A protestáns ortodoxia jellemzése, tartalmi és módszertani sajátosságai, mai relevanciája (beszélgetés Szabó László református lelkésszel)

– Márkus Tamás András református lelkipásztor kérdezte Szabó László, református lelkipásztort a protestáns ortodoxiáról –

Márkus Tamás András: Mit jelent az a kifejezés, hogy „protestáns ortodoxia?”

Szabó László: Az ortodoxia kapcsán mi juthat eszünkbe? Kívül mesébe illő színű hagymakupola, belül sejtelmes félhomály, bibliai személyeket és szenteket ábrázoló ikonosztáz, hosszú szakállú pap, valamint másfél évezred óta változatlan liturgia. Lelki szemeink előtt rendszerint ezek a képek jelennek meg az ortodoxia szó hallatán. További kulcsszavak a történelem szerelmesei számára: 1054, IX. Leó pápa, I. Mihály konstantinápolyi pátriárka, kiátkozás, nagy egyházszakadás, keleti kereszténység.

Ortodoxiának nevezzük ugyanakkor a protestáns – azon belül pedig elsősorban a református és az evangélikus – teológiatörténetnek azt a szakaszát is, amely a reformáció megszilárdulását követően alakult ki, és a felvilágosodás térhódításával ért véget. Mi most ebben az értelemben beszélgetünk az ortodoxiáról.

M.T.A.: Mettől meddig tartott ez az időszak?

Sz. L.: A református ortodoxia korábban kezdődött és tovább tartott, mint az evangélikus ortodoxia. Az előbbi 1560-1790, az utóbbi 1580-1730 között virágzott. Ezek a dátumok természetesen hozzávetőlegesek, hiszen a gondolkodás történetében a legritkább esetekben lehet csak éles határvonalakat húzni.

M.T.A.: Milyen kapcsolatban áll egymással a reformáció és az ortodoxia?

Sz. L.: A reformáció és az ortodoxia közötti kapcsolat mibenlétét a kutatók különbözőképpen ítélik meg. Három elmélet vált meghatározóvá. A folytonosság elmélete szerint az ortodoxia a reformáció során lefektetett alapokat megtartotta, célját a már elfogadott és a hitvallásokban rögzített tanítások rendszerezésében, valamint elmélyítésében határozta meg. A törés elmélete szerint az ortodoxia időszakában újjáéledő skolasztikus módszertan kihatott a tartalomra is, néhol csupán hangsúlyeltolódást okozott, máshol azonban a korábbi tanításokkal összeegyeztethetetlen eredményekre vezetett. A törés és folytonosság elmélete szerint a módszertan – a katolikus egyházzal szemben folytatott polémia, a protestáns felekezetek egymástól való elkülönülésének folyamata, valamint a lelkészképzés egyetemi kereteinek megteremtése miatt – valóban megváltozott, a tartalom ugyanakkor azonos maradt, illetve kizárólag olyan bővülést hozott, amely harmonizál a korábbi megállapításokkal. Személy szerint én ez utóbbi álláspontot vallom.

M.T.A.: Mit jelent a skolasztikus módszertan?

Sz. L.: A skolasztikus magyarul azt jelenti: iskolás. A skolasztikus módszertan az iskolákban – értsd: a középkor második és az újkor első felében létrejött egyetemeken – használatos pedagógiai módszerek összességét jelöli. Tehát nem kizárólag a teológiai oktatásban bevett eljárásra utal, hiszen a jogászokat és az orvosokat is ezeknek a módszereknek a segítségével tanították. Egységes, mindenki által egyformán alkalmazott módszertanról természetesen nem beszélhetünk, mindazonáltal bizonyos elemek szinte minden oktató gyakorlatában előfordultak. Ilyen elemnek számított például a kérdések módszere. Szókratész iskolájában a filozófusok körbe-körbe jártak, és amikor találkoztak, az egyik feltett egy kérdést a másiknak, majd továbbmentek. A következő találkozásnál a másik felelt neki, majd ő tette fel a maga kérdését. A tanulásnak ez a módja egyrészt érzékennyé és életlátóvá tette őket az egyes témakörök addig ismeretlen területeinek felfedezésére, másrészt hozzájárult érveléstechnikájuk fejlődéséhez. A protestáns ortodoxia idején írt teológiai művek egy jó része nem fejezetekre, hanem kérdésekre oszlott, amelyeket alaposan körbejárt a szerző: definiált, alátámasztotta az álláspontját bibliai és teológiatörténeti magyarázatokkal, megfogalmazta a másként gondolkodók által támasztott ellenvetéseket, majd megválaszolta azokat. Egy másik elem a vitatkozás módszere, avagy a disputákon való aktív részvétel. Elhangzott egy előadás, amelynek állításait valaki másnak meg kellett cáfolnia. Az így létrejövő vita során mind a vitapartnerek, mind a hallgatók megismerkedtek a különböző álláspontok erősségeivel és gyengéivel, valamint megtanulták a védekezés és a támadás művészetét. Egy harmadik elem a logika használata. Az ókori filozófia egyik legértékállóbb alkotása a klasszikus logika szabályainak megfogalmazása. Miért? Mert a logika segítségével megítélhetjük az egyes következtetések érvényes, illetve érvénytelen voltát. Ennek jelentőségét a teológusok is felismerték, és előszeretettel alkalmazták a logika szabályait mind a tanítások megfogalmazása, mind a hitviták során. A skolasztikus módszertan ellenzői szerint az ortodoxia képviselői túl nagy hangsúlyt fektettek a logikára, és már-már kijelentésforrásként tekintettek rá. Véleményem szerint ez az állítás általánosságban véve nem igaz, habár elismerem, hogy egyik-másik teológus olykor túl messzire ment, és egy lehetséges következtetést szükségszerűnek állítva be olyan tanításokat fogalmazott meg, amelyek nélkülözték a megfelelő alapot. Egy negyedik elem a filozófia szolgálatba állítása. Ez tetten érhető úgy a rendkívüli alapossággal és körültekintéssel megfogalmazott definíciókban, mint a filozófiai szaknyelv megjelenésében. A bírálók szerint a filozófia szolgálóból alkalmanként úrrá lett, és negatívan befolyásolta a teológiai tartalmat. Az Aquinói Tamás nevével fémjelzett középkori skolasztika esetében helytállónak tűnik ez a megállapítás, a kora újkori protestáns skolasztika esetében azonban nem. Ez utóbbi korszak teológusai elsősorban azért használtak filozófiai szakkifejezéseket, hogy párbeszédet tudjanak folytatni ellenfeleikkel, akik rendszerint a középkor skolasztikus teológusainak ugyancsak filozófiai nyelven megfogalmazott művein tájékozódtak.

M.T.A.: A protestáns ortodoxiával szemben sokszor elhangzik a vád, hogy egy „fejlődésre képtelen”, meghaladott, zárt rendszer. Mit gondolsz erről, mennyire releváns ez a vélemény?

Sz. L.: Mielőtt ítéletet hoznánk, ismerkedjünk meg a tényekkel! A kritika, miszerint a protestáns ortodoxia rendszere zárt, nem a skolasztikus módszert fenntartásokkal kezelő protestánsoktól, még csak nem is a protestantizmust a maga egészében tévútnak ítélő katolikusoktól, hanem a felvilágosodás gondolkodóitól származik, tehát olyan emberektől, akik a keresztény közösség határain kívül állnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell odafigyelni arra, amit mondanak, azt viszont igen, hogy azt is alapos vizsgálat tárgyává kell tenni, milyen alapon állítják, amit állítanak. A dolog lényegére térve megállapíthatjuk, hogy ismeretelméleti kérdésről van szó. A protestáns ortodoxia teológusai szerint a valóság két részből áll: az egyik a látható, a másik a láthatatlan világ. A látható világ megismerésének forrása a tapasztalat, amit az értelem segítségével, a láthatatlan világé pedig a kijelentés, amit hit által dolgozunk fel. Minthogy a két világ ugyanannak a valóságnak két részhalmaza, a tapasztalatból és a kijelentésből származó információk nem ellentmondanak, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást. A felvilágosodás gondolkodói ezzel ellentétben úgy vélték, hogy egyrészt a láthatatlan világ létezése nem bizonyítható, másrészt ha létezik is, a rendelkezésünkre álló eszközökkel nem áll módunkban biztos ismereteket szerezni róla. Ez utóbbi kapcsán elég rámutatni a vallások megosztottságára, valamint az Európában vezető szerepet betöltő kereszténység közösségenként eltérő bibliaértelmezési módszereire és teológiai nézeteire. Álláspontjuk szerint tehát ismereteink egyedüli forrása a tapasztalat. De miért nem elégedtek meg annyival, hogy a hit ellenőrizhetetlen dogmáira azt mondják: mese habbal? Miért nevezték zártnak a protestáns ortodoxia rendszerét? Azért, mert úgy gondolták, hogy a hit dogmái olykor ellentmondanak a tapasztalat által szerzett ismereteknek, és jobb esetben csak hátráltatják, rosszabb esetben egyenesen lehetetlenné teszik a tudományművelést. A protestáns ortodoxia teológusai visszautasították a vádat, és az ellentmondásokat nem a két forrás – a tapasztalat és a kijelentés – összeegyeztethetetlenségére vezették vissza, hiszen annak egységét mindvégig megbonthatatlannak tartották, hanem a megismerő ember kutatás közben elkövetett hibáira. Az igazsághoz hozzátartozik annak elismerése, hogy hibát nemcsak a tudós követhet el, amikor a bibliai kijelentés keretrendszerét figyelmen kívül hagyva helytelen következtetéseket von le, hanem a teológus is, hiszen mint ember ő sem tévedhetetlen, és előfordul, hogy hibásan értelmezi a Szentírást. Ennek egyik – a tárgyalt korszakban kifejezetten aktuális – példája a lapos föld melletti teológiai érvelés volt.

M.T.A.: Fel tudnád sorolni a protestáns ortodoxia nevesebb képviselőit?

Sz. L.: A korai ortodoxia legkiemelkedőbb teológusai: Théodore de Bèze (1519-1605), Franciscus Junius (1545-1601), valamint a holland predestinációs vita két vezetője: Jacobus Arminius (1560-1609) és Franciscus Gomarus (1563-1641). A virágkor főbb képviselői: Gisbertus Voetius (1589-1676), Moyses Amyraldus (1596-1664), Samuel Maresius (1599-1673), Johannes Coccejus (1603-1669), John Owen (1616-1683) és Franciscus Turretinus (1623-1687). A késői ortodoxia óriásai: Benedict Pictet (1655-1724) és Jonathan Edwards (1703-1758).

M.T.A.: Véleményed szerint mit adhat nekünk ma, most a prot. ortodoxia szellemi örökségének újra felfedezése? Integrálható a mai keresztyén gondolkozásba mindaz, amit a prot. ortodoxia képvisel? Ha igen, milyen jelentősége lehet mindennek korunk egyházi életére nézve?

Sz. L.: Először is erős bibliai alapokat. A reformáció egyik alaptétele a Sola Scriptura elve volt, ami kimondja, hogy hitünk és életünk egyedüli zsinórmértéke a Szentírás. Az ortodoxia teológusai teljes mértékben azonosultak ezzel a gondolattal, ezért tanításaikat nem filozófiai elvekből vezették le, hanem a bibliai kijelentésre építették fel. A felvilágosodás során kialakuló és megerősödő bibliakritika alapjaiban rengette meg a teológusoknak a Szentírás ihletettségébe, valamint tévedhetetlenségébe vetett hitét. Az evangelikalizmus megjelenésével valamit javult a helyzet, mindazonáltal nem állíthatjuk, hogy akárcsak ezen a körön belül is mindenki a reformátorokéhoz hasonló elkötelezettséget tanúsít a Biblia irányában. A Chicago-i Nyilatkozatot például – ami a Szentírás ihletettségéről és tévedhetetlenségéről szól – nem mindenki fogadja el. Jó tehát az útirány, de tovább kell haladni rajta. Ebben sokat segíthet a protestáns ortodoxia megismerése. Másodszor igényességet az alapos munkához. Ha az ortodoxia képviselői elővettek egy témát, akkor nem csupán a legfontosabb részeire derítettek fényt, míg a többit érintetlenül hagyták, hanem mindenre. Ez a fajta alaposság manapság igen ritka. Van rálátásunk a különböző teológiai rendszerekre. Egyik-másik kérdéssel kifejezetten szívesen foglalkozunk. De amikor a részletek vizsgálatára kerül a sor, rendszerint megfutamodunk. Nem üdvösség kérdése. Ne vitatkozzunk róla! Ilyesmit szoktunk mondani. A nagy parancsolatnak az is része, hogy teljes értelmünkkel szeressük az Urat. A teljes értelem ebben az összefüggésben a teológiai munka alaposságát jelenti. Harmadszor az apologetikus szempont jelentőségét. A 16. század második felétől kezdve egyre erősebbé vált az ellenreformáció: a katolikusok megerősítették a papképzést, vitairatokat jelentettek meg, hitvitákat szerveztek. A protestáns ortodoxia teológusai azonban felvették a kesztyűt. Műveikben nem csupán kifejtették, de meg is védték tanításaikat, és ezáltal megerősítették a hívők közösségét. Különös kettősség jellemzi korunkat. Egyrészt egyre többen vagyunk a szellemi harctéren: katolikusok, protestánsok, neoprotestáns közösségek, ateisták, agnosztikusok, zsidók, muzulmánok, mindenféle vallás és okkult tanítás követői. Másrészt egyre kevesebb energiát fordítunk a tanítás tisztaságának megőrzésére, ennek következtében viszont közösségeink folyamatosan gyengülnek. Az ortodoxia képviselői ezen a téren is utat mutathatnak. Negyedszer korszerűség iránti elkötelezettséget. Az ortodoxia tanítói azért választották a skolasztikus módszertant, mert annak a kornak az volt a legmodernebb módszere, és ők lépést akartak tartani a korral. Később, amikor a skolasztika már kezdett kimenni a divatból, és a felvilágosodás megerősödésével a tapasztalat, valamint az ember értelmi képességei kerültek a középpontba, a bibliai kijelentés vizsgálata mellett egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az általános kijelentés tanára is, ami kapcsolópontot jelentett a modern ember felé, így megőrizték korszerűségüket. A tartalom ugyanaz maradt, de új köntösben jelent meg. Az evangelikalizmus egyik kísértése, hogy a régi tartalmat régi köntösben adja tovább. Ugyanaz az istentiszteleti forma, ugyanazok az énekek, és általában ugyanaz a szubkultúra, mint évtizedekkel ezelőtt. Ennek a veszélye óriási: sokan nem azért utasítják el az evangéliumot, mert nem értenek egyet vele, hanem azért, mert ómódi a csomagolás. Tanulni az ortodoxiától ezen a téren nem a skolasztikus módszertanhoz való visszatérést jelenti, hanem korunk kultúrájának, érdeklődésének, módszereinek és eszköztárának ismeretét.

M. T. A.: Személyesen neked mit jelent ez a teológiatörténeti korszak, illetve iskola?

Sz. L.: Véleményem szerint a protestáns ortodoxia a teológiatörténet egyik legtermékenyebb és legpozitívabb időszaka volt. Tanulmányozása, amelyet szívügyemnek tekintek, az evangelikalizmus megerősödése szempontjából nélkülözhetetlen. Ha az Úr is úgy akarja, és ad hozzá erőt, akkor egy cikksorozatban részletesebben is be fogom mutatni az egyes korszakok jellegzetességeit.

M. T. A.: Köszönöm a beszélgetést!