Egy 50 éve Montreálban élő nyugdíjas lelkész magvas gondolatai #2

„…most ott tartunk, hogy kezd a lelkiismerete ébredni a múlt felől a rendszernek.”

→ ELŐZŐ RÉSZ FOLYTATÁSA:

Tóth Krisztián: Érdekes, hogy ha jól hallottam, a múlt rendszerben máshogy állt hozzá az egyházügyi hivatal a nagyegyházakhoz, meg a kisebbekhez?  

Szabó Péter: Az volt a cél, hogy a nagyegyházakat elvilágiasítsák, amennyire csak lehet és beállítsák a saját maguk politikai programjába. Namost, ebben nem volt félelmet keltő egy méreteiben lényegesen kisebb hívő közösség a baptista közösség vagy a szabadkeresztyén közösség. Úgyhogy ők szabadon adhattak ki énekeskönyvet. Reformátusoknál ez elég nehézkesen ment. Nézd, keresztülmentünk ezen az időszakon is és mondhatnám neked azt, hogy a hívő lelkipásztorok abban voltak, hogy a népegyházból hogyan lehet munkálni a hitvalló egyházat. A probléma ott van, hogy nem tudjuk újjászülni az embereket, de ti se! Még a hívő családból elindultak, ha az Úr nem szenteli meg őket, nem fognak megtérni. Tanultak gyerekkorukban rengeteg igét, hallottak nagyon-nagyon sok mindent… Azt kell, hogy mondjam, hogy a hívő lelkész családokban lévő gyerekeknek egy nagy problémája, hogy úgy érzik, hogy mindent „lenyomtak a torkukon”. Nehezebben térnek meg, mint egy pl. részeges családból. Dehát nekem is nehéz volt megtanulnom azt, hogy az egyház az Úré. Akárhány darabra szakad széjjel a kicsi közösségek azért indultak életre, mert a nagy közösségben éhen maradtak és kiszorították őket – a hívőket. Nem véletlen. A nagyközösségek lelki mércéje, hogy nem tudták a lelküket megelégíteni. Most már, hogy úgy mondjam, az én számomra nem mond semmit sem egy felekezet neve. Ne csodálkozz rajta, hogy nem mérték a felekezeti név! Hát így vagyunk.

T. K.: Ámen! Az Úr ügye a felekezeti határokon átível. Örömmel hallom, hogy a kinti magyarság összetartott. Hívták meg Péter bácsit többször is?

Sz. P.: A kelowna-i baptista gyülekezetben sokszor prédikáltam. Nem akartam őket reformátussá tenni, ők se akartak baptistává tenni, hanem a megtérésre hívtam. Az Úr Jézushoz, nem az egyházhoz és nem a felekezethez… Én azt tudom, hogy engem a torontói baptisták egy fél év után: „hát mi meghínánk a testvért prédikátornak, csak egy baj van…” – mondták. Öreg baptisták voltak, kicsit régiesen beszéltek. Na akkor tudtam, hogy mi az az egy baj; hogy nem vagyok bemerítkezve. Ez meg egy elég rövidtávú gondolkozás, hogy most a víztől vagyok baptista, vagy a megtéréstől vagyok…?!

T. K.: Mindkettőtől!:)

Sz. P.: Na hát én aztán azt mondtam, hogy beszéljenek majd négyszemközt a feleségemmel, mert ő egy bajnál többet is tud mondani!:)

T. K.: Milyen tanulságokat, tapasztalatokat tudna még megosztani…

Sz. P.: A mi időnkben minden évben részt kellett venni, mi úgy hívtuk, hogy „fejtágító”-n. Még otthon Magyarországon, Tahiban. Ezeken kötelező volt részt venni. Az esperes tartott egy előadást arról, hogy mit tanulhat a Magyarországi Református Egyház a szocialista államtól. Ez 1970-ben volt. A sablon beszédét elmondta, utána jöttek a hivatalos hozzászólók: „nagytiszteletű esperes úr, én még ebben a témakörben ilyen kiemelkedő összefoglalást, mint amit esperes úr elmondott… mimindent tanultam, amit eddig nem is gondoltam volna, hogy az egyház az államtól tanulhat, nagyon hálásan köszönöm…” Talpnyalás, hogy mást ne mondjak. Amikor ezek vagy öten-hatan elmondták a maguk beszédét, én is jelentkeztem. Az esperes azt gondolta, hogy helyezkedek: „tessék Szabó Péter!” Mondom neki, hogy esperes úr, valóban így van, hogy nekünk mindenütt van tanulnivalóink és valamire szeretném felhívni a figyelmet én magam is. Nevezetesen ennek a politikai rendszernek volt egy nagyon szomorú kezdete, amikor nemzethű, magasan képzett állampolgárokat kinyomtak a pozíciójukból, börtönbe vetettek, üldözték őket, ezek közül sokan eltűntek nyomtalanul, akik felelősek voltak a nemzet felé és most ott tartunk, hogy kezd a lelkiismerete ébredni a múlt felől a rendszernek. Ahol még lehet az illetőt rehabilitálni, ott rehabilitálják, de van, ahol már csak egy dísztemetést lehet adni, mint Rajk László helyzetében. Kádár még élt, Rajknak az volt az utolsó mondata, hogy „becsaptál, János”! Neki ott kellett lenni, amikor Rajkot felakasztották. Ezek nem irigylésre méltó helyzetek.

T. K.: Mit mondott akkor még az esperes úrnak?

Sz. P.: …és hát mondom, amikor ilyennel vagyunk tele ugyanebben az időben komoly hívő, erkölcsileg tiszta életű és példaadó lelkipásztorokat üldözés alá vettek, megfosztottak a palástjuktól, közülünk némelyek eltűntek, ismét másokat áthelyeztek, hogy talajtalanokká legyenek – mondom – és miközben lassan-lassan az ateista államnak a lelkiismerete megszólal, az egyház az üldözött lelkipásztorok rehabilitálásáról nem szól egy szót se! Ez az első dolog, amit szeretnék mondani, hogy igen volna mit tanulnunk a hitetlenektől. A másik dolog, hogy az elmúlt hónapban éppen esperes úr írt egy cikket családtervezés kérdésében, akkor, amikor most már Magyarországon 4 millió abortusz volt és voltak falvak, ahol nem lehetett első elemit beindítani, és – mondom –, hogy ennek milyenfajta következményei vannak, erre most már kezd felfigyelni a társadalmi vezetés is. A társadalom bizonyos szempontból 3 részre osztható: a már dolgozni nem tudók, a dolgozók és a még dolgozni nem tudók – és ők nem születtek meg! Erre mostmár a párt is felfigyel. Az egészségügyi következményekről az orvosi kollégium beszél, az egész nemzeti összefüggésről az írószövetség beszél, a Református Egyház pedig nem nyilatkozott! Családtervezésről beszélnek ott, ahol arról kéne beszélni, hogy vállaljunk gyereket.

T. K.: Milyen fogadtatása volt a hozzászólásának?

Sz. P.: Ebből lett egy nagyon heves vita és csakugyan különösképpen megtapasztaltam, hogy Isten olyan szavakat adott a számba, amire az esperes nem tudott válaszolni. A végén elvesztette a fejét és elkezdett üvölteni 40 jelenlévő előtt.

T. K.: Mit mondott?

Sz. P.: Azt, hogy írd meg az esperesednek, hogy elküldtelek, és ha a közvetlen főnököd volnék, azonnal megfosztanálak a palástodtól! Ilyen teológiával eriggy el baptistának!

T. K.: Ezt szinte dicséretnek is lehet venni…:)

Sz. P.: Te, ahogy én mondtam neked, engem nem szédít meg semmi néven nevezett denominációnak a neve. Az számít, akik vállalták az Úrnak az útját! Azokat tartom példaképnek az Úr Jézus után, akik az Úrnak az útját járták.

Én aztán ezt meg is írtam az esperesemnek, aki bekért egy még részletesebbet. Lett belőle bírósági tárgyalás. De akkorra már a mi kapcsolatunk ott volt, hogy meg volt beszélve, hogy mikor esküszünk. Cseri Kálmánnál meg volt beszélve, hogy az időt tegye félre.

T. K.: Hol volt az esküvő, Pasaréten?

Sz.P.: Nem, Budahegyvidéken. Akkor Kálmán még ott segédlelkész volt. Most Bogárdi Szabó István – őt is ismerem nagyon jól, még jobban ismertem a szüleit.

T. K.: Van nálam egy magyar nyelvű Institutio, azt ő szerkesztette, majd megmutatom.

Sz. P.: Pécsi segédlelkész koromban sokszor jött le az anyja és motoron vittem a hívőkhöz az üldözéseknek az idején, hogy azokat lelkigondozza. Imre bácsi – az apjáról beszélek – a sárbogárdi, innen van a Bogárdi.

T. K.: Ő az ébredési időszak egyik fontos személye. Nagyon jó írásai vannak.

Sz. P.: Pontosan így van. Nézd az ébredési időszakban volt egy nagyon szomorú vonal. Hívő lelkipásztorok evangélizáció után „összekeveredtek” a lelkészfeleséggel. Ezek olyan erők, amin vagy az Úr Jézus Krisztus nevében kapok benne győzelmet, vagy ha a megindult szívdobbanás miatt nem hívom azonnal segítségül az Úr Jézust a bennem lakozó bűn ellen, akkor ez elsodor. Mert itt a démon, a bennem lakozó bűn és a hormonok egyszerre támadják le a személyiségemet! De akinek adatott minden hatalom…

T. K.: Én azt hallottam, hogy érdemes nagyon óvatosnak lenni, hogy valaki kivel imádkozunk kettesben mondjuk… vagy ki kit lelkigondoz (pl. férfi nőt: nem ideális)

Sz. P.: Nálunk feleségem végzi a lelkigondozást az asszonyokkal. De a tanítást én végzem.

T. K.: Jó munkamegosztás!

Sz. P.: Vannak nagyon rizikós vagy kemény helyzetek sajnos ebben a parányi gyülekezetben is. Nézd, a lelki beszélgetésre harmadikat nem hívhatsz az Úr Jézus Krisztuson kívül. Ebben a teológiai oktatás abszolút hiányos. Az orvostanhallgatóra ráhúznak egy zsebig érő fehér köpenyt (a korházban tudják, hogy akinél még nem térdig ér a köpeny az nem orvos). A tanár orvos, az azt mondja primitív a betegnek, hogy itt van egy másik kollegám, és ő is meg fogja hallgatni, hogy pontosan mi a panasz. Az illető, ha intelligens valaki, akkor azt mondja, hogy ne haragudjon meg de olyan tipikus tüdő szörcsögése van, itt van ez a beosztott diák, engedje meg, hogy meghallgassa a tüdejét. Namost ezt az orvosi vonalon mindenütt megcsinálhatod, hogy fehér köpenyben egy sztetoszkóppal a nyakában ott van az orvostanhallgató.

T. K.: Hogyan néz ki ez a példa a lelkészi gyakorlatban? 

Sz. P.:  Pécsen az esperesem azt mondta, hogy menj el ehhez és ehhez, vigyél úrvacsorát, 90 éven felül volt a néni, én nem tudom, ti hogy csináljátok, én ilyenkor kezdek egy „casual” beszélgetéssel, hogy hogy tetszik lenni, fáj e valamije, orvos mit mondott, hány fajta gyógyszert tetszik szedni és így tovább… és akkor utána, na hát én azért jöttem mert úrvacsorát hoztam, mert tetszett kérni, meg van valami olyan különleges hálát adni valója a közelmúltban, amit most mondjunk el az Úrnak… Utána megkérdezem, hogy van e valami ami nyugtalanítja, amit most „gyónjunk meg” az Úrnak és kérjünk bocsánatot az úrvacsora osztás előtt… Ennél tovább nem mehetsz.

T. K.: Mit lehet még tenni, mondani?

Sz. P.: Még hogyha az illető hajlandó, végigmehetsz a Tízparancsolat lelki rálátásában, hogy „az Úr volt az első”? Nem egy materializálódott dolog vált az Istenemmé? Megbecsültem az Úrnak a napját? Olyan módon szóltam az Úrnak a nevéről, hogy azt érezzék meg mások, hogy Őt hódolom és tisztelem? Nem terhel valami fiatal koromból a szülők iránt, amikor minden „normális” fiatal lázad a szülő ellen? Szóval így végigmehetsz. De ezt nem tudod mindenütt megcsinálni. Ha lezárja a beszélgetésnek ezt a vonalát, hogy „nem, nem, nem kedveském én már kész vagyok”, akkor ennyi. Egyszer telefonál a család, hogy a mama nagyon rosszul van, nagyon furcsákat kiabál. Én mentem ahogy bírtam és arra léptem be, hogy „gyilkos vagyok, gyilkos vagyok”! Erre minket a Teológián nem készítettek fel.

T. K.: Minket sem…

Sz. P.:  Annyit kértem a családtól, hogy hagyjanak már magunkra. Szerencsétlen asszony dobódott az ágyban kerestül-kasul. Sikoltva mondta, de nem értettem pontosan, hogy 11 vagy 14 gyereket ölt meg a méhében és most jönnek a gyerekek és mentsem meg.

T. K.: A bűntudat előjött belőle.

Sz. P.: Mindenkiből előjön! Mindenkiben előjön! Kiváltképpen az ilyen élet-halál mezsgyéjén, ahol szembe kell néznem azzal, hogy akarom, nem akarom, Isten elé megyek. Egy dolgot viszünk innen magunkkal a földről: egy DVD-t, ahol az életünk van rögzítve, sztereo felvevővel, két lencsés, 3D-s képrögzítéssel, de nem úgy ahogy én szeretném bemutatni magamat, hanem úgy, ahogy valóságosan történt. És ott csak sikoltozni valóm van. Minél közelebb fogod megismerni az Urat, mint a szolgája, annál jobban rá fogsz döbbenni, hogy Uram, mit keresek én a Te szolgálatodban! Hogy van ez, hogy Te tudtad, hogy én ki vagyok, mi van a hátam mögött és mennyi erőtlenségem van a jelenben és mégis hívtál!

T. K.: Ezt látom a puritánoknál meg a reformátoroknál is…

„A legszabadabb ember az, aki az Úrnak adta magát.” Szabó Péter bácsi