Árja Jézus, queer Isten és az egyház hitvalló szerepének elsikkasztása

„Az igazi kérdés ez: keresztyénség vagy germanizmus? És minél előbb kerül a napvilágra, annál jobb” – írta a hitvalló teológus-lelkipásztor Dietrich Bonhoeffer egy olyan korban, amikor a politikai ideológia vírusszerűen terjedt a Német Protestáns Egyház testén. Ennek az időszaknak az egyik népszerű ünnepi kijelentése szerint „Jézus a legnagyobb árja hős”. A náci ideológia egyházon belüli elkötelezett híveinek, a Német Keresztyéneknek (Deutsche Christen) a bizarr közössége mindent elkövetett, hogy az egyházi vezetés átvétele mellett a nácizmus képére formálják a keresztyénséget – elvetve az evangélium üzenetét, és megmásítva a Biblia alapvető tanítását, mi több, a Szentírásnak még azokat a kifejezéseit is el kívánták törölni az egyházi kultúrából, amelyek nem voltak kívánatosak az általuk bálványként imádott ideológia szerint.

Ez ma már csupán történelmi emlék, ugyanakkor ijesztő déjà vu érzést kelthetnek bennünk, amikor azt látjuk, hogy egy újabb ideológiai őrület hódít a nyugati világban, amely megpróbálja a maga képére formálni a keresztyénséget – immár nem csak Németországban. Egyre több templomban ott virít a hatszínű szivárványos zászló, oltárterítő, stóla. Talán ismerős lehet az a néhány évvel ezelőtti hír, miszerint a Svéd Egyház azt a zsinati döntést hozta, hogy csak nemileg semleges kifejezéseket lehet használni a liturgiában, mivel a bibliai „Úr” megszólítás megkülönböztető és kirekesztő. Legutóbb pedig egy olyan törvénytervezet látott napvilágot, amelyben megtiltanák az örömapáknak menyasszony leányuk oltárhoz kísérését az esküvői liturgia keretében, patriarchális jegyekre hivatkozva. De emlékezhetünk Quinton Ceasar lelkipásztor prédikációjára is a 2023-as német protestáns egyházi napokon, a Kirchentagon, amikor ünnepélyesen kijelentette: „Gott ist queer!” – „Isten queer!” Ezek után teljes kétség nélkül mondhatjuk Bonhoeffer után szabadon: az igazi kérdés ez: keresztyénség vagy genderizmus? „És minél előbb kerül a napvilágra, annál jobb!”

Még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy összemosom a náci ideológiát a genderideológiával, természetesen nem erről van szó. Bár mindkettő azon politikai ideológiákhoz tartozik, amelyek egyfajta kvázimegváltástannal lépnek fel: szebb és jobb világ ígéretét kínálják az Istentől eltávolodott, szekuralizálódott ember számára, aki immár nem Jézus Krisztusban keresi a megváltást, hanem itt a földön egy szebb, egy jobb, egy tökéletesebb társadalom létrejöttében. Ám az utópiák agresszív megvalósítására való törekvés borzalmas disztópiákat eredményez. A nemzetiszocializmus és a kommunizmus időszakában látható volt a disztópia brutális, genocídiummal járó, embertelen kitombolása, reméljük, a genderizmusét nem fogjuk ilyen formában megélni. Nem akarom tagadni tehát, hogy ezen ideológiák között természetesen vannak különbségek. Különbség van a célok és az ellenségképek tekintetében. A nácizmus a szociáldarwinizmus kegyetlen szemléletét felhasználva a nietzschei antikrisztusi filozófia übermenschmítoszát volt hivatott beteljesíteni egy nép világuralomra emelésével, míg a genderizmus – a marxizmushoz hasonlóan – a társadalmi különbségek eltörlését tűzte zászlajára, ezúttal nem a társadalmi „osztályok”, hanem a nemek különbségének eltörlésével, a teremtettségünkből fakadó biológiai nemek tudomásul nem vételével, újabb és újabb szürreális nemi identitásokat kreálva és szexuális devianciákat normalizálva. Ellensége immár nem a „reakciós” vagy a zsidó, hanem a hagyományos, bibliai normát: az egy férfi és egy nő Isten előtt egyedül legitim házasságát valló egyén, aki elnyomó és kirekesztő nézetét akarja konzerválni az egyébként fejlődő és toleráns világunkban (sic!). A tekintetben viszont rendkívül hasonló jelenségekről beszélünk, hogy mind a két politikai ideológia (és idesorolhatjuk a marxizmust is) az ember teljes lényére tart igényt, mintegy alternatív vallásként működik. Nem tűr meg konkurenciát, ezért a keresztyénséget vagy teljesen likvidálni akarja, vagy teljesen a saját képére átformálni. És így eljutunk korunk egyik legnagyobb kérdéséhez: hagyjuk, hogy így legyen – vagy hitvallók leszünk?

Jelezni lehet és kell a „testvéregyházaknak”, akik az ideológiai bálványimádás tévelygésében vesztegelnek, hogy tévúton járnak, de nem mindegy, hogyan és miként történik a kommunikáció, ugyanis ebben a helyzetben hitvalló és hitvédő pozícióra van szükség, nem pedig baráti bájcsevegésre. Eric Metaxas Bonhoeffer, pásztor, mártír, próféta, kém című bestsellerkönyvében a következőket írja a mártír teológusnak az átideológizáltság elleni kezdetleges küzdelméről, amikor a Betheli hitvallás konfliktuskerülő szócsépléssé vált: „Amint a későbbiekben oly gyakran megtörtént, mélységes csalódást okozott számára, hogy hívő társai képtelenek voltak a határozott állásfoglalásra. Mindig hibáztak túlzott engedékenységükkel, és mert olyannyira megfeszített igyekezettel próbáltak ellenségeik kegyeibe férkőzni.”

Meg kell tehát végre értenünk, hogy a félrenézés és az elvtelen konfliktuskerülés az egyház hitvalló szerepének elsikkasztása. „Elsikkasztani” itt most annyit jelent, hogy eltüntetjük azt, amivel megbíztak. Nem élünk a ránk ruházott feladattal, amelyet az Úr bízott övéire, hanem konfliktuskerülő módon szépen lassan elodázzuk, ami a kötelességünknek kellene lennie: hogy határozottan és megalkuvás nélkül kiállunk az ige igazsága mellett. Nem tehetjük, hogy szolidan itt-ott kifejezzük ugyan az egyet nem értésünket, és közben úgy teszünk, mintha a jelenlegi helyzet nem súlyosan égbekiáltó probléma lenne, amely alapjaiban próbálja eltorzítani a Biblia tanítását.

Egyesek a párbeszédben és a baráti vitában hisznek, és a niceai zsinat párhuzamát hozzák fel. (Azt egyébként szelektív módon elfelejtik, hogy az ariánus eretnekség elítélését sem baráti párbeszéd előzte meg.) Pedig a párbeszéd és a vita már régen életszerűtlen formáció ebben a helyzetben. A náci Németország hitvalló protestáns teológusainak is hasonló elképzelésük volt kezdetben, de hamar ki kellett ábrándulniuk belőle, hiszen a korabeli mainstream klasszikus liberális német teológia alapvető keresztyén doktrínákat megkérdőjelező relativizmusa nem tette alkalmassá, hogy zsinati keretek között folytassanak vitát a bibliai tanítások védelmében. A korban elavulttá váltak az olyan fogalmak, mint krisztológia, zsinat, doktrína stb. (Schleiermachernek, Ritschlnek és Harnacknak a bibliai doktrínákat szabadon értelmező, ízekre szedő és relativizáló teológiája megágyazott annak, hogy később megvalósuljon az árja Jézus mítosza.) Egész egyszerűen nem volt meg a közös alap, hogy teológiai vitát kezdeményezzenek.

Hasonló a helyzet ma is. A Protestáns Egyházak Európai Közösségének (GEKE/CPCE) legutóbbi ülésére készült Gender, szexualitás, házasság, család című tanulmány alapvetése – és mint általában a nyugati egyházak mainstream fősodra – a hazai körökben szinte teljesen ismeretlen, de a Nyugaton hűen bálványozott interkulturális bibliaértelmezés (Intercultural Bible Reading). Ennek a módszernek a lényege, hogy a Szentírás bibliaértelmezését az értelmező éppen aktuális kulturális kontextusa adja meg, éppen ezért nincs és nem is lehet benne semmi egyetemes és általános igazság, mert egy bibliai szövegrész bármely értelmezése – ahogy maga a megírt szöveg is – csak egy adott kultúra lenyomata. Ez a megközelítés tulajdonképpen semmilyen objektív igazságban nem hisz, így a bibliaértelmezés relativizálásához jut el, és ez nagyon jól belesimul a posztmodern korszellem ismeretelméleti filozófiájába, mely Foucault nyomán az abszolút igazság bármely jellegű elismerését fasizmussal (sic!) bélyegzi meg.

Hogy illusztráljam ezt a megközelítést, egy személyes élményt tudnék elmesélni ezzel kapcsolatban. 2014-ben külföldi ösztöndíjas diákként Utrechtbe, a Hollandiai Protestáns Egyház központjába kellett utaznom, hogy részt vegyek egy teológushallgatóknak rendezett konferencián. A megnyitón egy szivárványszínű sálat viselő lelkipásztor mondott bevezető gondolatokat az interkulturális bibliaértelmezésről. Kezébe vette a Bibliát, és a következőket mondta: „Hölgyeim és uraim, ez a könyv, amelyet a kezemben tartok, semmilyen abszolút igazsággal nem bír. Hogy milyen üzenetet vonunk le belőle, azt a minket körülvevő kultúra határozza meg.” Tehát az interkulturális bibliaértelmezés végeredményben üres vásznat ad az értelmező kezébe, amelyre az bármit ráfesthet a jelen kontextusában – ha úgy van kedve, gond nélkül homlokegyenest az ellenkezőjét annak, amit olvas; ha úgy van kedve, akkor akár egy queer Istent is, hiszen úgyis mindent a jelenkor kultúrája határoz meg. Sokan, akik nem ismerik testközelből a nyugat-európai teológiai viszonyokat, nem értik idehaza, mekkora szakadékkal állunk szemben. A progresszív teológusok számára etikai kérdésekben bibliai igékre örök érvényű igazságként hivatkozni teljesen idejétmúlt és dekadens dolog. Az így érvelőt azonnal szalonképtelennek titulálják, és a „primitív fundamentalista” bélyeget sütik rá.

Felvetődik tehát a kérdés, hogy mégis milyen teológiai vitát tudnánk lefolytatni így. Hogyan tudnánk diskurzusban részt venni egy olyan kérdésben, amelynek már a megközelítésében hiányoznak a közös alapvetések? Akik a párbeszédet és a vitát támogatják a genderkérdésben, azt hangsúlyozzák, hogy tudományos és ideológiamentes választ kell adni. De vajon lehetséges-e tudományos és ideológiamentes választ adni egy olyan párbeszédben, amelynek már a puszta felvetése és kiindulópontja ideológiai és korszellem által befolyásolt? Erősen kétlem.

1933. június 19-én a Deutsche Christen összejövetelt tartott a berlini egyetemen. Ezen az összejövetelen a józanul gondolkodó protestánsok jelentős része fogta magát, és kivonult. Ez egy egyértelmű jelzés volt akkor: Nem veszünk részt az ideológiai ámokfutásotokban! Valami hasonló megmozdulást érzek az erdélyi református egyházkerületeknek a GEKE legutóbbi, nagyszebeni üléséről való távolmaradásának szándéka mögött is, amely kiálláshoz a Magyar Református Egyház Generális Konventje is csatlakozott. Bonhoeffer, Niemöller és hitvalló társai egy ideig azt hitték, valahogy megoldható még békés úton a helyzet, egy ideig még részt vettek az országos zsinatokon és a szavazásokon, közben pedig pamfleteket készítettek. Ám egy idő után megkerülhetetlen volt a nyilvános kenyértörés a német birodalmi egyházzal, és erre legfőképp az a felismerés vezette őket, hogy amit azok képviselnek, az már nem a keresztyénség, és a folyamatot nem lehet visszafordítani. Eljött a status confessionis utolsó lehetősége, hogy kimondják: Eddig, és ne tovább! Hitvallást kell tenni, és újra el kell kötelezni magunkat a Szentírás és azzal összhangban keresztyén hitvallásaink tanítása mellett! És megalakult a Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche).

Mi vajon mikor fogunk eljutni a felismeréshez, hogy azokban a protestáns egyházakban, ahol felcserélik a keresztet ideológiai jelképekre, és azokhoz igazítják a tanítást, ott megszűnik a keresztyénség? Mikor jutunk el a végső kenyértörésre, amikor azt mondjuk: Eddig, és ne tovább? Mikor fogjuk az anyagi haszon ellenére elengedni a formális kapcsolatot a hitehagyó intézményekkel és inkább az evangéliumhoz hű, hitvalló egyházakkal keresni szövetségi kapcsolatokat?

Reformátoraink tanítása szerint az igaz egyház ismertetőjegyei az igaz evangélium hirdetése, a sákramentumok biblikus kiszolgáltatása és az egyházfegyelem gyakorlása. Ám van még egy nagyon fontos ismérv, amelyet nekünk is gyakorolnunk kell: a Krisztus melletti hitvallás. Méghozzá egyértelműen és megalkuvás nélkül. Nem nézve, hogy más emberek minek mondják őt. A mi Urunk Jézus Krisztus erre a határozott hitvalló attitűdre, karakterisztikumra építi anyaszentegyházát, amely nem test és vér, hanem az Isten Lelke által indított határozott kiállás és a Krisztus igazsága melletti hitvallástétel, amely nem kertel, nem beszél mellé, és nem az Isten nélkül élő társadalomhoz igazítja hitvallását. Amelyik egyháztest mellőzi ezt a fundamentumot, ott a közösség hanyatlásnak indul. Isten Lelke nem támogatja a langyos köpönyegforgatást, az igenek és a nemek egy mondatban összeforrasztott semmit mondását. Az Úr Jézus azokat támogatja, akik az igeneket és a nemeket határozottan, külön-külön mondják ki, különböző dolgokra. Nemet a tévelygésre és igent a Szentírás tanítására. A keresztyén egyháztörténelem később azoknak fog igazat adni, akik ebben a jelenlegi átideologizált világban határozottan kiállnak a bibliai igazságok mellett. Akik pedig most kerülik a konfrontációt, és az elvtelen konfliktuskerülést választják, megalkuvó, szürke alakok maradnak, akik nem tettek hitvallást Jézus Krisztus evangéliuma mellett, amikor kellett volna.

A szerző református lelkipásztor