévedhet. Bízunk benne, hogy az olvasók épülését szolgálja majd az alábbi nyilatkozat.
***
I. Krisztus mint Megváltó és Úr
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy Jézus Krisztus a mi Megváltónk és Urunk, és hogy a belé vetett hit által bűnbocsánatot, örök életet és üdvösséget nyerünk. Valljuk, hogy „cselekedeteink sem Istent nem engesztelhetik ki, sem a bűnbocsánatra és kegyelemre nem tehetnek érdemessé, ezt csak hittel érjük el, ha hisszük, hogy Krisztusért kegyelmet nyerünk, aki egyedül rendeltetett közbenjáróul és engesztelésül, aki által az Atya kiengesztelődik” (Ágostai hitvallás, XX, 9).
Hisszük, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út a mennybe, és hogy mindazok, akik a belé vetett hit nélkül halnak meg, örökre elkárhoznak. Hisszük, hogy azok, akik hisznek Krisztusban, a haláluk és az ő második eljövetele közötti időszakban Krisztusnak az áldásos, örömteli társaságát élvezik majd, és hogy az utolsó napon testük feltámad.
Ezért elutasítjuk a következőket:
- Azt a feltevést, hogy az üdvösségnek más útja-módja is létezhet, mint a Jézus Krisztusba vetett hit.
- Hogy egyes személyeket, akik nem hisznek Krisztusban, „anonim keresztyéneknek” tekinthetünk.
- Hogy nincs örökké tartó kárhozat a hitetlen és istentelen emberek számára.
II. Törvény és kegyelem
Hisszük, hogy a Szentírás két fő tanítását, a törvényt és az evangéliumot állandóan és a világ végezetéig nagy szorgalommal kell hirdetni Isten egyházában, de helyes különbségtétellel (Egyességi irat, Solida Declaratio, V, 24).
A törvényt mint Isten megváltoztathatatlan akaratának kinyilatkoztatását az egyháznak arra kell használnia, hogy az embereket bűneik megismerésére vezesse, valamint hogy a keresztyéneknek tanítást adjon a jó cselekedetekről (Egyességi irat, Solida Declaratio, V, 17–18).
Az evangélium kapja az elsődleges hangsúlyt az Újszövetség szolgálatában, hiszen annak üzenete arról szól, hogy „Isten Krisztus által minden bűnüket megbocsátja, őket [a benne hívőket – a ford.] Krisztusért gyermekeiként elfogadja, és tisztán kegyelemből, minden saját érdemük nélkül igazzá teszi és üdvözíti” (Egyességi irat, Solida Declaratio, V, 25).
Elutasítjuk tehát a következőket:
- Azt, hogy evangéliumnak lehet nevezni bármiféle olyan üzenetet vagy cselekedetet, amikor valamilyen rossz helyzetben jó hírrel szolgálunk.
- Hogy az evangélium a keresztyén élet normája vagy mércéje, vagy hogy az evangélium valójában új törvényt ír elő a keresztyén ember számára.
- Hogy amit Isten törvénye bűnösnek mond (pl. a házasságtörést vagy a lopást), azt nem kell minden időben és helyzetben bűnösnek tekinteni.
- Hogy egy keresztyénnek a törvény átka alól felszabadult emberként nincs szüksége többé a törvény útmutatására ahhoz, hogy tudja, mi Isten akarata az életére és cselekvésére vonatkozóan.
III. Az egyház küldetése
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az egyház elsődleges küldetése az, hogy tanítvánnyá tegyen minden népet azáltal, hogy az evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása révén tanúságot tesz Jézus Krisztusról.
Az egyház egyéb szükséges tevékenységei, mint például az emberek fizikai szükségleteinek ellátása, az egyház elsődleges küldetését és azt a célt szolgálják, hogy az emberek higgyenek, és Jézus Krisztust Uruknak és Megváltójuknak vallják.
Ezért elutasítjuk az egyház küldetésének minden olyan jellegű felfogását, amely azt sugallja, hogy Jézus Krisztusról megfelelő vagy kielégítő módon tanúságot lehetne tenni úgy, hogy ne hirdetnénk szavakkal az evangéliumot.
IV. A Szentírás
A Szentírás ihletettsége
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az egész Szentírás a Szentlélek Isten ihletése által adatott, és hogy ezért a Szentírás minden egyes szavának maga Isten a valódi szerzője. Elismerjük, hogy minőségi különbség van a Szentírás ihletett tanúságtétele – beleértve minden egyes részét és minden egyes szavát – és az emberi megnyilatkozások minden egyéb formája között, és ez a Bibliát egyedülálló könyvvé teszi.
Ezért elutasítjuk a következő nézeteket:
- Azt, hogy a Szentírás csak abban az értelemben ihletett, amint minden keresztyén is „ihletést” érez arra, hogy megvallja Jézus Krisztus Úr voltát.
- Hogy a Szentlélek nem a bibliai szerzők tényleges szavait ihlette, hanem csupán különleges útmutatással látta el ezeket az embereket.
- Hogy csak azon szentírási részeket ihlette a Szentlélek, amelyek közvetlenül Jézus Krisztusra és az ember üdvösségére vonatkoznak.
- Hogy a keresztyén hagyományhoz tartozó nem kanonikus írások ugyanolyan értelemben „ihletettek”, mint a Szentírás.
- Hogy az Újszövetség Jézus Krisztusról szóló tanúságtételének egyes részei olyan képzeletbeli kiegészítéseket tartalmaznak, amelyek az őskeresztyén közösségben keletkeztek, és nem valós tényekről számolnak be.
A Szentírás célja
Hisszük, hogy az egész Szentírás Jézus Krisztusról tesz tanúságot, és hogy az elsődleges célja az, hogy bölccsé tegyen minket az üdvösségre a Jézus Krisztusba vetett hit által (2Tim 3,15). Ezért megerősítjük, hogy a Szentírást csak akkor használjuk helyesen, ha a hit általi megigazulás és a törvény és az evangélium közötti helyes megkülönböztetés szempontjából olvassuk.
Mivel Jézus Krisztus üdvözítő munkája a történelmünkbe való személyes belépése, valamint a valóságos történelmi élete, halála és feltámadása által ment végbe, megvalljuk, hogy a Szentírás szótériológiai céljának elfogadása semmilyen értelemben nem ad felhatalmazást arra, hogy megkérdőjelezzük vagy tagadjuk a Bibliában leírt dolgok történetiségét vagy tényszerűségét.
Ezért elutasítjuk a következő nézeteket:
- Azt, hogy a Szentírásban közreadott tények és adatok ismerete – anélkül, hogy azokat Jézus Krisztushoz és az ő megváltó művéhez kapcsolnánk – a Szentírás megfelelő megközelítését jelenti.
- Hogy az Ószövetség csak magában (az Újszövetségtől függetlenül) olvasva nem tesz tanúságot Jézus Krisztusról.
- Hogy megengedhető a Szentírásban leírt események történetiségének vagy a csodák megtörténtének elutasítása, amennyiben nem keverjük össze a törvényt az evangéliummal.
- Hogy a Szentírás elsődleges céljának elismerése lényegtelenné teszi, hogy az olyan ténykérdésekre, mint a következők, igennel felelhetünk-e: Ádám és Éva valódi történelmi személyek voltak-e? Szárazföldön kelt-e át Izrael a Vörös-tengeren? Valóban megtörtént-e a rézkígyóhoz köthető csoda? Valóban szűztől született-e Jézus? Vajon Jézus végrehajtotta-e az összes neki tulajdonított csodát? Jézus feltámadása valóban azt jelentette-e, hogy a halott teste visszatért az életbe?
Az evangélium és a Szentírás (materiális és formális elvek)
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy a bűnös embernek a Jézus Krisztusba vetett hit általi, kegyelmi megigazulásáról szóló evangélium nemcsak a Szentírás legfőbb tanítása és az értelmezésének alapfeltétele, hanem keresztyén hitünk és teológiánk szíve és középpontja (materiális elv). Azt is hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy ember „nem alkothat hittételt, mert egyedül Isten teheti meg ezt” (Schmalkaldeni cikkek, II. 13.), és hogy „az egyetlen szabály és mérték, amely szerint minden tanítást és tanítót értékelnünk és megítélnünk kell, egyedül az Ó- és Újszövetség prófétai és apostoli iratai” (Egyességi irat, Epitomé, Rövid foglalata, I.; formális elv). Az evangélium, amely teológiánk középpontja, az az evangélium, amelyről a Szentírás tanúságot tesz, míg a Szentírás, amelyből a teológiánkat levezetjük, következetesen Jézus Krisztus evangéliumához irányít bennünket.
Elutasítjuk az evangélium és a Biblia közötti kapcsolat alábbi torzulásait (materiális és formális elvek):
- Azt, hogy önmagában a Biblia elfogadása és nem az evangélium a keresztyén hit és teológia szíve, középpontja és az örök üdvösség útja.
- Hogy az evangélium és nem a [teljes – a ford.] Szentírás a mérce minden tanítás és tanító értékeléséhez és megítéléséhez (mint például amikor a nők lelkészi szentelésének megengedhetőségéről szóló döntés az „evangélium” alapján születik, és nem a Szentírás tanítása mint olyan alapján). [Az Evangelikál Csoport Egyesület evangéliumi tagsága komplementarista és egalitárius nézeteket vallókat egyaránt tömörít, nem képviselünk egységes álláspontot a témában. – A ford.]
- Hogy bizonyos bibliai (mint például az özönvízről vagy a bűnbeesésről szóló) beszámolók történetiségét vagy tényszerűségét meg lehet kérdőjelezni, feltéve, hogy ez nem torzítja el az evangéliumot.
- Hogy a keresztyéneknek nem kell elfogadniuk olyan szentírási tanításokat, amelyek [egyesek szerint – a ford.] nem tekinthetők az evangélium központi részének.
A Szentírás tekintélye
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy mivel a Szentírás szerzője Isten, ezért [a Szentírás – a ford.] rendelkezik mindazzal az isteni hatalommal, amely az embereket bölccsé teszi az üdvösségre a Jézus Krisztusba vetett hit által (kauzatív tekintély), mind pedig azzal az isteni tekintéllyel, hogy az egyház tanításának és életének egyedüli mércéjeként szolgáljon (normatív tekintély). Elismerjük, hogy a Szentírás tekintélyét csak hit által lehetséges elfogadni, nem pusztán racionális bizonyítással. A hit embereiként nemcsak azt valljuk, hogy a Szentírás tekintéllyel bír, és hatékony, hanem azt is, hogy „a Szentírás az egyetlen bíró, szabály és zsinórmérték, amellyel mint próbakővel minden tanítást meg kell vizsgálnunk és meg kell ítélnünk, hogy jó vagy rossz-e, igaz-e vagy hamis” (Egyességi irat, Epitomé, Rövid foglalata, 7).
Ezért elutasítjuk a következő nézeteket:
- Azt, hogy a Szentírás tekintélye pusztán arra korlátozódik, hogy az embereket a Jézus Krisztusban való üdvösségre eljuttassa.
- Hogy a Szentírás tekintélye csak arra vonatkozik, ami, úgymond, – a kegyelem eszközként – a funkciója, míg önmagára – mint Isten ihletett igéje – nem.
- Hogy a Szentírás az egyház tanítása és élete szempontjából nem azért rendelkezik tekintéllyel, mert Isten ihletett és tévedhetetlen igéje, hanem azért, mert a benne található iratok az ókori Izrael történetének és Jézus Krisztus életének és üzenetének legrégebbi elérhető írott forrásai, vagy mert Izrael és az ősegyház megválasztott és kinevezett vezetői írták, vagy mert az egyház kanonikusnak nyilvánította őket.
- Hogy a keresztyén közösség korokon átívelően közvetlenül a Szentlélek „ihletése”, vezetése alatt áll, ezért szabadon túlléphet a próféták és apostolok tanításán, amikor hite és tanúságtétele tartalmát – annak bizonyos aspektusait – meghatározza.
A Szentírás kanonikus szövege
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy a mai egyház számára a kanonikus ige, a Szentírás a tekintéllyel bíró ige, nem a prekanonikus [értsd: a kanonizáció előtti – a ford.] források, formulák vagy hagyományok, bármilyen hasznos is alkalmanként az ezeknek az azon célból történő vizsgálata, hogy jobban értsük a kanonikus szöveg mondanivalóját.
Ezért elutasítjuk a következő nézeteket:
- Azt, hogy egy bibliai szövegnek vagy perikópának a kanonizációt megelőzően, a történelem különböző szakaszaiban különböző „jelentései” fedezhetők fel, vagy hogy egy kanonikus szöveg mai jelentése eltérhet attól, amit [a szerző intenciói szerint – a ford.] az írásba foglalásakor jelentett.
- Hogy az „autentikusnak” ítélt bibliai részek (pl. Jézus „autentikus” szavai, Pál „autentikus” írásai vagy Mózes „autentikus” gondolatai) nagyobb tekintéllyel bírnak, mint a „nem autentikus” bibliai kijelentések.
- Hogy a Szentírás kanonikus szövegének bizonyos perikópái vagy szakaszai a bibliai szerzők vagy a kora keresztyén közösségek pusztán fantáziadús kiegészítéseinek tekinthetők, és ezért nem kell őket teljes mértékben hiteles iratként elfogadni.
- Hogy a kánonon kívüli források felhasználhatók oly módon, hogy megkérdőjelezzük általuk a kanonikus szöveg egyértelmű jelentését.
- Hogy a bibliai teológia esszenciális teológiai vonatkozásai a bibliai szöveg kanonizáció előtti történetében találhatók [és nem magában a szent szövegben – a ford.].
- Hogy bizonyos – régebbinek vagy „hitelesebbnek” és „autentikusabbnak” tartott – kanonikus szövegrészek nagyobb tekintéllyel bírnak, mint más kanonikus szövegek.
- Hogy az evangéliumokban feljegyzett különböző jézusi kijelentések valójában nem Jézustól származnak, és ezért mellőzik a történelmi tényszerűséget, emiatt nem tulajdoníthatjuk nekik Jézus legfőbb tekintélyét.
A Szentírás tévedhetetlensége
Lutherrel együtt valljuk, hogy „Isten igéje nem tévedhet” (Nagy káté, IV, 57). Ezért hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy mivel a Szentírás Isten igéje, nem tartalmaz tévedéseket és ellentmondásokat, hanem minden részében és szavában maga a tévedhetetlen igazság.
Valljuk továbbá, hogy az a vélemény, miszerint a Szentírás hibákat tartalmaz, a sola Scriptura tan megsértése, mivel [e vélemény szerint – a ford.] az „igazság” valamilyen Szentíráson felüli norma vagy kritérium elfogadásán alapul. Elismerjük ugyanakkor, hogy léteznek nyilvánvaló ellentmondások, eltérések és problémák, amelyek az eredeti szöveggel kapcsolatos bizonytalanság miatt merülnek fel.
Elutasítjuk a következő nézeteket:
- Azt, hogy a Szentírás egyaránt tartalmaz teológiai és ténybeli ellentmondásokat és hibákat.
- Hogy a Szentírás csak olyan kérdésekben tévedhetetlen, amelyek közvetlenül az evangélium üdvözítő üzenetére vonatkoznak.
- Hogy a Szentírás csak, úgymond, „funkcionálisan” tévedhetetlen, azaz hogy a Szentírás csak abban az értelemben „tévedhetetlen”, hogy beteljesíti a célját, azaz eljuttatja az emberekhez az üdvösség evangéliumát.
- Hogy a bibliai szerzők beletörődtek abba, hogy felhasználják koruk téves felfogását és elképzeléseit, és azokat „igazságként” hangoztassák. (Lásd például azt az állítást, hogy Pál apostolnak a nők egyházban betöltött szerepéről szóló kijelentései ma már nem kötelező érvényűek, mert azok annak a kulturálisan kondicionált következményei, hogy az apostol kora gyermekeként osztotta a korabeli judaizmus nézeteit.) [Még az egalitáriusabb evangéliumiak szerint is – akik például elfogadják a női lelkészséget – adaptálható és elévülhetetlen igazság Pál apostolnak a nemekre, a nemek közötti viszonyra és a nemek eltérő szerepeire vonatkozó tanítása. – A ford.]
- Hogy Jézusnak és az újszövetségi íróknak az Ószövetség egyes részeinek emberi szerzőségére vagy bizonyos ószövetségi személyek és események történetiségére vonatkozó kijelentéseit (pl. a 110. zsoltár dávidi szerzőségét, Jónás történetiségét vagy Ádám és Éva bűnbeesését) nem kell igaznak tekinteni.
- Hogy egy bibliai állításnak csak azon vonatkozásait kell igaznak tekinteni, amelyek megfelelnek a szöveg állítólagos szándékának (pl. hogy Pál apostolnak a Róma 5-ben és az 1Korinthus 11-ben Ádámról és Éváról tett kijelentései nem bizonyítják Ádám és Éva történetiségét, mert nem ez volt az apostol konkrét szándéka; vagy hogy Urunk szűzi születése szabadon elvethető, mert a Máté és Lukács gyermekkoráról szóló elbeszéléseknek nem volt konkrét szándéka, hogy egy biológiai csodát tárgyaljanak).
- Hogy valójában nem Jézus szájából hangzott el az evangélisták által Jézusnak tulajdonított kijelentések egy része, vagy hogy a neki tulajdonított cselekedetek egy részét nem is hajtotta végre, hanem azokat valójában az őskeresztyén [vagy kora keresztyén – a ford.] közösség, illetve az evangélisták ötlötték ki vagy alkották meg úgy, hogy azok [az üzenetükkel kapcsolatos – ford.] sajátos céljaiknak megfeleljenek.
- Hogy a bibliai szerzők olyan szavakat tulajdonítanak bizonyos személyeknek, amelyeket ők valójában soha nem mondtak (pl. hogy a „Deuteronomista” egy olyan beszédet tulajdonít Salamonnak, amelyet az valójában soha nem mondott), vagy hogy olyan történetekről beszélnek megtörtént eseményként, amelyekre igazából soha nem is került sor (pl. Ádám és Éva bűnbeesése, a Vörös-tengeren száraz lábbal való átkelés, a bronzkígyójelenet, a fügefa megátkozása, Keresztelő János szolgálata a pusztában, a víz borrá változtatása, Jézus vízen járása vagy akár Jézusnak a halálból való testi feltámadása, illetve az üres sír ténye).
- Hogy bizonyos „irodalmi formák” használata szükségszerűen megkérdőjelezi a leírtak történetiségét (pl. hogy Máté és Lukács evangélista Jézus gyermekkoráról szóló elbeszéléseinek állítólagos Midrás-formája arra utal, hogy valójában nem történt meg a szűzi születés, vagy hogy a Mózes első könyve 3. fejezetének irodalmi formája a bűnbeesés történetisége ellen szól).
A Szentírás egységes volta
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy mivel ugyanaz az Isten szól a Szentírás egészében, ezért mind az Ó- és az Újszövetség, mind pedig az azokban található írások önmagukban szerves egységet képeznek. Elismerjük a Szentírás nyelvezetének és stílusának sokszínűségét és változatosságát – tudomásul véve az ugyanazon eseményről vagy témáról szóló különböző beszámolók hangsúlybeli eltéréseit –, mindazonáltal valljuk, hogy a Szentírás egészében megjelenik ugyanazon evangéliumi tanítás, annak minden cikkelyét érintően.
Elutasítjuk azt a nézetet, miszerint a Szentírás egymásnak ellentmondó tanításokat és teológiai okfejtéseket tár elénk mind az egyes bibliai könyvek tartalmát és szerzőit, mind az e könyvek közötti viszonyt illetően. E nézet szerintünk nemcsak hogy sérti a Szentírásnak az önmaga természetével kapcsolatos nézetét, hanem azt is lehetetlenné teszi, hogy az egyháznak egységes, valóban biblikus és evangéliumi teológiai álláspontja legyen, és hogy azt az egyház meg is vallja.
Az ószövetségi prófécia
Mivel az Újszövetség Isten írott kijelentésének a csúcspontja, megvalljuk, hogy döntő jelentőségű a két Testamentum közötti kapcsolat jellegének és különösen az ószövetségi próféciák értelmének meghatározásában, mivel egy prófécia értelme csak a beteljesedése felől válik teljesen érthetővé. A lutheránus hitvallásokkal együtt világos számunkra is a Jézus Krisztusról szóló messiási próféciák jelenléte az egész Ószövetségben. Ennek megfelelően elismerjük, hogy az Ószövetség a „Krisztusról szóló ígéreteket nyújtja, mégpedig olyan módon, hogy Krisztus eljövetelét ígéri, és őérte bűnbocsánatot, a megigazulást és az örök életet” (Apológia, IV, 5), és hogy a pátriárkák és utódaik ilyen messiási ígéretekkel vigasztalódtak” (vö. Egyességi irat, Solida Declaratio, V, 23).
Ezért elutasítjuk a következő nézeteket:
- Azt, hogy az ószövetségi szövegekről és eseményekről szóló újszövetségi kijelentések nem alapozzák meg azok jelentését (pl. azt az állítást, hogy Jézusnak a Mt 23,43–44-ben a 110. zsoltárra való hivatkozása ne alapozná meg a zsoltárnak sem a dávidi szerzőségét, sem az előrevetítő messiási jellegét).
- Hogy az ószövetségi próféciákat nem abban az értelemben kell messiási próféciáknak tekinteni, hogy valóban prediktív jellegűek [előrejeleznek eseményeket – a ford.], hanem csak abban az értelemben, hogy az Újszövetség utóbb az újszövetségi eseményekre alkalmazza őket.
- Hogy az ószövetségi próféták soha nem ismerték fel, hogy próféciáik a saját korukon túl Krisztus idejére is kiterjednek.
A bibliaértelmezés történeti módszerei
Mivel Isten a történelem Ura, aki a történelemben tett cselekedetei által nyilatkoztatta ki magát, és Fia személyében ténylegesen belépett az emberiség történelmébe, elismerjük, hogy a történelmi keret, amelyben az evangéliumi üzenet a Szentírásban megjelenik, az ige lényeges része.
Továbbá elismerjük, hogy az ihletett Szentírás olyan történelmi dokumentumok gyűjteménye, amelyeket különböző korokban, helyeken és körülmények között foglaltak írásba. Ezért hisszük, hogy a Szentírás történelmi vizsgálatra hív bennünket, és mint történelmi dokumentumot komolyan kell vennünk. Megerősítjük azonban, hogy a Szentírás keresztyén értelmezője nem fogadhatja el kritikátlanul a világi történészek előfeltevéseit és normáit, hanem a történelemtudomány módszereinek a használata tekintetében a történelem Urába vetett hitének előfeltevései fogják vezetni, aki a Szentírásban úgy nyilatkozik meg, mint aki megteremti, fenntartja az emberi történelmet – sőt belép a történelmünkbe –, hogy beteljesítse azt.
Ezért elutasítjuk a következő nézeteket:
1. Azt, hogy a Szentírás célja és funkciója szempontjából lényegtelen az a kérdés, hogy a Szentírásban ábrázolt bizonyos események valóban megtörténtek-e.
2. Hogy a történelem szekuláris és naturalista felfogásán alapuló módszereknek legitim szerepük van a bibliaértelmezésben, például a következőknek:
-
- Hogy a világegyetem el van zárva Isten vagy bármilyen természetfeletti erő beavatkozása elől.
- Hogy a csodákat lehetőség szerint naturalista szempontok szerint kell magyarázni.
- Hogy a csodák megtörténtének lehetőségével kapcsolatos előzetes megfontolásaink arra vezetnek bennünket, hogy elkezdjük tagadni a Szentírásban szereplő csodák valamelyikét.
- Hogy a Szentírásban szereplő tanítások az ókori Izraelben és az óegyházban kialakult eszmék és tapasztalatok természetes fejlődésének vagy evolúciójának eredményei.
- Hogy a Szentírás üzenete kizárólag empirikus adatokból és racionális megfigyelésből származó törvényekkel adekvát módon kiértékelhető.
- Hogy a jövő ismeretére vonatkozó képtelenségünk lehetetlenné teszi a jövőt valóban előrejelző próféciát mint olyat.
3. Hogy a bibliaértelmezésben nem az az elsődleges feladatunk, hogy az elsődleges források, nevezetesen a kanonikus Szentírás értelmét maguk a források [azaz a Szentírás – a ford.] alapján magyarázzuk.
4. Hogy ha a történeti módszerek alkalmazása a bibliai szöveg nyilvánvaló értelmétől eltérő következtetésekhez vezet, akkor a részkövetkeztetések elfogadhatók részünkről anélkül, hogy szembemennénk a Szentírásról alkotott lutheránus nézettel vagy a lutheránus hitvallások iránti elkötelezettségünkkel (lásd pl. azt az állítást, hogy irodalmi, történeti vagy teológiai megfontolások miatt megengedhető az angyalok vagy a személyes gonosz – az ördög – létezésének tagadása).
V. Eredendő bűn
Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy Isten az ő igéjének mindenható erejével teremtett mindent. Azt is hisszük, hogy az ember mint Isten legfőbb teremtménye kifejezetten Isten képmására, azaz az igazságosság, az ártatlanság és a boldogság állapotában teremtetett.
Valljuk, hogy Ádám és Éva valódi történelmi emberi személy volt, az első két ember a világon, és hogy a bűnbeesésük történelmi esemény volt, amely a bűnt hozta a világra, így „Ádám bűnbeesése után a származás természetes rendjében minden ember bűnnel születik” (Ágostai hitvallás, II, 1). Valljuk, hogy az ember bűnbeesése szükségessé tette Jézus Krisztus kegyelmes megváltó művét, és hogy a bűnbeesett ember egyetlen reménye, a bűneiből való megváltása Jézus Krisztusban, az ő Megváltójában és Urában van.
Ezért elutasítjuk a következőket:
- Minden olyan világnézetet, filozófiai elméletet és exegetikai értelmezést, amely elferdíti ezeket a bibliai tanításokat, és ezáltal elhomályosítja az evangéliumot.
- Azt a felfogást, hogy az ember nem Isten közvetlen teremtő tevékenysége révén jött létre, hanem az evolúció folyamata révén, alacsonyabb rendű létformákból, amelyek viszont az örökkévaló, autonóm vagy önmagát létrehozó anyagból fejlődtek ki.
- Azt a véleményt, amely tagadja, hogy Isten képmásának lenni – amelyre Ádám és Éva teremtetett – az igazságosság valós állapotát jelenti, vagyis az Istennel való tökéletes kapcsolatot.
- Azt a felfogást, hogy Ádám és Éva nem volt valódi történelmi személy, és hogy a bűnbeesésük nem volt valódi történelmi esemény, amely által a bűn és a halál betört a világba.
- Azt a véleményt, hogy az eredendő bűn nem foszt meg minden embert a lelki képességeitől [az istenkapcsolat vonatkozásában – a ford.], és hogy [az eredendő bűn – a ford.] nem teszi lehetetlenné, hogy – a Jézus Krisztusba vetett hiten kívül – rendezett kapcsolata legyen Istennel.
VI. A hitvallásaink melletti elköteleződés
Megerősítjük, hogy elfogadjuk a Szentírást mint Isten ihletett és tévedhetetlen igéjét, és feltétel nélkül elkötelezzük magunkat „a Lutheránus Egyház összes szimbolikus irata mint Isten igéjének igaz és hamisítatlan kijelentése és kifejtése mellett” (Alkotmány, II. cikkely).
Elfogadjuk a [Konkordiakönyvbe tartozó – ford.] hitvallásokat, mert azok Isten igéjéből származnak, és ezért tanbeli tartalmukat a Szentírás igaz és kötelező érvényű kifejtésének, valamint Jézus Krisztus szolgáiként és a Lutheránus Egyház – Missouri Zsinat szolgálóiként végzett munkánk szempontjából mérvadónak tekintjük.
Elfogadjuk a következő pontosításokat a hitvallási jegyzékeink természetéről:
- Elismerjük, hogy a lutheránus hitvallások tanbeli tartalma nemcsak a Szentírásnak e hitvallási iratokban kifejezetten tárgyalt tanításait foglalja magában, hanem azokat a bibliai tanításokat is, amelyeket némileg közvetve vagy csak mellékesen ismertetnek, mint például a Szentírásról, a teremtésről, a Szentlélekről és az eszkatológiáról szóló tanításokat.
- Hitbéli elődeinkkel együtt elismerjük, hogy e hitvallási iratok tartalmaznak olyan szakaszokat is, amelyek nem kifejezetten tanítói jellegűek, de elutasítunk minden olyan kísérletet, amely önkényesen vagy szubjektív módon próbálja megrövidíteni e tanítói tartalom terjedelmét. Elismerjük például, hogy az e hitvallási iratok melletti elköteleződés nem kötelez bennünket egyszersmind az ezen iratokban szereplő minden exegetikai részlet szigorú elfogadására vagy akár arra, hogy bizonyos bibliai szakaszokat felekezeti szinten használjunk egy adott teológiai kijelentés alátámasztására. Mivel azonban a hitvallásokat bibliai fejtegetésekként értelmezzük, elutasítjuk azt a felfogást, hogy az ezen iratok melletti elköteleződésünk nem kötelez bennünket egyszersmind a Szentírás e hitvallási iratok szerinti kifejtésére vagy arra a tanbeli tartalomra, amelyet e hitvallások egyes bibliai szakaszokból levezetnek.
- Elismerjük, hogy a hitvallásokat azon történelmi helyzet kontextusában kell olvasni és tanulmányozni, amelyekben íródtak, de elutasítjuk azt a nézetet, hogy felekezeti elkötelezettségünk azt jelenti, hogy ezen iratokat csak az adott kor adekvát reakciójának tekintjük azokra a problémákra, amelyekkel az egyház ezen iratok megírásakor szembesült.
- Elismerjük, hogy a lutheránus hitvallások tanbeli tartalmának középpontjában Jézus Krisztus és a hit általi, kegyelemből való megigazulásunk evangéliuma áll, ugyanakkor elutasítjuk azt a nézetet, hogy ezek tanbeli tartalma csak azokat a hitvallási kijelentéseket foglalja magában, amelyek kifejezetten és közvetlenül Jézus Krisztus evangéliumával foglalkoznak. Ennek megfelelően nem fogadjuk el azt a felvetést, hogy a lutheránus hitvallások melletti elköteleződésünk lehetővé teszi számunkra, hogy elutasítsunk olyan hitvallási tételeket, mint a Sátán és az angyalok létezése, vagy hogy Ádám és Éva valódi történelmi személyek voltak, akiknek bűnbeesése valós történelmi esemény volt.
- Elismerjük, hogy a lutheránus hitvallások nem tartalmaznak külön cikkelyt a Szentírás természetéről és értelmezéséről, ugyanakkor elismerjük és elfogadjuk a Szentírás természetének – és az írásmagyarázathoz szükséges teológiai elveknek – a felekezeti értelmezését.
- Elismerjük, hogy e hitvallási korpusz [a Konkordiakönyv – a ford.] a Szentírás igaz kifejtése, ezért helytelenítjük azt a véleményt, hogy az e hitvallási iratok melletti elköteleződésünk megengedi számunkra, hogy elutasítsuk e hitvallási iratok bármely tanbeli kijelentését, csak mert épp úgy érzékeljük, hogy nincs rá bibliai bizonyíték.
- Elismerjük, hogy a lutheránus hitvallási iratok melletti elköteleződésünk egyszersmind arra kötelez bennünket, hogy a teljes Szentírásnak megfelelően prédikáljunk és tanítsunk. Ezért elutasítjuk azt a véleményt, hogy minden olyan bibliai kérdés, amelyet e hitvallási iratok nem tárgyalnak explicit módon, nyitott kérdés.
- Valljuk, hogy a Szentírás a hit és az élet egyetlen szabálya és normája, és hogy egyéb írásokat „nem tarthatunk a Szentírással egyenlő értékűnek” (Egyességi irat, Epitomé, Rövid foglalata, 2). Ezért elutasítjuk azt a felfogást, miszerint legitim fenntartani a hitvallások tanbeli következtetéseit úgy, hogy ne fogadnánk el egyszersmind a bibliai alapjukat, vagy hogy e hitvallási iratoknak a pusztán formális elfogadása megfelelő biztosítékot jelent a helytelen exegetikai következtetésekkel szemben.
- Végül megerősítjük, hogy a lutheránus hitvallások elfogadása nem azt jelenti, hogy e hitvallási iratok tanbeli tartalmát mint a mai lutheránus keresztyének számára életképes lehetőséget elviseljük, hanem azt, hogy a tanbeli tartalmukat ténylegesen sajátunkként hirdetjük, tanítjuk és megvalljuk.
Konklúzió
A Lutheránus Egyház – Missouri Zsinat 1971-es kongresszusa megerősítette, hogy a zsinat ragaszkodik az alkotmányában (II. cikkely) megfogalmazott tanbeli álláspontjához. A zsinat egyértelműen kinyilvánította azon meggyőződését, hogy a felekezeti alapjául szolgáló határokat a Szentírás jelöli ki, és hogy a zsinat mindent és mindazt elfogadja, amit maga a Szentírás is tanít. A zsinat továbbá kijelentette, hogy zsinatként joga van az aktuális kérdésekre a felekezeti alapjául szolgáló tanbéli álláspontját határozottan alkalmazni és ily módon az egységet megőrizni és előmozdítani és ellenállni a skizmát szülő individualizmusnak.
Ez a nyilatkozat kifejezi a zsinat Szentírással kapcsolatos, illetve felekezeti álláspontját számos fontos témában. Reméljük, hogy e nyilatkozat jóváhagyása segítséget nyújt a zsinatnak „az igaz hit egységének megőrzésében és előmozdításában” (Alkotmány, III. cikk).
Fordította: M. T. A.
Forrás: https://www.lcms.org/about/beliefs/doctrine/statement-of-scriptural-and-confessional-principles