A „hiperkegyelem” és emberi erőfeszítéseink
A hiperkegyelemről szóló tanítás egyes hívei úgy érvelnek, hogy mivel az üdvösségünk teljes mértékben kegyelemből van, keresztyénként semmi olyat nem tudunk tenni, amivel kiváltanánk az Úr nemtetszését. Isten mindig elégedett velünk – egyszerűen Krisztusnak a személye és az elvégzett munkája miatt. Nincs olyan, hogy megszomorítjuk az Urat – állítják –, kivéve, ha nem fogadjuk el a kegyelmét, illetve nem bízzuk rá magunkat [a kegyelmére – a ford.]. Azt bizonygatják, hogy keresztyénként nem tudunk úgy viselkedni, hogy az ne „tetszene” Istennek, vagy hogy nem „tetszene” neki a morális engedetlenségünk. Az egyik hiperkegyelem-tanító például a következőket hirdeti: „A rossz cselekedeteim nem hatják meg Istent, ahogy a jó cselekedeteim sem mozgatják meg. Istent egyszerűen nem érdekli semmiféle »cselekedet«. Ha késztetést érzel arra, hogy nagy dolgokat tegyél Isten kedvéért, akkor sok szerencsét!” Továbbá: „»Tégy jót, Isten örül – tégy rosszat, Isten megharagszik« – ez a legalista keresztyénség modus operandija [munkamódszere – a ford.]: jócselekedetekkel kivívom Isten kegyét, a bűnökkel pedig a nemtetszését… Ez egy abszolút pogány és végzetesen helytelen nézet.”
Nos, ha így fogalmazunk, akkor egyetértek. De a helyzet az, hogy Isten igenis örül annak, ha a kegyelméből jót cselekszünk. És igen, Isten megharagszik, amikor vétkezünk. Mielőtt megnézzük az idevágó passzusokat, hasznos volna emlékeztetni magunkat arra, hogy bizonyos értelemben Isten valóban mindig örömmel tekint ránk. Amikor arról van szó, hogy Isten előtt megigazított státuszban vagyunk, akkor az azt jelenti, hogy [szüntelenül – a ford.] tetszünk neki. Isten nekünk tulajdonította, illetve beszámította nekünk Jézus igazságát, ezért mindig úgy tekint ránk, mint akik az ő Fiában vagyunk. Ebben az értelemben Isten bizonyára mindig elégedett velünk.
Hasonlóképpen, amikor az Istenhez kötődő „örökkévaló egységünkkel” kapcsolatos dicsőséges igazságokról van szó – például a szeretett gyermekeivé való örökbefogadásunkról, a bűneinknek a Krisztusba vetett hit által elnyert bocsánatáról, a megváltásunkról, az Atyával való kiengesztelődésünkről stb. –, azok kapcsán is bátran kijelenthetjük (és békességünk lehet ezen igazságok felől), hogy Isten „elégedett” velünk.
Azonban amikor a Krisztussal való közösségünk „tapasztalati” oldaláról [a vele való napi szintű kapcsolatunkról – a ford.], vagyis a bibliai felszólításokra és parancsokra adott mindennapi reakcióinkról van szó, akkor a lehető leghatározottabban kijelenthetjük, hogy tudunk tetszeni és tudunk nem tetszeni Istennek. Persze az, hogy az engedetlenség és a bűnbánat megtagadása révén a „nemtetszését” váltjuk ki, még nem jelenti azt, hogy a vele való örökkévaló egységünk megszűnik. És azt sem jelenti, hogy amikor kiváltjuk a „tetszését” a parancsainak való engedelmességgel, akkor növekedne a szeretete irántunk, gyermekei iránt, vagy fokozódna és még bizonyosabbá válna a megigazulásunk, vagy hogy az engedelmességünk miatt Isten jobban szeretne minket, mint amennyire korábban szeretett.
Tehát mindenképpen arra kell törekednünk, hogy Isten tetszésére legyünk, de az erre való törekvésünknek abból az erőből kell táplálkoznia, amelyet maga Isten biztosít számunkra. „Testi” erőfeszítéseink, hogy a hajunknál fogva kihúzzuk magunkat a mocsárból, vagy amikor szándékunk szerint mosolyt próbálunk csalni Isten arcára, abszolút nem tartoznak bele ebbe. Csak akkor tudunk „tetszeni” Istennek, ha Isten Szentlelkének kegyelme indít minket az engedelmességre, és azt ő – aki bennünk lakozik – tartja fenn és erősíti meg.
Ennek fényében kell értenünk a Szentírás egyértelmű kijelentéseit: „Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki.” (2Kor 5,9) „Ítéljétek meg tehát, mi az, ami kedves az Úrnak…” (Ef 5,10); „…hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel, és növekedjetek Isten ismeretében.” (Kol 1,10) „Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is –, ebben jussatok még előbbre.” (1Thessz 4,1)
Bízom benne, hogy ezzel örökre lezárul minden vita arról, hogy Isten igéje buzdít-e minket arra, hogy a kegyelemmel felruházott viselkedésünkkel és engedelmességünkkel „tetszést szerezzünk” Istennek. Egészen bizonyosan!
Forrás: https://www.samstorms.org/enjoying-god-blog/post/hyper-grace-and-our-spirit-empowered-efforts-to-please-god
Fordította: M. T. A.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
