A labda mozgásban van, és szétfeszíti a keretet – keresztyénség, kultúra, politika és a játékszabályok újra definiálása

Az elmúlt egy-két hétben kialakult egy vita Szabados Ádám egy posztja (itt) nyomán, amelyre reagált Sitku Tibor (itt), majd én magam mindkét posztra (itt), végül ezt követte Radnói Attila posztja (itt). A kérdés lényegében az, hogy a kulturális keresztyénség vagy a teljesen szekuláris társadalom a jobb-e, általában véve a keresztyénséget, illetve annak ügyét tekintve. Természetesen megkerülhetetlenül szóba jött a politika kérdése, a „mi szekértolás, és mi nem”, továbbá egyéb megfontolások.

Mindez ráirányította a reflektort egy olyan jelenségre, mely hosszú ideje – de a 2020-as évet követően már kereteket szétfeszítő és nem csak – látens jelenség: az egyház és a politika kérdésére az egyház és a kultúra összefüggésén belül. A helyzet az, hogy habár ezt a meccset nem nagyon akarjuk lejátszani, mert félünk a következményeitől, de egyre világosabb, hogy megkerülhetetlen.

Remélem, nem ferdítek: Attila javaslata az volt, hogy állítsuk meg a játékban lévő labdát egy képzeletbeli pause-gombbal, és békésebb szempontok szerint beszélgessünk (mint valami Damoklész labdája alatt), és ehhez számos kérdést felvetett. A csodák számomra nem tűnnek lehetetlennek, de hogy sikerült-e megállítani a labdát, ebben azért tamáskodnék. Egészen egyszerűen azért, mert ennek a labdának a mérete és a mozgási energiája túl van mirajtunk, és vitatnám, hogy ezen a pályán, amelyet nem mi építettünk, lehetséges egyáltalán játszanunk és eredményekre jutnunk vagy sokkal inkább lyukra futunk. Árnyékra vetődni szintén nem túl fényes perspektíva. Arra jutottam, hogy ebben a kérdésben paradigmaváltásra lenne szükség – erről szól a következő válasz, avagy a folytatás replika formájában (én vagyok a replikáns – a Szárnyas fejvadászból).

Válaszreplika

Viszony vagy iszony?

Talán érvényes „a labda áll a levegőben” gondolatra replikának az, amit Julius Caesar mondott: „A kocka el van vetve!” Replika? Igen az. De miért nem lehet érvekkel előállni okosan és szépen, miért kell replikázni? Azért, mert a javaslatok maguk egy ismert keretezés része, és e keretezésben már jó ideje elbeszélhetetlenek a dolgaink, következésképpen meg kell változtatni a szellemi kereteket. Én nem akarok ebben a meglévő rossz keretben focizni, főleg nem álló labda alatt. Belesimulva az illusztrációba: a labda nem áll, hanem továbbra is mozog, a focipálya, a keret viszont olyan, mintha direkt úgy épült volna, hogy veszítsünk. És rendre veszítünk is! Tehát a feladat nem más, mint a keretek szétfeszítése, az átkeretezés. Ez paradigmaváltást fog jelenteni gondolkodásunkban. Paradigmaváltásra akkor van szükség, amikor a fennálló már nem kielégítő. Minden paradigmaváltás ellen fellépnek a régi paradigma hívei – és ez most sem lesz másként, erre számítok. Azonban az átkeretezés feladatát nagyban elősegíti az a tektonikus erejű folyamat, amely éppen most zajlik, nevezetesen, hogy maga a nyugati kultúra is alapvető paradigmaváltáson megy keresztül. És ez kényszerítőerővel bír.

Visszatérve, a kocka el van vetve, azaz már elkezdtünk beszélni erről a kérdésről, de nem ez indította el a lavinát, hanem az már megindult, tőlünk függetlenül. Viszont úgy tűnik, lehetetlen függetleníteni magunkat tőle – és ez fontos tényező. Tehát a labda nem áll a levegőben, a kocka viszont el van vetve, mozgásba lendültek a dolgok, de nem miattunk – elvégre nem vagyunk mi ekkora dominó! –, hanem már eleve ez volt az alaphelyzet. Csak idő kérdése volt, hogy kipattan a téma, a konfliktus, mert ez a válság előidézője és mozgatója: az egyház, a keresztyénség, a hit, az evangélium és a kultúra-politika viszonya. Viszony vagy iszony? Mindenesetre köszönöm a szerzőnek az amúgy mozgásban lévő magas labdát.

Ha javasolhatom, vágjunk hát bele!

Négy elem – a szél

Sokféle szél dagasztja a konzervatív oldal vitorláit, de a legmarkánsabb közülük a keresztyén alapokhoz való ragaszkodás. Van, amikor ez istenhit, és van, amikor csak kulturális áttételezéssel kimutatható (lásd Scruttont), de a konzervatívokra egyértelműen és tagadhatatlanul jellemző a keresztyénséghez való ragaszkodás, a szándék, hogy arra építkezzenek. Ez a főáram, és nem az a kérdés, hogy ez mikor mennyire sikeres vagy ellentmondásmentes, hanem az, hogy ez a lényegi gondolatstruktúra, és nem más. A konzervativizmusnak nem ideológiai, hanem vallási alapjai vannak, ezért kevésbé lehet ideológiaként értelmezni.

Viszont az „az evangélium szele jobb- és baloldalt ugyanúgy belekap a vitorlákba” megállapítás mint keretezés egyszerűen nem igaz! Azért nem, mert a balliberális oldalt nem az evangélium szelei, hanem ideológiai szelek hajtják. A két „meghajtást” én még nagy jóindulattal sem tudom azonosnak, a Bibliából érkezőnek tekinteni. Sőt az ideológiai szelek éppen hogy ellentétesek a keresztyénséggel, mi több, ellenérdekeltek. Úgyhogy szélnyírásban vagyunk. E tévedés kiindulópontja a középre, illetve felette állás ismert stratégiai iránya, mely egyáltalán nem új keletű, miként az a tapasztalat sem, hogy nem működik és nem is működött soha!

A szél tetszetős hasonlat, de alapvetően hibás. Képzavar, mert az evangélium nem szél, az Újszövetség sosem beszél így róla, a szél a Szentlélek Isten egyik képe, sőt a tűz is az, és az örök életre buzgó forrás is. Ha úgy mélyedünk bele egy képbe, és aztán úgy részletezzük a jelentésrétegeit – a valóságot analógiásan magyarázva –, hogy maga a kép eleve hibás, akkor tévútra viszi a gondolatainkat. Pláne, ha allegóriává bővül, amely ugyancsak ingoványos terület (bár meg kell jegyezzük, hogy Augustinus azért tudott bánni vele).

Az sem jön számításba, hogy mindkét szekértáborban vannak olyanok, akikkel Isten kezd, illetve kezdhet valamit, következésképp nekünk mindenki irányában (bármilyen politikai nézetei legyenek bár az illetőnek) küldetésünk van. Ez személyes dimenzióban akár igaz is lehet, nem kétlem. Ám az elvek és a kulturális közeg, a plauzibilitási struktúra (vö. Lesslie Newbigin gondolataival) vagy a korszellem (Zeitgeist) tekintetében egyáltalán nem igaz! Egyszerűbben mondva: az emberek megtérhetnek, a korszellem (és társai) nem. Az a helyzet, hogy vannak baráti és vannak ellenséges szellemiséggel rendelkező ideológiák és azok hordozócsoportjai. Közöttük egyenlőségjelet tenni annyival, hogy „hát ők is, meg ők is emberek”, meg „mindenkinek meg kell térni”, nem lehet, még ha ez személyesen, egyénileg igaz is. Be kell lássuk, hogy ez paradoxon, és a fejünk nehezen viseli a paradoxonokat.

Az ideológiák nem emberek, amellett, hogy akik képviselik őket, azok, de itt nem ez az érdekes vagy lényeges, hanem a szellemi töltésük. A személyes és közösségi-szellemi dimenziót nem szabad összekeverni, pláne egymás ellen kijátszani! Úgy tűnik, a szellemi világra nézve is igaza volt Heisenbergnek, miszerint nem lehet egyszerre vizsgálni a hely- és impulzustényezőket, csak külön-külön, különben hamis eredményre jutunk (Heisenberg-féle határozatlansági tényező). Avagy ahogy az egyik teológiai tanárom mondta: „Atyámfiai, tököt túróra azért ne keverjünk!”

A tűz és szél dala (R. R. Martin nyomán)

Kinek a felelőssége? Kell-e számolni azzal, hogy ki hogyan fogja értelmezni, amit mondunk? Nos, ez aztán a nagy nemzetközi játéktér! Számoljunk vele, vegyük figyelembe mások érzékenységét az evangélium kapcsán! Jaj! És netalántán vegyünk példát a kedves evangéliumi szempontból ugyanolyan távolságban álló progresszívekről, szekularistákról és politikai alakulataikról, hogy ők mennyire tekintettel vannak a mi érzékenységünkre? Mert tekintettel vannak? A muszlimokéra igen, de a keresztyénekére egyéltalán nem. Sőt mindenkit a keresztyénség ellen hergelnek. Két igei útmutatást is ide lehet kapcsolni: Jakab fejtegetését a nyelv bűneiről (Jak 3,1–12) és Krisztus figyelmeztetését, hogy ő nem békét, hanem tüzet, fegyvert, meghasonlást hozott (Mt 10,34; Lk 12,51). Melyik az idevaló: az egyik, a másik, mindkettő? A kettő szimultán érvényes, de ez akkora téma, hogy szétfeszíti e válaszcikk kereteit. Ugyanakkor annyit azért mondhatok, hogy ha a polkorrektség és az érzékenység szabályai szerint játszunk, akkor semmit sem mondhatunk. Hát, ha valaki semmit sem akar mondani…

Egy biztos: a személyes értés és érzékenység nem lehet ürüggyé ahhoz, hogy elmaradjon az igazságok köztérben való kimondása. Létezhet olyan, hogy mindenkinek tetszeni fog, és mindenki jól fogja érteni? És egyébként mi rakjuk ezeket a tüzeket? Nem ezt látom! A Gyűrűk Urában Szarumán azt mondja: „A régi világ elhamvad a nagy igyekezet tüzeiben.” Mintha napjainkat látnám e beszédben. Releváns felvetés tehát ilyen körülmények között, hogy számolni kell a személyes értéssel és érzékenységgel?

Kis evangéliumi topográfia

Térképszerűen is ábrázolhatjuk a helyzetet, az egyház és a politika szituációját, mi több: erre szükségünk is van! Amikor Krisztus a tanítványokról beszél a tanítványoknak, azt mondja: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyén épült város.” (Mt 5,14) Teljes joggal lehet az egyházra érteni a „hegyen épült várost” (azzal együtt, hogy a dimenzióiról sokat lehetne beszélni, nagyon fontos is, izgalmas is). A társadalmi kulturális létben téves úgy szemlélni az egyházat, mint ami mozog, és bizonyos csoportok szekerét tolja. Miért?

Mert a hegyeknek egyszerűen nem szokásuk mozogni, ténferegni, de még komótosan ballagni se. Ha a hegyek mozognak, akkor földindulás van, és vége a világnak. Így a hegyen épült város sem képes állandóan középre helyezkedni a többi mozgó entitáshoz képest – puszta fantazmagória ezt megvalósíthatónak, életszerűnek gondolni!

A különböző társadalmi, ideológiai csoportok, politikai pártok viszont mozognak. Vannak köztük, akik a hegyhez és a városhoz közel táboroznak, és vannak, akik távolabb, vannak, akik közömbös pozícióban (bár ez azért mindig kérdéses), s vannak, kik ellenséges pozícióban foglalnak helyet. A felelősség minden esetben őket terheli, nem minket. És talán jogos a kérdés, hogy az esetlegesen baráti szívvel „a hegyen táborozók” miért is nem jönnek be a városba. De erre is van magyarázat: mert szűk a kapu, és csak egyének férnek át rajta, a tömeg sose fog bejönni. Nagyon érdekes dinamikák ezek, megint csak: paradoxonok; de ettől még van baráti és van ellenséges csoport, és egyszerűen mások az egyén és a közösség dimenziói. Meg kell érteni, hogy ez a világ a paradoxonok hálójában működik! Chesterton épp erre jön rá, s lesz aztán „a paradoxonok hercege”.

A lényeg tehát az, hogy nem a város mozog, hanem a különböző csoportok. A városhoz képest kell értékelni, ki a barát és ki az ellenség. Ki az, akinek az a szándéka, hogy lássuk meg végre újra a hegyen épült, de eltűnt várost, és ki az, aki el akarja tüntetni, ki akarja takarni, Atlantisz sorsára akarja juttatni. Ehhez a várost kell megtenni vonatkoztatási ponttá, mérőeszközzé, origóvá. Ha középpont kell, hát Krisztus megadta, csak tán elfeledtük.

Kiegyensúlyozottság, avagy hány angyal tud a tű hegyén egyensúlyozni?

Ennek megállapítása nyilván sürgető… Mármint ez a kívánalom épp amiatt irreleváns, amit az egyenlő távolságról mondtunk: a mi pozíciónk szilárd, nem mobilis, nem mozgó, és nem is kell annak lennie. Azt felvállalni lehetetlen, teljesíthetetlen lenne. A mozgó entitások maguk az ideológiák, a politikai erők és a kultúra. Azok pedig nem kiegyensúlyozottan mozognak. Miért pont nekünk kéne egyensúlyoznunk? Mert minden gyermekünknek akarunk egy kocka csokit adni, szigorúan ugyanakkorát, igazságosan? Más magyarázatot nemigen találok.

Eredet és az eredeti helyére állás

A demokrácia és egyéb modern vívmányok eredete a Bibliában található – állítja RADNÓI??. Ez igaz meglátás (mondjuk nem a demokráciára), csak a továbbgondolása nem realista, vagyis egyszerűen irreális. Egyrészről valóban sok minden, ami a civilizációnkban történt, bibliai eredetre vezethető vissza – ezek felderítésének a mestere Tim Keller. Ám sajnálatosan végül nem az lett a dolog vége, hogy ezt felfedezve a Nyugat visszatért az eredethez, mondván, „jaj de jó, innen jött ez is, meg ez is, meg ez is, nahát, lehet, hogy van ott még több is e csodákból, térjünk vissza hozzá!”.Sokkal inkább arról van szó, hogy a vezető ideológia versenyre kelt az eredettel, és végül imposztorrá vált.

A verseny így diktálta: irgalom, igazság, igazságosság. „Ezt mi, marxisták, liberálisok stb. sokkal jobban csináljuk, de akkor kik vagytok ti egyáltalán? Ha mi jobban csináljuk, mégis mi szükség rátok?” Aztán az következett, amit ma tapasztalunk: „Az a szeretet, amit mi mondunk, ti viszont csak gyűlölködtök.” Ez már „imposztorjelenség”. Annak helyére áll, aki egyedül megmondhatja, mi a szeretet, és mi nem az. Minden fontos szavunk értelmét lecserélik, miközben a szóalak marad, de már teljesen mást értenek alatta. Ez a szcenárió működik – ördögi bölcsesség van mögötte! Ezzel nem azonosulni kell, hanem isteni bölcsességre van szükségünk, mégpedig sürgősen! Ez a jelentőséggel bíró tény, és nem az, hogy a távoli eredet kimutatható. Viszont ha szimpátiával tekintünk vissza a távoli eredetre, akkor azonosulunk azzal, amit ma a liberalizmus állít, és belesodródunk valami „közösbe”. De nincs itt semmi közös halmazimmár!

A keresztyénség súlyponti szerepének megkérdőjelezése

Egy társadalommérnök hipotetikus szerepébe visz Radnói, és onnan kérdez, kérdőjelez. Nem válaszolok tételesen minden felvetésre, csak a lényegire, mégpedig a következőképpen: minden civilizáció alapvető eleme a vallás. Azaz a kérdés nem társadalmi-politikai berendezkedés síkján értelmezendő (úgy félrevezető), hanem civilizációs dimenzióban– így nézve a nyugati civilizáció vallási eleme a keresztyénség. S. P. Huntington hitelt érdemlőn bizonyítja, hogy komoly szerepet játszottak a vallási reneszánszok a hat másik civilizáció utóbbi száz évben tapasztalt újjászületésében.

Ez a nyugatin kívüli, de keresztyén alapozású civilizációs köröket tekintve is igaz: a latinó és az ortodox esetében és a nem keresztyén – az iszlám, a konfuciánus, a hindu és a japán – civilizációk kapcsán is kimutatható. Ezek a civilizációk „nem tértek meg” sem a keresztyén hithez és értékekhez, sem a liberális „értékekhez”– ezeknél magasabb rendűnek tartják magukat, és lenézik a Nyugatot. Az általános civilizációs vallási reneszánszok tekintetében tegyük is mindjárt hozzá: a Nyugat kivételt képez, mert itt önnön vallása visszaszorulását láthatjuk, ma meg már a módszeres kilúgozását, tervezett, szervezett eltüntetését, és ebben a balliberális ideológiai-politikai csoportok felelőssége megkérdőjelezhetetlen.

Civilizációnk vallási elemével szemben megjelentek az ideológiák és a szupereszmény: a szabadság. Ezt végigkövetni nagyon hosszú lenne, így csak egyetlen lényeges látens tényre szorítkozom. Carl Schmitt fogalmazza meg a „politikai teológiák” klauzulát, amely azt jelenti, hogy a keresztyén hit teológiai elemeivel szekularizált hitrendszereket kreáltak – ezek az ideológiák. Ez – amennyiben megértjük a dolog jelentőségét – azt jelenti, hogy nemcsak ideológiai-politikai háború zajlik, hanem mindez a mélyben végső soron vallásháború. Az ember nem képes hit nélkül élni – Nyugaton sem. Schmitt észreveszi, hogy ezek a modern ideológiák ugyanúgy vallási természetűek, mint a régi vallások, vallásos hittel hisznek bennük az emberek, van „bibliájuk”, vannak „prófétáik”, „papjaik”, „intézményeik-szervezetük”, még ha nem is úgy, és azok nem is olyanok, mint az egyház. Ennek bizonyítékául érdemes a többi civilizációra tekinteni, mert ezek az ideológiák ott nem alakultak ki. Miért nem? Mert ehhez a keresztyénség ellopott és átalakított teológiájára volt szükség, amely ott nem állt rendelkezésre.

Innentől hagyján, hogy vallásháborúról beszélünk, de még ráadásul az eredeti és az imposztor háborújáról is beszélnünk kell. Mi, akik az eredetit képviseljük, nem állhatunk egyenlő távolságra azoktól, akik tudva-tudatlanul, de az eredetit tartják jónak, és azoktól, akik minket lecserélve a mi imposztoraink! Gondolom, ez világos – már ha belátjuk.

És itt érünk oda, hogy a nyugati történések nem organikusan alakultak így, hanem nagyon is felvethető a szándékolt tettlegesség – azaz, hogy sokat, sokan és hosszú ideig dolgoztak rajta (az elméletét Antonio Gramsci dolgozta ki), és mára beérett erőfeszítéseik gyümölcse. Ezért radikalizálódtak 2020 után (kihasználva a leállás sokkját) a nyugati folyamatok egyfajta belső civilizációs polgárháborús szintre – és ez már napjaink története. A látens szinten lényegében vallási polgárháború, mely látható szinten kulturális-politikai tusakodásnak néz ki, paradigmaváltást hoz létre.

Mire mi, e civilizáció vallási alapjának képviselői felocsúdunk, addigra a leves már megfőtt – ezért ez már a végjáték. Észre kéne vegyük: lényegében lecseréltek minket, és még asszisztálunk is hozzá. A labda mozog, játékban van, a kérdés az, hogy focizni fogunk, vagy az evangélium féltésének álcája alatt tovább féltjük a lábunkat…