Egység mindenáron? – Pannonhalma, az EVT és a hitvallásos határhúzás ideje

A magyar evangéliumiság szempontjából két jelentős, a közelmúltban végbement eseményt érdemes megemlítenünk. Ezek közül az első a Pannonhalmi Főapátság által szervezett, teljes nevén „Az Úr szolgálatának iskolájában” című nemzetközi ökumenikus konferencia. A rendezvény két kiemelt vendége Timothy Radcliffe domonkos szerzetes és bíboros, valamint Prof. Dr. Jerry Pillay, az Egyházak Világtanácsának (EVT; angolul: World Council of Churches, WCC) főtitkára volt.

Timothy Radcliffe – számos római katolikus hittestvére heves ellenkezését kiváltva – kifejezetten progresszív nézeteket vall. Tőle származik az az „ikonikus” kijelentés is, miszerint a szexuáletika nem különösebben fontos kérdés, illetve hogy nem a homoszexuális vágyakkal élőket kellene kizárni a papi rendből, hanem inkább azokat, akik ezt ellenzik. Mindezt ráadásul nem éppen a gránitkemény ortodoxiájáról ismert Ferenc pápával szemben fogalmazta meg.

Továbbá 2012-ben a The Tablet című lapban támogatóan írt az azonos neműek közötti élettársi kapcsolatokról. Úgy fogalmazott, hogy a homoszexuális kapcsolatokat „meg kell becsülni…”, és hogy „a szeretet Istene minden igazi szerelemben jelen lehet”. Emlékezetes „gesztusa” volt az is, amikor a fekete-afrikai püspököket azzal vádolta, hogy – többek között – az amerikai evangéliumi keresztyének nyomásgyakorlása miatt ellenezték olyan hevesen a Ferenc pápa kézjegyével ellátott, hírhedt Fiducia supplicans nevezetű dokumentumot, amely lehetővé tette a melegpárok „spontán” körülmények közötti megáldását.

A másik „sztárvendég” – amint már említettük – Jerry Pillay volt, a Dél-afrikai Egyesült Presbiteriánus Egyház (Uniting Presbyterian Church in Southern Africa, UPCSA) felszentelt lelkésze és teológusa, aki 2023 januárja óta az EVT főtitkári tisztségét tölti be. Az UPCSA evangéliumi szempontból legalábbis vitatható felekezet. Lényeges körülmény, hogy egy 2015-ös zsinati határozat értelmében az UPCSA lelkipásztorai saját lelkiismeretük alapján dönthetnek arról, részesítenek-e áldásban azonos nemű párokat, illetve támogatják-e az ilyen kapcsolatokat (jóllehet később a UPCSA-közgyűlés – ha úgy tetszik, zsinat – egy olyan indítványt támogatott, amely szerint a lelkészeket a felekezet nem jogosítja fel azonos nemű párok polgári uniójának megáldására).

Az ilyen esetekben nem pusztán „spontán”, liturgikus kereteken kívül adott áldásról van szó – ezek kiszolgáltatását tette lehetővé az előbb említett, Ferenc pápa jóváhagyásával kiadott Fiducia supplicans –, hanem azonos neműek „házasságkötéséről”. Ez az említett felekezetben nem tisztázott kérdés, korábban billegő állásponton voltak. Pillay 2026-ban maga is kijelentette, hogy az EVT az úgynevezett „peremről induló misszió” jegyében tudatosan bevonja projektjeibe az LGBTQIA+ közösségeket. Indoklása szerint fontos, hogy „biztonságos térben” folytassanak „párbeszédet”. (Amikor ezekkel a kifejezésekkel találkozunk, érdemes kigyulladnia bennünk annak a bizonyos piros lámpának!). Mindezek tükrében egyáltalán nem meglepő, hogy Pillay mire buzdított a konferencián: nem, nem az igazság melletti kiállásra, hanem az úton-útfélen hangoztatott „egységre”. A presbiteriánus lelkész így fogalmazott: „Keresztény hivatásunk lényege, hogy identitásunk Krisztusban van, nem különböző hitvallási identitásokban, bármilyen értékesek is legyenek azok számunkra.” Világos beszéd, magyarázat nélkül is értjük. (Mi úgy véljük, hogy hitvallási identitásunk nem kizárja, hanem szavatolja, illetve óvja a Krisztusban való identitásunkat.)

A Pannonhalmi Főapátságban megrendezett esemény meghívott vendégei között volt Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, valamint Berecz Júlia, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatalának külügyi osztályvezetője is. Ezt örömmel üdvözöljük. Méltánylandó és nagyvonalú gesztus római katolikus részről, hogy egy olyan konferenciára, amely több kifejezetten ellentmondásos személyt is felvonultatott, református meghívottak is érkezhettek. Fontos és örvendetes, hogy evangéliumi protestáns értékrendet képviselő személyek is jelen lehettek és felszólalhattak. Öröm az ürömben!

Ez volt úgymond a „feketeleves”. Most azonban következzen egy másik esemény, pontosabban egy kifejezetten pozitívan értékelendő megszólalás. Balog Zoltán, a Magyarországi Református Egyház Dunamelléki Egyházkerületének püspöke a Parókia portálon – amely az említett egyházkerület szócsöveként (is) szolgál – egy hosszabb, bizonyos értelemben számvetésnek is tekinthető írásában többek között így fogalmaz: „Egyházunk közvéleményének többsége és vezetése például együtt gondolja azt, hogy felül kell vizsgálnunk a progresszív ideológia által fogságba ejtett nemzetközi egyházi szervezetekben tagságunkat. Ez hitvallásos kérdés, mert a bibliai-keresztyén antropológia alapkérdéseit érinti, s lelkipásztoraink, presbitereink részéről komoly elvárás, hogy az egyházvezetés ebben határozottan foglaljon állást. Bízom benne, hogy világos lépéseket teszünk ezen a téren, s az egyházkormányzati ciklus utolsó zsinati ülésén a férfi és nő házasságának kérdésében eddig is kötelező szabályokat megerősítjük.”

A püspök úr megjegyzését értékelve mindenekelőtt üdvözlendő, hogy a pépesre csócsált kegyelmi ügy után végre egy legfelsőbb szintű egyházi vezető olyan kérdésben nyilatkozik meg, amely valóban érinti a református egyház teológiai arculatát. Többször írtunk már arról, hogy ezeket a „méhkasnak” számító témákat éppen azért övezi síri csend, mert érdemi megbolygatásuknak túl nagy ára volna: kemény és határozott döntéseket követelnének. És azokat mindig nehéz felvállalni.

A másik üdvözlendő körülmény, hogy a püspök úr írása nem pusztán semleges témafelvetés: a sorok között világosan kirajzolódik az általa képviselt irányvonal is. Évek óta mondjuk, írjuk és jelezzük, hogy az efféle, illetve hasonló szervezetekben való részvétel komoly veszélyforrást jelent a hivatalosan evangéliumi és hitvallásos irányvonalat képviselő Magyarországi Református Egyház számára.

Ennek oka lényegében ugyanaz, mint ami a római katolicizmus berkeiben is megfigyelhető: a nyugati egyháztestek – jóllehet számarányuk rohamosan csökken, ráadásul gyorsabban, mint kelet-európai testvér- és partneregyházaiké – jelentős anyagi bázisuk és politikai hátszelük folytán jóval nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, mint az evangéliumi tagegyházak. Így aztán, bármilyen kenetteljes teológiai „párbeszédről” legyen is szó, végső soron rendre az ő irányvonaluk érvényesül. Olyat pedig ritkán látni, hogy valamely egyházi vezető – félretéve az egyházdiplomáciai protokollt – egy ilyen alkalmon, legyen az konferencia, ülés vagy fórum, erélyesen rácsapna az asztalra, és bűnbánatra, megtérésre szólítaná fel az evangéliumi tanítástól elhajolt egyháztestek vezetőit. Úgy tűnik, ez ma már avítt bárdolatlanságnak, szalonképtelen durvaságnak számít.

Mi magunk is támogatjuk püspök úr és más egyházi vezetők felvetését. Az MRE-nek – és más hazai protestáns egyházaknak is – felül kell vizsgálnia részvételét minden olyan egyházi ernyőszervezetben, amely afféle „vegyesfelvágottként” saját berkein belül megtűri, sőt legitimálja és üdvözli a nyilvánvalóan eretnek nézeteket valló „egyházi” közösségeket, valamint a történelmi keresztyénséggel összeegyeztethetetlen álláspontjaikat „párbeszédképesnek” tekinti.

Alább álláspontunk egyfajta megerősítéseként közöljük Carl McIntire (1906-2022), egykori harcos antikommunista presbiteriánus-református lelkipásztor elgondolkodtató szavait. Írása kordokumentum, hiszen visszatekint az EVT létrejöttének történetére, valamint a Biblia tanításához ragaszkodó protestáns felekezetek ellenállására és ennek gyümölcseire. Ma is több ilyesféle határozott megszólalásra lenne szükség az óvatoskodás, a frusztráló mismásolás és a kínos hallgatás helyett.

*

Carl McIntire az ICCC történetéről

A 20. század végéhez közeledve érdemes röviden visszatekintenünk a magunk mögött hagyott évekre és évtizedekre. Így világossá válik, hogy az úgynevezett modernista-fundamentalista mozgalmak közötti vita – és ezt szó szerint kell értenünk – az egész 20. századot uralta. A magukat az „ökumené” képviselőinek valló keresztyének bejelentették, hogy 1948-ban Amszterdamban, Hollandiában találkoznak, azzal a céllal, hogy létrehozzák az Egyházak Világtanácsát – egy szervezetet, amely az ökumenikus mozgalmat hivatott képviselni. Az „ökumenikus” kifejezést tudatosan használták; céljuk valóban egy világegyház létrehozása volt.

Ezek a többé-kevésbé az ökumenizmus szellemét képviselő egyházi vezetők – akik elsősorban az egyesült államokbeli liberálisok befolyása alatt álltak – irányították ezt a folyamatot. Egy általuk szervezett, Skóciában tartott találkozón dolgozták ki az Egyházak Világtanácsa létrehozására vonatkozó végleges tervet.

Ez adott lendületet egy másik szervezet, a Keresztyén Egyházak Nemzetközi Tanácsa (ICCC; angolul: International Council of Christian Churches) kibontakozásának is, amelynek körvonalait először az észak-karolinai Charlotte-ban vázoltuk fel. E sorok írója éppen a charlotte-i Biblia Presbiteriánus Egyház rendezvényén tartott előadást. A helyi lap közölte az ökumenikus mozgalomról szóló előadásomat, s ezzel együtt az új szervezet létrehozásának gondolatát is.

A hegyekben épp szabadságát töltő Arie Kok úr, aki korábban kínai fogságban volt, majd szabadon engedése után pihenés céljából az Egyesült Államokba küldték, meglátta a hirdetést, és eljött a meghirdetett találkozóra. Felvázoltam, milyen lépésekre van szükség egy „fundamentalista”, vagyis bibliahű nemzetközi egyházi tanács létrehozásához, az EVT ellensúlyozására. Ekkor Kok úr bemutatkozott, és kifejezte abbéli szándékát, hogy csatlakozna az új csoportosuláshoz. Később ő lett az ICCC főtitkára.

A stratégia, hogy párhuzamosan mindig két tanács működjön, a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy a bibliahű tanács rendszerint az EVT rendezvényei köré szerveződött. E párhuzamos tanács létrehozása – és ezzel a két tanács egymás közvetlen közelében tartott ülésezése – kezdettől fogva hatékony megoldásnak bizonyult, mert szemléletesen demonstrálta a köztük fennálló ellentéteket. A stratégia azért volt sikeres, mert a sajtó nem számolhatott be az Egyházak Világtanácsáról anélkül, hogy ne szembesítette volna olvasóit az ICCC létezésével és ellenprogramjával is.

Az ökumenikus EVT végső célja tulajdonképpen mindig is egy világegyház létrehozása volt. Az ICCC ezzel szemben kezdettől fogva Jézus Krisztus személyes és látható visszatérését helyezte a középpontba. Az ICCC megjelenése nyomán világossá vált a keresztyénségen belüli hitehagyás, valamint a liberális irányzatoknak a világvallás létrehozására irányuló törekvése. Ez a két egymástól eltérő álláspont párhuzamosan létezett egymás mellett.

Az ICCC a világ különböző részein is megvetette a lábát, mindenütt helyi keresztyén egyházi tanácsokat hozva létre. E találkozókon a modernizmus, a hitetlenség, az ökumenizmus, valamint a Szentírás tévedhetetlensége és teljes igazsága szerepelt a napirenden. Az említett stratégia szükségképpen maga után vonta e kérdések tárgyalását. Így az ökumenikus mozgalomról sehol sem lehetett úgy beszélni, hogy az ember ne ütközött volna bele egy 20. századi, reformációs jellegű mozgalomba: az ICCC-be. Válaszul tudatosan Dr. McIntire személyét – személyemet – vették célba.

Az ökumenikus mozgalom és ez a reformációs mozgalom egy időben indult útjára. Az ICCC az EVT ülése előtt tartott tanácskozásán nyilatkozatot fogalmazott meg e két szervezettel kapcsolatban. Amikor elmentem az EVT ülésére, hogy tájékoztatásul átadjam nekik ezt a nyilatkozatot, nem voltak hajlandók átvenni. Akkoriban dr. W. A. Visser ’t Hooft volt az EVT titkára.

Azóta sok év telt el. Az EVT terveit és javaslatait illetően alig, vagy egyáltalán nem mozdult el pozitív irányba – leszámítva a liberalizmus felé tett további lépéseit. Ma már szinte az egész világ felosztható a két szervezet eltérő irányvonala mentén. Az ICCC tagegyházai és gyülekezetei továbbra is Krisztus személyes visszatérését hangsúlyozzák. Ez jelenti örömüket, s ha úgy tetszik: ez az evangéliumuk. Az ICCC elutasítja a javaslatokból kirajzolódó „szuper-világegyház” gondolatát, amelyről napjainkban egyre többet hallani. A fundamentalisták ezzel kapcsolatos kifogásaikat világosan és egyértelműen fogalmazzák meg.

Soha nem volt még ilyen nagy jelentősége a Szentírásnak, mint a modernizmus, a liberalizmus és az ökumenizmus e sötét óráiban. A Biblia mindezt leleplezi. Krisztus eljön. A korszak jelei az elragadtatás közelségére utalnak. Azok a keresztyének, akik a Bibliát egyedüli, legfelsőbb tekintélyüknek vallják, képesek olvasni az idők jeleit. A Krisztusban elhunytak támadnak fel először, mi pedig, akik élünk és megmaradunk, elragadtatunk, hogy az Úr elé menjünk a levegőbe; és így mindenkor az Úrral leszünk – ahogyan a Szentírás mondja.

Fordította: Márkus Tamás András
Forrás: https://iccc-churches.org/articles/carl-mcintire-on-iccc-history/