17
jan
2023

Nem engedünk az ökumenikus kapcsolataink progresszív „gyarmatosításának”!

(a szerző református lelkész)

A progresszív teológia ténykedéséről nem most olvashat először a kedves olvasó. Többször írtunk róla ezen a portálon. A progresszív keresztyénség tízparancsolata cikksorozat világosan megmutatja ennek további mélységét. Írtunk már sokat e „teológiai” vonulat sajátosságairól, valamint a progresszív teológus személyéről is.

Röviden összefoglalva: a progresszív teológia a valóság végső forrása kapcsán nem a bibliai világképből, nem Isten transzcendens világából indul ki, hanem a szekuláris materialista életből. Mivel Istenről és az ő láthatatlan világáról, illetve rendeleteiről az ő Kijelentéséből, a Szentírásból értesülünk, ezért a progresszív teológia a szekularizáció örököseként a Biblia tekintélyének a megváltoztatásából indul ki. Ez pedig mindent megváltoztat. A valóság természetfeletti részének elvetése nagymértékben csökkenti a gondolkodási távlatot, melyben az örökkévalóság helyett, kizárólag a történelem válik az élet és a tettek értelmezésének végső keretévé. A bűn fogalma így válik Isten örök rendje elleni lázadás helyett csupán történelmi elnyomó igazságtalansággá. Az emberi természet általános romlottsága ezáltal megszűnik. Krisztus személye így szűkül a történelem felett álló Isten-emberből, a történelmet helyettes áldozatával és a halálból való feltámadásával az ember történetét megváltoztatni képes Megváltóból, egyszerű történelmi, erkölcsi példává. Az ember megváltása pedig többé már nem az Isten elleni lázadásból, a bűnből és az örök kárhozatból való megmenekülés, hanem az igazságtalan társadalmi rendszerek lebontása és a helyükre igazságosak létesítése. Mindez alapjaiban írja át és változtatja meg a keresztény egyházak életét, igehirdetését és misszióját is.

Mindezek fényében a következőket olvassuk az Ökumenikus imaheti füzet 2023-as vezérfonalában:

  • „Igazságot cselekedni annyit tesz, mint minden embernek megadni a tiszteletet.”[1]
  • „A faji előítélet az egyik oka a keresztény megosztottságnak, amely részekre szakítja Krisztus testét.”[2]
  • „Le kell bontanunk az igazságtalanságot teremtő és fenntartó építményeket, és olyan újakat emelnünk, amelyek elősegítik és biztosítják, hogy mindenki méltányos bánásmódban részesüljön, és gyakorolhassa az őt megillető jogokat.”[3]
  • „Közösen vegyünk részt a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelemben.”[4]
  • „Elhatározták [ti. Minnesotai Egyházak Tanácsa], hogy a faji igazságosság iránti küzdelem hitelessége érdekében a vezetés összetételének is tükröznie kell a faji egyenlőség iránti elkötelezettséget.”[5]

A probléma gyökere nem az, hogy a Minnesotai Egyházak Ökumenikus Tanácsa szót emel megkérdőjelezhető etikai szituációk ellen. Sokkal inkább az, hogy mindezt a progresszív politikai közösségek elvárása szerint teszi.

Amikor igazságról beszél már nincs előtte Isten természetfeletti, örök valósága, amely az igazság forrása és amely irányt mutat és egyben korrigálja is az emberi cselekvés igazságtartalmát.

Amikor minden emberre hivatkozik, akkor már nincsenek előtte azok a védtelen milliók, akiknek az abortusz legalizáció, mint vezető halálnem következtében oltják ki az életüket.

Amikor „etnikai és faji” megosztottságról szólnak, akkor sajnálatos módon ahogy a fővonalbeli nyugati hírekbe, itt sem jut már hely a világszinten a legkirekesztettebbek megnevezésére, az üldözött keresztyéneknek.

Amikor pedig egy egyházi tanács működéséről írnak már azt sem nem bibliai, teológiai alapelvek mentén gondolják meghatározni, alapvető szűrőként megnevezve a keresztyén lelki-teológiai érettséget, hanem az emberi biológiai és fizikai tényezők vállnak a kiválasztás alapjául.

Amikor az igazság állapotát körvonalazzák, annak végső megteremtését már nem Isten tökéletes munkájából, Jézus Krisztus keresztjéből eredeztetik, hanem emberi, történelmi erőfeszítésekből, indirekt üzenetként az önmegváltás gondolatát sulykolva.

Mindezek fényében nem túlzás azt állítani, hogy a progresszív teológia fenti szellemisége és a Minnesotai Egyházak Ökumenikus Tanácsának „teológiai munkája” között rokoni kapcsolat mutatható ki, vagyis a progresszív teológia újabban elfoglalta a Krisztus-hívők egységét kifejező ökumenikus imahetet is.

Maga a jelenség alkalmas arra, hogy a megfelelő kritikai reflexió hiányában a társadalmi igazságosság mellett kardoskodó szekuláris hívőkké tegyen, vagy amennyiben ragaszkodunk a hagyományos keresztyén igazságainkhoz, elvegye tőlünk az ökumenikus kapcsolatainkat, közösségeinket és más keresztyén felekezetben élő testvéreinktől elszigeteljen bennünket. Az elszigetelés pedig addig tart, míg a keresztyén hit magánüggyé válik, vagyis elhal, többé nem lesz tétje. Számunkra, magyar reformátusok számára ismerős ez a módszertan. Ebbe az irányba nem mehetünk!

Ahhoz, hogy meglássuk, merre tovább, lépjünk most egyet hátrébb. Az az igény, hogy legyünk együtt mindazokkal, akik Krisztussal vannak, mindig is jelen volt az egyháztörténetben. Ennek évtizedek óta szervezett formája világviszonylatban az ökumenikus imahét.

Maga az igény protestáns felekezetekből indult. Közvetlenül meghatározó eredete az 1740-es évekre vezethető vissza, ahol egy Észak-Amerikából indult mozgalom kifejezetten azt tűzte ki céljául, hogy imádkozzon minden keresztyén egyházzal és minden keresztyén egyházért. A következő fontosabb állomás 1846, amikor megalakult az Evangéliumi Aliansz, ahol is ötven keresztyén felekezetből 921 résztvevő gyűlt össze Londonban. Bevezették az imahetet a Krisztusban hívők egységéért, melyek minden év első teljes hetére időzítettek. A magyaroroszági keresztyénség a kezdeményezésbe 1886-ban kapcsolódott be, amikor a Budapest Kálvin téri református gyülekezet egyik termébe hívták meg a résztvevőket.

80 évvel később megszületett a szándék, hogy legyen egy közös és hivatalos anyaga az évenkénti összegyülekezésnek. 1966-tól az Egyházak Világtanácsa Hit és Egyházszervezet Bizottsága, illetve a Keresztény Egységet Előmozdító Pápai Tanács közösen kezdi meg az imahét szövegének előkészítését. 1968 óta világszerte közös tematika alapján tartják a januári ökumenikus istentiszteleti alkalmakat. 1975 óta pedig a világ különféle pontjairól egy adott ország keresztyén felekezetei választják a hét vezérigéjét és ez alapján kidolgozzák a nyolcnapos programot.

48 évvel pedig a közös indulás után ott tartunk, hogy a progresszív teológia „gyarmatosítani” igyekszik az ökumenikus kapcsolatainkat. Intézzük el azzal az egészet, hogy rendben van, ezt is befejeztük? Semmiképpen!

Mindez azért is érint bennünket, református keresztyéneket különös jelentőséggel, mert számunkra az ökumenikus imahét, a testvéregyházi viszony nem egy vak, önfelszámoló egymásba borulás, hanem egy tudatos teológiai egység kifejezése és megélése. Miközben látjuk a teológiai, liturgiai, egyháztörténeti különbözőségeket, különbséget tudunk tenni különféle teológiai igazságok súlyai között. Az elsődleges jelentőségűek a keresztyén megváltás lényegét érintik, így azoknak közösnek kell lenni a világ valamennyi keresztyén közösségében, egyházában. A másodlagosak a felekezetek közti eltérésekről szólnak, a harmadlagosak pedig a felekezeteken belüli különbözőségeket – ha úgy tetszik, mozgásteret – biztosítják.

Miért fontosak az ökumenikus kapcsolatok? Az ökumené jelentősége abban áll, hogy van a keresztyénségnek egy belső teológiai lényege, magja, amely a Szentháromságban, azon belül Jézus Krisztus kettős természetében, illetve az Ő munkájában, az embernek a kárhozattól való megváltásában érhető tetten. Azok, akik keresztyének, vagyis Krisztus követik, Péter apostolhoz hasonlóan mindennél jobban szeretik Jézus Krisztust, ebből fakadóan az Ő szavát teszik meg életük irányzékának, az Istennel való viszonyuk válik az életük elsődleges és legfontosabb kapcsolatává. Ebből fakadóan pedig egy lelki közösségbe kerülnek azokkal, akiket szintén Jézus Krisztus megváltása határoz meg elsőképpen. Az ökumené annak az elismerése, hogy Jézus Krisztus Úr volta a személyes életünk felett és a világ felett a legmeghatározóbb viszonyrendszer az ember életében. Ez pedig elsősorban teológiai kiindulópontja az életnek, az életünknek. Teológiai kiindulópontja a problémák, a szenvedések és a nyomorúságok megoldásának. A teológiai kiindulópont pedig Isten örökkévalóságára, a Bibliai Kijelentésre, az emberi természetünk romlottságára, megújításra szorultságára, Krisztus helyettes engesztelésére irányítja a figyelmünket, ahol továbbra is az emberi problémák végső megoldása található.

Krisztus megváltását az ökumenikus kapcsolatokban jelenleg azzal képviseljük, ha ellene mondunk a progresszív teológia „gyarmatosítási kísérletének” és továbbra is egy közösséget alkotunk azokkal, akik az Isten igazságáról és kegyelméről szóló evangéliumot képviselik és élik.

[1] Imahét 2023. évi füzet, 10

[2] Imahét 2023. évi füzet, 11.

[3] Imahét 2023. évi füzet, 12.

[4] Imahét 2023. évi füzet, 13.

[5] Imahét 2023. évi füzet, 43.

2 válasz

  1. Szőke Attila

    „Idegen tűz” (3.Móz.10:1) ez Isten oltárán. Kívülről vett imperatívusz, megfelelési kényszer a korszellemnek. Az általad emlegetett teológiai kiindulópont helyett a minnesotaiak esetében egy humanista ontológiával van dolgunk. Ha egyáltalán van ilyen… (Érdemes ez ügyben is Ratzingerre figyelni, amit a Habermassal szembeni vitájában kifejtett, hogy ti. létezhet-e érvényes erkölcsi állítás lételméleti/teológiai megalapozás nélkül.) Köszönjük, hogy ezt megírtad!

Hozzászólás írása