„A szekták megjelenése sok helyen új ébredéshez vezetett” – Beszélgetés Berta Kristóf református történésszel a hazai szekták történetéről és az abból leszűrhető tanulságokról

 

– Berta Kristóf történésszel, a Károli Gáspár Református Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának doktoranduszával beszélgettünk a Károli „Non est volentis II.” kötetében megjelent, szekta-kérdéssel foglalkozó tanulmánya kapcsán –

 

Márkus Tamás András: Hogyan definiálná a szektát, mint olyat? Mely csoportosulás nevezhető szektának keresztyén szempontból, illetve mely csoportosulások nevezhetők szektának a történeti (szociológiai-, társadalmi- stb.) kutatás szempontjából?

Berta Kristóf: Nem könnyű választ adni erre a kérdésre. A szektákkal igen alaposan foglalkozó Fekete Péter nyolcféle meghatározást mutat be „Az egyház és a szekta” című doktori értekezésében. Ilyen például a szociológiai, társadalomtudományi szektaszemlélet, vagy a nagyságrendbeli (számbeli) szektaszemlélet. Ezek ugyan még az egyszerűbb definíciók közé tartoznak, mégis más-más irányból közelítik meg a kérdést, jól mutatva azt, hogy nincs egy jó, frappáns meghatározás. Én sem törekedtem ilyesminek a kidolgozására. Keresztyén szempontból azokat a csoportokat tekinteném szektának, amelyek jelentős tanításbeli különbségeikkel és új feltételek beemelésével alakítanak új irányzatot (secta). Ilyen lehet például a Szentháromság elutasítása. 

M. T. A.: Milyen forrásanyagokat tud használni ennek a kérdésnek a hazai történetét kutatva? Milyen dokumentumok, művek stb. állnak a kutató rendelkezésére?

B. K.: Mivel a történelmi egyházaktól különböző felekezeti hovatartozás a 19. és 20. században sokszor teret adott az állami és egyházi hatalom számára a zaklatásnak és a hátrányos megkülönböztetésnek (ahogy ezt a tanulmányban is láthatjuk), ezért nehéz feladatra vállalkozik az, aki az elérhető adminisztratív források – például népszámlálások – alapján próbálja meghatározni a kisegyházak tagjainak létszámát, országos elterjedését. Ez nem csak azért problémás, mert a hívek gyakran nem „írták ki” magukat az egyházi anyakönyvekből, hanem azért is, mert az 1870 és 1931 közötti népszámlálásokban legalább nyolc kategóriával találkozunk, amelyek mind a nem hagyományos vallási mozgalmakat jelentik hol részletesebben, hol egy kategóriában összesítve a nazarénusokat, baptistákat és a korábban „egyéb”, vagy „felekezeten kívüli” kategóriába sorolt népességet. Ez vonatkozik a létszám megállapításának problémájára. Amennyiben általánosságban vizsgáljuk a magyarországi kisegyházak életét, úgy azzal szembesülünk, hogy főképp a 19. század végén és a 20. század első két évtizedében gazdag kortárs (szép)irodalmi anyag és számos releváns sajtótermék áll rendelkezésre. Előbbiekre jó példa Eötvös Károly Nazarénusok című munkája, vagy Justh Zsigmond és Tömörkény István művei. A sajtótermékek esetében a helyi, főleg alföldi lapokban találkozunk sok olyan cikkel, beszámolóval, novellával, amely a „szekták” egzotikus világával és hívek nagyon komolyan vett hitével foglalkozik. Az elérhető levéltári forrásokon kívül a 20. század első felének viszonylatában is főleg az irodalmi alkotások és a korabeli sajtó az, amely bizonyos képet fest a kisegyházakról, ekkor azonban már jóval sötétebb színeket használva. Mivel a világi hatalom számára az ilyenfajta különállás mindig a veszély lehetőségét hordozta magában, ezért az állami hatóságok (csendőrség, rendőrség) rendszeresen készítettek jelentéseket a „szekták” tevékenységéről.

M. T. A.:  Ha a magyarországi vallási közösségeket, egyházakat nézzük, mely – magukat keresztyénnek tekintő – csoportosulásokat nevezték először a történelmi egyházak szektának és miért?  

B. K.: A mai Magyarország területén elsőként az 1840-es évek elején jelennek meg a nazarénusok, akik ebben az időben Pest-Budán vannak jelen, híveik pedig többségében németajkú iparosok. A szabadságharc bukása után, részben az üldöztetés hatására az ország más részeire is elterjed az új hit. Hasonló utat járnak be az ugyancsak ekkor érkező hazai baptisták is. Az 1850-es évekre a Bácskában találjuk a mozgalmak „központjait”. Innen indul majd ki az a missziós tevékenység, amelynek hatására az 1870-80-as évekre a nazarénusok tömegbázisát immár a magyar paraszti réteg adja. A történelmi egyházak és az állam is korán fenyegetést látott a kialakuló kisegyházakban. Előbbiek – nem teljesen alaptalanul – tévtanításokról, megalapozatlan, teológiai tudást nélkülöző vezetésről és megtévesztett egyszerű emberekről beszéltek, utóbbi pedig államellenes szervezkedéseket, istenkáromló beszédet és szocialisztikus tanok hirdetését sejtette a vallási összejöveteleken.

M. T. A.: Mikor és mi kellett ahhoz, hogy e csoportosulások elfogadott keresztyén közösségekké váljanak a társadalmon belül és a történelmi felekezetek megítélése szerint?

B. K.: Nem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy ez a korszakban megtörtént és azt gyanítom, hogy ma sem jutottunk még el idáig. Amennyiben egy területen – például az Alföldön – nagy számban voltak jelen a kisegyházak tagjai, úgy azokat valószínűleg jobban elfogadták, hiszen ismerték őket. Fontos az is, hogy milyen volt ezeknek a közösségeknek a „sajtója”. A 19. század végén az egyházak főként a védekezésre fektették a hangsúlyt, miközben a világi álláspont sokszor igen pozitív volt. Az embereket megdöbbentette a hívek önmegtagadó vallásossága, „világfölényes öntudata”. Gyakran beszéltek úgy a nazarénusokról, hogy bizony az ilyen keresztyén élet az, amely igazán az Ige alapján áll. A vallásosság látható és látványos jelei voltak ezek: a szeszesitaloktól, káromkodástól való tartózkodás, a fegyverfogás megtagadása (még bebörtönzés, verés, megalázás terhe mellett is), az őszinte beszéd, az evilági javak semmibevétele és a jámbor életvitel. Nem meglepő tehát, hogy „a nazarénus” profetikus irodalmi alakként jelenik meg a korszakban. Természetesen kijut nekik a gúnyos véleményekből is és sokszor bolondoknak bélyegzik őket. Az 1920-as évek végétől kezdve aztán egyre kevésbé találkozunk ezzel a pozitív szektaképpel. A legjobb esetben is menekülő áldozatként beszélnek róluk. Ez az én szubjektív véleményem ugyan, de úgy látom, hogy ma a baptisták vagy a számosabb karizmatikus csoportok jóval elfogadottabbak a társadalom és az egyházak számára. A nazarénus közösségek éppen zártabb világuk miatt különösebbnek, fanatikusnak hatnak a többség szemében.

M. T. A.: Volt-e tendenciózusnak, általánosnak nevezhető hozzáállás a szektának tekintett csoportosulások részéről a népegyházak, vagy történelmi egyházak irányában és fordítva? Hogyan tekintettek egymásra ezek a frakciók?

B. K.: A kutatásaim során inkább a történelmi egyházak hozzáállásával találkoztam. Esetükben a szektákkal szembeni védekezés hangsúlyozását láthatjuk. Mivel a nazarénusok és a baptisták igen gyakran a református és evangélikus felekezetek tagjai közül kerültek ki, így érthető módon a protestáns egyházak részéről volt a legnagyobb ellenállás. Amennyire én láttam, a kisegyházak tagjai a kiüresedett vallásgyakorlás miatt kritizálták a történelmi egyházakat, de azt hiszem, hogy ez már a középkori alternatív vallási mozgalmak esetében is hasonló volt.

M. T. A.: Volt-e valamiféle általános, minden ilyen „szektára” jellemző teológiai-kegyességi hangsúly, amelyet a történelmi egyházakkal szemben ők különösen is hangsúlyoztak? Itt különösen azokra a jellemzőkre gondolok, amelyeket egyébként a történelmi egyházak hitvallásai is hangsúlyoztak és amelyek alapvetők az evangéliumi protestáns teológiát illetően, csak valamiért népegyházi keretek között – talán a racionalizmus hatására – feledésbe merültek.

B. K.: Talán a hétköznapi élet minden pontjára kiterjedő, evangéliumi alapon szervezett mély hitmegélést emelném ki. A Krisztus által elénk adott példa a kortársak számára is nehezen elérhető célnak tűnt, így a világi élet „hívságait” megtagadó, már a korabeli emberek szemében is fanatikusnak tűnő hívők még nagyobb megdöbbenést, esetenként visszatetszést kelthettek. Pedig a magyar protestantizmus számára nem volt idegen a kegyesség egyéni, komolyan vett gyakorlása, az öntudatosabb vallásosság. Legfeljebb a 19. század végén és a 20. század elején ez már ritkábban találkozott a korszellemmel és valóban kezdett kiüresedni.

M. T. A.: A kutatásából milyen, a mai kor keresztyénségére vonatkozó hasznos konzekvenciát lehet levonni? Mire tanít minket – ha úgy tetszik – a magyarországi „szekták”, kisegyházak története és ezek történelmi egyházakkal való viszonya?

B. K.: Korábban beszéltünk már arról, hogy ma is megfigyelhetők a tanulmányban leírtakhoz hasonló folyamatok. A mostani beszélgetésben kevésbé esett szó a népi írókról, pedig az ő szerepük is nagyon fontos e kérdésben. Azt látjuk, hogy a korszakban számos párhuzamos krízis jelenik meg és ezek éppen a szektakérdés esetében rajzolódnak ki jól láthatóan. Politikai, társadalmi/gazdasági és lelkiségi krízis határozza meg eltérő mértékben a korszakot. A népi írók elsősorban a társadalmi/gazdasági krízist emelik ki és talán éppen ez az oka annak, hogy a szektakérdés valódi okát nem tudják kitapintani. Válságjelnek érzékelik csupán. Kovács Imre „Néma forradalom” koncepciójában ez az egyke és a kivándorlás mellett a harmadik reményvesztett menekülési lehetősége a magára hagyott magyar népnek. Mások úgy vélték, hogy a szekták nem csak tünetei, de okai is a vélelmezett népi erő elapadásának. Elmondható, hogy összességében negatív jelenségként értékelték ezeket az újprotestáns csoportokat. Miközben a nyilvánvalóan jelenlévő kedvezőtlen szociális viszonyok mellett más tényezők is szerepet játszottak abban, hogy ezek a közösségek elterjedtek és hogy az Istent kereső emberek éppen őket találták meg. Nem véletlen, hogy pont az Alföldön és annak vonzáskörzetében találjuk a korszakban a legtöbb ilyen közösséget. A kiterjedt tanyás vidékek főleg a késő ősztől tavaszig tartó időszakban a mostoha útviszonyok miatt jellemzően nehezen voltak megközelíthetőek, illetve a tanyáról sem volt könnyű eljutni a központokban lévő gyülekezetekbe. 1942-ben például a kecskeméti tanyavilág 9000 református lakosára csupán 3 tanyai lelkészség és 5 gyülekezeti ház jutott. A szórványgondozás pedig nehéz szolgálat volt, amelyet sokan 2-3 évnél tovább nem is bírtak.

A református egyház 19. század végi lelkiségi válsága, valamint az Ön által már említett racionalizmus sokakat eltávolított az intézményes – gyülekezeti – keretek között megélt vallásosságtól. Ugyanakkor úgy látszik, hogy az erre való igény töretlenül fennmaradt. Ebben a helyzetben kerülnek előtérbe a kisegyházak, amelyeknek a laza, önszervező struktúrája alkalmas volt arra, hogy önálló tanyai közösségek jöjjenek létre. Nem volt ismeretlen ez az öntevékenység. Elég, ha visszagondolunk a rekatolizáció időszakának eklézioláira és az önálló kegyességgyakorlás hagyományaira. Ilyen előzmények után talán joggal feltételezhetjük, hogy a hitét megélni vágyó ember számára nem volt egészen idegen az a forma, amelyet a kisegyházak nyújtottak. Ma ugyancsak azt látjuk, hogy sokan, akik a történelmi egyházakból kiábrándulnak, alternatív közösségekben keresik a helyüket, amelyek igazán mély és őszinte hitmegéléssel kecsegtetnek.

Azt kérdezte, hogy mire tanít a magyarországi „szekták” története? Számomra az önvizsgálat szükségességét mutatta meg. Az egyház, amelytől hívei eltávolodnak, nem viseltethet örökké csak daccal a „riválisokkal” szemben. Nem csak az a fontos, hogy melyik gyülekezetbe vándoroltak át ezek az emberek; azt a kérdést is fel kell tenni, hogy miért? Mi az, ami itt kiüresedett, ott pedig él? Ami itt csak kimondott szó marad, ott pedig igaz cselekedetté válik? Megvan-e még bennünk „az első szeretet”?

Tudunk arról, hogy a szekták megjelenése sok helyen új ébredéshez vezetett, mert az őszinte vallásosság emlékeztette a hívőket arra, hogy „honnan estek ki”. A tanyai családoknál pedig ismét előkerültek a poros Bibliák és az énekeskönyvek.

M. T. A.: Véleménye szerint a szektás/szekta szó jelentéstartománya hogyan módosult idővel? Indokolt- e mai használata még ezzel a terhelt történelmi múlttal is? Szektás ma keresztyén értelemben az – általánosan ezt jelöljük vele –, aki elszakad a történelmi keresztyénség tantételeitől, vagy aki másodlagos-harmadlagos tantételeket elsődlegesnek tekint és ezek mentén bélyegez másokat hamis tanítónak, esetleg az, aki a keresztyén gyülekezeten belül izgága, lázadó, nyughatatlan, megosztó, szakadást szító mentalitást képvisel.

B. K.: Magyarországon a szekta szó általában inkább negatív jelentéstartalommal bírt, bár számomra úgy tűnik, hogy a 19. század közepén, végén a nazarénusokról, baptistákról és később a pünkösdiekről szóló írásokban nem feltétlenül pejoratívan, mint inkább a különállást hangsúlyozandó használják a szót. Később aztán, részben az extrémebb ortodox hátterű orosz és román szektákról szóló hírek nyomán és talán éppen a népiek tevékenységének köszönhetően egyértelműen negatív jelentéstartalommal telik meg ez a kifejezés. A II. világháború után politikai szövegkörnyezetben is gyakran használták és ahogy tapasztaltam, ez főleg a különutasságot jelentette. Én a tanulmányomban és a mostani beszélgetésünkben is igyekeztem semleges jelentéstartalommal használni ezt a kifejezést. Azt gondolom, hogy indokolt esetekben – például azokra gondolok, amiket a kérdésében is említett – ma is használható a szekta szó, bár óvatosnak kell lenni vele, ismerve a „terhelt” múltját. Érdemes alaposan megvizsgálni azt a csoportot, amelyet ezzel az elnevezéssel illetünk, hiszen önmagában a különutasság, a reformszándék és az ezek melletti következetes kiállás – ha az Evangélium alapján áll, és úgy „támadja” a meggyökeresedett, kiüresedő, formákat – hasznos dolog is lehet. Ki tudja, mikor igazolja az idő, hogy ezek helyett amaz termett jó gyümölcsöket?

M. T. A.: Köszönöm a beszélgetést!