13
jan
2023

Gondolatok és kritikai reflexiók James Barr Fundamentalizmus című műve kapcsán, II. rész – Tartalmi kritika

Az első rész itt olvasható 

Rátérve Barr művének tartalmi kritikájára, érdemes Barr fundamentalizmusdefiníciójával kezdeni. „Fundamentalista” alatt alapvetően a konzervatív evangelikálra gondol, aki vallja a bibliai tévedhetetlenséget. Ha ennél egy picit részletesebb meghatározást szeretnénk, úgy a fundamentalisták legmarkánsabb jellemzői szerinte a következők: a) a Biblia tévedésmentességének nagyon erős hangsúlyozása: annak hangoztatása, hogy a Bibliában nincs semmiféle tévedés; b) a modern teológiával, valamint a Biblia modern kritikai módszerekkel való tanulmányozásának eszközeivel, konkrét eredményeivel és az azokból adódó következtetésekkel szembeni erőteljes ellenállás; valamint c) szilárd meggyőződés, hogy azok, akik nem osztják az ő vallási felfogásukat, valójában nem is „igazi keresztyének” (23–24. o.). Barr szerint ezek a pontok határozzák meg a fundamentalizmus doktrinális álláspontját és egész intellektuális apologetikáját. Különösen is a Biblia tévedhetetlenségét kell említenünk, mert Barr számára ez valóságos vörös posztó: ez az, ami igazán szúrja a szemét. Barr máshol kisebb módosításokkal él, árnyalva definícióját: a fundamentalisták szerinte csak akkor használják a kritikai tudományt, ha az saját céljaiknak megfelel (tehát akkor, úgy látszik, mégiscsak használják – ezt érdemes rögzíteni), illetve megkérdőjelezhetetlennek tekintik saját teológiai hagyományaikat.

Egyébként Barr érdeme, hogy – a témába vágó más, magyar nyelven megjelent művek szerzőitől eltérően, akik vagy megspórolják, vagy slendrián módon végzik a fogalommeghatározást és a fogalmak elkülönítését – a különféle fogalmakat világosan és (önmagához képest mindenképp higgadtan) szétszálazza és definiálja. Tisztában van vele, hogy a fundamentalizmus rossz hangzású kifejezés, sokak számára dehonesztáló, hiszen beszűkültséget, bigottságot jelöl. Kifejti, hogy ő nem csoportok magukra alkalmazott „kategóriájaként” beszél a fundamentalizmusról, hanem mögöttes attitűdöket jelöl vele. Ugyan nem szán rá pár sornál többet, de megemlíti az 1910–15 között az USA-ban megjelent The Fundamentals című kiadványt, amelyben a fundamentumok kifejezéssel a hagyományos keresztyén tanítás alapelemeit (a Szentírás inspiráltságát és isteni tekintélyét, Jézus Krisztus istenségét, a szűztől való születést, a helyettes engesztelést stb.) jelölték.

Barr szerint a fundamentalisták (legalábbis Nagy-Britanniában) azt szeretnék, hogy mások „konzervatív evangéliumi keresztyéneknek” (vagy egyszerűen csak evangéliumi keresztyéneknek) nevezzék őket, de Barr nem tesz eleget ezen óhajuknak (ugyanakkor művében később felváltva használja a két kifejezést), éspedig arra hivatkozva, hogy a konzervatív evangelikál – még ha udvariasabb és tisztelettudóbb jelölés is – „némileg szakszó jellegű és ezoterikus kifejezés, amely aligha került még be a közhasználatba” (25. o.). Barr azért elkülöníti valamelyest a két fogalmat: azt mondja, hogy akármennyire is pejoratív, a fundamentalista alapvető emberi-egzisztenciális attitűdökre utal, míg a konzervatív evangéliumi olyan besorolás, amely sokkal inkább az egyházakon belüli „pártokra” vonatkozik (pl. az Anglikán Egyházon belüli konzervatív evangéliumi keresztyénekre). Barr úgy fogalmaz, hogy a fundamentalizmus a keresztyénség „patologikus állapota” (ezt a kifejezést nem pszichológiai, hanem ideológiai értelemben használja), amely általában a konzervatív evangéliumi keresztyénség protestáns egyházi irányzatán belül jelentkezik, és azzal is van átfedésben (28. o.). Ugyanakkor nem állítja egyszersmind – ezt direkt leszögezi –, hogy az összes konzervatív evangéliumi keresztyén fundamentalista lenne, de – erről meg van győződve – a két csoport között igen nagy az átfedés.

Barr érdeme az is, hogy kitér arra, amire nem igazán szoktak a témával foglalkozó művek, pedig lényeges: hogy az amerikai és az angol (nagy-britanniai) terminusok nem fedik pontosan egymást. Az amerikai szóhasználatban ugyanis mindkét kifejezés – az evangelikál és a fundamentalista – konzervatívabb álláspontot fed le, mint Nagy-Britanniában. Barr saját bevallása szerint tehát a fundamentalizmus fogalommal olyan jelenséget ír le, amely az amerikai evangelikalizmus szélsőségesebb ágát és az amerikai fundamentalizmus moderáltabb vonulatát jelöli. Az is fontos megállapítás, hogy Barr – legalábbis őszerinte – nem a témához kapcsolódó peremjelenségeket, hanem azt az úgymond „ortodoxabb fundamentalizmust” veszi górcső alá, amely közelebb áll a nagy történelmi egyházakhoz és azok tanításához.

Erre rögtön reagálhatunk is: noha, úgymond, a fősodratú konzervatív evangelikalizmussal kíván foglalkozni, Barr mégiscsak leragad e teológiai iskola, illetve mozgalom peremjelenségeinél. Az általa felvonultatott, fundamentalizmust érintő kritikai pontok zömével az a probléma, hogy ezek mind igazak lehettek az evangelikálok egy részére, de a többé-kevésbé általános vádakat úgy igyekszik beállítani, mintha azok a konzervatív evangelikalizmus szükségszerű velejárói volnának. Sokszor olyan szélsőséges példákra hívja fel a figyelmet, amelyeket sok (ha nem a legtöbb) evangéliumi gondolkodó maga is elutasítana, gondoljunk például Harold Lindsellnek a Péter tagadásaival kapcsolatos híres-hírhedt harmonizációjára (Lindsell hatszoros tagadást feltételezett). Vagy szemére veti (bár nem név szerint) Howard Marshall skót teológusnak, hogy megpróbálja összehangolni a Lukács evangéliumában és az Apostolok cselekedeteiben szereplő, Jézus mennybemeneteléről szóló verseket. (Hogy ez miért akkora probléma számára, az más kérdés.) Barr azt sugallja, hogy ezek a kísérletek hűen jellemzik az evangelikál írásmagyarázatot.

Barr nem érti, hogy a Szentírás „kettős természete” (illetve „kettős szerzősége”) – az, hogy a Szentírás egyszerre isteni és emberi mű – milyen hatással van az evangelikálok Szentíráshoz való viszonyulására. Az, hogy az evangelikálok nagy hangsúlyt fektetnek a Szentírás isteni eredetére, Barr interpretációjában azt jelenti, hogy leértékelik az emberi természetét. Nyilvánvalóan nem erről van szó. Az evangéliumiak, minthogy keresztyének, úgy olvassák a Bibliát, mint semmilyen más könyvet, ezért magától értetődő, hogy nagy figyelmet fordítanak a szövegkörnyezetre, a szöveg struktúrájára, nyelvtanára és szókincsére, továbbá – még ha az oly gyűlöletes is Barr számára – bizonyos szöveghelyek harmonizációjára. Hogy jobban értsük: Barr ellenséges minden harmonizációs kísérlettel, illetve mindazokkal szemben, akik megpróbálják kiküszöbölni a látszólagos ellentmondásokat, legyenek azok akár a tudomány és a Biblia között, akár a Biblia különböző részei között, akár a Biblia teológiai üzenete és a Biblia tanulmányozása során alkalmazott történetkritikai módszer között. Barr már magát a harmonizációra való törekvést is úgy állítja be, mintha az a bibliai szövegen való erőszaktétel lenne. Természetesen, ha harmonizáció alatt a bizonyítékok kiforgatását vagy manipulálását értjük, akkor illegitim gyakorlatról beszélünk. De inkorrekt volna bizonyos ellentmondásokkal szemben egy időre felfüggeszteni az ítéletünket, továbbra is harmóniát keresve közöttük, ahelyett, hogy elhamarkodottan tévesnek nyilvánítanánk az egész Szentírást? Ellenkezőleg – John Stott szavaival élve –, ez a hozzáállás keresztyén integritásunk kifejeződése, mert azon alapvető meggyőződésünkből fakad, hogy csak egy élő és igaz Isten van, és ő a Szentírás, a természet, a teológia és a történelem Istene is.

Már utaltunk rá, hogy ha valami univerzális módon igaz Barr munkájára, akkor az a kettős mérce. Megvetéssel beszél arról, amikor a konzervatívok saját, a liberalizmust cáfolni igyekvő szerzőikhez irányítják a liberális teológia iránt érdeklődő laikusokat, de maga Barr is bevallottan azzal a szándékkal írta meg könyvét, hogy a nem konzervatívokat megismertesse a fundamentalizmus általa prezentált értelmezésével és előre legyártott cáfolatával. Vagy: Barr gyakran panaszkodik arra, hogy egyes konzervatívok mennyire ellenségesek a kritikai bibliatudomány képviselőivel, miközben ő maga cinikus és barátságtalan a konzervatívokkal szemben. Barr minden felmerülő vádat – végig az egész könyvében – megpróbál úgy beállítani, mintha az a konzervatív evangéliumiság tipikus jellemzője volna. Úgy tűnik, nem veszi azonban észre (vagy nem akarja észrevenni), hogy ezen kritikák nagy része épp az evangelikalizmuson belül hangzott el, mégpedig olyan személyek részéről, akik szilárdan ragaszkodnak a bibliai tévedhetetlenséghez, amelyet Barr a konzervatív evangelikalizmus Achilles-sarkának tekint. Barr szerint az evangéliumiak tévedtek, amikor elutasították a kritikai bibliatudományt. Rendben! Sok evangéliumi egyetért vele – tehát az evangéliumi világnak csak egy szűk köre volt teljesen elutasító –, és sok konzervatív tudós igenis felelősségteljesen használta a kritikai bibliatudomány felismeréseit. Barrnak elege van az erőltetett harmonizációkból és a Bibliában található állítólagos „hibák” feloldását célzó nevetséges kísérletekből. Helyes! Sok-sok evangéliumi teológusnak ugyanígy elege van a sekélyes, „megúszós” magyarázatokból, miközben továbbra is ragaszkodnak a tévedhetetlenséghez. Barrnak elege van a fundamentalisták szekértábor-mentalitásából és pártos propagandájából, abból, hogy élesen elzárkóznak a nem konzervatív tudományosságtól, hogy nem elég kreatívak, és nem mernek kockáztatni a tudomány terén. Legyen! Barr megtehette volna, hogy meghallja azoknak az evangéliumi teológusoknak a szavát, akik évek óta hangot adnak ugyanezeknek az ellenvetéseknek, mindezt azonban inerrantista keretrendszerben. Barr azt szeretné, hogy olvasói elhiggyék: az evangéliumi keresztyénség összes problémája a tévedhetetlenséghez való ragaszkodásuk egyenes következménye. Léteznek olyan evangéliumi teológusok – például Craig L. Blomberg és Moises Silva (az Evangelical Theological Society egykori elnöke és a Westminster Theological Seminary tanára) –, akik részben osztják Barr aggodalmait, mégsem érzik szükségét annak, hogy feladják a tévedhetetlenséget.

Szorosan idetartozik, hogy Barr nem disztingvál. Boldog-boldogtalant – Hal Lindsey-től és Billy Grahamtől kezdve John Nelson Darbyn és Francis Schaefferen keresztül J. I. Packerig, Benjamin Warfieldig, illetve Charles Hodge-ig bezárólag – belehajít a kis „fundamentalista” feliratú szütyőjébe. Ha a teológiai iskolákra tekintünk, ugyanezt látjuk: diszpenzacionalistákat, millenaristákat, a plymouthi testvéreket, a princetoni teológiai fakultás egykori ortodoxait, evangelikálokat és konzervatív evangelikálokat stb. egyaránt. Másrészt kutatásai néhol komoly korlátozottságot mutatnak, ő maga pedig szűklátókörű. Vele kortárs vezető evangéliumi teológusok – John Stott, F. F. Bruce, Earle Ellis, Ralph Martin vagy Howard Marshall (ezek a személyek mind a kortársai voltak) – munkáit nem igazán ismeri. Teljesen figyelmen kívül hagyja G. C. Berkouwert. Van Til ugyan előkerül a művében, de azt, hogy Van Til élesen elutasítja Barthot, általános mentalitásként rámázolja az egész konzervatív evangéliumi táborra. Feltűnő, hogy brit szerzőként soha nem említi a Tyndale House-t (egy cambridge-i székhelyű kutatóintézet, amely a világ egyik legszínvonalasabb bibliatudományi könyvtárának ad otthont), a Latimer House-t, és úgy tűnik, nem igazán ismeri a vezető evangéliumi folyóiratokat sem. Nem naprakész az 1974-es lausanne-i kongresszust illetően sem. Mindez annak fényében roppant furcsa, hogy Barr többször is utal a könyve mögött álló átfogó kutatására, állítva, hogy alaposan áttekintette a fundamentalista irodalmat. Maga John Stott írja Barr Fundamentalizmus című művét vizsgálva, hogy ez az állítás egyszerűen nem igaz – a konzervatív evangelikalizmus amerikai ágát illetően sem. Példának okáért valószínűleg Carl F. H. Henryt sem olvasta, mert csak egy könyvére hivatkozik, és csak két idézetet közöl a tollából, ráadásul mindkettőt más szerzőktől átvéve.

De – némileg az előző „mindent mindennel vegyítek” tendenciára rácáfolva – néhol azokat, akiket korábban egy kalap alá vett, megpróbálja erőltetett módon szembeállítani. Ez nem más Barr részéről, mint az ősrégi „oszd meg, és uralkodj!” taktikája. A mai konzervatív evangelikálok (illetve fundamentalisták) ellen nemcsak a modern teológiát vonultatja fel (amely – például Tillich – ma, 2023-ban már nem számít annak), hanem a reformációt, a reformátorokat, a Westminsteri hitvallást, illetve a klasszikus ortodox princetoni iskola egy-egy képviselőjét (Hodge-ot és Warfieldot) is. Sőt ezen az érvelési vonalon a konzervatív evangelikalizmus szemére veti, hogy a reformátorokra és a protestáns ortodoxiára hivatkoznak, mondván, ezt nem tehetik meg, mert vagy mindent átvesznek tőlük, vagy semmit, de nem szemezgethetnek, nem válogathatnak. Barr elvárása túlzó, ilyen alapon a reformátorokat is lehetne támadni, hogy ne merjenek az egyházatyákra hivatkozni, ha nem vesznek át tőlük mindent (Kálvin az Institutióban rengetegszer hivatkozik az apostoli atyákra, az egyházatyákra és az egyházdoktorokra – néhol azonosulva, néhol polemizálva velük). Ez irreális elvárás. Nem muszáj mindig mindent átvenni elődeinktől, minden egyes gondolatukkal azonosulni ahhoz, hogy jogos szellemi örököseikként tekintsünk magunkra, mint akik ugyanúgy egy kontinuum részét képezik az ősegyháztól kezdve a mai napig egyaránt a láhatatlan egyház részeként. Hogyan is lehetne megfelelni annak, amiről Barr beszél egy négyszáz-ötszáz évvel későbbi mozgalom esetében, mint amilyen az evangelikalizmus – új fejlemények, teológiai ellentétek és külső ideológiai támadások tükrében?

Szorosan ehhez kapcsolódik a következő kritikai pont is: a kötet óriási hiányossága továbbá, hogy Barr úgy vizsgálja-elemzi a protestáns keresztyén fundamentalizmus történetét, mintha az vákuumban jelent volna meg (nem csak ő tesz így, a témával foglalkozó liberális szerzők rendre elkövetik ezt a hibát, ami persze nem meglepő, mert az önkritika kevesek erénye). Néhol durva anakronizmusokba fut bele, például amikor az evangelikalizmust (és a protestáns fundamentalizmust) próbálja tautologikusan szembeállítani a reformációval. Az érv a következő: a kritikai bibliatudomány elterjedése előtti korszakokban nem volt jellemző a fundamentalizmusra jellemző antikritikus hozzáállás. Azt próbálja sugallani, mintha a reformátoroktól nem lehetne egyenes vonalon eljutni az evangéliumi mozgalmakig. Kritikusai szerint itt mutatkozik meg leginkább Barr gyengesége: járatlan a teológiatörténetben, bizonyíthatóan félreértelmezi a Westminsteri hitvallást, és ­– még jobban visszamenve az időben – nem érti az Athanasiusi hitvallás krisztológiáját sem. Nem kell hozzá különösebb teológiai képzettség, hogy meglássuk: Barr érve nevetséges, történelmietlen, mivel nem beszél a kontextusról. Az olvasó számára így homályban marad, hogy a vizsgált jelenség milyen folyamatokra adott reakció. Néhol egyenesen az egyházi folyamatok hamis látszatát kelti: Barr szerint ma „a konzervativizmus nyerésben van”. (Nocsak, tényleg? Valamiről lemaradtunk!) Illetve a fundamentalisták egyházpolitikai erejüket felhasználva intézményi szinten hatalomátvételt szeretnének végrehajtani, a tőlük eltérő meggyőződésen levő tanárokkal szemben inkvizíciós módszereket használva, végül kikényszerítve az elűzésüket az adott intézményből, és külön intézetekbe való visszahúzódásra sarkallva őket. Nos, Barr vagy nincs tisztában a fősodratú protestáns felekezetekben lejátszódott folyamatokkal, vagy szándékosan elhallgatja, hogy a liberálisok tették azt, amivel ő épp a konzervatívokat vádolja – ehhez elég tételesen megnézni az amerikai és európai fősodratú protestáns felekezetek (és azok teológiai fakultásai) elmúlt száz évének történetét. Épp a konzervatívokat szorították ki a teológiai intézményekből és felekezetekből (esetleg egy ideig megtűrték őket), és őket kényszerítették külön egyházi közösségek és teológiai fakultások alapítására. Mindezt ráadásul Barr a hetvenes évek óta folyamatosan és egyre nagyobb ütemben liberalizálódó The Church of Scotland tagjaként, lelkészeként fogalmazta meg, tehát még azt sem lehet mondani, hogy saját szűk pátriájának tapasztalatai késztették ilyen megnyilatkozásokra. Habár Barr a fundamentalista attitűdöt a keresztyénség patologikus állapotának tekinti, nem reflektál saját, fundamentalizmussal szembeni – néhol egészen leplezetlen és már-már komikus – paranoid reflexeire.

A probléma az, hogy Barr – fogalmazzunk így – nem transzparens. Tudjuk, hiszen lokalizálja, hogy kikkel áll szemben (a fundamentalistákkal, pontosabban a konzervatív evangelikálokkal), de nem derül ki, hogy mi a valós alternatíva helyettük. Barr nem áll elő a farbával, nem prezentál semmiféle személyes hitvallást, kivéve, hogy pozitív példaként említi a liberális evangelikálokat. Azt azonban, hogy ők kik, sajnos nem tudjuk meg. Olvasva Barrnak a liberális evangelikálokkal kapcsolatos szavait, Columbo állítólagos felesége juthat eszünkbe, akiről – azonkívül, hogy létezik – semmit sem lehet tudni. A liberális evangelikál mennyiben liberális és mennyiben evangelikál? Miben nyilvánul meg a liberalizmusa, és miben az evangelikalizmusa? Semmit sem tudunk róla azonkívül, hogy elfogadja a történetkritikai módszer, illetve a kritikai bibliatudomány megállapításait.

További alternatíva Barr számára a római katolicizmus, amelynek írásértelmezését bevallottan sokkal meggyőzőbbnek találja, mint a Szentírással kapcsolatos hagyományos történelmi protestáns nézetet. Ez nem vád! Barr szerint a modern bibliatudomány, amely főleg a protestantizmuson belül indult útjára, kimutatta, hogy a Biblia egy közösségi hagyomány terméke. De – mondja Barr – ez szoros rokonságban állt a hagyományos katolikus tanítással. A hagyományos protestantizmus ezzel szemben (figyeljünk, itt Barr nem a fundamentalizmusról beszél!) szerinte arra törekedett, hogy elsődlegesen Istentől a közösséghez érkezett üzenetnek lássa a Bibliát. „Maga a Biblia a Szentírás természetének és tekintélyének egy katolikusabb jellegű elképzelését követeli meg, mint amit a protestantizmus hagyományosan elfogadott…” (20. o.) Egy furcsa csavarral végül arra a következtetésre jut, hogy „a fundamentalizmus […] ráerőlteti a Bibliára a protestantizmus régebbi emberi hagyományát”. Barr problémája a protestáns fundamentalizmussal tehát végső soron az, hogy protestáns. Ebben az esetben viszont érthetetlen, hogy a teológus – ha egyszer ő maga már pszeudokatolikus – miért marad továbbra is protestáns, és milyen alapon kéri számon a protestáns teológiai hagyományhoz való ragaszkodást a protestánsokon.

Itt röviden ki kell térnünk a Biblia ihletettségére mint olyanra, merthogy Barr hevesen támadja az evangéliumi álláspontot, miközben ő maga tulajdonképpen római katolikus felfogást képvisel, vagy – mivel nem derül ki teljesen, mit képvisel, fejezzük ki magunkat úgy, hogy – inkább a katolikus felfogás fele tendál. Amellett, hogy Barr szerint az inspiráció mellékes téma a Bibliában, szavai alapján az ihletettséggel kapcsolatosan a következő felfogás rajzolódik ki: a Szentírás a hit közösségéből nőtt ki. Nem az Isten–kijelentés–Szentírás–egyház, hanem az Isten–emberek–hagyomány–egyház–Szentírás sorrendet vallja. Kicsit részletesebben kifejtve: Isten inspirálta a hívők egy bizonyos közösségét, akik aztán papírra vetették az Istennel kapcsolatos gondolataikat, elképzeléseiket. A hívők számos „ihletett” iratot készítettek – ezek szelekciója lett az a könyvgyűjtemény, amelyet mi Bibliának nevezünk. A Biblia pusztán csak egy, az ihletett szövegek-iratok közül való válogatás, és mint ilyen, csak közvetett módon ihletett, történelmileg és teológiailag nem rendelkezik tévedhetetlen igazsággal. Mindebből az következik, hogy a „tekintély” nem a Szentírásban magában, hanem a „hívők közösségében” rejlik, amely valamilyen tekintélyt szavaz a Bibliában található iratoknak. Tömören fogalmazva: Barr arra a következtetésre jut, hogy a Bibliának nincs önmagában való tekintélye a hívők közössége felett. Barr számára ezért a tekintélykérdés inkább csak „csatatér”, amely teret ad az ihletettség körüli harcoknak. Az egész témát illetően jól kifejezi Barr álláspontját a következő tőle vett idézet, ahol a princetoni református ortodox teológus, Hodge inspirációval kapcsolatos nézetére csodálkozik rá: „Ahelyett, hogy kifejtést és saját elméletet nyújtott volna az inspirációról, […] Hodge közvetlenül arra támaszkodott, amit maga a Biblia mond az inspirációról.” (370. o.) Miután Barr ledöbben azon, hogy egy keresztyén teológus a Bibliára alapozza tantételeit, álmélkodva meg is kérdezi: „…felmerül a kérdés: honnan tudjuk, hogy amit a Biblia az inspirációról mond, az igaz? Más szavakkal: van-e bármilyen indokunk, amiért az inspirációról szóló bibliai tanítást el kell fogadnunk?” (Uo.) Barr, az elvileg keresztyén teológus számára furcsa, hogy a magát keresztyén teológiának nevező elméleti tevékenységnek előfeltevése, hogy – külön indoklás nélkül – elfogadja a Biblia tanítását az ilyen és ehhez hasonló kérdésekről.

De menjünk tovább! Úgy tűnik, Barr számára valamiféle univerzális madárijesztővé vált a fundamentalizmus. Annyira belelovalja magát kritikájába, hogy a végén minden rossz lesz, amihez a fundamentalista nyúl, amit mond vagy tesz. Barr eljárása olyan, mintha a kommunista ideológiát az azt valló személyek profilozásával próbálnánk bemutatni, és a végén azt is a nagy kép egy-egy fontos puzzle-darabkájának vélnénk – és negatívumként értékelnénk –, hogy a kommunisták is gyalogolnak, vásárolnak, esznek-isznak, születésnapot ünnepelnek, és házaséletet élnek. Sőt mindennel, ami látszólag ártalmatlannak – esetleg pozitívumnak – tűnik a tevékenységüket tekintve, annak csak az a szerepe, hogy megtévesszék a gyanútlan kívülállókat. Nos, ha a fundamentalisták – ne adj’ Isten – valamit jól csinálnak, az Barr szerint csak azért van, hogy leplezzék azt, amit rosszul csinálnak. Ha a konzervatív evangelikálok pozitív irányba mozdultak el a Barr által felállított képzeletbeli skálán, az csak azért fordulhat elő, mert a háttérben valami sokkal nagyobb disznóságon törik a fejüket, ami igazából minden látszólagos erényükre rácáfol. Ez odáig fajul, hogy Barr egy idő után már nem is kommentálja, hogy az adott hozzáállás vagy cselekvés miért elítélendő a fundamentalisták részéről – egyszerűen csak pikírt tónusban sorol jelenségeket, amelyekről az olvasónak azt kellene hinnie, hogy rosszak. Például egy helyen arról értekezik, hogy a hagyományos felekezetben (például az Anglikán Egyházon belül vagy valamelyik történelmi presbiteriánus felekezetben) lévő fundamentalisták szívesen hivatkoznak egy-egy felekezeti alapdokumentumra (például a Harminckilenc cikkelyre vagy a Westminsteri hitvallásra), olyan dokumentumokra, amelyek a reformáció korából származnak. Barr szerint ezt azért teszik – azért hivatkoznak a fundamentalisták az egyházon belüli múltbeli és klasszikus ortodoxiára –, hogy ezzel mintegy igazolják az adott egyházban vagy felekezetben való maradásukat (50. o.). De hogy ez Barr szerint miért illegitim gyakorlat, az nem derül ki. Miért baj az, hogy egy, a presbiteriánus egyházhoz tartozó személy számára lényeges az adott egyház történelmi alapdokumentuma és annak tartalma, valamint az ahhoz való ragaszkodás? Ez bűn? Nem inkább magától értetődő? Vagy Barr szerint emiatt szörnyülködni kellene? Hát nem az következik épp az adott hitvallás alapdokumentum-jellegéből, hogy ahhoz az adott közösségen belül ragaszkodni kell, és az attól való elhajlás illegitim?

Hasonlóan szemlátomást nehéz vagy egyenesen lehetetlen megfelelni Barr igényeinek. Ha a konzervatív evangelikálok tanulnak másoktól, vagy integrálják más teológiai iskolák vívmányait (a bibliakritika bizonyos szegmenseit), esetleg nem evangéliumi szerzőket idéznek, az a baj (Barr szerint csak „taktikáznak”, vagy rosszul idéznek). Ha az evangéliumiak politikai és társadalmi tekintetben is konzervatívak, akkor az a hitrendszerükből fakadó sajnálatos következmény, ha viszont nem, akkor köszönőviszonyban sincsenek saját evangéliumi meggyőződésükkel.

Ez az alternatívanélküliség hatja át Barr egész kritikáját. Támadja a fundamentalisták (a konzervatív evangelikálok) írásértelmezését, teológiai felfogását, de – ahogy ezt ő meg is teszi – ezalapján mégiscsak körülhatárolható és leírható a keresztyénségnek (a keresztyén kegyességnek és életgyakorlatnak) a konkrét manifesztációja. Furcsa, de Barr erről olykor-olykor kifejezetten pozitívan nyilatkozik: „Az evangelikál kereszténység tradíciója az egyház ökumenikus közösségének megbecsült részét képezi. Habár az evangelikalizmus indokoltan kritikus a hit bizonyos formáival szemben, önmagában semmi esetre sem involválja a teljes elidegenedést a kereszténység többi hagyományától és formájától. Nézetei a megtérésről, a személyes megváltásról és hasonló kérdésekről a kereszténység valóságos kincsestárást jelentik. […] A fundamentalista tanítás és bibliaértelmezés kritikája […] egyáltalán nem a fundamentalizmus evangelikál vallási bázisa ellen irányul.” (468–469. o.)

De Barr, miután ezredjére is elmondja, hogy ez hibás alapzat, és kilengésekhez vezet, nem járható út, semmit nem kínál helyette. Ez Barr egész kritikai tevékenységén érződik – egy jó tollú író metsző kritikája, és valahogy mégis üres. Barr stílusa azt sugallja, hogy nem is tudja magát önállóan meghatározni, csak az általa oly hevesen kritizált evangelikalizmussal és fundamentalizmussal való szembenállásában. Mint egy, a másik félben csalódott szerelmes, aki bár gyűlöli a másikat, minden gondolata, érzülete mégis mindig a másik körül forog, és minden figyelme a másikra fixálódik. Barr kíméletlenül támadja a konzervatív evangéliumi keresztyéneket azért, mert számukra önnön hitörökségük a norma, de nem tudjuk meg, hogy mi Barr számára a norma, ahogyan azt sem, hogy egyáltalán van-e doktrinális, tanbéli értelemben bármiféle legkisebb közös többszöröse a keresztyén hitnek és életnek, amelyhez keresztyénként illenék ragaszkodni, és amelytől üdvös nem eltérni. Úgy tűnik, Barr számára mindenki keresztyén, aki annak tartja magát, függetlenül attól, hogy mit hisz, és milyen teológiai álláspontot vall magáénak.

Az előzőek alapján talán jogos az a megállapítás, hogy Barron érződik saját „fundamentalista” (vagy evangéliumi?) múltja. Stílusa egyszerűen árulkodó: „ekkleziogén neurózisról” árulkodik. Zsigerből ír, érződik rajta az előítéletesség, mintha bosszút akarna állni az őt ért sérelmekért (sokszor ez a valódi motiváció egyéb fundamentalizmuskritikák mögött is). Dühe a brit Inter-Varsity Fellowship of Evangelical Unions (IVF, ma már UCCF) és az InterVarsity Press (IVP) publikációi ellen lángol csak fel igazán. A tisztázás kedvéért: az IVF olyan missziós célzatú egyetemi evangéliumi ernyőszervezet, amelyet különféle egyetemi „uniók”, azaz egyesületek alkotnak. Ezeknek van egy elnöke. Barr korábban az edinburghi egyetemi unió elnöki pozícióját töltöttbe be, ezért vélték úgy sokan, hogy evangelikalizmuskritikája megalapozott. (Barrt a múltja miatt egyesek Augustinus egyházatyához hasonlították, akiről tudjuk, hogy húsz éven keresztül a manicheizmushoz kötődött, ezért is tudott róla később megsemmisítő kritikát írni.)

Mindezek alapján kijelenthető, hogy Barr kritikája nem időszerű (ne feledjük, egy negyven évvel ezelőtt publikált kötetről beszélünk, és az első kiadás még régebbi), ezért anakronizmus az ebben a kötetben megfogalmazottakat a mai egyházi közállapotokra applikálni (bár az ilyen irányú szándék árulkodó). A Barr által tematizált vita 1983 óta jelentős mértékben átalakult, némiképp módosultak az egymással szemben álló frakciók és maga a teológiai-egyházi kontextus is, ezért a Fundamentalizmus nem ajánlható jó szívvel azoknak, akik fundamentalista háttérből jönnek, de azoknak sem, akik pusztán átlátni szeretnék a kortárs egyházak és teológiai frakciók közötti ellentéteket. Kulturális és politikai értelemben is más világban élünk – eleve ma már nem divatos a fundamentalista jelzőt azokra az evangéliumi keresztyénekre vonatkoztatni, akik ragaszodnak a Biblia tévedhetetlenségéhez (tehát ahhoz, hogy az „eredeti” kéziratok nem tartalmaznak történelmi és tanbéli tévedéseket). Inkább azokra a konzervatív vallási mozgalmakra, kegyességi megnyilvánulásokra használják széles körben, amelyek szélsőséges és erőszakos hozzáállást tanúsítanak a többségi társadalommal szemben (lásd iszlám fundamentalizmus, Ku-Klux-Klan, illetve keresztyén szekták). Mivel a nyolcvanas évek óta (sőt már a hatvanas évektől kezdve!) az evangéliumi keresztyének többsége eltávolodott attól a típusú fundamentalizmustól, amelyről Barr beszél (amely eleve soha nem volt veszélyes a társadalomra, csak nagyon szeparatista volt), emiatt érvei már nem alkalmazhatók a fősodratú evangéliumi vezetőkre, és nehezebb is őket azzal a váddal illetni, hogy tévútra vezetik a gyülekezeti tagokat, templomlátogatókat a Szentírással kapcsolatban. Eközben a feminizmus, a posztmodernizmus, illetve a többek között ezek folyományaként megjelent progresszív „keresztyénség” és „teológia” teljes mértékben rátelepedtek a nyugat-európai és észak-amerikai „népegyházakra”. A legnagyobb egyházi frakciókban ma már épp az a normatív álláspont, hogy a Biblia egy, az isteni kinyilatkoztatásra adott tökéletlen, korhoz kötött emberi válasz csupán. Barrnak ezt a maga idejében még bizonygatnia kellett, de ma már jól láthatók e nézőpont csúcsra járatott verziójának „gyümölcsei”. Ilyen fejleményekre valószínűleg még maga Barr sem számított, és szembesülve velük, talán még ő is megdöbbenne, és irányt váltana.

Summa summarum: a vizsgált kötet inkább egy egykori teológiai-kegyességi vita kortörténeti lenyomata, mintsem egy valós és aktuális kérdés feldolgozása. Barr műve – leginkább a stílusa miatt – alkalmatlan arra, hogy meggyőzze az evangéliumi embereket (hogy elmeneküljenek a fundamentalizmusból), habár saját bevallása szerint írását direkt kívülállóknak szánta. Talán ha nem gúnyolódna – néhol egészen kéjesen – bizonyos konzervatív tudósok vélt szélsőségein, és nem feledkezne meg a bibliakritika (sokszor komikusnak tűnő) túlzásairól, extrém kilengéseiről, esetleg hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy építő kritikájával valamiféle hídszerepet töltsön be a két tábor között. Ma már kijelenthetjük: ez nem történt meg, sőt kötetével Barr még a mérsékelt evangéliumiakat is elidegenítette.

Az előző megállapítás akár végszó is lehetne, de nem volnánk igazságosak Barr-ral, ha eltagadnánk, hogy kritikájában – vagy inkább heves támadásában – találhatók megfontolandó elemek. A már korábban említett Fundamentalizmus-recenziójában John Stott három ilyen területet érint. Ezek valóban érzékeny pontok, amelyekre nagyobb figyelmet kellene fordítanunk konzervatív evangéliumi teológusként, akkor is, ha – amint már jeleztük – Barr kritikája negyven évvel korábbi állapotokat tükröz (és már akkor sem volt teljesen helytálló).

Az első a saját teológiai tradíciónkat érinti. Barr azt állítja, hogy „a közhittel ellentétben a fundamentalizmus nem a Bibliában, hanem egy meghatározott típusú vallásosságban gyökerezik” (37. o.), vagyis a konzervatív evangelikálok számára a sajátos hibéli tapasztalatuk és az arra épülő vallási hagyományuk a normatív, és nem elsődlegesen a Szentírás. Még egyszerűbben fogalmazva: saját teológiai tradíciójuk szemüvegén keresztül olvassák és értelmezik a bibliai szöveget, és nem engedik, hogy a bibliai szöveg konstruálja, esetlegesen felülbírálja teológiai meggyőződéseiket, előfeltevéseiket: „Nem arra használják a Bibliát, hogy megkérdőjelezzék és fényében felülvizsgálják ezt a hagyományt, nem, ők egyszerűen elfogadják, hogy ez a hagyomány a Biblia helyes interpretációja.” (71. o.) Stott szerint ez bizony „kényelmetlen igazság”. Tény és való, hogy itt a konzervatív evangéliumiakra különösen jellemző kísértésről van szó. Bár általánosítani hiba volna, érdemes erre figyelnünk.

A második pont a teológiánkkal kapcsolatos. Barr szerint „a fundamentalizmust bizonyos értelemben teológia nélküli mozgalomként írhatjuk le” (236. o.), ennek oka pedig az, hogy annak képviselőit túlzottan leköti a Szentírás tekintélyének – ihletettségének és tévedhetetlenségének – a védelme. Ez persze így, ebben a formában nem igaz – főleg nem az utóbbi harminc-negyven évben –, inkább csak túlzó általánosítás, de valóban érzékelhető volt korábban egy olyan tendencia, hogy a konzervatívok több bibliatudóst és dogmatikust termeltek ki, mint kreatív teológiai gondolkodót.

A harmadik pont az értelmezést, a hermeneutikát érinti. A hermeneutika – mondja Stott – Barr szakterülete, így itt valóban tesz korrekt észrevételeket, például: „…az a gondolat, hogy a szöveg tévedhetetlen és inspiráció által adatott, önmagában semmit sem dönt el a szöveg jelentését illetően” (422. o.) – értve ezalatt, hogy egy dolog deklarálni, hogy a Szentírás ihletett és tévedhetetlen, egy másik pedig, hogy helyesen értelmezzük és alkalmazzuk. Stott szerint az evangelikálok mindig is jobbak voltak a Biblia tekintélyének védelmében, mint az értelmezésében. Természetesen Stottnak igaza van: a tévedhetetlenségről és hibátlanságról szóló dogmatikus állítások nem helyettesíthetik a lelkiismeretes és aprólékos kutatást, sőt a tévedhetetlenségnek épp ez utóbbira kellene sarkallnia minket.

 

A fentebbi kritikában felhasználtuk David F. Wright, az Edinburgh-i Egyetem egykori professzorának “Fundamentalizmus” recenzióját – a recenzió azon részeit, amelyeket mi magunk is igazolhatónak találtunk.

Hozzászólás írása