A fundamentalizmus mint teológiai jelenség – az evangéliumi mozgalom jelenlegi krízisének okai
Bevezetőmben először is szeretném megkülönböztetni a jelenséget a mozgalomtól. A fundamentalizmus címkéjétől elég hamar meg szeretnék szabadulni, mert úgy gondolom, túlságosan a mozgalomhoz tapadt. De belőle szeretnék kiindulni. Ugye a mozgalom mindig egy adott korban, időszakban adott válasz. A fundamentalizmus pedig teológiai válasz akart lenni a liberális teológia megjelenésére és elterjedésére. Mint mozgalom azután kifulladt, ahogyan minden mozgalom. A címke maradt, a címke torzult – ugyanúgy, mint a puritán mozgalom kapcsán az, hogy mit jelent puritánnak lenni. Viszont, ha a mozgalomban megjelentek bizonyos elemek, amelyek központi magját képezték, akkor elképzelhető – és ennek akarok utána járni – hogy az a mag máshol is megjelenhet, máshol is központi maggá válik. És akkor már jelenségről beszélhetünk.
A liberális teológiára adott válaszával a fundamentalizmus, mint mozgalom, valójában a keresztyénség egy jelentős részét képviselte. Hogy melyiket, azt most még nem akarom konkrétan megnevezni. De a keresztyénség, sőt a protestáns keresztyénség egy jelentős szegmensét.
A fundamentalizmus mozgalmának magja után kutatva, az a központi megállapításom, hogy a fundamentalizmusban, mint mozgalomban a lényeg, hogy teológiai módon határozta meg önmagát. Teológiai mozgalomként értelmezte önmagát és a Bibliából merített teológiai választ akart adni a problémákra. Tehát teológiai önmeghatározása és teológiai módszere a magja ennek a mozgalomnak. Ez érvényes más mozgalmakra is a keresztyénségen belül; ezért beszélhetünk jelenségről.
Például, a fundamentalizmusnak, mint mozgalomnak a 19. század végén és a 20. század elején az volt a reakciója a liberális teológiára, hogy ragaszkodott az igazsághoz – mégpedig az abszolút igazsághoz, szemben a modern szekuláris világnézettel, amit végül is leképez a liberális teológia.
Aztán mint mozgalom nemcsak ragaszkodott az igazsághoz, hanem bizonyos előfeltevések, preszuppozíciók alapján operált akkor is, amikor ezek nem voltak megemlítve. A mozgalmak és az ellenmozgalmak – úgy vallásiak, mint világiak – gyakran szeretik elrejteni a preszuppozícióikat, amelyekből kiindulnak és amelyekre építenek.
A fundamentalizmus ragaszkodott ahhoz, hogy van egy személyes Isten, aki jelen van és munkálkodik a történelemben, aki értelmezi önmagát és munkásságát az ember számára. Ezért van kijelentés tőle. A kijelentést pedig összegyűjtötte és a Biblia révén adta közre. Akkor is, hogyha ez hosszú évszázadokon átívelő tevékenység volt. Körülbelül 1400 évre teszik a Biblia különböző könyvei megírásának idejét. De Isten munkálkodott és szólt.
Nos, erről meggyőződve, teológiai válaszokat fogalmaztak meg. Védték elsősorban a Bibliát, mert ezt tartották a legfontosabb kapcsolódási pontnak a valósággal, a kijelentett igazság által. Másrészt pedig, természetesen a fundamentalizmus védekezett a különböző támadások ellen – mert támadásként élte meg, amit a liberális teológia kifejtett. Mindenképpen kijelenthetjük, hogy teológiai mozgalom volt, azaz teológiai módon értelmezte önmagát és teológiai válaszokat igyekezett adni a felmerülő kérdésekre.
I. Mi a TEOLÓGIA?
A bevezetés után az első főpontban arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy MI A TEOLÓGIA, ha már ez annyira meghatározó volt a fundamentalista mozgalomban.
A TEOLÓGIÁT három nagy elem alkotja. Hagyományosan így határozták meg – akár ezeket a címkéket használták, akár egyebeket –, hogy ti. van egy hitvallási, azután egy reflektálási eleme (ami igazából intellektuális munka vagy erőfeszítés), és végül egy alkalmazási része (ami egy erkölcsi erőfeszítés, vagyis az igazság alkalmazása a jellem fejlesztésére). Azt alkalmazták, amit hitt az egyház vagy egy adott mozgalom. Tehát e három rész alapján gyakorolták hagyományosan a teologizálást.
Hogyha sorba vesszük őket, akkor a hitvallási elem az, amit az egyház igazságként hisz. Ezt rendszerint hitvallásokba foglalja össze. Így születtek a klasszikus protestáns hitvallások. Itt az igazságot úgy értem, mint a valóság egy részét bemutató tételt. Tehát a tételes igazságban a valóságot igyekeznek megragadni.
A második elem: a reflektálás, az intellektuális erőfeszítés. Ez további három alpontra bontható.
Az intellektuális erőfeszítés első lépése az, amikor a Biblia kijelentett igazságait rendszerezik, összehangolják. Mivel Isten munkálkodása és munkájának értelmezése több száz, sőt több ezer évre terjed ki, – nagyjából 1400-1500 évre, nyilván a munkálkodása még többre –, a különböző igazságok nem egy időben hangzottak el. Nem egy rendszeres teológiát kaptunk, nem is egy filozófiakönyvet, hanem különböző beszámolókat vagy narrációkat, különböző törvényeket és tanításokat, különböző korszakokból és időkből. Mindegyik eseménynek és a hozzá kötődő kijelentésnek van egy igazságtartalma – s ezeket össze kell hangolni.
Az összehangolás a biblica-teologia és a rendszeres teológia feladata. Ezek a teológiai iskolák központi tantárgyai.
Aztán a második lépés: az egyház múltján való elmélkedés Isten munkálkodásának megértésére, vagyis a bölcsesség-gyűjtés. Éspedig: az egyház hogyan alkalmazta ezeket az igazságokat, hogyan élt ezeknek az igazságoknak a fényében, tükrében, – éppen azért, hogy bölcsesség révén a jelen megpróbáltatásaiban, viharaiban helyt tudjon állni.
A harmadik lépés, aminek itt látjuk a fontosságát a mi időnkre nézve: ütköztetni a megvallott igazságokat mindazzal, ami normatívnak számít a társadalomban, az adott időszakban. Ez rendszerint átnyúlik az apologetika vagy hitvédelem területére.
Most azonban szeretnék visszatérni még egy kicsit a második lépéshez: az intellektuális erőfeszítéshez, a reflektáláshoz. Ennek elsődleges célja, a Biblia kijelentett igazságainak rendszerezése és összehangolása, hogy megértsük ISTENT, a jellemét, a tetteit, az akaratát.
Ezek határozzák meg aztán a TEOLÓGIA harmadik elemét, a jellem fejlesztését, a megszentelődést. És ekkor átmegyünk a gyakorlati kegyesség, a keresztyén lelkiség területére. A kérdés az, hogy milyen kegyességet, lelkiséget (spiritualitást), és etikát fejlesztünk ki az igazságok fényében?
Itt szeretném megemlíteni, hogy ahol teológiai módon határozza meg önmagát egy vallásos közösség, tehát a három elemnek megfelelően gyakorolja keresztyénségét, ott mindig morális típusú lelkiség fejlődik ki. Isten munkálkodása, majd annak értelmezése igazságot közlő tételes kijelentésekben, morális jelleget kölcsönöz a keresztyén életvitelnek. Ami megfelel az Isten által kijelentett valóságnak, az igaz, ami ellentétes vele, az hamis. Az a viselkedés, amely Isten törvényei szerinti, az helyes, ami megszegi azokat, helytelen.
Az egész Biblia erre a logikai alapszabályra, vagyis az antitézis szabályára van felépítve (a nem egyenlő non-a). Ha kijelentett igéjében Isten követel valamit, akkor tartozunk engedelmeskedni. Ilyen egyszerű! Ha Isten azt mondja valamiről, hogy a, és hogy az a helyes, a jó, akkor az ellentéte mindig rossz és helytelen. Ez képezi a kegyesség vagy a lelkiség formális elvét. Ezért a Biblia igazságaira épülő keresztyén életvitel nem lehet más, mint morális jellegű. Ez tehát a TEOLÓGIA „képlete”.
Hangsúlyozni szeretném, hogy ez érvényesült valójában a fundamentalista mozgalomban. Hogy mennyire jól, meg mennyire rosszul, s hogy mik lettek az eredmények, elemzés és vizsgálódás tárgya, és helye van kritikának. De, ameddig a keresztyénség teológiai módon határozta meg önmagát, addig a módszere is teológiai volt, még pedig ennek a képletnek a mentén.
II. A teológia érvényesülése az egyháztörténetben
Lássuk először az apostoli példát! Az Újtestamentum szerint az apostolok hittek Isten létezésében és tényként fogadták el, hogy Jézus Krisztus a Szentháromság második személye, aki megtestesült. Történelmi valóságként hitték, hogy Jézus az Isten-ember, és amikor meghalt a kereszten, engesztelést végzett a bűnökért. Történelmi tényként állították, hogy feltámadt testben, mert személyesen találkoztak vele az esemény után. A 2Péter 1,16-tól azt mondja Péter apostol, hogy mi nem kitalált mítoszokat adtunk elő, meg mutattunk be nektek, hanem mi ott voltunk, mi szemtanúi vagyunk. Ugyanezt mondja Pál az 1Korinthus 15-ben. Hasonlóan vall János, az első levele 1. részében: szemtanúk, szemtanúk, szemtanúk voltunk. Teljesen meg voltak győződve Krisztus Jézus feltámadásáról. Ennek alapján állították, hogy Isten jelen van a történelemben, munkálkodik, és munkásságát értelmezi és közli. Ezért van kijelentésünk, van igazság, mégpedig abszolút igazság. Mert, amit Isten mond és kijelent, az csak abszolút igazság lehet!
Erre reflektáltak és összhangba hozták a különböző kijelentéseket. Ezt a folyamatot már az Újtestamentumban látjuk, amikor Pál ószövetségi kijelentéseket újszövetségi eseményekkel hangol össze. Így építette fel a Római levélben a megigazulás tanát (és a Galata levélben – bár a Római levél a kiforrottabb). A Zsidókhoz írt levél ezzel a teológiai módszerrel állítja össze a megszentelődés tanát, és kapcsolja egybe az Ószövetséget a Krisztus-eseménnyel.
Az első keresztyén vezetők ilyen módon elmélkedtek azon – ami ránk nézve is fontos –, hogy mit tartott erkölcsileg normatívnak az akkori zsidó és pogány társadalom. Tehát azon, hogy mit tartott kötelezően követendőnek, iránymutatónak. Az Újszövetség világosan tanúskodik erről. Az első keresztyének, akik zsidó háttérből tértek meg, a judaizmussal kellett megbirkózzanak, melynek több normatív elemével is fel kellett venniük a harcot. A judaizmus az üdvösség feltételeként szabta meg a jó cselekedeteket, főleg a körülmetélést és a tisztálkodási, valamint az étkezési szabályok betartását, amit a keresztyénség elvetett és teljesen kegyelemből való üdvösséget hirdetett.
Közben fel kell figyelnünk arra, hogy az egyház kénytelen volt intellektuálisan is felvenni a versenyt az akkori társadalom domináns eszmerendszerével! Ezért az Úr Péter mellé adott egy Pált is; a halász-apostolok mellé egy intellektuális nagyágyút is. A sorrend nem véletlen – előbb a halászok, utána az intellektuelek. Mert a keresztyénségnek az ereje és az immunrendszere elsősorban a szentségben és erényben rejlik, és csak utána az intellektuális képességeiben, bármennyire is furcsán hangzik ez ma!
Míg a keresztyénségnek az első században a judaizmussal, addig a másodikban a gnoszticizmussal folytatott harcából azt a tanulságot szűrhetjük le, hogy bár az intellektuális reflektálás a társadalom normatív eszméire nagyon fontos volt, a győzelmet azonban, és így a túlélést, mégis erkölcsi erejének köszönhette. A keresztyénség a gnoszticizmust elsősorban nem intellektuálisan győzte le, bár ezen a síkon is remekül teljesített. A keresztyénség szentségével kerekedett felül az erkölcstelenségbe süllyedt gnoszticizmuson.
Közben persze érzékelték ebben a harcban, hogy jobban fel kell nőni intellektuálisan is, úgyhogy a gnoszticizmus elleni küzdelemben igyekeztek így is megerősödni. A lelki csata végére a keresztyénség felnőtt intellektuálisan, ugyanis észrevették, hogy a gnoszticizmus a görög filozófiából kölcsönzött fogalmakkal operált, és annak fogalmi eszköztárával támadták Krisztus követőit.
A következő említésre méltó példa az egyház, főleg a keleti (ortodox) harca a neoplatonizmussal. Ekkor már egy intellektuálisan felnőtt, de erkölcsileg gyengülő keresztyénség vívta csatáit. Aminek eredménye az lett, hogy bár az akkori hitvédők remek teológiai eszközökkel harcoltak, a neoplatonista misztika mégis beépült a keleti keresztyén egyházba. Olyannyira, hogy ott mindmáig jelen van. A mai ortodox egyház teológiáját és kegyességét nem lehet megérteni a neoplatonizmus nélkül; a misztikus élmény mind a két esetben nagyon hasonló, csak a leíró nyelvezetben találunk különbséget.
Lássunk egy másik példát! Amikor a Római Birodalom elbukik, Augustinus szintén teológiai módon válaszol a vádakra (hogy ti. a Római Birodalom azért bukott el, mert elhagyták régi isteneiket a keresztyének Istene, Jézus Krisztusért cserébe). Az Isten városáról című könyve igazi teológiai válasz a vádakra, és teológiai módon értelmezi a keresztyénséget. Teológiai válaszával a keresztyénség ekkor is felülkerekedett a pogányok intellektuális támadásain.
A következő példa az iszlám hódítása. Ez egy szomorú eset, mert a keleti keresztyénség alul maradt az iszlámmal szemben. Ezt látnunk azért fontos, mert intellektuálisan a keresztyénség ekkor már nagyon erős, mégis elbukott a keleti része, amely addigra már a görög filozófiát és fogalmi rendszerét alaposan integrálta és használta.
Itt nagyon egyértelműen látszik, hogy amennyiben az egyház erkölcsileg gyenge, csak intellektuális eszközökkel képtelen győzni! Az iszlámmal szemben csatát vesztett. Manapság a migránsválság kapcsán újból előtörtek a félelmek, ezek az ősi aggályok, hogy a Nyugat nem fog megbirkózni az iszlámmal. Hogy miért félnek? Mert ösztönösen tudják, hogy pusztán az intellektuális fölény nem elegendő a fölülkerekedéshez.
III. Új kihívások a protestáns reformáció után
A reneszánszig és a protestáns reformációig a nyugati keresztyénség megőrizte intellektuális fölényét. Aztán jött a racionalizmus, és a dolgok kezdtek változni. A reformáció kifejezetten teológiai mozgalom volt – teológiai értelemben értelmezte önmagát és teológiai válaszokat adott. De a racionalizmus már nem! A racionalizmus valójában egy filozófiai irányzat. Intellektuális útkeresésükben ezek a képviselői kevésbé foglalkoztak az erkölccsel.
A reformáció nagy vezetői – Luther, Zwingli, Kálvin, stb. – egyértelműen a fentebb említett teológiai képletet alkalmazták. Úgy látták, hogy mindenekelőtt vissza kell térni a hitvallási elemhez. Nekik elsősorban azt köszönhetjük, hogy alapos hitvallásokat állítottak össze, mert a középkorban eltorzult a bibliai igazságok rendszerezése. A nagy hitvallások, és ezzel kapcsolatosan egyéb írásaik, mint Kálvin Institutioja vagy Luther írásai, például a Káték, az Egyház életét teológiai alapokon kezelték és azt erősítették.
A teológiai képlet második elemét nézve feltűnik, hogy a reformációval együtt, majd annak hatására, beindul a bibliai igazságok újbóli összehangolása, és kezdenek megjelenni a rendszeres teológiák. Kálvin Institutioját ezek prototípusának tekinthetjük. Egyre nagyobb hangsúlyt és figyelmet kap az egyháztörténelem is, mert nyilván védeniük kellett tanításaikat és új identitásukat a katolicizmussal szemben.
Beindul az is, amit harmadik elemként említettünk: a kegyesség kifejlesztése. Bár erre kevesebb figyelem jutott ekkor. A morális típusú kegyesség az első két elemet követve valójában a pietista és a puritán mozgalomban jutott el az eddig látott legnagyobb kiteljesedéséhez, erejéhez. Közben érdekes, hogy ebben az időszakban már elég jól halad a maga pályáján a racionalizmus, amely igyekezett a valóságot a bibliai kijelentés nélkül felfogni és rendszerezni. Képviselői még hittek abban, hogy van egy objektív – az embereken kívül található – igazság, amit meg lehet ragadni az értelmünkkel, és nem vagyunk rászorulva a Biblia kijelentésére.
Egy fontos megjegyzés! A mai kifejlett modern vagy posztmodern állapot egyik sajátossága az, hogy a tudás területe felaprózódott, és mindent az apró részletek mentén próbálnak megragadni. A 17. században azonban úgy a keresztyén teológusok, mint a racionalisták hittek abban, hogy van egy átfogó episztemológiai [ismeretelméleti] ernyő, amely értelmet ad az életnek és válaszol az emberi lét minden alapkérdésére: honnan jövünk, kik vagyunk, mi a végső valóság, hova tartunk stb. Hadd hasonlítsam ezt a föníciaiak gyakorlatához. Ők voltak az első nagy tengeri utazók az Ókorban. Tájékozódáshoz az égboltozatot figyelték, a csillagképeket követték. Tehát hozzájuk hasonlóan teológiai értelemben ekkor még hittek abban (a racionalisták is, filozófiai értelemben), hogy van egy égboltozat az ember fölött. Kezdetben Isten megteremtette az eget és a földet, elválasztotta a vizeket és azt mondja az Ige: létrejött az égboltozat – a fenti vizek és a lenti vizek. De a lényeg az égboltozat. Az ember volt mire feltekintsen. És ez az égboltozat volt az iránytű, ez az ernyő összefoglalta számára a valóságot. A keresztyének hitték, hogy az isteni kijelentés számukra olyan funkciót tölt be a valóságban való tájékozódás kapcsán, mint a föníciaiaknak az éjszakai égbolt.
A 18. században a racionalizmus feladta igazságkereső programját. Kant meg Hegel eltemették az egész racionalizmust. Filozófiai vagy intellektuális értelemben a Nyugat meghalt. Nietzsche azt állította később, hogy Isten meghalt abban az értelemben, hogy a racionalizmus és a modernizmus intellektuálisan meghalt.
A filozófusok e társasága azonban hagyott maga után egy nagyon meghatározó dolgot. Ezzel mind a mai napig szembesülünk. Sikerült lerombolniuk az égboltozatot jelentő isteni kijelentést a néptömegek gondolkodásában, noha a romok eltakarítása még zajlik. Azonban nem csak ők járultak hozzá ahhoz, hogy a modern Nyugat többsége nem fogadja el a Bibliát, mint isteni kijelentést. A 17-18. század idején felgyorsult a természettudományok fejlődése. Akkor is történik egy fontos „mutáció”. A 18. században a természettudósok naturalistákká válnak. Úgy gondolták, hogy az egész természet egy zárt rendszer, a világmindenség egy abszolút zárt rendszer, amely csak ok-okozati értelemben magyarázható, azaz kívülről senki nem tud beleavatkozni. Még Isten sem, ha létezik egyáltalán. Az egész természet egy gép. Az intellektuelek deistákká váltak: „az óra működik, s az Alkotó pihen” felfogással.
Ekkor következik be az a fordulat – a felvilágosodás programjával összhangban –, hogy többé nem hisznek az objektív, mindent átfogó és magyarázó igazság létében. Nem tudják elfogadni, hogy van az emberen kívül egy objektív igazság – egy égboltozat, amely rajtunk kívül áll, amire felnézhetünk, ami összefoglal mindent, és értelmet ad mindennek. Ez lett a modernizmus intellektuális alaptétele.
Miután a filozófusok kénytelenek voltak a racionalizmus programját eltemetni, nem tértek vissza az isteni kijelentéshez, a Bibliához. Nem vallották be, hogy „az ész nem elég”, „gyertek, térjünk vissza a Biblia kijelentéséhez”. Azt állították, hogy ez lehetetlen, merthogy a természettudomány meggyőzően bebizonyította, hogy kívülről nem avatkozhat be senki. Azt hangoztatták, ha van is Isten, nincs jelen a történelemben. Csodák nem létezhetnek, Krisztus legfeljebb egy nemes ember, nem szűztől született, nem támadt fel testben, stb.
IV. Az evangéliumi keresztyénség megjelenésétől a fundamentalista mozgalomig
Ennek fényében láthatjuk, hogy a 19-20. századi fundamentalizmus egyik legnagyobb hibája az, hogy későn ébredt. Az imént említett folyamatok már 150 évvel a fundamentalista mozgalom előtt zajlottak. Mégsem vették észre, hogy a liberális teológia nem önálló, mint intellektuális áramlat, hanem valójában a modernizmus leképezése és az adja meg erejét és hihetőségét. Mire rájöttek, már késő volt.
És bár a fundamentalista mozgalom még teológiai módon értelmezi magát, és az intellektuális kihívásokra teológiai válaszokat igyekszik adni, nem képes hatékonyan megküzdeni a modernizmussal, ezzel az elsöprő ideológiai és kulturális áramlattal. Feltűnik, hogy – az első századok keresztyéneihez hasonlóan – inkább morálisan próbált szembenézni a modernizmussal, miközben intellektuális síkon érzi saját gyengeségét.
Ezért is vonult karanténba, az elkülönülést választva. A mozgalom elején, a 19. század utolsó harmadában, még nem volt intézményi, felekezeti elkülönülés. Viszont elkülönült a társadalomtól, erkölcsileg és gyakran intellektuálisan is. Ezért a fundamentalizmust sokáig egy anti-intellektuális mozgalomnak tartották.
Eddig csak azt akartam szemléltetni ezekkel a példákkal, hogy a protestáns keresztyénség egészen a fundamentalista mozgalomig, teológiai módon értelmezte önmagát, és bármilyen kihívással szembesült a társadalom részéről, teológiai választ igyekezett adni.
Viszont a modernizmus kiteljesedésével, a dolgok változni kezdtek. Azt, hogy (abszolút) igazság van vagy nincs; azt, hogy a valóság (az objektív igazság) megismerhető vagy sem; azt, hogy Isten jelen van a történelemben vagy mégsem, nyilván intellektuális területen kell megválaszolni. Ebben végül a protestáns keresztyénség alulmaradt.
Ki kell térnem még egy dologra, hiszen a reformációtól egészen a 18. és 19. századig a protestantizmusnak volt még egy-két állomása. Megszokták említeni, hogy a reformációt a merev ortodoxia időszaka követte, melyre reakcióként jelent meg a pietizmus és részben a puritanizmus. Ezek a mozgalmak jellemzően a protestáns keresztyénség morális oldalát igyekeztek megerősíteni, mintha azt mondták volna: „Ha van egy hitvallásunk, akkor tessék alkalmazni azt! Ne maradjunk meg csak az intellektuális tevékenységeknél!” Ezt a törekvést siker koronázta: létrejött az evangéliumi mozgalom.
Az evangéliumi mozgalom lényege, hogy bibliai alapon személyes megtérést és hitet követeltek – bibliai alapon – a népegyházhoz tartozóktól ahhoz, hogy hiteles, hitvalló keresztyének lehessenek. Emögött az a teológiai meggyőződés áll, hogy az igazság, ha gyakorlatba ültetik, létrehoz egy bizonyos lelkiséget és erkölcsi megújulást. Amit keresztyénként megtapasztalok, átélek, majd megélek, az mind az igazság alkalmazásából kell következzen. Ha Isten szent és jelen van a világban, én pedig bűnös vagyok, de van megváltás Krisztusban: akkor át kell éljem a megváltást személyes megtérés révén. Ez volt az a pont, amit a klasszikus protestáns hitvallások alig hangsúlyoztak. Inkább a doktrinális igazság intellektuális elfogadását és helyeslését hangsúlyozták.
Később, a Westminsteri Hitvallás szerkesztésekor érzékelték, hogy hiányzik egy fontos elem a korábbi hitvallásokból. A Westminsteri Hitvallásba beiktattak egy új fejezetet, ami nem volt meg a régebbiekben, éspedig: A hatékony elhívásról. A kijelentett igazságoknak nemcsak intellektuális, hanem lelki és erkölcsi vonatkozásuk is van. Isten munkálkodik a történelemben kijelentett igazságai által, ami érzékelhető kell legyen a megtapasztalások szintjén. Az első ilyen az újjászületés, amelyet megtérés és hit követ.
Mind e mai napig, kálvinista módon, az újjászületést úgy értelmezzük, mint kizárólag Isten munkája, ami az ige hirdetésével összekapcsolva valósul meg.
Az ébredéseknek az volt a gyújtópontjuk, hogy a protestáns, népegyházi keresztyénségen belül sokaknál nem látták az újjászületést, nem látták az erkölcsi erőt képező megszentelődést. Ezért hirdették, ha kellett dörgedelmes szavakkal, hogy „Emberek, újjá kell születni, meg kell térni!” Whitefield-nek ez volt a kedvenc témája. Wesley más szempontból, de ugyanezt hangsúlyozta.
És ekkor ketté szakad a népegyházi protestantizmus. Lett egy hitvalló része (mint például a Biblia Szövetség a Református Egyházban, vagy az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért az evangélikusoknál), és van egy másik része, amelyik csak vallásos, mert nem élt át személyes újjászületést. Csak a kényelem kedvéért, hadd nevezzem úgy, hogy hitvalló keresztyénség és kultúrkeresztyénség. Ez utóbbi megreked a hitvallás intellektuális elfogadásának szintjén.
Ez azért fontos részlet itt, mert, amikor a modernizmus megjelent, aki először érzékelte lényegét és hatását, az a protestáns keresztyénség intellektuális rétege. Mert a modernizmus intellektuális folyamat volt. És próbálják felvenni vele a harcot. De…, és ennél a pontnál megjelenik két különböző attitűd vagy viszonyulás a modernizmushoz.
Sajnos, a vezető teológusok – úgy Németországban, mint Angliában – érzékelve azt, hogy intellektuálisan nem fognak csatát nyerni a modernizmussal szemben, megpróbálják adaptálni. Úgy, mint annak idején a keleti egyház a neoplatonizmust. Most Schleiermacher lett a kulcsember.
Ő azt a véleményt osztotta, ami már a modernizmus elején Kant és többi filozófus esetében elfogadott volt, hogy nincs megismerhető abszolút igazság. És amennyiben nincs objektív valóság, – nincs „égbolt” fölöttünk –, akkor egyetlen egy dolog van: amit a körülöttünk levő külső környezetből érzékelhetünk. Csak azt tudhatjuk, ami külső környezetünkből a tudatunkban csapódik le. Nem a valóság számít ezután, hanem amit érzékelünk.
Schleiermacher is vallotta, hogy nincs objektív igazság, nincs isteni kijelentés. A Biblia nem Isten által szó szerint ihletett könyv. Ennek következtében a modern, természettudományos világképhez alkalmazkodva a magaskritika segítségével „szétszedték” a Bibliát. Isteni kijelentés nincs, de vallás még van, mondják a liberális teológusok. Léteznek vallásos és misztikus élmények, úgyhogy a teológia ezután foglalkozzon ezek tanulmányozásával. Egy szó, mint száz: intellektuálisan a teológiai elit feladta a (protestáns) keresztyénség megvédését. Egyetlen kiutat láttak a keresztyénség megvédésére. Az akkoriban szárnyaikat bontogató társadalomtudományokhoz hasonlóan a vallást, mint emberi megnyilvánulást tanulmányozni és leírni.
Nos, ez ellen lépett fel és erre reagált a fundamentalizmus, de csak részben intellektuálisan. Inkább kegyességi eszközökkel vette fel a harcot. Úgy gondolta, hogy a puritanizmusból és a nagy ébredési mozgalomból megmaradt erkölcsi tőkéjéből erőt merítve valahogyan átvészeli ezt az időszakot, s megvárja, míg az ellenfele intellektuálisan összeomlik. De ez nem következett be…
Ezért alakult ki mára az az állapot, amiben benne vagyunk. Minden evangéliumi hívő azt várta, hogy intellektuálisan valamikor összeomlik a modernizmus. Nem racionalista értelemben, mert abban már rég meghalt. Többen is rámutattak arra (például David F. Wells a No Place for Truth című könyvében), hogy amikor a racionalizmus intellektuálisan eltemette a Nyugatot, akkor a modernizmus lényegében újjászületett társadalmi (szociológiai) értelemben. Erről annyit, hogy miután a racionalista filozófia zsákutcába futott, a modernizmusban a természettudományok vették át a motor szerepét, egyre gyorsabban fejlődő technológiát eredményezve. Ennek segítségével pedig egyre kényelmesebbé és élvezetesebbé vált a hétköznapi élet. És itt van a lényeg: a modernizmus szerint külső, objektív igazság, azaz égbolt fölöttünk nincs, csak a tudat. Ezért minden az érzékelések, érzések és élmények területére tolódott át.
Mi következik ebből? Teológiai képletünk alapján azt gondoltuk eddig, hogy az igazság mindig egy morális típusú kegyességet eredményez. A hívők Isten törvényei által előírt helyes dolgok cselekvésére és a rosszak kerülésére összpontosítanak. De mi van akkor, ha nincs abszolút igazság? Mi fogja a gyakorlati keresztyén élet tartalmát meghatározni?
Ennél a pontnál kijelenthetjük, hogy a népegyházi protestáns és az evangéliumi keresztyénség alkalmazkodott a modern időkhöz. Csakhogy amíg a teológiai elit által befolyásolt népegyházi réteg a szekularizálódó magasabb kultúrához igazította önmagát, addig a fundamentalisták az egyházi elkülönülést választották, mozgalmuk megőrzése végett. A 20. század második feléig derekasan harcoltak és a szekularizált társadalommal és a liberális teológiával szembeni erkölcsi fölényüket igyekeztek megtartani. Intellektuális síkon valószínűleg Francis Schaeffer tett a legtöbbet az evangéliumi mozgalomért. A 20. század közepétől azonban fokozatosan kifulladt az ellenállás. Billy Graham a Fuller Theological Seminary-val karöltve harangozta be először az elkülönülés feladását és párbeszédre hívták a liberális protestánsokat.
Ami ezután következett, minimum szomorú az evangéliumi hívőknek! Whitefield, a Wesley fivérek és Spurgeon klasszikus evangéliumi mozgalma, mely egy ideig átment fundamentalizmusba, ezek után ugyanarra az ösvényre lépett, mint korábban a népegyházi protestáns elit, csak egy kicsit másképp és képmutatóbb módon: alkalmazkodott a modernizmushoz!
A fejlődő technológia eleinte használati cikkek gyártásával könnyített az addig nehéz hétköznapi munkákon. A földmunkát már nem puszta kézzel, hanem egyre több gép segítségével lehetett elvégezni. A használati cikkek után megjelentek az élvezeti cikkek (előbb a képes folyóiratok, majd a rádió és a tévé). A modernizmus képes volt szociológiai értelemben újjászületni, mert a technológia újabb és újabb élményszerző eszközöket biztosít, ráadásul szédítő ütemben. Az élet élvezetes lett. A mi generációnk célja: utazni, üdülni, minden formában szórakozni és minden körülmények között jól érezni magát. Ha nincs abszolút igazság és a valóság nem ismerhető meg, akkor mi más lehet a célja az életnek? Élvezzük, amíg lehet. A modern technológia pedig kifogyhatatlanul az eszközöket nyújtja hozzá.
Megszületett az élvezeti világ: autó, vezetékes telefon, mozi, tévé, számítógép… Ezek olyan élményeket nyújtanak, amikről ma már nem tudunk lemondani. Később jött az internet, az okostelefon és a szociális platformok. Ezek segítségével kialakult egy tömegkultúra, amely a korábbi magaskultúrát kiszorította. Ez legjobban a zene területén látható, ahol a klasszikus zenét nagyjából kiszorította a pop-rock zene. Napjainkat ma már ezek határozzák meg: tömegélvezetek és tömegélmények. A legnagyobb baj pedig az, hogy észrevétlenül a fundamentalizmust és evangéliumi köröket is beszippantották. Azért állítom, hogy ez képmutató módon történik, mert az evangéliumi és a fundamentalista mozgalom hívei általában megőrzik a régi teológiai hitvallásokat, s ezzel palástolják azt, hogy a kegyességüket, a lelkiségüket már nem az igazság határozza meg, hanem a modernizmus! Ezért ma élmény-centrikus a lelkiségük és nem morális típusú! Megszentelődésre, a Krisztushoz való hasonlításra törekvés helyett vallásos élmények szolgáltatása és fogyasztása zajlik már néhány évtizede. Kialakult az „élménykeresztyénség”!
Miután intellektuálisan sem állt a helyzet magaslatán, most már erkölcsileg is hanyatlik az evangéliumi és a fundamentalista mozgalom. Ez a tragédia! A modernizmussal folytatott harcot egyszerre kell intellektuális és morális síkon is vívni! Különben eltemet a korszellem! Ma ez a problémánk, ráadásul felekezeteken átívelő módon.
Álljon itt még egy példa! A nagy ébredések idején még úgy gondolták, hogy az igazság elvezet a keresztyén kegyesség legalapvetőbb megtapasztalásához: az újjászületéshez és az üdvösség elnyeréséhez. Ezek megtapasztalását elvárni teológiailag helyes volt. Sztenderd, majdnem kötelező volt, hogy aki újjászületik, annak kell legyen egy időben és helyben jól meghatározható megtérési élménye: „ekkor tértem meg, így és úgy, és amúgy”. Ez volt az evangéliumi hívők legfőbb élménye. A 19. századi nagy evangéliumi missziós expanzió még erre épült, sikeresen.
Azonban John Wesley megágyazott egy másik élmény elterjedésének is. Azt mondta, hogy itt, még ezen a földön elérhető az erkölcsi tökéletesség. Sok metodistának ezután hozzátartozott az „élmény- anyagához”, hogy hetekig-hónapokig „nem vétkeztem”. Aztán kezdték látni, hogy ezzel valami gond van… Feltették a kérdést: „mi az oka annak, hogy nem tudunk szert tenni az erkölcsi tökéletességre?” Válaszként, még a 19. század első felében elindult a megszentelődési vagy szentségi mozgalom. Kitalálták, hogy akkor leszünk tökéletesen szentek, ha van egy második élményünk, második megtapasztalásunk. Azt mondták, hogy kell egy második áldás. Népes konferenciákat rendeztek a cél eléréséért. Majd ebből született meg előbb a pünkösdi, később pedig a karizmatikus mozgalom: Kell egy második áldás! Később ezt a Szentlélekkel történő keresztséggel azonosították. Most már érthető, hogyan alakult ki a ma már szinte mindent átszövő karizmatikus mozgalom, amely csak látszólag értelmezi önmagát teológiai módon, a gyakorlatban egy élmény-mozgalom, az „élménykeresztyénség” megtestesítője.
Mára ez az evangéliumi/fundamentalista mozgalmat is elérte. Nem az különböztet meg felekezetet felekezettől, és az egyházat a világi társadalomtól, hogy milyen tanokat fogalmaznak meg és követnek, és „ha nem vagy premillenista, akkor ki vagy zárva, de ha premillenista vagy, akkor közénk tartozol…”, mint a 20. század első felében Amerikában. Nem! Hanem az különbözteti meg őket, hogy milyen élményeket szolgáltatnak. Ha elmész egy karizmatikus vagy pünkösdi gyülekezetbe, akkor egy olyan élményben részesülhetsz, amit szentlélekkeresztségnek neveznek. Ha a baptistákhoz vagy metodistákhoz, akkor egy olyan örömben, amit ők a „most tértél meg, és most új életet kezdesz”, vagy „most döntöttél Jézus mellett” élményhez kötnek. Ha elmész a reformátusokhoz vagy az evangélikusokhoz, akkor átélheted a liturgikus cselekmény művésziességét. Ami valójában közös ezekben a vallásos élményekben vagy lelkiségben, hogy már nem a kijelentett isteni igazságok gyakorlatba ültetéséből születnek. Inkább a szekuláris kultúra vallásos tükörképei.
A protestáns és evangéliumi kegyesség már nem morális-, hanem élmény-típusú. S az élményhez a technológia szolgáltatja az eszközöket. El lehet ma képzelni egy „Ez az a nap!” jellegű koncertet úgy, hogy éppen áramszünet van? Mi marad az egészből? Mi lenne az élményből? Mi lenne a sok evangéliumi/karizmatikus „alkalomból”, ha éppen elromlana az erősítő? Semmi! Már nem az Istennek történő tiszteletadás, a jellem- és erénycsiszoló megszentelődés, nem a morális tisztaság, a Krisztusra történő hasonlítás a lelkiség lényege, csak saját betöltekezésünk vallásos élményekkel, akárminek is nevezzük azokat.
Ennek komoly következménye van. Többek között, elvesztettük morális hitelünket a társadalomban. Nemhogy újabb embereket nyerjünk meg Krisztusnak – a saját tagjainkat, főleg fiataljainkat veszítjük el! Nem azért, mert nincs intellektuális tekintélyünk, hanem mert elsősorban nincs erkölcsi tekintélyünk! A közvélemény-kutatások, népszámlálási adatok mind azt jelzik, hogy a protestáns/evangéliumi/karizmatikus keresztyének átlaga nagyjából ugyanazon az erkölcsi szinten van, mint a világ fiai. Tisztelet a kivételnek. Ha megnézzük a válások számát, nem látunk jelentős különbséget. Emlékszem arra, mikor meghívtak fórumbeszélgetésre egy magyar protestáns egyetemre. A beszélgetés során szavazásra lett bocsátva a jelenlévő mintegy 140 fiatal előtt, hogy bűnnek tartják a házasság előtti nemi közösülést? Az eredmény kijózanító volt. Mindössze 5 személy emelte fel a kezét jelezve, hogy bűnnek tartja.
Ma már sokan képtelenek teológiailag, a Biblia igazságaiból kiindulva gondolkodni. A hitvalláson való elmélkedés (az azokra való reflektálás) gyakorlata alig létezik. Lelkiségünk alapvetően élményalapúvá vált. Sok evangéliumi hívőnek alig van fogalma a teológia jelentőségéről és szerepéről a kegyességre nézve. Mert bármennyit is foglalkozunk vele, a kegyességünkbe nem szűrődik be, nem jön át, csak nagyon gyengén, és kevés területen. Mivel az élményeket a modernizmus eszközei szolgáltatják, nehezen tudunk ellenállni az általa okozott elvilágiasodásnak. Hosszú távon viszont az élmények meggyengítik az erényeket. A modern dicsőítés a feledés homályába száműzi a megszentelődést. A keresztyén szórakozás megfojtja a lélekmentés szolgálatára való odaszánás ethoszát.
Megoldásként újból komolyan kellene vennünk a fent vázolt teológiai képletet! Tulajdonítsunk fontosságot a hitvallásokban megfogalmazott bibliai tanoknak, reflektáljunk azok jelentőségén és a világi társadalom felől érkező kihívásokra. Végül, de nem utolsó sorban törekedjünk morális típusú kegyességre. Ameddig nem fogjuk fel e képlet alapján, hogy mi a probléma, és nem tudunk teológiai módon gondolkozni, valamint egyházunkat, keresztyénségünket, életünket teológiailag meghatározni és megélni, addig kevés a remény a modernizmus jelentette kihívás leküzdésére.
Mennyei Atyánk segítsen minket, hogy visszatérjünk a kijelentett igazságokra épülő teológiai önmeghatározáshoz és lelkiséghez! Legyünk következetesek, ne képmutatók! Kegyességünk legyen az igazságra épülő! A világ fiai megszimatolják a képmutatást. Mindig! Isten pedig a szívekbe lát és tudja, mi zajlik ott. Életbevágóan fontos ránk nézve, hogy megtagadva a modernizmus élményközpontúságát, igyekezzünk az ihletett Szentírás segítségével intellektuális síkon és morálisan megküzdeni a modernizmus kihívásaival.
A szerző reformált baptista lelkipásztor
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves hozzászólók!
A portálunkon lehet fantázianevekkel (is) kommentelni, de a durván személyeskedő kommenteket továbbra is kimoderáljuk. Lehet kritikát is megfogalmazni, de ne személyeskedve tegyük.
A lebukás természetesen mindig kellemetlen, főleg, ha még magabiztos találgatással párosul is, amiről kiderül, hogy téves. Kár! Sok sikert legközelebb!
A cikk kritikája:
Egysíkú narratíva
A cikk túlságosan leegyszerűsítő módon mutatja be a fundamentalizmust, és nem tesz kísérletet arra, hogy árnyalt képet nyújtson. A fundamentalizmust kizárólag teológiai keretben vizsgálja, és figyelmen kívül hagyja annak társadalmi, kulturális és politikai következményeit. Ez a redukcionizmus torz képet fest a jelenségről, és megakadályozza az olvasót abban, hogy a fundamentalizmus komplexitását teljes mértékben megértse.
Kritika nélküli alapállás
Bár a cikk látszólag a fundamentalizmus válságának okait próbálja feltárni, nem tartalmaz valódi kritikát a jelenség problémás vonatkozásairól. Például nem említi a fundamentalizmus hajlamát az intoleranciára, a pluralizmus elutasítására vagy a kritikai gondolkodás korlátozására. Ez különösen zavaró egy olyan cikk esetében, amely a válság okait ígéri feltárni, de nem reflektál ezekre a nyilvánvaló tényezőkre.
Hiányzó alternatívák
A cikk nem kínál alternatívát a fundamentalizmussal szemben, és nem fogalmazza meg, hogy az evangéliumi mozgalom hogyan léphetne túl ezen a teológiai válságon. Egy ilyen elemzés elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy a cikk ne csupán problémák diagnózisa legyen, hanem konstruktív megoldási javaslatokat is kínáljon.
Történelmi kontextus hiánya
A fundamentalizmus teológiai gyökerei és fejlődése csak felszínesen jelenik meg a cikkben. Nem vizsgálja, hogy milyen társadalmi és kulturális tényezők járultak hozzá a fundamentalizmus kialakulásához, illetve milyen szerepet játszott a modernizmus és a posztmodern gondolkodás a mozgalom alakulásában. Ennek a történelmi kontextusnak a hiánya komolyan csökkenti az érvelés mélységét.
Nyelvezeti problémák és elfogultság
A cikk írásmódja időnként erősen elfogultnak tűnik, ami aláássa annak objektivitását. Az érvelés sokszor érzelmekre hat, ahelyett, hogy adatokat, példákat vagy alapos kutatásokra épülő elemzéseket mutatna be. Ez hitelességi problémát vet fel, különösen egy olyan témánál, amely alapos intellektuális megközelítést igényelne.
Összegzés
A cikk alapvető gyengesége, hogy nem mutat valódi mélységet és egyensúlyt a fundamentalizmus vizsgálatában. Ehelyett egy leegyszerűsített narratívát kínál, amely nem képes átfogóan feltárni sem a fundamentalizmus természetét, sem annak hatásait. Ha a szerző célja az evangéliumi mozgalom válságának feltárása volt, akkor sokkal alaposabb kutatásra és kiegyensúlyozott érvelésre lett volna szükség.
Kedves A lelkiismereted lelkiismerete!
Ez egy igazán nagyszerű teljesítmény, sikerült a Chat Gpt-ben, vagy valamelyik LLM-be bemásolni a cikket és kérni róla egy negatív kritikát. Ennyi a maximális intellektuális teljesítményed, vagy esetleg vannak önálló gondolataid is? A pluralizmus és a tolerancia hiánya, illetve a politikai fundamentalizmus bemutatásának elmaradása valóban hatalmas torzulás a teológiai fundamentalizmussal foglalkozó, speciális cikkben lol. A Hamas, a Hezbollah, vagy az ETA cselekményeire való kitekintést nem hiányolod belőle? Legalább megnevettettél minket ezekkel a sületlenségeiddel, köszönjük neked.
Vagy inkább szólítsalak T.G.-nek? Kicsit gyanúsan emlékeztet valakire ez a pitiáner trollkodás…. De abban egyetértünk, hogy a lebukás valóban nagyon kellemetlen 🙂
Kissé jobban beleéled magad ebbe az egész témába, mint kellene, amit jól mutat az, hogy személyeskedsz és „trollkodásnak” nevezed a kommentjeimet. A kommentem (és a nevem) egy már korábban törölt hozzászólásnak szól, a chatgpt szöveg pedig csak placeholder, hogy átmenjen a szűrőn.
Én pontosan hol is személyeskedtem? Szalonfundamentalistának neveztem MTA-t és Szabadost, ami a működésükre utal, nem pedig a személyükre. Szabados cikke alá azt kommenteltem, hogy a cikk ízléstelen, ami szintén nem a személyére utal, hanem a cikk tartalmára. Hobbiegyháznak nevezni a presbiteriánusokat ugyancsak nem sérti senki személyét, az MRE-t pedig nem kritizáltam. Nem mellesleg a velük kapcsolatos információk a saját honlapjukról származik, ehhez csak némi olvasottság szükséges.
Ezekről a témákról és jelenségekről lehet beszélni (akár álnéven is). A személyeskedés valahogy úgy nézne ki, hogy „Gipsz Jakab hülye.” Amikor azt írom, hogy MTA szalonfundamentalista, pedig arra a működésre és gondolkodásra utal, ami egy cikkből vagy cikkekből következik. Ha szerinted ez pitiáner trollkodás, akkor ahhoz kár bármit is hozzáfűzni.
Kedves Miklós!
Köszönöm az írást, sokat tanultam belőle. Az első része pótolta az eddig itt-ott hiányos ismereteimet már ami a teológia történeti áttekintését és az egyháztörténeti vonatkozásokat illeti. Fontos és érdekes ezt tudni azoknak is, akik nem teológusok, csak simán keresztények.
Észrevettem azonban egy érdekeset. Átfogó áttekintés ez, de nekem nagyon hiányzik belőle valami. Aztán rájöttem mi az a valami: Isten hiányzik belőle. Az egész írás úgy hat, mintha a történelem egy lezárt petricsészében folyt volna, ahol voltak a keresztények és voltak az opponens -izmusok, filozófiai áramlatok, történelmi, társadalmi, tudományos vonulatok, stb-stb. és ebben a zárt rendszerben, ahogy pörgött az időegyenes, a kereszténység megmaradása, ereje, pozíciója egyszerűen csak tőlünk, emberektől függött volna, a mi megfelelő viszonyulásunkról: ha elég jól taktikáztunk, ha jól viselkedtünk, ha „felnőttünk” az aktuális feladathoz, akkor erős volt a pozíciónk, ha elhibáztuk valahol, akkor gyengültünk. (Egészen addig, míg el nem veszünk végleg, hiszen ha jól értem a konzumizmussal való cimborálás az evangéliumi kereszténység halála lesz a végkövetkeztetésben.) Én azt szeretném megkérdezni, hogy Isten egyébként mit csinált az említett évszázadokban – zárójelesen? Hol van ebben az egész történetben az Úr, aki a világban való jelenvalóságában őrzi és óvja a történelem időegyenesén átívelő módon az Igazságban megmaradó választottait? Hol vannak a Géházi megnyílt szeme előtt álló seregek, akik hiszem, a mai napig többen vannak velünk, mint ellenünk?
Azért kérdem ezt a tudományos szempontból nyilvánvalóan korrekt tartalmú és nyelvezetű íráshoz látszólag nem illő kérdést, mert az az érzésem, hogy itt kulcskérdés az, hogy honnan tekintünk önmagunkra, önmagunk kereteire, a történelmünkre és a helyünkre a világban – mert ha nem jó az a pozíció, ahonnan vizsgálódunk, következésképp hibás lesz a konklúzió is. Szerintem a hitvalló kereszténység (és ebbe magamat is beleértem) kétezer éve csak másodsorban köszönheti fennmaradását és pozícióját önmagának, legyen szó intellektuális vagy „halászi” viszonyulásról, jó, jobb, legjobb erkölcsről, vagy épp a megromlottról, félresiklottról. A megszentelődés fontossága – amivel egyébként én mélyen egyetértek – nézetem szerint nem azért fontos, hogy a hitelesség mércéjét ki tudjuk pipálni és létünk megfelelően kontrasztos ellenpont legyen a korokon átívelő izmusokkal szemben – most pl a modernizmussal, így a modern teológiával szemben is. Egyrészt azért nem, mert a magas erkölcs a posztkeresztény nihilizmusban vörös posztó, az individualizmusban és a hedonizmusban pedig kabaré, nem pedig méltó fegyver. Másrészt azért, mert a kereszténység az én nézetem szerint nem egy elitklub, ahol kiváltságos emberek magas intellektussal és erkölcsiséggel hetente egyszer vállon veregetik egymást, és ebből a fölényből könnyedén tüzelnek az önmaga mocskában méltán fulladozó többiekre, hanem Isten – jelenleg még a földön állomásozó – szent népe, „.. választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségbõl az õ csodálatos világosságára hívott el titeket”, akik arra lettek elhívva, hogy Istennel egységben éljenek, méghozzá egy teljességgel természetfeletti életben. Persze, amit Ön leír, mind igaz a nominalizmustól a modernizmusig, mind egy szálig így történt – de a keresztények miközben a földön küzdöttek ilyen-olyan sikerrel, mindvégig ott álltak a thronosz tész charitosz előtt is. Vagy hát állhattak volna. A racionalizmusban ezek szerint hasznukra lett volna ez a kétlábon állás… Ugye milyen hátborzongató ebbe belegondolni?
Szerintem egy gondolatkísérlet erejéig érdemes ebből a nézőpontból újrajátszani ezt az áttekintést, mert furcsa mód a végén majd egészen más következtetésre jutunk.
Ha innen indulunk, „a pallérozott erények” a „morális magaslatok” és a megszentelődés más fénytörésbe kerülnek. Nem ígéretes ellenkultúra-potenciál lesznek, nem erős fegyverek, de még csak nem is a restauráció eszközei, hanem következménye annak, amit véleményem szerint Pünkösd óta mindig és örökké az elsődleges feladata lett volna a kereszténységnek és minden más csak sorban utána következhetett volna. Az állandóan Isten jelenlétében megélt, letett életnek. A megszentelődés nézetem szerint nem azért lényeges, hogy muníció legyen, hanem azért, hogy felszabadítsa az Istennel kötött szövetség erejét az egyéni életekben és ezeken keresztül Krisztus testében, ami pedig kiáramlik a világba, pont mint a hegyen épült város fényei. Mert Önnel szemben én azt gondolom, hogy a kereszténység nem attól erősödik, hogy sok ember tradíciók övezte összetartozásban, közös értékelven, keserves önmegtartóztatással mintegy parancsra megszentelődik, megőrzi a jó erkölcsöt; vagy épp okos tervezés alapján manőverezik a sakktáblán, hanem attól, hogy visszatér a Szent sátorba, visszahelyezi a féltőn szerető Istent az őt megillető helyére: a szíve trónjára, és azzal a lendülettel ledönt minden addigi bálványt is onnan. Mindegy mi az. Ha kell, még saját magát is. Sokunkra ráférne, ha leszállnánk a szívünk trónjáról. Kell a hely Istennek.
És ha ezt valaki megteszi, akkor valóban megtörténik az, ami az Ön által használt terminológia szerinti „élménykeresztényeket” állandóan mozgásban tartja, amiről Ön úgy ír, mint egy olyan könyvről, amit sohasem olvasott, de a borítóját már látta, így van véleménye. Ez ugyanis nem megvetendő élményközpontúság, hanem megelevenítés. Hatalmas, elképzelhetetlen ereje van. A szétszórt, halott csontokat is életre hívja, úgy, ahogy le is van írva. Isten hűséges. Hétszer tisztított ezüst a szava és megmondta, hogy elküldi, hát megtette és ez a Szellem valóságos, itt van a világban, és Ő nem egy elvont, hallgatólagos megegyezés, amit hinni szoktak, mert tanítják a templomban, meg a teológián, hanem megtapasztalható valóság, életváltoztató katartikus erő, ami elérhető mindenkinek aki keresi, „aki igazán keresi”. És ebből a megtapasztalásból egy örök pecsét születik, mert sohasem leszünk már azok, akik előtte voltunk.
Ez a megtapasztalás éhessé tesz, és arra késztet, hogy állandóan az ellenségeink előtt terített asztalról együnk, megtöltsük a szívünket csordultig Ővele, kutassuk az elrejtett igazságot, mert rengeteg van még abban a könyvben, amit eddig észre sem vettünk, tanít szüntelen imádkozni, szívben Igét forgatni, menni a belső szobába, várni az Úrra szüntelen és menni-menni elmondani mindenki másnak, mert ezt nem lehet többé senkinek magába zárni és elhallgatni. Ez valóban újjászül és eltörli a régit és ebben az újban az ember azért kívánkozik megszentelődni, mert hazatalál és ez a szentség nem izzadságszagú erőlködés, hanem az otthon jó illata. Az Atya házának levegője.
Nézetem szerint a világnak nem elsősorban arra van szüksége, hogy ne borivó, vizet prédikáló szubkultúrát lásson, de nem is önnön erkölcsi magaslataitól, vagy épp intellektuális fölényétől megrészegült felemelt fejű kalászokkal teli búzamezőket, hisz még a látványunkra is dührohamot kap, mert a modern világ eleve el van idegenítve ettől a vélt, vagy valós erkölcsi magasságtól. Pláne, ha az nem egyéb, mint külső máz, amit ha megkapargatnak, feltárul annak rút valósága. Mára már elég sok helyen megsérült az a festék rajtunk. A világnak arra van előbb szüksége, amilyet soha, sehol nem látott még, de amint meglátja, ráismer, hogy mélyen belül valójában erre szomjazik. Isten szeretetében teljes embereket, akik egyházat alkotnak, akiken messziről meglátszik Isten dicsősége, akik szájáról ömlik a tanúságtétel elhallgattathatatlanul. Olyanokra akik Krisztus jó illatát hordozzák. Akik ittak a vízből és többé nem szomjasak, akik világítanak az égen, akiken meglátszik az Atya öröme és mellesleg ha már itt tartunk meg is szentelődnek. No nem azért mert a közösségük rákönyörögte, ráparancsolta, fondorlattal vagy csoportnyomásra, egyházfegyelemből, szelíd vagy kevésbé szelíd unszolásra – bárhogy – rávette őket, hanem azért, mert úgy halványul el a világ csábítása a szemükben, hogy észre sem veszik többé, el vannak ugyanis foglalva a nárdus olajjal: nem is tudnak már máshogy tenni, mert megértették, mi kincset találtak és mennyi bocsájtatott meg. És ez nem a tagok keserű, bukásokkal szegélyezett megöldöklése, hanem a Lélek természetszerű gyümölcse, ami ha szorosan megmaradunk ebben a szövetségben, elvégeztetik bennünk. Persze nem nélkülünk, hanem velünk, törekvéssel, akarattal, döntésekkel, de az eleven Lélek által. De ilyen katartikus változásra egyedül a Jézus Krisztussal való élő találkozás képes, erre a világ legnagyobb, legtisztább, legfegyelmezettebb intézménye sem képes, a föld legügyesebb prédikátora sem képes, erre a Lélek képes egyedül. Ha az embereknek nincs megmutatva, hogy átélhető a Vele való találkozás, átélhető a Benne lévő élet, akkor hiába minden ügyesség, hiába minden érv és harcos virtus. Egy olyan életnek kell sarjadni, ami valóban katartikus erővel törli el az ót, hogy újat építsen belőle. Az az élet, ami gyümölcstermésével meghozza a vágyat a test tagjainak önként való odaáldozásának. Isten hatalmas.
Ha Istennel szövetségben maradunk, Ő teljesíti a szavát. Ilyen egyszerű. Esküvel fogadta. Ez a horgony: a világban jelenlévő Lelke által elvégzi azt a munkát, amelyet megígért. Ez szerintem óriási különbség.
Nekem ebből az elemzésből úgy tűnik, hogy ez az egyszerű alapelv, hogy ti. az ige TÉNYLEG mind egy szálig igaz, mostanra elhalványult volna. Vallani valljuk, de a számításainkból kihagyjuk. Vajon mi az oka? Nem lehet, hogy mire Pálra került a sor, valóban csak a megvakítás maradt Isten kezében eszközként, hogy az intellektus soha el ne takarhassa az igazságot? Hogy soha ne lehessen annyi könyvet írni, ami elhomályosítja a fénylő napot? És félreértés ne essék: azt gondolom, hogy a teológia, a tudomány, elengedhetetlenül fontos. Egy elvitathatatlanul értékes diszciplina ami kétségkívül jelentős és érdemteli, de Isten ereje nem attól fog erővel megnyilvánulni bennünk keresztényekben – és majd általunk a világban is -, hogy elolvassuk, vagy megírjuk az ezerhuszonegyedik könyvet is és mindig okosan -testből – legyőzzük az áramlatokat. Jó és hasznos dolog ez, nem vitatom én, de hát mégis: biztos nekünk kell minden erőnkkel a győzelemre, vagy akár csak a harcra összpontosítani, vagy átadhatjuk a fennmaradásunk kérdését a Mindenható Isten kezébe? Ahogy látom, reális veszély, hogy miközben folyamatosan emberi megoldásokat keresünk, közben szépen levesszük a szemünket arról, akire folyton néznünk kellene és a sok-sok dolog, ami elveszi a fókuszt Istenről, végül legyőzi az Igazságot is.
Ez a pozíció sajnálatosan nem fog minket megtartani. A saru leoldása és a hegyre való felmenetel fog minket megtartani, a mindenek elé helyezett Isten országa által fog utóbb, minden szükséges és fontos megadatni. Még a megmaradási stratégiánk is. Még a megfelelő harcmodor kiválasztása is. Komolyan elhisszük-e egyáltalán, hogy az az erő és hatalom, az a szentség és dicsőség jelen van a világban, ami feltámasztotta Krisztust a halából és mi lehetünk Máriák ahelyett, hogy állandó Márta üzemmódban léteznénk? „Végezetül testvéreim, erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében…” Az a kérdés, komolyan elhisszük, hogy ezek nemcsak jelentőségét vesztett, unásig ismert, szinte automata módba kapcsolt mondatok, amelyek ugyan még ragasztók a lassan de biztosan szétmálló tradíciók nagy épületében, de az építő, a megtartó már nincs valóságosan jelen? Komolyan megéljük ízületeket és a velőket szétválasztó módon ezeket a szavakat, vagy csak hallgatjuk őket, mert megszoktuk? Hogy Ő, aki a világmindenség Teremtője, akinek minden lehetséges, Ő az, aki a jobbunkon áll és ha Ő velünk, ki ellenünk? Komolyan hisszük-e ezt, vagy csak fel van hímezve valahol egy oltárterítőre miközben azon tűnődünk elég erkölcsösek vagyunk-e, és minden erőnket összeszedtük-e egy következő kulturális csapáshoz?
Ha valaki a lelke mélységéig nem érti és érzi át ezt: „mennyei helyekre vagyunk ültetve és megáldva a menny minden áldásával Krisztusban”- akkor előbb-utóbb üres, erőtlen és folyton halványuló sallang lesz benne minden ígéret.
Nem a magasabb morál tartja fenn a pozíciót a modernizmussal szemben, hanem maga Isten; és mi azzal lehetünk a munkatársai, ha a Lelkét hordozó edényekként, az igazak seregeként, Krisztus jó illatának hordozói vagyunk, ugyanis ez az egyetlen ütőkártya, ami a végső royal flush: ugyanis Isten Szentlelkének az Övéiben való megnyilvánulásának nincs semmilyen világi konkurenciája. Semmi ehhez fogható a világban nincs. Nekünk olyanokká kell válnunk, akik életükkel úgy képviselik Krisztust, hogy abból a dicsőségből mindenki részesülni akarjon. Hogy messziről hordozzuk az Atya dicsőségét. Ez a valódi ellenkultúra.
Amikor az egyház lazított a morális fundamentumokon, annak pusztán eredménye, hogy a szekularizált világ nyakon csípett minket, könnyűnek, képmutónak találtatunk, emiatt a világ elkezdett kiábrándulni belőlünk, ezáltal bizonyos értelemben csökkent a „versenyképességi mutatóink”. De ennek oka is van. Ez nem azért történt, mert a világ normatívája beszüremkedett az egyházba, hanem azért, mert a keresztények elébb kiléptek a Szentélyből, hogy valami mással foglalkozzanak. Ha pedig a keresztények távolabb lépnek a Szentlélek világban jelenlévő erejétől, bizonyos értelemben védtelenek lesznek és magukra maradnak. Ez szerintem fontos. Azt hisszük sokan vagyunk, közösség vagyunk, de valójában Krisztus állandó, élő jelenléte nélkül elárvulunk és meggyengülünk, sőt végre még a látásunk is elhomályosodik, és egy idő után úgy járunk a világgal, mint egy pályáját elhagyó kisbolygó – mielőtt a világ vonzáskörébe lépünk, elébb el kell, hogy hagyjuk Krisztus vonzáskörét. És el is hagyjuk. Ki is lépünk a Szentélyből.
Nekünk nem a saját analitikus képességeinkre épített ötleteinkre kell támaszkodnunk amikor javaslatokat teszünk a helyes irányra, hanem vissza kell térni a Szent sátorba, ahol mindig fel lesz fedve a helyes irány. Nekünk Sámueleknek kell lennünk és nem intellektuális útkeresésre szorulunk elsősorban, hanem előbb meg kell tanulnunk gyermekké lenni Isten jelenlétében. Úgy gondolom ezért van az, hogy Krisztusnak előbb Péterekre és Andrásokra volt szüksége, és csak utána jött Pál. Isten először az intellektuális alapok nélküli, egyszerű embereket választotta, akik azonnal engedelmeskedtek – nem volt ugyanis mivel megküzdeniük amit félre kellett volna tenniük magukban, nem volt, ami elhomályosítsa a fényt: ők gondolkodás nélkül engedelmes és jó értelemben üres lapok voltak. Saulnak viszont transzcendentális beavatkozásra, volt szüksége, talán, hogy minden, amivel addig tele volt, ki tudjon ürülni belőle, hogy a megjelent Isten eltemesse benne a farizeus Sault, és életre hívja Pált, Jézus Krisztus rabszolgáját. Meg kéne vakulnunk nekünk is néha, hogy semmink és senkink ne maradjon, csakis Ő.
A másik gondom a következtetés: pusztán morális alapon harcolni akkor, amikor a világi morál ilyen őrült távolságba került a keresztény moráltól, nem hiszem, hogy kézenfekvő stratégia. Talán mikor a normák formálisan még a keresztény erkölcsiség talaján álltak, lett volna értelme ennek a harcnak. Ma már az olló két szára hihetetlen távolságban van egymástól, a keresztény morál a modernizmus életformájától egy egész univerzumnyira áll. Ha az, hogy valamiféle backlash legyünk, egy ellenkultúra, egy józan opció – az valaha is tét volt, vagy célkitűzés, akkor azt ideje felismerni, hogy bármit teszünk, végletesen és örökre vesztettük. A keresztény létforma nem alternatíva többé a posztmodern életstílusú embernek, az önmegtartóztató, önfegyelemre épített élet nem konkurálhat az élvhajhász, hedonista világképpel, ez a célkitűzés önmagában nem célkitűzés többé. Úgy legalábbis, ahogy látom, hogy hisszük, nem az. Eljutottunk az emberileg lehetetlenhez, ami nagyon jó, mert egyben eljutottunk oda is, hogy befejezzük a mondatot: de Istennek minden lehetséges. Vissza kell ülni Jézus lábához. Nem egy újabb könyvet írni, hanem szüntelen imádkozni, embereket szólásra tanítani, hogy tanúi lehessenek a Szentnek, ki kell menni az utcára, tanúságot kell tenni, közbenjárni, az Úr jelenlétében időzni, elkérni az Isten vezetését, mindenkinek mindenné lenni, ha kell, még halásszá is. És ha az a találkozás újra létre tud jönni, akkor minden lehetséges. Az életek megváltoznak Isten kezében és ez valóságos, meggyújtott lámpássá tud lenni. És ez az egyház valódi küldetése ezekben az időkben. Így kell harcolni, így kell hangunkat hallatni, így kell világítani. Előbb.
Jézus Krisztussal való élő találkozás nélkül, pusztán magasba emelt egyháztagsági igazolvánnyal – soha, de soha nem lesz az öt felemelt kézből több kéz a levegőben. Erre nem az a válasz, hogy az egyház valamiféle intézményes megegyezéssel szigorítson a morális követelményeken, mert legyünk őszinték: ettől csak még távolabb kerülnek azok is, akik egyszer már ráléptek Krisztus követésének útjára. Az önmegtartóztató életet vagy a Szentlélek hozza létre valakiben egy belső munka eredményeként, vagy senki a világon, maximum a bűn eltitkolt marad, – jó esetben.. 2025-ben élünk, nem a puritanizmusban, mára végletesen megváltozott a társadalom. Ha már ezt a példát hozta, maradjunk ennél: meggyőződésem, hogy az illegális szexualitás a sátán egyik legerősebb fegyvere: megkerülhetetlen tényező. A pornófüggőség béklyóba kötött egész nemzedékeket és a technológiai küszöb megteremtette ennek a visszafordíthatatlanságát – elkéstünk az ellenmorál-ellenkultúrával. Egy olyan vallási rendszer, ahol nemhogy tilos a házasságon kívüli szexuális élet, de még az önkielégítés is, nem tud alternatívát nyújtani egy hedonista kultúrában, ahol a szex pusztán egy természetes ösztön kielégítése és nincs józan ok ennek az örömforrásnak a korlátok közé szorítására, pláne egy „láthatatlan isten” kedvéért. Ez Krisztus értelme nélkül egyszerűen nonszensz parancsolat. Olyan mélységű ösztönök kikapcsolását, és hosszú távon a test olyan heroikus megfeszítését igényli az embertől, ami a pszichológiában egyenértékű azzal, mintha az embertől a táplálkozás lehetőségét vennénk el. A posztmodern ember 7-8-9 éves korában találkozik a pornóval, a szexualitást egyszerű testi szükségletnek látja és nem is igen tervezi, hogy házasodik. Ha Ön abban látja erre a megoldást, hogy akkor a kereszténység mutasson a mostaninál jobb példát, az a világi ember ellenállását és a liberális kereszténység megerősödését hozza magával, hiszen ha pusztán a testi ember szemével nézzük, ez a parancsolat értelmetlen, kegyetlen és káros. Mi értelme egy olyan morálnak, ami az embereket boldogtalanságba zárja? Válás és újra-házasodás? Alkohol és egyéb élvezeti szerek? Abortusz tilalma? LMBTQ? Normális az az ember egyáltalán, aki ma, 2025-ben ilyen keretek közé kényszeríti az életét egy „soha nem látott Isten” kedvéért? A halott szellemű világ megveti és kineveti a megszentelődés lehetőségét, mert ma a világi kultúra ennek éppen az ellenkezőjét magasztalja fel. A kulturális kereszténység pedig – ha addig nem is megy el, hogy kinevesse ezt a morált, nem veszi igazán komolyan, hogy ez felé ma is igazi elvárás lehet, a liberális teológia pedig kapva-kap majd, hogy hasonló elvek mentén racionalizálva a kérdést egy elfogadhatóbb kereszténységet és vele egy elfogadó, toleráns Krisztust nyújtson. Eredménye tehát kevés lesz, sőt, egyenesen kontraproduktív. Test szerint élők, ha ilyen korlátokat hirdető kereszténységgel találkoznak, vágyni fognak egy „józan hangra”, aki átértelmezi számukra a fogalmaikat és megnyugtató hang lesz a „vallásos fundamentalisták bolondokházában.” Hát a Mariann Budde-k, meg a Perintfalvi Riták pont így születnek és emelkednek megmondóemberekké, meg püspöki székekbe! Változatosabbnál változatosabb kifogásokat hallottam az évek során arra, miért nem érvényes már Róma 12 2025-ben. „Lehet, hogy régen érvényes volt, de mára Isten elnézőbb és szeretőbb Isten.” „Ezt ma már senkisem gondolja komolyan” A keresztény fiatalok körében olyan magas a szexuális elesések száma, sőt, a jegyben járó pároknál is, hogy egész egyszerűen már szinte nem tényező. „Majd Isten megbocsájtja.”
Egyedül a morálra alapozni szerintem egy elhibázott és elkésett stratégia volna. A megszentelődés fontosságát 2025-ben csakis az a szív tudja „bevenni”, amelyik előtte találkozott az élő – kulcsszó az élőn van – Jézus Krisztussal, akiben a Lélek mennyei tüze végzi a munkát. Krisztus eleven tüze nélkül nincs szentség. Maximum a felszínen szentségre törekvő erőlködés, ami élethosszig tartó mély, kudarcokkal teli keserves küzdelem. Krisztus állandó, élő jelenléte, dicsősége, ereje nélkül az egyház bármit tesz, egyre halványuló alternatíva lesz az időegyenesen. Ezért előbb Isten valódi jelenlétébe kell visszamenni, átélni a Vele való megrendítő találkozást és aztán megmaradni a Szentélyben, mert emberi erővel nemcsak a törvényt nem lehet megtartani, de a kegyelem idejére előírt megszentelődést sem. Az Istennel való mély és állandó kapcsolat a törekvést termi meg: megtanít nem szeretni a világot. Erre az ember doktrinák segítségével soha de soha nem fog eljutni. Mert nem a betű, hanem a Lélek elevenít meg (ha megenged egy sántító hasonlatot) Tradícióból, értékválasztásból az ember semmilyen külső parancsra nem képes ezt véghezvinni. Maximum majd jobban igyekszik palástolni, ha elesik. Az az ember, aki nem áll a Szentélyben, hanem csak a külső templom körül rostokol, annak sohasem lesz elég ereje abban a szentségben megmaradni.
Isten erőteljes jelenlétére van szükségünk először. Jézus nélkül nem vagyunk többek, mint egy elit(?)klub egy opponens társadalom testében. Nekünk nem is szabadna semmi mással foglalkozni, még magunkkal sem, csak Krisztussal. Neki növekedni, nekem kisebbednem. És ezen már késő segíteni azzal, hogy a keresztények összekapják magukat. Már túl vagyunk a devalválódáson, a tömegek számára hitelét vesztett, lejárt lemez lettünk, sok buta, lesajnált valláskárosulttal, ebben a korban, ahol vagy túl felvilágosult már az ember ahhoz, hogy keresse Istent, vagy ha még keres, hát sokkal kecsegtetőbb a konkurenciát talál az új gnózisokban.
Elnézést, ha sarkítok és cinikusnak tűnök, valójában cseppet nem vagyok az, de merőben más a megközelítésem ebben a kérdésben. Meggyőződésem, hogy az emberi erőfeszítések halálra vannak ítélve, mert már túl gonoszak az idők. A szakadások, a megrázatás idejében vagyunk, egyedül Őhozzá tudunk menekülni és akkor Vele minden lehetséges lesz.
Az utolsó észrevételem a karizmatikus mozgalmakkal kapcsolatos sztereotípiákra vonatkozik. Ön azt írja: ha nincs áram, nincs értelme alkalmat tartani. Ez pusztán azt bizonyítja, hogy Ön nem volt még karizmatikus közösségben, de véleménye van róla. Ez egyszerűen téves állítás. Noha jogos a kritika, ezt egy pillanatig sem fogom tagadni, hogy valóban növekvő probléma (egy a sok közül) a karizmatikus mozgalmakban az élménykereszténység és a fenti okokból valóban nagy jelentősége van a tűzkeresztségnek is, de a szüntelen kritika mellett az érdemei felett sem tisztességes méltatlanul elsiklani. Egyrészt számomra nem teljesen érthető ez az erőteljes averzió, ami a népegyházi vonalon megfogalmazódik a dicsőítő zene, dicsőítő alkalmak irányába – ha jól értem, valamiféle világnak való letérdelést, konzumizmust testesít meg az Önök szemében, ami elviszi a hangsúlyt Istenről. Én sohasem éreztem ezt. Ezek nem koncertek, hanem mély belső átélések, találkozások. Cseppet sem az, aminek kvülről látszik. Példának okáért számos Ez az a nap!-on jártam, én nem látok más koncerteken embereket felemelt kezekkel, lecsukott szemekkel megrendülten sírni, örülni, Istenben gyönyörködni. Én úgy látom, hogy szép és művészi a liturgia itt is és ott is, de elfelejtett Istenben egész lényükkel gyönyörködő embereket eredményezni, bűnbánattól arcra borulókat kitermelni, elfelejtett Istenért égő életeket létrehozni. Ezek az alkalmak a 100. zsoltár szerinti dicsőítések, hálaadások, mély belső találkozások és nagyon sokszor felemelő és dicsőséges alkalmak. Mindazonáltal válaszolok arra is, mi történne, ha elmenne az áram ezeken az eseményeken: gyertyafény mellett imádkoznánk, közösségben, hosszú-hosszú ideig, mint ahogy rendszeresen meg is tesszük a virrasztásokon, ahol imával megyünk Isten jelenlétébe.
Másrészt úgy érzem, hogy ez az álláspont méltatlanul elsiklik a karizmatikusság mély érdemei mellett. Amikor evangélikusból pünkösdi karizmatikus lettem, nekem az első dolog volt, amit meg kellett tanulnom, hogy innentől Isten jelenlétében kell élnem, letennem az akaratom és nagyon jól megismernem és a szívembe zárnom az Igét, hogy annak teljességéből szólhassak. Hogy innentől én semmit nem tehetek, ha nem Krisztussal teszem, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Amikor mindezt elkezdtem megérteni és megtenni, szinte azonnal megváltozott az életem: hallani kezdtem Isten vezetését. Megértettem, hogy milyen fontos a szentség és elkezdtem megváltozni. No nem én, nem vagyok én ennyire ügyes és fegyelmezett – a Lélek kezdett átformálni, mert mélyen és teljes szívemmel szeretem az Urat és nem akarom megszomorítani. És ebben a föld hátán semmi erőlködés nem volt. Én magam akartam szolgálni, bizonyságot tenni, állandóan imádkozni, Igét olvasni, mintha minden ami addig volt lényegtelenné vált volna, én tényleg eladtam mindenemet a földért, amiben az elásott kincset találtam. És higgye el, ekkor még egyetlen dalt sem énekeltem az Úrnak. Emellett tisztában vagyok a kritikák jogosságával is, én magam kritikus vagyok a karizmatikussággal szemben, látom a hibákat, az elhajlásokat és a sok hamisságot is, de véleményem szerint nagy hiba ez a sztereotíp megközelítés, mert a fürdővízzel a gyereket is kiöntjük.
Hasonlót gondolok a modern eszközök behozataláról is, és kétlem, hogy egyenesen a pusztulást eredményezné, ha az énekjelző fatáblák helyett az emberek kivetítőkön látják a szöveget és az alkalmakat online követhetik. Örülök a Chosen-nek is, remélem egyre több kulturális szegmensben megjelenik az evangélium. Ez csak a forma, amit nem érdemes a tartalommal összekeverni. Sőt én éppen fordítva látom: ha nem használjuk ki a technológia nyújtotta lehetőségeket, magunk előtt romboljuk le szükségtelenül a hidakat és hatalmas lehetőségeket mulasztunk el. Én épp a múltkor osztottam meg majdnem egy amúgy csodálatos bizonyságot az okkultizmussal kapcsolatban, amit református testvérek készítettek és hiába volt erős a tartalom, az utolsó pillanatban úgy döntöttem nem osztom meg a világi ismerőseim körében. A tartalmas beszámolókat ugyanis fülsiketítő orgonazene zárta valamelyik minimum 120 éves énekkel. Szép ez, de csak nekem szép. Annak, aki a fal túloldalán van, biztosan valami, amihez 2025-ben semmi módon nem tud már kapcsolódni, mert egy tisztes, de egyre inkább elszigeteltségbe vonuló és lassan letűnő világ része. Döntsük el végre, hogy nosztalgiázni szeretnénk, vagy Krisztust hirdetni egy posztmodern társadalomban, ami ráadásul már tetőtől talpig digitális ökoszisztémában él.
„Mert a keresztyénségnek az ereje és az immunrendszere elsősorban a szentségben és erényben rejlik, és csak utána az intellektuális képességeiben, bármennyire is furcsán hangzik ez ma!”
Igen, ez tényleg furcsán hangzik. Csak más miatt. A kereszténység immunrendszere kezdettől, Isten mindent legyőző ereje és nem emberi attribútum.
Én úgy látom, hogy itt az ideje az ébredésnek sok tekintetben. Itt az ideje a fehérlő mezőkre menni, és a mínákat elásó, l’art pour l’art kereszténységet félretenni. Eljött az idő: tanúságtevőkre, imádkozókra, Lélekben és igazságban imádókra van az Úrnak szüksége. Elmúlt a 30+ éve folyton tejet ivó csecsemők kora, harcosok kellenek, akik kemény eledelen vannak nevelve. Nehémiások kellenek, Sámsonok, Ábrahámok, Dávidok kellenek; megnyílt szemek, megnyílt ajkak, olyanok, akik nem magukra tekintenek, hanem Istenre. És akkor minden megadatik, amire szükségük van a hitvallóknak. Vissza kell térni a Szentélybe, és még ma, nem holnap.
Ez minden. Ez a minden.