Egy 50 éve Montreálban élő nyugdíjas lelkész magvas gondolatai
„Kiderült, hogy semmi se választott el bennünket…mert minket nem a víz köt össze, hanem a vér!” – Szabó Péter bácsi
Idén nyár végén az egyesült államokbeli utunk lezárásaként, hazarepülésünk előtt Isten kegyelméből eltölthettünk feleségemmel egy hétvégét a hatalmas, kanadai Québec állam déli pereméhez közeli településen, a méltán híres, francia jellegű Montréál városában. Utunk korábbi állomásain – pl. New York city vagy Toronto – rendre felkerestük a helyi magyar baptista gyülekezeteket, de mivel itt nem találtunk ilyet, szélesebb testvéri körben néztünk befogadó szállásadót. Így jutottunk el a helyi magyar presbiteriánus lelkészhez és kedves feleségéhez. Péter bácsi és Éva néni szívélyes vendéglátása örök emlék marad.
A náluk töltött pár nap alatt kérdeztem – bár igazából nem is kellett kérdezni:) – hosszú és tartalmas életéről, szolgálatáról. Azt gondolom, azt remélem, és azért imádkoztam, hogy számunkra fiatalabb lelkipásztorok, teológusok vagy bármilyen érdeklődő számára az elhangzott, évtizedek alatt sok nehézség által is megérlelt bölcs gondolatok épülésünkre váljanak, tanulságul szolgáljanak, a kortársaknak pedig minimum érdekesek legyenek. Fogadják szeretettel a kedves olvasók a most következő interjút – a Magyarországon keresztyén körökben jól ismert Szabó Dani bácsi testvérével, öccsével, Szabó Péter, nyugalmazott presbiteriánus lelkipásztorral, hét gyermekes édesapával és számos unoka boldog nagypapájával (borítókép) készült beszélgetést.
***
Tóth Krisztián: Örülök neki, hogy sok-mindenről tudunk majd beszélgetni! A Baptista 500 emlékév kapcsán hadd kérdezzek először egy Péter bácsihoz igen közel álló hittestvérünkről, nevezetesen a néhai Cserepka János bácsi baptista misszionáriusról és Margitkáról (feleségéről)! Úgy tudom, személyesen ismerte a több, mint 100 éve született, gazdag életutat bejárt lelkipásztort.
Szabó Péter: Az Eszközkül a Teremtő kezében című könyvet majd oda fogjuk adni, azt olvassátok el, nagyon jó! Tovább is lehet adni…
…Önmagában véve az, hogy ők bekerültek a misszióba, ennek is megvan a maga története. János a református Molnár Mária ihletésére vagy kapcsán kapta a hivatást. János a Baptista Teológia mellett vasárnaponként a budapesti szabadságtéri gyülekezetbe járt, oda járt tanulni igahirdetést Viktor Jánosprofesszortól, aki a Református Teológián tanított szisztematika teológiát (dogmatikát és etikát). Később fiának Viktor Istvánnak a felesége lett a testvérem. Nekik volt vagy 17 gyermekük!
Ami pedig Margitkát illeti azt mondhatom, hogy én egy ilyen kapacitású orvossal még nem találkoztam! Vizsgázott Boliviára, későbbiekben pedig British Columbiára. Van két adoptált gyermekük, úgy nevelték őket minden tekintetben, mint egy orvos-lelkész házaspár gyerekei. A gének viszont a szülőktől jönnek…
Szóval ez van ővelük. Milyen kávét szeretnétek? Mi többnyire a keresztyén kávét isszuk!
T. K.: Köszönjük szépen! Az milyen? Megkóstoljuk a „keresztyén kávét”.
Sz. P.: Az a „porból lettünk…”!
T. K.: Visszatérve még egy szó erejéig; Cserepka bácsit hol tetszett megismerni? Illetve ők hogyan ismerkedtek meg, mármint János és Margit?
Sz. P.: Én itt Kanadában.Az úgy volt, hogy 38 éves kora ellenére szerelmes lett (amit már olyankor azt mondják, hogy „ki kéne nőni”). Szerelmes lett, méghozzá úgy, hogy Erdélyben tartott baptisták számára együttlétet és aztán a záró imádságnál valaki úgy imádkozott, hogy János nem merte kinyitni a szemét, mert az életében nem hallott ennyire érett imádságot fiatal női hangtól. Margit vagy 14 évvel fiatalabb volt nála.
T. K.: Mint az én apai nagyanyám – Kovács Jolán – és férje – Tóth József – között 15 év volt! Mert hát ugye beleszólt nagyapám nősülési szándékaiba a II. világháború…
Sz. P.: Ha fordítva van, hogy 15 évvel idősebb a feleség, mint a férj, az már egy rázósabbdolog!Mifelénk Borsodban azt mondták, hogy amikor egy fiatal fiú megszeret és elvesz egy fiatal lányt az minden bizonnyal egy Istentől való kapcsolat. Amikor viszont egy öreg ember vesz el egy fiatal lányt, az már nagyon-nagyon a testtől való! És ha egy öreg asszony „vesz el” egy fiatal(abb) fiút, az már biztos, hogy az ördögtől való. Ebben van valami paraszti, józan megállapítás. Itten Kanadában is volt nem is olyan túl régen, néhány évvel ezelőtt egy olyan botrány, ahol a tanítőnő a 15 éves diákjával összekeveredett. A tanítónő kezdeményezte! Szóval ebből ennyit. Mindenesetre úgy látszik, hogy igaz volt a szerelem, mert János nem bírt szabadulni a gondolattól. Aztán volt ottan neki egy idősebb házaspár ismerőse, akinél sokszor megpihent, megaludt. Azoknak elrebegte a szíve domborodását. Mondták neki, hogy hát János ezen neked kell keresztül menni! Végülis aztán János megkereste a négyszemközti beszélgetést. Margitkának az édesapja is prédikátor volt Erdélyben, méghozzá sokszor börtönt járt meg.
T. K.: Őt hogy hívták?
Sz. P.: Te, így 82 éves korbannagyon nehezen jönnek az emlékek. A gyerekkori emlékek egy karnyújtásnyira vannak, de a későbbiek már nehezebben jönnek.
T. K.: Majd beszélgethetünk a gyerekkoriakról is! Sokminden érdekel. Akkor Cserepka bácsi visszament Erdélybe és kifejezte, hogy tetszik neki a hölgy?
Sz. P.: Visszajárt és azt mondta, hogy ő a lelkiek alapján mozdult meg, de neki van egy más szerelme – mondta meg becsületesen Margitkának! Margitka aztán rákérdezett, hogy ki az a másik szerelem és hogy ez a kettő össze fog e kapcsolódni. János mondta, hogy Jézus és a misszió! Ő külmissziói hivatást kapott az Úrtól, egyelőre nem tudnak mozdulni Magyarországról. Már 13 éves korától tudta, hogy világmisszióba szeretne menni. Attól kezdve, hogy ő megtért. Az se volt egy mindennapi dolog, ahogy ő megtért. Egy tisztára vad, katolikus községben élt és az apja egy köztiszteletben álló katolikus ember volt…
T. K.: Hogyan alakult tovább a fiatalok kapcsolata?
Sz. P.: Szóval az imaközösség után, ami márciusban volt, kimentek a napfényes udvarra, ahol Jánosnak az első mondata az volt, hogy a testvérnő esetleg meg fog fázni. Ez volt Margitka.
T.K.: Mondja egy orvosjelöltnek!
Sz.P.: Ő akkor már kész volt az orvosival, Nagyváradon végzett orvosi egyetemet. Végül is, amikor megtörtént a hivatalos szerelmi vallomás, akkor János megmondta, hogy kedves testvérnő, ha nekem Isten lehetőséget ad a misszióra, akkor én megyek a misszióba! Ami nem a civilizált világ. Tehát döntse el, hogy a kész e egy ilyen útra. Margitka később azt mondta nekem, hogy majd megszakadt a szíve. Nagyon közel voltam hozzájuk!
T. K.: Nem számított rá, hogy valaki olyan kéri meg a kezét, aki el akar menni messzire.
Sz. P.: Az édesapja volt a nagy ideálja Margitkának, úgyhogy maguk között úgy is hívta Jánost, hogy „kisapa”. De azt hiszem, hogy Margitka hajlandó lett volna Jánossal a holdra is elmenni. Holdutazás nem lett belőle, de honeymoon igen!
T. K.: Merre mentek nászútra?
Sz. P.: Sehova se! János hazavitte feleségét a pesterzsébeti gyülekezetbe, ahol először az ott lévő nők megállapították, hogy hát ennél szebbet is kaphatott volna… Ezt úgy szólták el, hogy lehetőleg Margitka is hallja. Azt kell, hogy mondjam neked, hogy sajnos vannak dolgok, amit még a baptizmus sem old meg…
T. K.: Tudjuk mi ezt, igen…és akkor hány évet éltek még ők Magyarországon, mielőtt elindultak a nagy útra?
Sz. P.: Jóformán évről nem is beszélhetünk, mert jött az ’56-os forradalom. Ezt ő megmondta a gyülekezetnek, hogy kérem, nekem az alaphivatásom a külmisszió és én most megyek oda. Teljesen becsületes dolog volt, dehát már korábban megpróbálták volna kicsempészni Jánost, de ő azt mondta, hogy én nem szökök, mert Isten engem nem áld(hat) meg ha én törvénytelen utat választok. Ebben Jánosnak tökéletesen igaza volt. Amikor megérkeztem Bécsbe és lejelentkeztek a rendőrségnél, akkor mondták, hogy ugye akkor magukat, mint keresztyén hívőket a kommunizmusban üldözték. Erre János azt mondta, hogy mi nem ezért jöttünk, hanem a külmisszió miatt. Majdnem visszadobták őket! Ott mindenki üldözésről beszélt. Szóval így kerültek aztán ide Kanadába ki. Az volt a nehéz 40 felé közelítve, hogy először megtanulni neki angolul, aztán pedig megtanulni spanyolul. A spanyolt az angolból tanulta, amit szintén nem tökéletesen beszélt. Nagyon nagyon sokat kínlódott a nyelvvel, de ezt az Úr Lelke, valahogy csodálatosan áthidalta, hogy mindenki azért nagyon szerette őt hallgatni!
T. K.: …megkapta a nyelveken szólás ajándékát?:)
Sz. P.: Majdnem, hogy ezt lehet mondani. Őneki nagyon nehéz volt a spanyol és mégis mindenki annyira sereglett hozzá – olyan lelkületet árasztott. Gyermekek is, felnőttek is szerették. Margitka sokkal gyorsabban tanult.
T. K.: Hova érkeztek az újvilágba? Hol kezdett újra – lelkészként?
Sz. P.: Egy nagyon erőtlen állapotban lévő baptista gyülekezetben kezdtek el szolgálni, Torontóban. Jánosnak nagyon jó látása volt a dolgokban, mert megvettek Torontótól északra egy darabka farmot (az lett a későbbi Ráma-tábor). Elkezdődtek az evangelizációk, a pihenés meg minden és a gyülekezet is fejlődött, de ők beadták a jelentkezést, hogy mennének misszióba. Ehhez meg kellett először kapni a kanadai állampolgárságot és ez abban az időben 5 év volt! (most már csak 3) Közben az idő Jánosék felett is telt és 40 év fölött nem nagyon visznek misszionáriusokat más éghajlat alá.
T. K.: Megkapta a kanadai állampolgárságot.
Sz. P.: Akkor megmondják neki, hogy kérem túl vagy negyvenen, nem vesszük fel. Igen ám, csakhogy a missziós szervezetnek kapcsolata volt János egyik volt professzorával, aki ezt megtudta, bement és azt mondta, hogy kérem, ha én egyetlen embert merek ajánlani a misszióra, az Cserepka János. Namost ennek a professzornak akkor már jó neve volt itten Amerikában. Ilyen formán hát keresztül mentek a dolgok. Először nekik el kellett menni a misszióiskolába, meg kellett ismerkedni a kultúrával, nyelvvel, Margitkának az ottani orvosi specialitásokkal.
T. K.: Az „ottani” az mit jelent? Merthogy ők amikor már itt voltak Kanadában, tisztán látták, hogy Bolívia, vagy ők csak annyit tudtak, hogy Dél-Amerika?
Sz. P.: Ők csak annyit tudtak, hogy külmisszió.
T. K.: Tehát teljesen rábízták magukat a missziói társaságra meg Istenre, hogy hova fognak kerülni?
Sz. P.: Utána aztán közölték velük, hogy kérem ott van hely és oda küldenénk benneteket.Újabb két év tanulást jelentett, nyelvi kondicionálást. Én ’70-ben jöttem ki és ’71-ben februárjában kerültem Torontóba társlelkésznek és ’72-ben kerültem ide ősszel, másfél év múlva. Akkor még Jánossal nem is találkoztam, hanem csak hallottam a hívő reformátusoktól. Ő már akkor kint volt délen, de vissza kellett jönniük valamelyik gyerek egészségügyi állapota miatt és akkor hát én „odatolakodtam”, hogy én leszek a sofőrje. Tudja az ember, hogy hova dörgölőzzön! Szóval valahogy összetalálkoztunk azután, hogy megérkezett és én rögtön ajánlkoztam neki, Margitkának, hogy ha elfogadja addig amíg itt van, szeretnék segíteni.
T. K.: Utazás közben lehet sokat beszélgetni!
Sz. P.: Pontosan erről van szó!Margitka a sok beszélgetés után azzal ment vissza Jánoshoz, hogy találkoztam valakivel, aki lelkileg készen van az Úr szolgálatára. Kiderült, hogy semmi se választott el bennünket! Víz, nem víz: ez nem ügy. Annyira nem ügy, hogy itt Montréálban van egy angol nyelvű baptista gyülekezet, ahol a lelkipásztor nagyon jó barátom és a korábbi években a szabadságom alatt oda mentem templomba. Aztán amikor megláttott, hogy ott vagyok, rögtön felszólított, hogy vagy egy nyitó imádságot, egy köszöntést, egy záróimádságot, vagy egy áldást mondjak. Egy alkalommal aztán mondtam a gyülekezetnek, hogy minden bizonnyal némelyekben fölvetődik a kérdés, hogy egy presbiteriánus lelkész mit keres itt a baptista gyülekezetben, méghozzá úgy, hogy felkérik szolgálatra. Megmondom nektek a titkot: mert minket nem a víz köt össze, hanem a vér! De ez valóban így is van.
T.K.: Ez a mondás, hogy „nem a víz köt össze, hanem a vér”, a baptista Cserepka János bácsival is így volt?
Sz.P.: Igen! Nézd, az Isten népe felismeri egymást általában nagyon hamar, szinte az első percekben, mert az a Lélek, ami által az Úr megfogott bennünket és a másikban is az van, ezek felismerik egymást!
T.K.: A ’70-es években azon gondolkodom, hogy nem volt könnyű azért kommunikálni, nem? Mert ugye manapság felhívjuk egymást, vagy írunk egy e-mailt, de abban az időben Bolíviából Kanadába hogyan lehetett beszélni?
Sz.P.: Sehogy se, dehát azért egy-egy levelet váltottunk, jóllehet engem nem fognak besorolni a keresztyén egyház nagy levélírói közé, ez egyszer már biztos. De azért a kapcsolat megvolt. Tudtunk arról, hogy ők is ott milyen körülmények között vannak. Amikor János visszakerült szabadságra, akkor én rögtön hívtam, hogy szolgáljon a gyülekezetemben. Ekkor találkoztunk először 70-valahányban. Először Margitkával, utána velük (többiek).
T.K.: Térjünk vissza kicsit a kinti életre, milyen volt?!
Sz.P.: Gondoljátok meg, hogy a gyerekeket be kellett íratni egy missziói iskolába. Ahhoz, hogy egy hónapban egyszer meglátogassák őket, ahhoz át kellett menni egy ötezer méter magas hegyen! Úgy, hogy a hegyoldalban a szerpentin csak egy nyomtávos volt. Tehát pl. hétfőn lehetett menni Cochabamba-ból La Paz-ba, kedden lehetett menni La Paz-ból Cochabamba-ba. De amikor a tetőn voltak, akkor a körmük alól meg az orrukból csöpögött a vér, mert a belső nyomás nagyobb volt, mint a külső légnyomás! Szóval ez egy olyan extra teher volt rajtuk, amit nem gondolom ma sem, hogy Isten nekik szánt volna a gyermektelenséggel. Én nem vádolom Margitkát, csak azt tudom, hogy a fiúkkal kevesebb baj volt, de az sem volt gond nélküli. A Barnuska ő támogat bolíviai missziókat, időnként el is jár oda, de itt laknak Kanadában.
T.K.: Mi volt a helyzet a többi helybéli gyerekkel?
Sz.P.: Cserepka János bácsi úgy hívta őket, hogy „Isten barna aranya”. Kintlétük során menet közben próbálták átgondolni ez mit jelent. Margitka egy civilizált világba született, még akkor is ha az Románia volt. De azért ottan volt villany és volt folyóvíz, legalább is akkor, amikor ő orvos lett ott. Amikor átkerült Magyarországra, ott is volt villany és ott is volt folyóvíz. Aztán Torontóban az égvilágon minden, az akkori körülmények között. Bolíviában a kezdet kezdetén függőágyban aludtak, de úgy hogy ott volt náluk a pisztoly és a machete (bozótvágó kés/kard). Mert hogyha éjszaka el kellett menni wc-re (nem volt angol wc), akkor a másik kísérte. A pisztoly nem ért semmit az óriáskígyó ellen, a machete nem ért semmit sem a jaguár ellen! Még hogyha nem is lőtte le a jaguárt, a durranás elrémítette onnan. Nagyon érdekes az életrajzi könyvük nem is lehet letenni. Nekem lehet, hogy tízszer kell majd elolvasni!
T.K.: Életük végéig ott éltek ezen a trópusi vidéken?
Sz.P.: Margit végül Kelowna-ban (Kanada) élt. Ez British Columbia tartományban van, ahol mostanában a nagy tüzekről beszélnek. Ő kapott a tüdejére a dzsungelben a trópusokon egy olyan „penészt”, hogy az megölte volna őt. Amikor visszajöttek ide, hogy gyógyíttassák, először azt hitték, hogy rák, vagy mindenféle más, aztán felfedezték, hogy ez egy „penész”. Ez egy tüdő-fertőzés, ami egyfajta gombásodás. Tulajdonképpen soha nem tudták meggyógyítani, csak a kelowna-i éghajlat, ami egy kiegyensúlyozottabb, négy évszakos és száraz, ottan nem fejlődött tovább és kontrollban volt. A száraz éghajlat azon segít.
T.K.: Érthető sajnos, hisz ők nagy páratartalmú éghajlaton éltek.
Sz.P.: Kint meglátták, hogy Kelowna-nak van a legjobb meleg és száraz éghajlata és ott telepedtek le. Ott ő praktizált is, mint orvosnő! Csak először nem akarták bevenni. Egy kínai orvos helyettesnek bevette, amikor szabadságon volt. A páciensektől visszahallotta, hogy mit csinált Margitka. Ez az orvos javasolta aztán be a british columbia-i orvosi kollégiumnak. Aztán jött az ismeretség, kapcsolat és a végén a főnök nyilatkozott, hogy az életünk hatalmas nagy hibáját csináltuk, hogy rögtön nem vettük be! Ebben az időszakban tett majd Margitka idősgondozási szakterületen vizsgát és azon a vonalon dolgozott.
T.K.: Véglegesen visszatelepültek Kanadába?
Sz.P.: Azt kijelentették, hogy ő már nem tud visszamenni a misszió-mezőre. Nekik ez egy kicsit fájt, hogy nem mehettek vissza: 15 évet töltöttek misszióban, több terminusban (3 turnus). Ötévenként volt egy ilyen úgynevezett gyűjtési év, amikor körbe jártak és a misszióra gyűjtöttek, meg beszámoltak róla. Majdnem mindig, amikor visszajöttek valami borzalmas nehézségen mentek át. Hol autóbaleset, hol egyéb súlyos dolgok… és akkor hosszabb ideig itt kellett lenniük. Szóval a 15 év asszem, hogy 25 évre is kiterjedt!
Épített egy korházat – először olyat, ahol nem volt villany. Olyan szépen van leírva, hogy Isten küldött British Columbia-ból egy magyar mérnököt, hogy látogassa meg őket. Később kiderült, hogy ez a személy az egyetemen eletktro-szakon professzor. Amikor ott volt ez a mérnök, akkor részt vett bizonyos rendeléseken és kérdezte Margitkát, hogy és akkor hogyha sötétedik, akkor hogyan operál. Azt mondta, hogy petróleumlámpa mellett a férjem vagy valaki ápolónő tartja.
T.K.: Mit tett az illető – gondolom segített valahogy?!
Sz.P.: Visszajött ide és összeszedett mindent. Egy évig dolgozott, megtervezte az egészet és minden hozzávalóval egy év múlva visszament. Egy erőművet csinált a folyón és azzal az elektromossággal „feláramozta” az egész korházat! Egyszercsak meggyulladt a villany az őserdőben! Azért aztán menetközben hamar odakerült egy angol generátor is. Ez a mérnök most halt meg – öregemberként. Nemrég hallottuk a hírt.
T.K.: A kórház mellet volt más létesítménye is a missziós központnak?
Sz.P.: Ott azóta már sokminden más épület is lett. Nagyon kifejlődött – ma már nem is az őserdő közepe azóta, kivagdosták a fákat és így tovább! Az ő ottlétük alatt is épültek a környéken ilyen kis missziói állomások. Azt hiszem tán 8 is lett abból, ahol ők voltak. Kimentek különböző emberek és ők is missziói állomásokat kezdtek különböző területeken. Barni (fiuk) inkább koncentrál arra a missziórészre, amit az apja kezdett el.
T.K.: Volt még valami különleges kalandjuk Bolíviában?
Sz.P.: Egy olyan törzshöz is bementek, ahol fehér ember még nem járt! Úgy hívták ezt az „unreached” törzset, hogy „júrák” (Yura). Ott is megtérések voltak, és most már a júrák között is van templom.
T.K.: Péter bácsi nem tervezte őket meglátogatni?
Sz.P.: Egészségügyi okok miatt kellett visszajönniük – méghozzá nagyon hirtelen. Már megvolt mindenem, én már mentem volna le hozzájuk. Oltások, minden az égvilágon. Jött egy távirat, hogy „Margitka halálos beteg, ne gyere!”.
T.K.: Sajnálom! Akkor Péter bácsi „majdnem” eljutott Bolíviába. Hát ez csalódás volt – gondolom.
Sz.P.: Nézd, én már akkor is azon az úton voltam, hogy Isten nem csinál hibát. Manapság is ez a jelszavam.
Csodálatos emberek voltak – kapcsolódott be Éva néni is – és nagyon hálásak vagyunk Istennek, hogy mi ismerhettük őket! Elég közelről is: itt is szolgáltak a mi gyülekezetünkben többször, Margitka is. Ő sose ment fel a szószékre, mindig emlékszem, hogy csak ott a szószék előtt állt. Valahogy úgy érezte, hogy ő nem lelkipásztor, pedig ugyanúgy beszélt, mint egy végzett lelkipásztor. Csodálatos előadásai voltak!
→ FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…
Így összegezte visszaemlékezését Cserepkáékra a Szabó házaspár. Hálásak vagyunk érte! A beszélgetés folyamán egy-egy mondat erejéig néha Éva néni is bekapcsolódott. Magától, vagy Péter bácsi kérésére, amikor esetleg nem emlékezett pontosan valamire. Petrik Károly könyve és beszámolói is sokat segítettek a visszaemlékezésben.
Margit néni 2020-ban hunyt el 90 éves korában, János bácsi életének utolsó évében, 1998-ban az Úr kegyelméből még egyszer hazalátogatott Magyarországra és Erdélybe, de a gyógyíthatatlan rák nem kerülte el (1999†). Pécsett (alábbi kép) azóta egy baptista középiskola névadója lett. Öröksége tovább él sok helyen – szerte a világon.
Búcsúzóul kaptam Péter bácsitól egy útravalót, ami egy angol nyelvű mondás: „If you dont USE IT, you lose it”! Ezt megfogadva, ennek eleget téve készült el ennek az interjú cikknek is a leirata. Bízom benne áldásul szolgál(t) barátjának János életének személyes bemutatás az olvasóknak. Mindenért Istené a hála dicsőség: SDG!
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
