A fundamentalizmus mint teológiai jelenség – az evangéliumi mozgalom jelenlegi krízisének okai

Bevezetőmben először is szeretném megkülönböztetni a jelenséget a mozgalomtól. A fundamentalizmus címkéjétől elég hamar meg szeretnék szabadulni, mert úgy gondolom, túlságosan a mozgalomhoz tapadt. De belőle szeretnék kiindulni. Ugye a mozgalom mindig egy adott korban, időszakban adott válasz. A fundamentalizmus pedig teológiai válasz akart lenni a liberális teológia megjelenésére és elterjedésére. Mint mozgalom azután kifulladt, ahogyan minden mozgalom. A címke maradt, a címke torzult – ugyanúgy, mint a puritán mozgalom kapcsán az, hogy mit jelent puritánnak lenni. Viszont, ha a mozgalomban megjelentek bizonyos elemek, amelyek központi magját képezték, akkor elképzelhető – és ennek akarok utána járni – hogy az a mag máshol is megjelenhet, máshol is központi maggá válik. És akkor már jelenségről beszélhetünk.

A liberális teológiára adott válaszával a fundamentalizmus, mint mozgalom, valójában a keresztyénség egy jelentős részét képviselte. Hogy melyiket, azt most még nem akarom konkrétan megnevezni. De a keresztyénség, sőt a protestáns keresztyénség egy jelentős szegmensét.

A fundamentalizmus mozgalmának magja után kutatva, az a központi megállapításom, hogy a fundamentalizmusban, mint mozgalomban a lényeg, hogy teológiai módon határozta meg önmagát. Teológiai mozgalomként értelmezte önmagát és a Bibliából merített teológiai választ akart adni a problémákra. Tehát teológiai önmeghatározása és teológiai módszere a magja ennek a mozgalomnak. Ez érvényes más mozgalmakra is a keresztyénségen belül; ezért beszélhetünk jelenségről.

Például, a fundamentalizmusnak, mint mozgalomnak a 19. század végén és a 20. század elején az volt a reakciója a liberális teológiára, hogy ragaszkodott az igazsághoz – mégpedig az abszolút igazsághoz, szemben a modern szekuláris világnézettel, amit végül is leképez a liberális teológia.

Aztán mint mozgalom nemcsak ragaszkodott az igazsághoz, hanem bizonyos előfeltevések, preszuppozíciók alapján operált akkor is, amikor ezek nem voltak megemlítve. A mozgalmak és az ellenmozgalmak – úgy vallásiak, mint világiak – gyakran szeretik elrejteni a preszuppozícióikat, amelyekből kiindulnak és amelyekre építenek.

A fundamentalizmus ragaszkodott ahhoz, hogy van egy személyes Isten, aki jelen van és munkálkodik a történelemben, aki értelmezi önmagát és munkásságát az ember számára. Ezért van kijelentés tőle. A kijelentést pedig összegyűjtötte és a Biblia révén adta közre. Akkor is, hogyha ez hosszú évszázadokon átívelő tevékenység volt. Körülbelül 1400 évre teszik a Biblia különböző könyvei megírásának idejét. De Isten munkálkodott és szólt.

Nos, erről meggyőződve, teológiai válaszokat fogalmaztak meg. Védték elsősorban a Bibliát, mert ezt tartották a legfontosabb kapcsolódási pontnak a valósággal, a kijelentett igazság által. Másrészt pedig, természetesen a fundamentalizmus védekezett a különböző támadások ellen – mert támadásként élte meg, amit a liberális teológia kifejtett. Mindenképpen kijelenthetjük, hogy teológiai mozgalom volt, azaz teológiai módon értelmezte önmagát és teológiai válaszokat igyekezett adni a felmerülő kérdésekre.

I. Mi a TEOLÓGIA?

A bevezetés után az első főpontban arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy MI A TEOLÓGIA, ha már ez annyira meghatározó volt a fundamentalista mozgalomban.

A TEOLÓGIÁT három nagy elem alkotja. Hagyományosan így határozták meg – akár ezeket a címkéket használták, akár egyebeket –, hogy ti. van egy hitvallási, azután egy reflektálási eleme (ami igazából intellektuális munka vagy erőfeszítés), és végül egy alkalmazási része (ami egy erkölcsi erőfeszítés, vagyis az igazság alkalmazása a jellem fejlesztésére). Azt alkalmazták, amit hitt az egyház vagy egy adott mozgalom. Tehát e három rész alapján gyakorolták hagyományosan a teologizálást.

Hogyha sorba vesszük őket, akkor a hitvallási elem az, amit az egyház igazságként hisz. Ezt rendszerint hitvallásokba foglalja össze. Így születtek a klasszikus protestáns hitvallások. Itt az igazságot úgy értem, mint a valóság egy részét bemutató tételt. Tehát a tételes igazságban a valóságot igyekeznek megragadni.

A második elem: a reflektálás, az intellektuális erőfeszítés. Ez további három alpontra bontható.

Az intellektuális erőfeszítés első lépése az, amikor a Biblia kijelentett igazságait rendszerezik, összehangolják. Mivel Isten munkálkodása és munkájának értelmezése több száz, sőt több ezer évre terjed ki, – nagyjából 1400-1500 évre, nyilván a munkálkodása még többre –, a különböző igazságok nem egy időben hangzottak el. Nem egy rendszeres teológiát kaptunk, nem is egy filozófiakönyvet, hanem különböző beszámolókat vagy narrációkat, különböző törvényeket és tanításokat, különböző korszakokból és időkből. Mindegyik eseménynek és a hozzá kötődő kijelentésnek van egy igazságtartalma – s ezeket össze kell hangolni.

Az összehangolás a biblica-teologia és a rendszeres teológia feladata. Ezek a teológiai iskolák központi tantárgyai.

Aztán a második lépés: az egyház múltján való elmélkedés Isten munkálkodásának megértésére, vagyis a bölcsesség-gyűjtés. Éspedig: az egyház hogyan alkalmazta ezeket az igazságokat, hogyan élt ezeknek az igazságoknak a fényében, tükrében, – éppen azért, hogy bölcsesség révén a jelen megpróbáltatásaiban, viharaiban helyt tudjon állni.

A harmadik lépés, aminek itt látjuk a fontosságát a mi időnkre nézve: ütköztetni a megvallott igazságokat mindazzal, ami normatívnak számít a társadalomban, az adott időszakban. Ez rendszerint átnyúlik az apologetika vagy hitvédelem területére.

Most azonban szeretnék visszatérni még egy kicsit a második lépéshez: az intellektuális erőfeszítéshez, a reflektáláshoz. Ennek elsődleges célja, a Biblia kijelentett igazságainak rendszerezése és összehangolása, hogy megértsük ISTENT, a jellemét, a tetteit, az akaratát.

Ezek határozzák meg aztán a TEOLÓGIA harmadik elemét, a jellem fejlesztését, a megszentelődést. És ekkor átmegyünk a gyakorlati kegyesség, a keresztyén lelkiség területére. A kérdés az, hogy milyen kegyességet, lelkiséget (spiritualitást), és etikát fejlesztünk ki az igazságok fényében?

Itt szeretném megemlíteni, hogy ahol teológiai módon határozza meg önmagát egy vallásos közösség, tehát a három elemnek megfelelően gyakorolja keresztyénségét, ott mindig morális típusú lelkiség fejlődik ki. Isten munkálkodása, majd annak értelmezése igazságot közlő tételes kijelentésekben, morális jelleget kölcsönöz a keresztyén életvitelnek. Ami megfelel az Isten által kijelentett valóságnak, az igaz, ami ellentétes vele, az hamis. Az a viselkedés, amely Isten törvényei szerinti, az helyes, ami megszegi azokat, helytelen.

Az egész Biblia erre a logikai alapszabályra, vagyis az antitézis szabályára van felépítve (a nem egyenlő non-a). Ha kijelentett igéjében Isten követel valamit, akkor tartozunk engedelmeskedni. Ilyen egyszerű! Ha Isten azt mondja valamiről, hogy a, és hogy az a helyes, a jó, akkor az ellentéte mindig rossz és helytelen. Ez képezi a kegyesség vagy a lelkiség formális elvét. Ezért a Biblia igazságaira épülő keresztyén életvitel nem lehet más, mint morális jellegű. Ez tehát a TEOLÓGIA „képlete”.

Hangsúlyozni szeretném, hogy ez érvényesült valójában a fundamentalista mozgalomban. Hogy mennyire jól, meg mennyire rosszul, s hogy mik lettek az eredmények, elemzés és vizsgálódás tárgya, és helye van kritikának. De, ameddig a keresztyénség teológiai módon határozta meg önmagát, addig a módszere is teológiai volt, még pedig ennek a képletnek a mentén.

II. A teológia érvényesülése az egyháztörténetben

Lássuk először az apostoli példát! Az Újtestamentum szerint az apostolok hittek Isten létezésében és tényként fogadták el, hogy Jézus Krisztus a Szentháromság második személye, aki megtestesült. Történelmi valóságként hitték, hogy Jézus az Isten-ember, és amikor meghalt a kereszten, engesztelést végzett a bűnökért. Történelmi tényként állították, hogy feltámadt testben, mert személyesen találkoztak vele az esemény után. A 2Péter 1,16-tól azt mondja Péter apostol, hogy mi nem kitalált mítoszokat adtunk elő, meg mutattunk be nektek, hanem mi ott voltunk, mi szemtanúi vagyunk. Ugyanezt mondja Pál az 1Korinthus 15-ben. Hasonlóan vall János, az első levele 1. részében: szemtanúk, szemtanúk, szemtanúk voltunk. Teljesen meg voltak győződve Krisztus Jézus feltámadásáról. Ennek alapján állították, hogy Isten jelen van a történelemben, munkálkodik, és munkásságát értelmezi és közli. Ezért van kijelentésünk, van igazság, mégpedig abszolút igazság. Mert, amit Isten mond és kijelent, az csak abszolút igazság lehet!

Erre reflektáltak és összhangba hozták a különböző kijelentéseket. Ezt a folyamatot már az Újtestamentumban látjuk, amikor Pál ószövetségi kijelentéseket újszövetségi eseményekkel hangol össze. Így építette fel a Római levélben a megigazulás tanát (és a Galata levélben – bár a Római levél a kiforrottabb). A Zsidókhoz írt levél ezzel a teológiai módszerrel állítja össze a megszentelődés tanát, és kapcsolja egybe az Ószövetséget a Krisztus-eseménnyel.

Az első keresztyén vezetők ilyen módon elmélkedtek azon – ami ránk nézve is fontos –, hogy mit tartott erkölcsileg normatívnak az akkori zsidó és pogány társadalom. Tehát azon, hogy mit tartott kötelezően követendőnek, iránymutatónak. Az Újszövetség világosan tanúskodik erről. Az első keresztyének, akik zsidó háttérből tértek meg, a judaizmussal kellett megbirkózzanak, melynek több normatív elemével is fel kellett venniük a harcot. A judaizmus az üdvösség feltételeként szabta meg a jó cselekedeteket, főleg a körülmetélést és a tisztálkodási, valamint az étkezési szabályok betartását, amit a keresztyénség elvetett és teljesen kegyelemből való üdvösséget hirdetett.

Közben fel kell figyelnünk arra, hogy az egyház kénytelen volt intellektuálisan is felvenni a versenyt az akkori társadalom domináns eszmerendszerével! Ezért az Úr Péter mellé adott egy Pált is; a halász-apostolok mellé egy intellektuális nagyágyút is. A sorrend nem véletlen – előbb a halászok, utána az intellektuelek. Mert a keresztyénségnek az ereje és az immunrendszere elsősorban a szentségben és erényben rejlik, és csak utána az intellektuális képességeiben, bármennyire is furcsán hangzik ez ma!

Míg a keresztyénségnek az első században a judaizmussal, addig a másodikban a gnoszticizmussal folytatott harcából azt a tanulságot szűrhetjük le, hogy bár az intellektuális reflektálás a társadalom normatív eszméire nagyon fontos volt, a győzelmet azonban, és így a túlélést, mégis erkölcsi erejének köszönhette. A keresztyénség a gnoszticizmust elsősorban nem intellektuálisan győzte le, bár ezen a síkon is remekül teljesített. A keresztyénség szentségével kerekedett felül az erkölcstelenségbe süllyedt gnoszticizmuson.

Közben persze érzékelték ebben a harcban, hogy jobban fel kell nőni intellektuálisan is, úgyhogy a gnoszticizmus elleni küzdelemben igyekeztek így is megerősödni. A lelki csata végére a keresztyénség felnőtt intellektuálisan, ugyanis észrevették, hogy a gnoszticizmus a görög filozófiából kölcsönzött fogalmakkal operált, és annak fogalmi eszköztárával támadták Krisztus követőit.

A következő említésre méltó példa az egyház, főleg a keleti (ortodox) harca a neoplatonizmussal. Ekkor már egy intellektuálisan felnőtt, de erkölcsileg gyengülő keresztyénség vívta csatáit. Aminek eredménye az lett, hogy bár az akkori hitvédők remek teológiai eszközökkel harcoltak, a neoplatonista misztika mégis beépült a keleti keresztyén egyházba. Olyannyira, hogy ott mindmáig jelen van. A mai ortodox egyház teológiáját és kegyességét nem lehet megérteni a neoplatonizmus nélkül; a misztikus élmény mind a két esetben nagyon hasonló, csak a leíró nyelvezetben találunk különbséget.

Lássunk egy másik példát! Amikor a Római Birodalom elbukik, Augustinus szintén teológiai módon válaszol a vádakra (hogy ti. a Római Birodalom azért bukott el, mert elhagyták régi isteneiket a keresztyének Istene, Jézus Krisztusért cserébe). Az Isten városáról című könyve igazi teológiai válasz a vádakra, és teológiai módon értelmezi a keresztyénséget. Teológiai válaszával a keresztyénség ekkor is felülkerekedett a pogányok intellektuális támadásain.

A következő példa az iszlám hódítása. Ez egy szomorú eset, mert a keleti keresztyénség alul maradt az iszlámmal szemben. Ezt látnunk azért fontos, mert intellektuálisan a keresztyénség ekkor már nagyon erős, mégis elbukott a keleti része, amely addigra már a görög filozófiát és fogalmi rendszerét alaposan integrálta és használta.

Itt nagyon egyértelműen látszik, hogy amennyiben az egyház erkölcsileg gyenge, csak intellektuális eszközökkel képtelen győzni! Az iszlámmal szemben csatát vesztett. Manapság a migránsválság kapcsán újból előtörtek a félelmek, ezek az ősi aggályok, hogy a Nyugat nem fog megbirkózni az iszlámmal. Hogy miért félnek? Mert ösztönösen tudják, hogy pusztán az intellektuális fölény nem elegendő a fölülkerekedéshez.

III. Új kihívások a protestáns reformáció után

A reneszánszig és a protestáns reformációig a nyugati keresztyénség megőrizte intellektuális fölényét. Aztán jött a racionalizmus, és a dolgok kezdtek változni. A reformáció kifejezetten teológiai mozgalom volt – teológiai értelemben értelmezte önmagát és teológiai válaszokat adott. De a racionalizmus már nem! A racionalizmus valójában egy filozófiai irányzat. Intellektuális útkeresésükben ezek a képviselői kevésbé foglalkoztak az erkölccsel.

A reformáció nagy vezetői – Luther, Zwingli, Kálvin, stb. – egyértelműen a fentebb említett teológiai képletet alkalmazták. Úgy látták, hogy mindenekelőtt vissza kell térni a hitvallási elemhez. Nekik elsősorban azt köszönhetjük, hogy alapos hitvallásokat állítottak össze, mert a középkorban eltorzult a bibliai igazságok rendszerezése. A nagy hitvallások, és ezzel kapcsolatosan egyéb írásaik, mint Kálvin Institutioja vagy Luther írásai, például a Káték, az Egyház életét teológiai alapokon kezelték és azt erősítették.

A teológiai képlet második elemét nézve feltűnik, hogy a reformációval együtt, majd annak hatására, beindul a bibliai igazságok újbóli összehangolása, és kezdenek megjelenni a rendszeres teológiák. Kálvin Institutioját ezek prototípusának tekinthetjük. Egyre nagyobb hangsúlyt és figyelmet kap az egyháztörténelem is, mert nyilván védeniük kellett tanításaikat és új identitásukat a katolicizmussal szemben.

Beindul az is, amit harmadik elemként említettünk: a kegyesség kifejlesztése. Bár erre kevesebb figyelem jutott ekkor. A morális típusú kegyesség az első két elemet követve valójában a pietista és a puritán mozgalomban jutott el az eddig látott legnagyobb kiteljesedéséhez, erejéhez. Közben érdekes, hogy ebben az időszakban már elég jól halad a maga pályáján a racionalizmus, amely igyekezett a valóságot a bibliai kijelentés nélkül felfogni és rendszerezni. Képviselői még hittek abban, hogy van egy objektív – az embereken kívül található – igazság, amit meg lehet ragadni az értelmünkkel, és nem vagyunk rászorulva a Biblia kijelentésére.

Egy fontos megjegyzés! A mai kifejlett modern vagy posztmodern állapot egyik sajátossága az, hogy a tudás területe felaprózódott, és mindent az apró részletek mentén próbálnak megragadni. A 17. században azonban úgy a keresztyén teológusok, mint a racionalisták hittek abban, hogy van egy átfogó episztemológiai [ismeretelméleti] ernyő, amely értelmet ad az életnek és válaszol az emberi lét minden alapkérdésére: honnan jövünk, kik vagyunk, mi a végső valóság, hova tartunk stb. Hadd hasonlítsam ezt a föníciaiak gyakorlatához. Ők voltak az első nagy tengeri utazók az Ókorban. Tájékozódáshoz az égboltozatot figyelték, a csillagképeket követték. Tehát hozzájuk hasonlóan teológiai értelemben ekkor még hittek abban (a racionalisták is, filozófiai értelemben), hogy van egy égboltozat az ember fölött. Kezdetben Isten megteremtette az eget és a földet, elválasztotta a vizeket és azt mondja az Ige: létrejött az égboltozat – a fenti vizek és a lenti vizek. De a lényeg az égboltozat. Az ember volt mire feltekintsen. És ez az égboltozat volt az iránytű, ez az ernyő összefoglalta számára a valóságot. A keresztyének hitték, hogy az isteni kijelentés számukra olyan funkciót tölt be a valóságban való tájékozódás kapcsán, mint a föníciaiaknak az éjszakai égbolt.

A 18. században a racionalizmus feladta igazságkereső programját. Kant meg Hegel eltemették az egész racionalizmust. Filozófiai vagy intellektuális értelemben a Nyugat meghalt. Nietzsche azt állította később, hogy Isten meghalt abban az értelemben, hogy a racionalizmus és a modernizmus intellektuálisan meghalt.

A filozófusok e társasága azonban hagyott maga után egy nagyon meghatározó dolgot. Ezzel mind a mai napig szembesülünk. Sikerült lerombolniuk az égboltozatot jelentő isteni kijelentést a néptömegek gondolkodásában, noha a romok eltakarítása még zajlik. Azonban nem csak ők járultak hozzá ahhoz, hogy a modern Nyugat többsége nem fogadja el a Bibliát, mint isteni kijelentést. A 17-18. század idején felgyorsult a természettudományok fejlődése. Akkor is történik egy fontos „mutáció”. A 18. században a természettudósok naturalistákká válnak. Úgy gondolták, hogy az egész természet egy zárt rendszer, a világmindenség egy abszolút zárt rendszer, amely csak ok-okozati értelemben magyarázható, azaz kívülről senki nem tud beleavatkozni. Még Isten sem, ha létezik egyáltalán. Az egész természet egy gép. Az intellektuelek deistákká váltak: „az óra működik, s az Alkotó pihen” felfogással.

Ekkor következik be az a fordulat – a felvilágosodás programjával összhangban –, hogy többé nem hisznek az objektív, mindent átfogó és magyarázó igazság létében. Nem tudják elfogadni, hogy van az emberen kívül egy objektív igazság – egy égboltozat, amely rajtunk kívül áll, amire felnézhetünk, ami összefoglal mindent, és értelmet ad mindennek. Ez lett a modernizmus intellektuális alaptétele.

Miután a filozófusok kénytelenek voltak a racionalizmus programját eltemetni, nem tértek vissza az isteni kijelentéshez, a Bibliához. Nem vallották be, hogy „az ész nem elég”, „gyertek, térjünk vissza a Biblia kijelentéséhez”. Azt állították, hogy ez lehetetlen, merthogy a természettudomány meggyőzően bebizonyította, hogy kívülről nem avatkozhat be senki. Azt hangoztatták, ha van is Isten, nincs jelen a történelemben. Csodák nem létezhetnek, Krisztus legfeljebb egy nemes ember, nem szűztől született, nem támadt fel testben, stb.

IV. Az evangéliumi keresztyénség megjelenésétől a fundamentalista mozgalomig

Ennek fényében láthatjuk, hogy a 19-20. századi fundamentalizmus egyik legnagyobb hibája az, hogy későn ébredt. Az imént említett folyamatok már 150 évvel a fundamentalista mozgalom előtt zajlottak. Mégsem vették észre, hogy a liberális teológia nem önálló, mint intellektuális áramlat, hanem valójában a modernizmus leképezése és az adja meg erejét és hihetőségét. Mire rájöttek, már késő volt.

És bár a fundamentalista mozgalom még teológiai módon értelmezi magát, és az intellektuális kihívásokra teológiai válaszokat igyekszik adni, nem képes hatékonyan megküzdeni a modernizmussal, ezzel az elsöprő ideológiai és kulturális áramlattal. Feltűnik, hogy – az első századok keresztyéneihez hasonlóan – inkább morálisan próbált szembenézni a modernizmussal, miközben intellektuális síkon érzi saját gyengeségét.

Ezért is vonult karanténba, az elkülönülést választva. A mozgalom elején, a 19. század utolsó harmadában, még nem volt intézményi, felekezeti elkülönülés. Viszont elkülönült a társadalomtól, erkölcsileg és gyakran intellektuálisan is. Ezért a fundamentalizmust sokáig egy anti-intellektuális mozgalomnak tartották.

Eddig csak azt akartam szemléltetni ezekkel a példákkal, hogy a protestáns keresztyénség egészen a fundamentalista mozgalomig, teológiai módon értelmezte önmagát, és bármilyen kihívással szembesült a társadalom részéről, teológiai választ igyekezett adni.

Viszont a modernizmus kiteljesedésével, a dolgok változni kezdtek. Azt, hogy (abszolút) igazság van vagy nincs; azt, hogy a valóság (az objektív igazság) megismerhető vagy sem; azt, hogy Isten jelen van a történelemben vagy mégsem, nyilván intellektuális területen kell megválaszolni. Ebben végül a protestáns keresztyénség alulmaradt.

Ki kell térnem még egy dologra, hiszen a reformációtól egészen a 18. és 19. századig a protestantizmusnak volt még egy-két állomása. Megszokták említeni, hogy a reformációt a merev ortodoxia időszaka követte, melyre reakcióként jelent meg a pietizmus és részben a puritanizmus. Ezek a mozgalmak jellemzően a protestáns keresztyénség morális oldalát igyekeztek megerősíteni, mintha azt mondták volna: „Ha van egy hitvallásunk, akkor tessék alkalmazni azt! Ne maradjunk meg csak az intellektuális tevékenységeknél!” Ezt a törekvést siker koronázta: létrejött az evangéliumi mozgalom.

Az evangéliumi mozgalom lényege, hogy bibliai alapon személyes megtérést és hitet követeltek – bibliai alapon – a népegyházhoz tartozóktól ahhoz, hogy hiteles, hitvalló keresztyének lehessenek. Emögött az a teológiai meggyőződés áll, hogy az igazság, ha gyakorlatba ültetik, létrehoz egy bizonyos lelkiséget és erkölcsi megújulást. Amit keresztyénként megtapasztalok, átélek, majd megélek, az mind az igazság alkalmazásából kell következzen. Ha Isten szent és jelen van a világban, én pedig bűnös vagyok, de van megváltás Krisztusban: akkor át kell éljem a megváltást személyes megtérés révén. Ez volt az a pont, amit a klasszikus protestáns hitvallások alig hangsúlyoztak. Inkább a doktrinális igazság intellektuális elfogadását és helyeslését hangsúlyozták.

Később, a Westminsteri Hitvallás szerkesztésekor érzékelték, hogy hiányzik egy fontos elem a korábbi hitvallásokból. A Westminsteri Hitvallásba beiktattak egy új fejezetet, ami nem volt meg a régebbiekben, éspedig: A hatékony elhívásról. A kijelentett igazságoknak nemcsak intellektuális, hanem lelki és erkölcsi vonatkozásuk is van. Isten munkálkodik a történelemben kijelentett igazságai által, ami érzékelhető kell legyen a megtapasztalások szintjén. Az első ilyen az újjászületés, amelyet megtérés és hit követ.

Mind e mai napig, kálvinista módon, az újjászületést úgy értelmezzük, mint kizárólag Isten munkája, ami az ige hirdetésével összekapcsolva valósul meg.

Az ébredéseknek az volt a gyújtópontjuk, hogy a protestáns, népegyházi keresztyénségen belül sokaknál nem látták az újjászületést, nem látták az erkölcsi erőt képező megszentelődést. Ezért hirdették, ha kellett dörgedelmes szavakkal, hogy „Emberek, újjá kell születni, meg kell térni!” Whitefield-nek ez volt a kedvenc témája. Wesley más szempontból, de ugyanezt hangsúlyozta.

És ekkor ketté szakad a népegyházi protestantizmus. Lett egy hitvalló része (mint például a Biblia Szövetség a Református Egyházban, vagy az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért az evangélikusoknál), és van egy másik része, amelyik csak vallásos, mert nem élt át személyes újjászületést. Csak a kényelem kedvéért, hadd nevezzem úgy, hogy hitvalló keresztyénség és kultúrkeresztyénség. Ez utóbbi megreked a hitvallás intellektuális elfogadásának szintjén.

Ez azért fontos részlet itt, mert, amikor a modernizmus megjelent, aki először érzékelte lényegét és hatását, az a protestáns keresztyénség intellektuális rétege. Mert a modernizmus intellektuális folyamat volt. És próbálják felvenni vele a harcot. De…, és ennél a pontnál megjelenik két különböző attitűd vagy viszonyulás a modernizmushoz.

Sajnos, a vezető teológusok – úgy Németországban, mint Angliában – érzékelve azt, hogy intellektuálisan nem fognak csatát nyerni a modernizmussal szemben, megpróbálják adaptálni. Úgy, mint annak idején a keleti egyház a neoplatonizmust. Most Schleiermacher lett a kulcsember.

Ő azt a véleményt osztotta, ami már a modernizmus elején Kant és többi filozófus esetében elfogadott volt, hogy nincs megismerhető abszolút igazság. És amennyiben nincs objektív valóság, – nincs „égbolt” fölöttünk –, akkor egyetlen egy dolog van: amit a körülöttünk levő külső környezetből érzékelhetünk. Csak azt tudhatjuk, ami külső környezetünkből a tudatunkban csapódik le. Nem a valóság számít ezután, hanem amit érzékelünk.

Schleiermacher is vallotta, hogy nincs objektív igazság, nincs isteni kijelentés. A Biblia nem Isten által szó szerint ihletett könyv. Ennek következtében a modern, természettudományos világképhez alkalmazkodva a magaskritika segítségével „szétszedték” a Bibliát. Isteni kijelentés nincs, de vallás még van, mondják a liberális teológusok. Léteznek vallásos és misztikus élmények, úgyhogy a teológia ezután foglalkozzon ezek tanulmányozásával. Egy szó, mint száz: intellektuálisan a teológiai elit feladta a (protestáns) keresztyénség megvédését. Egyetlen kiutat láttak a keresztyénség megvédésére. Az akkoriban szárnyaikat bontogató társadalomtudományokhoz hasonlóan a vallást, mint emberi megnyilvánulást tanulmányozni és leírni.

Nos, ez ellen lépett fel és erre reagált a fundamentalizmus, de csak részben intellektuálisan. Inkább kegyességi eszközökkel vette fel a harcot. Úgy gondolta, hogy a puritanizmusból és a nagy ébredési mozgalomból megmaradt erkölcsi tőkéjéből erőt merítve valahogyan átvészeli ezt az időszakot, s megvárja, míg az ellenfele intellektuálisan összeomlik. De ez nem következett be…

Ezért alakult ki mára az az állapot, amiben benne vagyunk. Minden evangéliumi hívő azt várta, hogy intellektuálisan valamikor összeomlik a modernizmus. Nem racionalista értelemben, mert abban már rég meghalt. Többen is rámutattak arra (például David F. Wells a No Place for Truth című könyvében), hogy amikor a racionalizmus intellektuálisan eltemette a Nyugatot, akkor a modernizmus lényegében újjászületett társadalmi (szociológiai) értelemben. Erről annyit, hogy miután a racionalista filozófia zsákutcába futott, a modernizmusban a természettudományok vették át a motor szerepét, egyre gyorsabban fejlődő technológiát eredményezve. Ennek segítségével pedig egyre kényelmesebbé és élvezetesebbé vált a hétköznapi élet. És itt van a lényeg: a modernizmus szerint külső, objektív igazság, azaz égbolt fölöttünk nincs, csak a tudat. Ezért minden az érzékelések, érzések és élmények területére tolódott át.

Mi következik ebből? Teológiai képletünk alapján azt gondoltuk eddig, hogy az igazság mindig egy morális típusú kegyességet eredményez. A hívők Isten törvényei által előírt helyes dolgok cselekvésére és a rosszak kerülésére összpontosítanak. De mi van akkor, ha nincs abszolút igazság? Mi fogja a gyakorlati keresztyén élet tartalmát meghatározni?

Ennél a pontnál kijelenthetjük, hogy a népegyházi protestáns és az evangéliumi keresztyénség alkalmazkodott a modern időkhöz. Csakhogy amíg a teológiai elit által befolyásolt népegyházi réteg a szekularizálódó magasabb kultúrához igazította önmagát, addig a fundamentalisták az egyházi elkülönülést választották, mozgalmuk megőrzése végett. A 20. század második feléig derekasan harcoltak és a szekularizált társadalommal és a liberális teológiával szembeni erkölcsi fölényüket igyekeztek megtartani. Intellektuális síkon valószínűleg Francis Schaeffer tett a legtöbbet az evangéliumi mozgalomért. A 20. század közepétől azonban fokozatosan kifulladt az ellenállás. Billy Graham a Fuller Theological Seminary-val karöltve harangozta be először az elkülönülés feladását és párbeszédre hívták a liberális protestánsokat.

Ami ezután következett, minimum szomorú az evangéliumi hívőknek! Whitefield, a Wesley fivérek és Spurgeon klasszikus evangéliumi mozgalma, mely egy ideig átment fundamentalizmusba, ezek után ugyanarra az ösvényre lépett, mint korábban a népegyházi protestáns elit, csak egy kicsit másképp és képmutatóbb módon: alkalmazkodott a modernizmushoz!

A fejlődő technológia eleinte használati cikkek gyártásával könnyített az addig nehéz hétköznapi munkákon. A földmunkát már nem puszta kézzel, hanem egyre több gép segítségével lehetett elvégezni. A használati cikkek után megjelentek az élvezeti cikkek (előbb a képes folyóiratok, majd a rádió és a tévé). A modernizmus képes volt szociológiai értelemben újjászületni, mert a technológia újabb és újabb élményszerző eszközöket biztosít, ráadásul szédítő ütemben. Az élet élvezetes lett. A mi generációnk célja: utazni, üdülni, minden formában szórakozni és minden körülmények között jól érezni magát. Ha nincs abszolút igazság és a valóság nem ismerhető meg, akkor mi más lehet a célja az életnek? Élvezzük, amíg lehet. A modern technológia pedig kifogyhatatlanul az eszközöket nyújtja hozzá.

Megszületett az élvezeti világ: autó, vezetékes telefon, mozi, tévé, számítógép… Ezek olyan élményeket nyújtanak, amikről ma már nem tudunk lemondani. Később jött az internet, az okostelefon és a szociális platformok. Ezek segítségével kialakult egy tömegkultúra, amely a korábbi magaskultúrát kiszorította. Ez legjobban a zene területén látható, ahol a klasszikus zenét nagyjából kiszorította a pop-rock zene. Napjainkat ma már ezek határozzák meg: tömegélvezetek és tömegélmények. A legnagyobb baj pedig az, hogy észrevétlenül a fundamentalizmust és evangéliumi köröket is beszippantották. Azért állítom, hogy ez képmutató módon történik, mert az evangéliumi és a fundamentalista mozgalom hívei általában megőrzik a régi teológiai hitvallásokat, s ezzel palástolják azt, hogy a kegyességüket, a lelkiségüket már nem az igazság határozza meg, hanem a modernizmus! Ezért ma élmény-centrikus a lelkiségük és nem morális típusú! Megszentelődésre, a Krisztushoz való hasonlításra törekvés helyett vallásos élmények szolgáltatása és fogyasztása zajlik már néhány évtizede. Kialakult az „élménykeresztyénség”!

Miután intellektuálisan sem állt a helyzet magaslatán, most már erkölcsileg is hanyatlik az evangéliumi és a fundamentalista mozgalom. Ez a tragédia! A modernizmussal folytatott harcot egyszerre kell intellektuális és morális síkon is vívni! Különben eltemet a korszellem! Ma ez a problémánk, ráadásul felekezeteken átívelő módon.

Álljon itt még egy példa! A nagy ébredések idején még úgy gondolták, hogy az igazság elvezet a keresztyén kegyesség legalapvetőbb megtapasztalásához: az újjászületéshez és az üdvösség elnyeréséhez. Ezek megtapasztalását elvárni teológiailag helyes volt. Sztenderd, majdnem kötelező volt, hogy aki újjászületik, annak kell legyen egy időben és helyben jól meghatározható megtérési élménye: „ekkor tértem meg, így és úgy, és amúgy”. Ez volt az evangéliumi hívők legfőbb élménye. A 19. századi nagy evangéliumi missziós expanzió még erre épült, sikeresen.

Azonban John Wesley megágyazott egy másik élmény elterjedésének is. Azt mondta, hogy itt, még ezen a földön elérhető az erkölcsi tökéletesség. Sok metodistának ezután hozzátartozott az „élmény- anyagához”, hogy hetekig-hónapokig „nem vétkeztem”. Aztán kezdték látni, hogy ezzel valami gond van… Feltették a kérdést: „mi az oka annak, hogy nem tudunk szert tenni az erkölcsi tökéletességre?” Válaszként, még a 19. század első felében elindult a megszentelődési vagy szentségi mozgalom. Kitalálták, hogy akkor leszünk tökéletesen szentek, ha van egy második élményünk, második megtapasztalásunk. Azt mondták, hogy kell egy második áldás. Népes konferenciákat rendeztek a cél eléréséért. Majd ebből született meg előbb a pünkösdi, később pedig a karizmatikus mozgalom: Kell egy második áldás! Később ezt a Szentlélekkel történő keresztséggel azonosították. Most már érthető, hogyan alakult ki a ma már szinte mindent átszövő karizmatikus mozgalom, amely csak látszólag értelmezi önmagát teológiai módon, a gyakorlatban egy élmény-mozgalom, az „élménykeresztyénség” megtestesítője.

Mára ez az evangéliumi/fundamentalista mozgalmat is elérte. Nem az különböztet meg felekezetet felekezettől, és az egyházat a világi társadalomtól, hogy milyen tanokat fogalmaznak meg és követnek, és „ha nem vagy premillenista, akkor ki vagy zárva, de ha premillenista vagy, akkor közénk tartozol…”, mint a 20. század első felében Amerikában. Nem! Hanem az különbözteti meg őket, hogy milyen élményeket szolgáltatnak. Ha elmész egy karizmatikus vagy pünkösdi gyülekezetbe, akkor egy olyan élményben részesülhetsz, amit szentlélekkeresztségnek neveznek. Ha a baptistákhoz vagy metodistákhoz, akkor egy olyan örömben, amit ők a „most tértél meg, és most új életet kezdesz”, vagy „most döntöttél Jézus mellett” élményhez kötnek. Ha elmész a reformátusokhoz vagy az evangélikusokhoz, akkor átélheted a liturgikus cselekmény művésziességét. Ami valójában közös ezekben a vallásos élményekben vagy lelkiségben, hogy már nem a kijelentett isteni igazságok gyakorlatba ültetéséből születnek. Inkább a szekuláris kultúra vallásos tükörképei.

A protestáns és evangéliumi kegyesség már nem morális-, hanem élmény-típusú. S az élményhez a technológia szolgáltatja az eszközöket. El lehet ma képzelni egy „Ez az a nap!” jellegű koncertet úgy, hogy éppen áramszünet van? Mi marad az egészből? Mi lenne az élményből? Mi lenne a sok evangéliumi/karizmatikus „alkalomból”, ha éppen elromlana az erősítő? Semmi! Már nem az Istennek történő tiszteletadás, a jellem- és erénycsiszoló megszentelődés, nem a morális tisztaság, a Krisztusra történő hasonlítás a lelkiség lényege, csak saját betöltekezésünk vallásos élményekkel, akárminek is nevezzük azokat.

Ennek komoly következménye van. Többek között, elvesztettük morális hitelünket a társadalomban. Nemhogy újabb embereket nyerjünk meg Krisztusnak – a saját tagjainkat, főleg fiataljainkat veszítjük el! Nem azért, mert nincs intellektuális tekintélyünk, hanem mert elsősorban nincs erkölcsi tekintélyünk! A közvélemény-kutatások, népszámlálási adatok mind azt jelzik, hogy a protestáns/evangéliumi/karizmatikus keresztyének átlaga nagyjából ugyanazon az erkölcsi szinten van, mint a világ fiai. Tisztelet a kivételnek. Ha megnézzük a válások számát, nem látunk jelentős különbséget. Emlékszem arra, mikor meghívtak fórumbeszélgetésre egy magyar protestáns egyetemre. A beszélgetés során szavazásra lett bocsátva a jelenlévő mintegy 140 fiatal előtt, hogy bűnnek tartják a házasság előtti nemi közösülést? Az eredmény kijózanító volt. Mindössze 5 személy emelte fel a kezét jelezve, hogy bűnnek tartja.

Ma már sokan képtelenek teológiailag, a Biblia igazságaiból kiindulva gondolkodni. A hitvalláson való elmélkedés (az azokra való reflektálás)  gyakorlata alig létezik. Lelkiségünk alapvetően élményalapúvá vált. Sok evangéliumi hívőnek alig van fogalma a teológia jelentőségéről és szerepéről a kegyességre nézve. Mert bármennyit is foglalkozunk vele, a kegyességünkbe nem szűrődik be, nem jön át, csak nagyon gyengén, és kevés területen. Mivel az élményeket a modernizmus eszközei szolgáltatják, nehezen tudunk ellenállni az általa okozott elvilágiasodásnak. Hosszú távon viszont az élmények meggyengítik az erényeket. A modern dicsőítés a feledés homályába száműzi a megszentelődést. A keresztyén szórakozás megfojtja a lélekmentés szolgálatára való odaszánás ethoszát.

Megoldásként újból komolyan kellene vennünk a fent vázolt teológiai képletet! Tulajdonítsunk fontosságot a hitvallásokban megfogalmazott bibliai tanoknak, reflektáljunk azok jelentőségén és a világi társadalom felől érkező kihívásokra. Végül, de nem utolsó sorban törekedjünk morális típusú kegyességre. Ameddig nem fogjuk fel e képlet alapján, hogy mi a probléma, és nem tudunk teológiai módon gondolkozni, valamint egyházunkat, keresztyénségünket, életünket teológiailag meghatározni és megélni, addig kevés a remény a modernizmus jelentette kihívás leküzdésére.

Mennyei Atyánk segítsen minket, hogy visszatérjünk a kijelentett igazságokra épülő teológiai önmeghatározáshoz és lelkiséghez! Legyünk következetesek, ne képmutatók! Kegyességünk legyen az igazságra épülő! A világ fiai megszimatolják a képmutatást. Mindig! Isten pedig a szívekbe lát és tudja, mi zajlik ott. Életbevágóan fontos ránk nézve, hogy megtagadva a modernizmus élményközpontúságát, igyekezzünk az ihletett Szentírás segítségével intellektuális síkon és morálisan megküzdeni a modernizmus kihívásaival.